VANNAK-E HAZAI VÁLASZOK A GLOBALITÁSRA?

Az elmúlt napokban nagyon sok rossz hír érkezett. A devizaadósok fuldokolnak a megnövekedett hitelekben. Egyre többen kerülhetnek a tönk szélére egyének, intézmények, önkormányzatok, egész országok. Elsősorban a gazdaság az, ami aggodalomra adhat okot. Európa – úgy látszik – komoly problémákkal küzd. A politika egyelőre nem találja a válaszokat. Elhalasztották az Európai Uniós csúcstalálkozót is.


Egy kicsit gondolkodjunk közösen e problémán, és azon, hogy miként érinti mindez hazánkat, hogyan befolyásolja – előre jelezhetően – a magyar gazdaságot és annak „messzelátó” terveit.
A Moody’s és a Standard & Poors leminősítéssel fenyegette meg az Egyesült Államokat, ami nem fordult elő az elmúlt negyed században. Az okok között sok mindent fel lehet sorolni. Az egyik legfontosabb, hogy a fejlett államok – és a kevéssé fejlettek is – költségvetésükben többet költenek, mint amennyit az állam különböző bevételeiből megteremt. Ezeket az összegeket az államok a pénzpiacokról szerzik be, különböző kölcsönökkel (államkötvény kibocsátás, hosszú lejáratú hitelek nemzetközi pénzügyi szervezetektől stb.).

Az érdekesség mindebben az, hogy ezeket az értékpapírokat általában a nagy „befektetői csoportok” vásárolják fel, amelyek mögött nemzeti és nemzetközi biztosítótársaságok és nyugdíjalapok állnak.
Azaz például az olasz államkötvényeket az európai alapok vásárolják fel, mert „biztos és értékálló” befektetésnek tekintik. A nyugdíjalapok így állandó hozamot képesek biztosítani tagjaiknak, ezzel alapozva meg a majdani nyugdíjkifizetéseket.

Mi okozza az államok „költekezését”?

A ’70-es évektől a ’90-es évek elejéig tartó fellendülés és az ebből származó állami bevételek biztosították – főleg az európai – országok számára, hogy addig nem tapasztalt „jóléti” kiadásokat vállaljanak fel, megteremtve ezzel az úgynevezett „jóléti államot”. A társadalmak pedig e két évtized alatt hozzászoktak ezekhez az állami juttatásokhoz.

A ’90-es évek elejétől azonban gyökeresen megváltoztak a globális gazdasági körülmények. Az ipari termelés fokozatosan kivonult Európából. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a termelés „igyekezett” közelebb kerülni a nyersanyagforrásokhoz, továbbá az, hogy ezekben a kevésbé fejlett térségekben a munkaerő nagyságrendekkel volt olcsóbb (olcsóbb ma is). Ehhez társult az elmúlt három évtized technológiai fejlődése, a termelés, fogyasztás átstrukturálódása, amely nem hagyta érintetlenül a társadalom rétegződését, felépítését sem.
A fejlett régiókra az lett a jellemző, hogy a termelés megújítása, az innováció és a társadalmi, egyéni igényeket kiszolgáló ágazatok maradtak helyben. A valóságos termelés – néhány üdítő kivételtől eltekintve, amelyeket, kis túlzással, kéz és lábujjainkon össze tudunk számlálni – elhagyta a fejlettek régióját és a feltörekvő térségekbe települt. (Így vált India például a globális acélipar megkerülhetetlen szereplőjévé, ezt tapasztaljuk a gépgyártásban, ahol Kína uralma lassan, de megfékezhetetlenül növekszik.)
Az Amerikai Egyesült Államoknak is szembe kell néznie azzal, hogy kolosszális méretű államadósságának meghatározó hányadát Kína fedezi.

A gazdaság tulajdonképpen „kivonult” a nemzeti keretek közül, magára hagyva az államot. Az államok finanszírozását átvették a pénzügyi befektetők. Mondhatnánk, hogy mindez a tőke „jellemzőiből” fakad, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Mára eljutottunk oda ugyanis, hogy a tőke maga is társadalmasodott bizonyos mértékben. Ezt legjobban az egészség és nyugdíjbiztosító intézetek, társaságok jelenléte mutatja a pénzügyi piacom. Az e társaságok által alapított befektetési alapok a világban forgó tőke jelentős részét mozgatják. Azért nem birtokolják e tőkét, mert az tulajdonképpen a járulékfizetők és a biztosítottak tulajdona. Az alapok ezt a vagyont „csak” kezelik, aszerint, hogy a tulajdonosok milyen megbízást adnak, milyen hozamot várnak el.

