A MUCSAISÁG ÖRÖK — EGY REGÉNY ÉS A VALÓSÁG MARGÓJÁRA

A regény nem új, immáron hat éves. Íróját lehet fiatalnak mondani, bár ez sem igaz. Hiszen annak idején mi is kikértük magunknak, ha 35 évesen nem tekintettek felnőttnek. Grecsó Krisztián felnőtt. A szó mindennapi és – szerintem – irodalmi értelmében is.

Az általa festett világ pedig – sajnos – szintén öröknek tetszik. A ragadós sár, amely visszahúz és odaláncol, úgy jelenik meg, hogy döbbenten ismerünk fel benne múlt világokat. Régen múlt világokat.
Döbbenetes erővel rajzolja fel a karaktereket, a mindig, minden körülmények között újjászületőket, akik csendes belenyugvással tengetik életüket az ország eldugott szegleteiben.
Kirajzolódik egy – már-már szociografikus – kép, amire úgy csodálkozunk rá, hogy ezzel valahol találkoztunk. Deja vu érzés jár át bennünket. Mintha ez már megjelent volna valahol. Ha nem ilyen szószerkezetekben, ha nem is ilyen mondatfűzéssel, ha nem is évtizedünk szóhasználatával — de már találkoztunk a jelenséggel. Sokszor és régen. Aztán újra.
És bevillan egy-egy kép, egy-egy korábbi – ma már szinte elfeledett, vagy alig olvasott – szerző: Illyés Gyula, vagy korábbról Móricz Zsigmond.

A közös – és megdöbbentő – valóság: saját mucsaiságunk.

A blogot nem könyvkritikának szánom, nem is Grecsó Krisztián munkásságát méltatni.
Az író ebben az esetben a katalizátor szerepét tölti be. (Lám, megint dicsérem, de ez esetben jogos. A jó író katalizátora a gondolatoknak.)
Elképesztő világok élnek e kis hazában.
Rácsodálkozunk néha. Értjük is, meg nem is. Manapság írások, esszék, internetes bejegyzések és sajtócikkek szólnak arról az abszurdról, ami történik e 93 ezer négyzetkilométeren. Elemzők értetlenkednek. Tudósok gyűjtik az adatokat, és festenek rémületes képet napjaink kulturális állapotáról.

Az ország kettészakadt — írják, mondják sokan. A legtöbbször csak szikár gazdaságot értenek ez alatt, jövedelmeket (vagy azok teljes hiányát), számokat emlegetnek. A társadalomtudományok művelői cserepesre beszélik a szájukat, és „tudástársadalmat” emlegetnek.
A valóság pedig – öklét a szájába  dugva – röhög, és eltelve saját változatlanságától, jót böfög a vasárnapi ebéd után. Mert a valóság más!
Más, mint ami kilátszik az adatokból. Más, mert az elemzendő számok mögött emberek, sorsok, élethelyzetek vannak — és egy új kulturális (ha tetszik túlélési) stratégia bontakozik ki.
Amikor elemzéseket olvashatunk arról, hogy az ország felnőtt lakosságának nagy százaléka – több mint negyede – funkcionális analfabéta, akkor a jobb érzésűekben megfordul a bornyú. Elszörnyed, és azt kiabálja: mindez tűrhetetlen.

Pedig mindez nem új. És még csak el sem kell menni az ország túlvégére, hogy „emberközelből” megtapasztaljuk. Budapest kies részén – az egykor oly nagyon dicsért KISZ-lakótelepen – immáron a második generáció nő fel, amely nem látta szüleit dolgozni. (Persze ezek a szülők már nem azok, akik anno, oly nagy büszkeséggel és buzgalommal birtokba vették a paneleket — azok már elmenekültek onnan.)
Amikor az anyagi elmaradásról beszélünk, szinte sohasem kerül mellé az, hogy az előbbi mérhetetlen kárt okoz azzal, hogy növeli a kulturális leszakadást is. Ha az alapvető megélhetés gondot jelent, miért feltételezzük, hogy ezek az emberek és csoportok gondot fordítanak szellemük, tudásuk pallérozására. Nincs erre sem energiájuk, sem pénzük. Ha pedig ezek a hiátusok sokáig fennmaradnak, a következő generációnak már igénye sem lesz rá. Hiszen nem is tudja, hogy miről van szó.
Bezárkóznak saját kis világukba – a faluba, a tanyabokorba, a lakótelepre –, és nem is érdekli őket, hogy mi történik azok határain túl. Hiszen ami ott történik az irracionális, az a számukra felfoghatatlan — tehát nem is érdekes, mert úgysem érinti őket.
Szinte hallom, ahogy olvasóim kontráznak: ugyan már! Hiszen ott van a világ számtalan eszköze, hogy mindezen túltegyék magukat: internet, okos mobiltelefonok, televízió.

