KÖZPONTI „SZÁJFÉKEK” — KOLOMP ÉS A BIRKÁK

Benda László visszanéz

Felkavarta a magyar közéletet – már akit egyáltalán megérintett a „servum pecus”-ból – a köztelevíziónál és a rádiónál folyó elbocsátások. Számos publicista a mérsékelt konzervatívoktól az Amerikai Népszaváig ítélte el az eljárást, egyértelműen politikai szándékokkal indokolva azt.

Próbáljuk ezt a témát körbejárni – csak egy kicsit – anélkül, hogy elkapna bennünket a gépszíj, és átesnénk a ló túlsó oldalára. Mi válthatta ki ez az intézkedéssorozatot?

Mi a cél, és mi az elérendő kívánalom?

Az kétségtelen tény, hogy a kommunikáció sokba kerül. Tény az is, hogy a mindenkori hatalom egyik legfontosabb törekvése, hogy politikáját minél könnyebben, ellenállás nélkül juttathassa el a tömegekhez, befolyásolva ezzel a közhangulatot.

A hatalom tulajdonságai közé tartozik az is, hogy nem tűri sem az ellenőrzést, sem a kritikát. A demokratikus államok éppen ezért vezették be az ellensúlyok rendszerét, amelyek sorában a nyilvánosság és a sajtó nem intézményi – mint a független bíróságok, Alkotmánybíróság, jogrend – ellenőrzést végez, hanem a társadalmi ellenőrzés legerősebb fóruma.
A hatalomnak tehát elemi érdeke, hogy ezt az ellenőrző – és „beleszóló” – funkciót kiiktassa. Ezt csak abban az esetben képes megvalósítani, ha ehhez megfelelő „felhatalmazással” rendelkezik. Ha a felhatalmazás majdnem korlátlan, jelen esetben (választási matematikailag) kétharmados, akkor a beépített fékek rendszere nem működik.
A sajtó és a nyilvánosság azonban még mindig ott áll a politikai hatalmat gyakorlók és a „hívő” társadalom között. Mintegy objektív képet mutatva a folyamatokról és az eseményekről. Ez óhatatlanul erodálja a hatalom kommunikációját, hiszen megjelenik egy másfajta vélemény, egy másfajta értékelés (értékrend). Ez pedig a teljes hatalomra és a társadalom teljes ellenőrzésére törekvő politika számára elfogadhatatlan.
Így a hatalom számára egyetlen lehetőség marad, maga alá gyűrni azokat a formális intézményeket, amelyek befolyásolhatják a társadalom véleményét. Ilyenek a közszolgálati kommunikációs eszközök: televíziók, rádió és az újságok. Úgy kell ezeket „átalakítani”, hogy lehetőleg ne jelenhessen meg bennük semmiféle, a hatalom számára nem kedves, állásfoglalás.
Ennek pedig egyetlen módja van: át kell alakítani az intézményeket, meg kell szüntetni az „önjáró”, saját értékrenddel rendelkező műhelyeket. Helyettük létre kell hozni egy olyan kommunikációs rendet, amelyben csak a lojalitás jelenik meg. Aki nem áll be a sorba, azt el kell távolítani. De az a legjobb, ha eltávolítok mindenkit, akiről feltételezem, hogy más gondolatai is lehetnek, mint amit megkövetel a hatalom.

Kérem tudomásul venni, hogy hatalom nélkül nem lehet...

Ehhez az akcióhoz nem is kell más, mint néhány, a hatalomnak elkötelezett „troll”, akik elvégzik a piszkos munkát. Ettől kezdve a társadalom tájékoztatása a hatalom szája íze szerinti.
Az elbocsátott, eltávolított, kirúgott – nem kívánt rész törlendő – alkotók egyszeriben „szájzárat” kapnak, mert nincs fórum, lehetőség, ahol megjelenjenek.
A hatalom zseniálisan fosztja meg ezeket az embereket mindentől. Elsősorban az alkotástól, másodsorban az egzisztenciájuktól. (Minden téren és az állami élet összes területén ezt teszi.)

A társadalom felelőssége

Felvetődik a kérdés, hogy miért hagyja ezt a mai – húsz éve a demokráciához szokott – társadalom. A válasz egyszerű is, meg bonyolult is. A lakosság döntő többségét személyesen nem érintik ezek az intézkedések. Mivel a televízióért eddig sem fizetett, még az sem érinti – nem tudatosul benne –, hogy mindez az ő pénzén történik. (Pedig igen!). Ez a tömeg abban szocializálódott – és ez még a régi társadalmi rendszer „hozadéka” –, hogy ami a televízióban megjelenik, az úgy van. Az az igazság. Azt nem szokás megkérdőjelezni. A magyar lakosság 65 százaléka információit elsősorban a köztelevízióból szerzi. Nagyon kevés még azok száma – bár egyre többen vannak –, akik napi információikat független forrásból szerzik meg. Nem általános – talán csak a városi környezetben –, hogy egyes híreknek, eseményeknek tömegek néznének utána az interneten, más hazai vagy külföldi forrásokban.

Ez a helyzet kedvez a hatalomnak, hiszen célja a társadalom totális befolyásolása. Ennek pedig egyik módja az, hogy információhiányban vagy egyoldalú tájékoztatásban részesíti az ország jelentős részét.
A maradék 35 százalék – a tájékozottabbak – persze kiabálnak, tiltakoznak. Mert átlátják az intézkedések célját. Azonban ez az üzenet pontosan azokhoz nem jut el, akiket a sötétségben, a tudatlanságban akarnak tartani. Akikre a hatalom – a maga egyoldalú kommunikációjával – hat és befolyásol. Aki e hatalom „gerincét” – már ha van gerince – alkotják, akiket szándékosan vezetett félre, hogy megszerezze támogatásukat.
Ezért van az, hogy „ötszáz bizony lángsírba ment…”, és ez különösebb felháborodást nem váltott ki a szavazók széles rétegeiben.


 A harmincöt százaléknak tehát még nehezebb a helyzete. Minden lehetőséget fel kell vállalnia annak érdekében, hogy felvilágosítsa ezt az országot arról, hogy újra átverték. Arról, hogy újra megfosztották valamitől, ami fontos. Még akkor is fontos, ha közvetlenül nem befolyásolja „Mari néni és Pista bácsi” életét. Ettől az intézkedéstől nem lesz könnyebb a Nógrádban vagy Szabolcsban élőknek. Nem lesz könnyebb a napi élet.
Sőt, nehezebb lesz! Mert a szellemi oxigént szívják el még jobban. És az így elkábított tömeg pedig arra fog menni, amerre a kolompot hallja. Márpedig a kolompot az Orbán-kormány rázza. Még a kis csengőket is elhallgatatta. A birkák meg mennek a hang után, még terelőkutya sem kell.