És itt jutunk el a minden mindennel összefügg jelenségéhez.

Az európai társadalmak az elmúlt fél évszázadban hozzászoktak egy jelentős jóléthez. A folyamatosan – néha ugyan hullámzó intenzitású – növekvő állami szerepvállalással. Ezeket a társadalmak állandónak tekintik – részben joggal büszkék is rá, és ki is követelik –, ám nem képesek olyan gyorsasággal szembe nézni a változásokkal, mint ahogyan azok bekövetkeztek(nek).
Így ma Európában előállhat a helyzet, hogy vannak olyan államok, amelyek nem képesek csökkenő forrásaikból fenntartani a korábbi időszakok állami vállalásait. (Nem képesek a korábbi nagyszámú állami alkalmazottat fizetni, nem képesek bizonyos szociális juttatásokat biztosítani, nem képesek nagy ellátórendszereket fenntartani.)

A társadalom pedig – mert eddig mindig számíthatott ezekre – nem nagyon képes elviselni, hogy eddigi „járandóságai” semmivé legyenek.
Az államok – kormányok – a végsőkig igyekeztek fenntartani e rendszereket, hogy elkerüljék a politikai problémákat, elégedetlenséget, tüntetéseket. Ezért egyre több hitelt vettek fel, amelynek nagysága mára elérte a kritikus pontot. Mindez különösen nagy gondot jelent azokban az országokban, ahol a közös európai pénz van forgalomban. Mert ha egy állam nem képes visszafizetni a hiteleit, úgy a többi – valutauniós – országnak kell előteremtenie azokat az összegeket, amivel képesek kihúzni a másikat a slamasztikából. Ennek is vannak azonban határai. Az adóság problémával nem küzdő valutauniós országok ezeket az összegeket csak saját adófizetőitől (vállalkozásaitól, polgáraitól stb.) tudja elvonni. Így szembe kell néznie azok politikai rosszallásával. Joggal vetődik fel például egy német vagy brit állampolgárban, hogy miért finanszírozza ő a görögöket vagy az íreket, amikor éppen csak elkerüli saját hazája is az adósságválságot.
Hasonlóan gondolkodnak a már említett befektetési alapok is. Olyan pénzügyi lehetőségek felé fordulnak, amely jelen helyzetben is „biztosnak látszik”. Így kivonják a pénzüket az államok finanszírozásából, és egy másik valutába fektetik — napjainkban a svájci frankba. Ez persze azzal ját, hogy a két meghatározó deviza egymáshoz viszonyított aránya jelentősen megváltozik.
A befektetők által vásárolt pénz felértékelődik a másik kárára.

Magyarország kimarad?

Sajnos úgy néz ki, hogy mindebből hazánk sem marad ki. Nem igazán jelentene védelmet az sem, ha a valutaunió tagjai lennénk. Látni kell, hogy a probléma sokkal összetettebb annál, semmint hogy azt „nemzeti keretek között” orvosolhatnánk. Magyarország nyitott gazdaság. Boldogulása elsősorban azoktól az – európai – országoktól függ, amelyek termékeinket „felveszik, amelyekhez különböző gazdasági csatornákon csatlakozunk. Ezek között az első a német gazdaság (Opel, Audi, Mercedes, Bosch stb.). Ha az euró övezetben financiális problémák keletkeznek, úgy az közvetlenül érinti a magyar gazdaságot. Ha partnereinknél recesszió van, úgy törvényszerűen az lesz a magyar gazdaságban is. Ha változik az euró árfolyama a forinthoz képest az kettős hatást vált ki: ha erősödik a nemzeti valutánk, akkor nehéz helyzetbe kerülnek az exportálók, hiszen egységnyi euróért kevesebb értéket kapnak. Az átlagpolgár pedig örül, hiszen egységnyi euró kevesebb pénzébe kerül, olcsóbb a nyaralás és minden euróért vásárolt jószág.
Ha gyengül a nemzeti valuta úgy a fenti trend éppen a fordítottja lesz: növelhető az export, és többet kell fizetni a fogyasztásért.

