„…Elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet”

Mondta Pelikán József, a gátőr, Bacsó Péter feledhetetlen és igen tanulságos filmjében.

Eddig azt hittem, hogy a cinizmusnak és a hatalomvágynak a 21. század Európájában nincs tere. Azt hittem, ezt a betegséget társadalmunk – nagy veszteségek és tapasztalatok után – végleg kinőtte.

Tévedtem!

Mostanában egyre inkább elővesz egy gondolat. Mintha ismételné magát az idő. Mintha újra 1948-ban lennénk. Mintha a demokráciát újra fenyegetné valami olyasmi, ami már egyszer megtörtént. Amikor egy ország – akkor fenyegető külső nyomásra, ma meg önként és dalolva – mond le a szabadság és a demokrácia értékeiről.
A hasonlóság kísérteties. Először a tudatlan tömegek mozgatása, aztán a demokrácia játékszabályait kihasználva a hatalomba jutás. Most éppen nem „kékcédulás” szavazással, mint anno. Amikor már hatalomban vagyunk, akkor pedig a törvények és az egész rendszer átalakítása a saját szájíz szerint.
Vegyük csak sorra, és tegyük egymás mellé a tényeket.

A fordulat évét – 1948 – megelőzte egy erőteljes propaganda, amely egy politikai erőt tekintett hivatottnak arra, hogy az országot a világháború okozta romokból felépítse. Rákosi Mátyás szisztematikusan fogott neki a politikai ellenfelek likvidálásához. Volt amelyiket „ölelő karjaiba” fogadta, és így lehetetlenítette el. A szociáldemokrácia így vált áldozattá. Másokat pedig koholt perekkel tett margóra. Ez volt a sorsa a legtöbb polgári párt vezetőjének, az egyházak prominenseinek és mindenki másnak, aki szembe mert menni a „haladás” erőivel.

Az akkori hatalom másfél év alatt kiépítette a maga hatalmát, jogilag, szervezetileg átalakította az országot. Szocialista jogrendszert léptetett életbe. Átalakította az államigazgatás rendszerét. A legfőbb állami pozíciókba a párt hű embereit ültette. Ebben azt sem vette figyelembe, hogy az általa kinevezettek hozzáértők voltak-e. Nem számított semmi más, mint a hűség. Két évvel később, 1951-től, már a nemkívánatos személyeket kitelepítették. Kit Hortobágyra, kit Recskre.
A párt uralma totális lett. A szellemi élet nagyjai emigrációba szorultak.
A félelem légköre uralkodott, és ennek egyik oka nem csak maga az egypárti uralom volt, hanem annak meghosszabbított ökle, az ÁVH.



Napjaink.

2006-tól a FIDESZ kommunikációja a mindent elutasítás volt. Sikeres karaktergyilkosságokat hajtott végre, és állandó feszültségkeltő politikájával megakadályozta a normális politikai konszenzusok létrejöttét. Az általa feltüzelt – többnyire könnyen befolyásolható, az egyszerű hívó szavakra érzékeny – tömeg kritikátlanul ment a FIDESZ politikáját éltetni az utcára.

Ezzel a folyamatos oppozíciós és utcai politizálással – és a tényleges reformok ellehetetlenítésével – a párt folyamatosan építette ki bázisát.

A választások idejére elérte, hogy az ország végletesen megosztott legyen. A FIDESZ vezetői – kitüntetetten Orbán Viktor – mindig is arra törekedett az elmúlt 12 évben, hogy a politikai palettáról lehetőleg letöröljön minden konkurens politikai erőt. Nyíltan hangoztatta, hogy a kétpólusú politikai felépítmény híve. A választás előtti félévben – amikor már majdnem biztosra vehette győzelmét – már a „centrális erőtérről” beszélt. Egy olyan „összefogásról”, amelyben egyetlen jelentős politikai erő létezik, az általa vezetett FIDESZ.
A választások után, a kétharmados parlamenti többség birtokában pedig ugyanolyan módszerekkel kezdett hatalma stabilitásának kiépítéséhez, mint az előbb emlegetett elődje.

Megváltoztatta a jogszabályokat, élén a jelenleg érvényes alkotmánnyal. Gátlástalanul használta ki, hogy ehhez elegendő a kétharmados többség. Az ellenzékkel nem is törekedett kompromisszumra.
A választási törvény (önkormányzati) átírása már azt jelentette, hogy saját szája íze szerint alakítja a vidék és a városok politkai összetételét. A jogállami struktúra lebontása – Alkotmány Bíróság – jogainak csorbítása – a sokat emlegetett médiatörvény és a többi, mind azt szolgálta, hogy a még meglevő demokratikus fórumokat ellehetetlenítse. Átszabta az eddigi miniszteriális struktúrákat, ezzel káoszt okozva – mind a mai napig – az államigazgatás felső szintjén.
Az új alkotmány – alaptörvény – elfogadásával pedig megalapozta azt, hogy elkövetkező törvénykezése csak a FIDESZ érdekeit szolgálja. Mindezt tette úgy, hogy a törvénybefoglalt jogszabály alkotási eljárás szabályait folyamatosan kikerülte.
Ezzel párhuzamosan pereket és büntetőeljárásokat indított az általa legveszélyesebbnek ítélt ellenzéki – főleg szocialista és liberális – politikusok és társadalomtudósok ellen. Folyamatosan fenntartotta a fenyegetést ellenfeleivel szemben.

Míg Rákosi Mátyás mindezt a legdurvább fizikai erőszakkal tette, addig a mai FIDESZ mindezt „kifinomultabban” hajtja végre. Az emberek egzisztenciális alapjait veszi célba. A közalkalmazottakat és tisztviselőket gondolkodás nélkül bocsátja el, a vállalkozásokat pedig a gazdasági szabályzók és a pályázati feltételek megszokott rendjének „újraírásával” lehetetleníti el.
A gazdasági törvénykezése egyben tudatja a társadalommal, hogy bármit megtehet. Elvehet megtakarított nyugdíjalapokat, államosíthat üzemeket, kényszerítheti a tulajdonosokat, hogy mondjanak le tulajdonukról.
Most pedig – csak ezért, hogy ellenfeleivel „jogosan” leszámolhasson – olyan törvényt erőltet át, amely megágyaz a politikai kívánalmak szerinti pereknek és az ott hozott ítéleteknek.

Barátaim! nem igaz, hogy a fasizmus jött vissza! A legrosszabb bolsevik diktatúrával állunk szemben újra!
Pedig egyszer már ezt megéltük! Nem kellene még egyszer besétálni e csapdába!