Csakhogy ez nem így van!

Az információhoz (kultúrához) való hozzájutás ma már csak pénz, és infrastruktúra kérdése.
Gyökeres az eltérés a nagyvárosok – azok „leharcolt” részei – és a falusi valóság között. Ma még a legtöbb kistelepülésen a kommunikációt elsősorban a földi televíziós adások határozzák meg. A kábeltelevíziós szolgáltatás már komoly összegekbe kerül, a legtöbb helyen ez már nem engedhetik meg maguknak. Ha pedig nincs kábeltelevízió, úgy az internet elérhetősége sincs meg. Nem azért, mert a szolgáltató esetleg „nincs jelen” a településen. Hanem azért, mert nincs a háztartásban pénz az előfizetésre. Se a televízióra se az internetre.
A statisztika sok minden elárul, sok mindent nem hoz felszínre. Ha a link alatt található táblázat utolsó sorát nézzük, látszólag minden elégettséggel tölthet el. 3 459 096 internet előfizető van az országban. Ez gyakorlatilag a lakosság egyharmada. Igen ám, de a vezeték nélküli előfizetők száma (mobil internet) 1 349 262. Márpedig ezek közé tartoznak azok, akik olyan mobil-előfizetéssel rendelkeznek, amelynek van internet elérhetősége, továbbá a cégek alkalmazottai és az államigazgatás egyes szektorainak dolgozói, akiknek mindennapi munkájukhoz kell a laptop és a net (közöttük 376 országgyűlési képviselő).
A 913 655 kábel-tv előfizető is a nagyvárosok lakóiból rekrutálódik.
Tehát bármennyire is dinamikus emelkedést mutat a statisztika, az nem az általános elterjedtséget mutatja, hanem sokkal inkább azok számának gyarapodását, akik többszörösen használják ezeket az eszközöket.
A „hallgató többség” azonban híjján van ezeknek. Éppen ezért megfosztott a mindennapi tájékozódás lehetőségeitől. Elsüllyed gondjai között, nincs anyagi forrása saját ismeretei bővítésére és gyarapítására. Ezzel lemaradása folyamatosan növekszik. Ma már olyan mértékűvé válik, hogy félő, hiányait nem lesz képes pótolni.

Nem jut el ezekbe a régiókba az írott sajtó, a könyv sem. Mindezek nélkülözése pontosan abból a szegénységből fakad, amelyben élnek, hogy komolyan meg kell gondolniuk, mire költik pénzüket: élelmiszerre, alapvető cikkekre vagy könyvekre. A kérdésből adódik a felelet: elmaradnak a könyvek. Nem segít ezen az sem, hogy az elmúlt tíz évben átlagosan nem csökkent a könyvtárak száma a településeken.
Az ismét idézett – lásd link – adatok azonban megmutatják, hogy hazánk valóban problémás vidékein csökken az olvasók és a kölcsönzött könyvek száma. Például az Észak-Alföldi megyékben 2000-ben 6218 ezer könyvet kölcsönöztek, míg 2011-ben csak 4205 ezret. Szignifikáns a csökkenés. Észak-Alföldön (Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg) a beiratkozott könyvtárlátogatók száma 2000-ben 251 ezer volt, 2011-re 213 ezerre csökkent.
A kultúra hiánya pedig a döntés és a kibontakozás hiánya is. Így lesz az elmaradottság, a mucsaiság örök.
A szélsőséges politika pedig a tudatlan, tájékozatlan embereket úgy vonja saját befolyása alá, ahogy akarja, hiszen a „nadrágos” embernek sok mindent elhisznek. A szélről pedig lehet ígérni és mondani mindent. Festeni rendet és Kánaánt.
„…a szövőlány cukros ételekről álmodik/ és nem tud kartellekről.”