A kormány tervei és a jövő

Az úgynevezett „Széll Kálmán terv” azzal számol, hogy kis hazánk nemzeti össztermékét évente négy százalék körüli értéken képes növelni. Ehhez – szerintük – hozzájárul az is, hogy Kínával építenek ki gazdasági kapcsolatokat.

Nagyon jól hangzik, ám mi a számítható valóság, mit mutatnak a trendek?

A nemzetközi gazdasági tanácskozások és az elemzők véleménye szerint Európa gazdasági növekedése – a legpozitívabb mutatókat alapul véve – az elkövetkező öt esztendőben nem haladja meg a 2-3 százalékot. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha minden jól megy, akkor hazánk maximum 3 százalékkal gyarapodhat. Ez már eleve csökkent teljesítmény a tervezettekhez képest.

Így nem valószínű, hogy a négy százalékos gyarapodáshoz mért kiadási tervek valóra válhatnak. Lefordítva: nem létesülnek munkahelyek, nem jelenik meg a büdzsében az az adóbevétel, amivel számoltak. Így nem lesznek meg a különböző kiadások fedezetei. Még akkor sem, ha ezeket a kiadásokat napjainkban egyre lejjebb faragják. Nem csökkenthető az állami adósság sem arra mértékre, amelyet a kormány „alaptörvénybe” foglalt.
Nem segít ezen az sem, hogy hosszú távú – lehetséges, hogy igen pozitív – gazdasági együttműködést hirdet a kormány Kínával. Ugyanis Kínának Magyarország csak egy valamire kell: ugródeszkának az unió piacaira. Ne ámítsuk magunkat. A hazai kevesebb, mint kilencmilliós piac Kína számára semmi. Sanghaiban többen laknak, mint nálunk az egész országban.
Lehetségesek, természetesen, kínai logisztikai beruházások. De ne feledkezzünk el arról, hogy a kínaiak már a legfejlettebb technológiával dolgoznak. Azaz: ezek a beruházások nem fognak tömegével „munkalehetőséget” biztosítani a magyar polgároknak. Néhány száz, esetleg néhány ezer munkahely megvalósul. De ezek bevételei a magyar költségvetés egészét tekintve elenyészőek. Mint ahogy elenyészőek lehetnek az ebből származó állami bevételek is.

Nem jelent áttörést e gazdasági tervben az sem, hogy „munkára fogják” a lakosságot. Nincs kimunkálva, hogy milyen munkára, milyen hatékonysággal, milyen termék előállítására. A közmunkáról szóló kabarét ne említsük, mert az nem állít elő semmilyen – a közösség számára meghatározó – értéket, így nem is több egy otromba blöffnél.
Azt láthatjuk a tervből – már aki elég mazochista hozzá, hogy elolvassa –, nincs konkrét, összefüggő terv a magyar gazdaság problémáinak kezelésére. Erről legutóbb is tanúbizonyságot adtak, amikor nyilvánosságra került az „energia stratégia”.

Mindez két dolgot mutat:

A kormány nem képes felmérni a világban és Európában zajló folyamatokat, és képtelen azt saját napi gazdaságpolitikájába beépíteni.
Nincs a kormány gazdaságpolitikusainak elképzelése – az elkövetkező egy-két évtizedet tekintve – arról, hogy a magyar gazdaság sajátosságait miként kellene átalakítani annak érdekében, hogy a eleget tegyen a változó körülmények kihívásainak. (Csak egy példa: a magyar agrárium átalakítása – pontosan a benne dolgozók érdekében – elkerülhetetlen. Az átalakuló uniós agrárpolitika kiköveteli az átalakítást. A mai széttagolt, kis és közepes gazdaságokon alapuló, rendszer drága, nem elég hatékony. Így nem veheti fel a versenyt egyetlen uniós vagy unión kívüli vetélytársával sem. Olyan agrárgazdasági ösztönzőket kell bevezetni, amely a gazdákat az összefogásra, a források közös kihasználására, a hatékony feldolgozásra és értékesítésre szorítja. Ennek azonban nyoma sincs.

Mindent összevetve az látszik, hogy a küszöbön álló euróválság hazánkat igen kínosan fogja érinteni. A kormány látszólag semmit sem tesz annak érdekében, hogy a kedvezőtlen hatásokat akárcsak mérsékelje.
Nem szép jövő elé nézünk