NYUGDÍJPARA — A KORÁBBI DÖNTÉS VISSZANYAL

Már megint egy olyan téma, amellyel korábban is foglalkoztam, és úgy látszik, elég jó megérzéseim voltak.

Nyilvánosságra került a Nemzeti Erőforrás Minisztérium által kidolgozott tervezet a Nemzeti Nyugdíjpolitikai Koncepcióról. A dolog egyrészt üdvözlendő, hiszen már jó ideje megérett az öreg bismarcki rendszer a reformra. Már vagy egy negyedszázada látszik, hogy az eddig működő ellátás nem fenntartható.
A mai tervezet azonban alapvetően hibás.
Az elvei és módszerei hibásak. Ennek lényegét jól kifejezi a javaslat szövege: „a nyugdíjrendszer hosszú távú kötelezettségei és erőforrásai mindig egyensúlyban kell, hogy legyenek. Vagyis, ha nő a várható élettartam, vagy más okból megbomlik az egyensúly, automatikusan meg kell növelni a nyugdíjkorhatárt. A korhatár-változtatás az egyensúlyt biztosító egyfajta automatikus kiegyenlítő mechanizmusként működne.”
A probléma ezzel kettős:
1. A nyugdíjrendszer teljes egészében lemond a társadalmi szolidaritás elvéről;
2. Nem veszi figyelembe a változó gazdasági körülményeket.

Lássuk mindezeket egy kicsit részletesebben.

A nyugdíjrendszer jelenlegi formája a befizetéseken alapuló szerzett járandóság. Ebben a rendszerben érvényesül a társadalmi szolidaritás, hiszen a kifizetendő nyugdíjak összege csak részben függ a befizetett összegektől. A valóban megállapításra kerülő összegek bonyolult számítások (valorizáció) alapján alakulnak ki. Azaz a hosszú évek során befizetett összegeket egy meghatározott szisztéma szerint különböző szorzókkal növelik, és ezek alapján állapítják meg a nyugdíjat. Mindenki számára érthető, hogy a 30-40 évvel ezelőtt befizetett összegek ma már nem lennének elegendőek az ellátások kifizetésére, ha csak azokat „számolnák el” a nyugdíjasoknak.
A társadalmi szolidaritást kifejezte az is, hogy amennyiben a kifizetésekre nem volt elegendő a beszedett járulékok összege, úgy azt az állami költségvetés fedezte.
Ez attól a pillanattól megszűnik, mihelyt a tervezet életbe lép. Ettől kezdve csak a munkavállaló által befizetett összeg alapján kap ellátást, és nyitott kérdés marad a valorizáció is.
Amennyiben a kassza hiányossá válik, úgy a tervezet csak egyetlen megoldással számol, a korhatár emelésével.
Ehhez kapcsolódik szorosan a második probléma. Azt láthatjuk, a korábbi statisztikákból, hogy a termelésben dolgozók száma folyamatosan csökken. Egyre több azoknak a munkaképes korú polgároknak a száma, akiknek a közreműködésére nincs szükség a társadalom számára szükséges anyagi javak előállításában. Ez elsősorban a technológiai fejlődésnek köszönhető. Ép ésszel nem prognosztizálható, hogy a tudományos fejlődés nem folytatódik. Azaz egyre korszerűbb technológiák lépnek majd rendszerbe a gazdaságban, és ennek folytán egyre kevesebb munkaerőre lesz szükség. Jól példázza ezt a tendenciát az EON gönyűi erőműve, amelynek üzemeltetése mindössze néhány embert igényel. Hasonló tendenciával kell számolnunk a jövőben is.
Tehát ez a fejlődés eddig soha nem tapasztalt társadalmi problémákat vet fel, amelyek orvoslása feltétlenül szükséges belátható időn belül. Ezt együtt kell kezelni a nyugdíjrendszer – és minden más szociális ellátórendszer – problémáival. A minisztérium tervezete erre kísérletet sem tesz, a problémát nem létezőnek tekinti.

A részletek

Azt mondja a bölcsesség, hogy az ördög a részletekben bújik meg. A rendelkezésre álló ismertető nem alkalmas arra, hogy hozzávetőleges számításokat végezzünk annak érdekében, hogy a minisztérium által felvázolt elképzelést cáfoljuk, vagy megerősítsük.
Egy azonban látszik. A kidolgozott tervezetet nem vitatták meg senkivel. Nem kerül egyeztetésre sem a munkavállalókkal, sem a munkaadókkal, a nyugdíjrendszerek szakértővel sem. Megint egy „okos agyból” kipattant szikra. Csak az a baj, hogy, ha ezek esetében a széles társadalmi egyeztetést és az ezzel járó kompromisszumokat a törvényalkotó nem veszi figyelembe, úgy kudarcra van ítélve. Intézkedéseivel nem egy fenntartható intézményt hoz létre, hanem fokozza a káoszt.
Az idő pedig ellenünk dolgozik, minél hamarabb létre kellene hozni egy valóban működőképes ellátási modellt. Félve jegyzem meg, hogy ezen a problémán már vagy tíz éve folyamatosan dolgoznak Európában, és még eddig nem sikerült olyan megoldásra jutni, amely egyszerre elégíti ki a társadalmi elvárásokat, a szolidaritás és a gazdaságosság követelményeit.
Ez a koncepció is gyarapítja a nem igazán sikeres elgondolások sorát.