A nyár tombolt még az elmúlt héten, és úgy voltam vele – mint annyi más honfitársam –, lazítottam kicsit. Nem néztem a blogom felé sem, nem törődtem a napi eseményekkel, ki akartam kapcsolódni.
Az ember tervez… tartja a közmondás. Ám ebben az esetben nem az Isten végez, hanem kormány és a fülkeforradalommal hatalomra jutott centrális politikai erő, és annak prominensei.
Szóval az elmúlt hét sűrű lett.
Van egy olyan érzésem, hogy a politika szándékosan használja ki a nyári napokat arra, hogy komoly, életünket a továbbiakban meghatározó döntéseket hozzon. Teszi mindezt arra számítva, hogy a magyar családok egy jelentős része elvonul üdülni, és nem igen foglalkozik politikával, törvényhozással, sokkal inkább azzal, hogy a rendelkezésére álló rövidke időt minél kellemesebben töltse el.
Az új munka törvénykönyve persze jogosan keltett felháborodást. A szakszervezetek – jó pestiesen mondva –, köpni-nyelni nem tudtak. Mint az elmúlt esztendőben már megszokhattuk, az a törvény is előzetes egyeztetés és társadalmi vita nélkül került elfogadásra.
Mire a jó polgárok visszajönnek megérdemelt szabadságukról, azzal szembesülhetnek, hogy már az a kicsinyke biztonságuk sincs meg a munkaadókkal szemben, amit még megőriztek, úgy, ahogy az elmúlt két évtizedben.
Mindez az új közmunka elképzelésekkel egyetemben nem szép jövőt feltételez.
Nem kívánok itt belemenni részletesen abba a vitába, ami az elmúlt hónapokban folyt a magyar társadalom átalakításának irányairól, a politikai berendezkedés átszabásának minőségéről. De azért egyre növekszik az aggodalom, hogy szilárdan haladunk egy Mussolini-féle társadalom felé, persze annak 21. századi speciális formája felé.
Mindezt erősíteni látszik a kormányfő tusványosi beszéde is.
„Ezen a szabadegyetemen mi rendszeresen a nemzet jövőjéről szoktunk közösen gondolkodni, ma sincs ez másképp. Én is ezt fogom tenni. A kérdés azonban az, hogy mi az a perspektíva, ahonnan rátekintünk a nemzetekre és azon belül a magyar nemzet jövőjére. Több lehetőség is adódik, amikor perspektívát akarunk választani. Az első – szűk, de kétség kívül létező – perspektíva az úgy írható le, hogy Magyarországon egy internacionalista kormány távozott, és egy nemzeti kormány érkezett. Egy másik lehetséges perspektíva úgy hangzik, hogy gazdasági válság ütött be a nyugati világban és most a kilábalási útvonalakat keressük.
Én nem ezeket a perspektívákat választom, hanem megpróbálok egy magasabb horizontot kijelölni, amely azon az állításon nyugszik, illetve abból rajzolódik ki, miszerint a világban korszakváltás történik. Az, amit tapasztalunk ma, minden híradás élén az erről szóló hírek állnak, miszerint a nyugati világot gazdasági válság rengeti meg, az én fölfogásom szerint ennek a korszakváltásnak a hullámai. Sőt, a magyar kétharmados forradalom is valójában ennek a világban zajló korszakváltásnak a következménye.”
A kedves olvasó bizonyára itt kezd gyanakodni. Valahogy írásban ezek a szavak másként hatnak, mint Tusnádfürdő zárónapján a kánikulai hallgatóság számára.
A fenti idézettel az a problémám, hogy ha egy jelenséget vizsgálni akarunk, akkor nézőpontot választunk, nem perspektívát. A horizontot pedig nem lehet kijelölni, mert az adott, ahhoz a ponthoz tartozik, ahol állunk. Ha történetesen a hegy tetején, akkor széles, és onnan messze látunk, nagy a horizontunk, ha pedig egy gödör alján, akkor bizony meglehetősen szűk, és szinte minden takarva létezik a szemünk elől.
Az, hogy a világban korszakváltás folyik, nem újdonság. Ez – mondhatni – folyamatos az emberiség történelmében. Ezt nevezik másképpen fejlődésnek is. Ez a fejlődés lehet lassú, mint a lomha folyó, de megállíthatatlan, ám lehet robbanásszerű is, mint például az első ipari forradalom vagy az elektronika térhódítása.
A korszakok sorra követik egymást, megállíthatatlanul, mert az nem csak a nemzetektől, az egyénektől függ, hanem az időtől is. (Benne van a nevében: kor, bővebben: Magyar Értelmező Szótár 559. oldal. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008.)
Orbán Viktor szerint tehát abból a szemszögből tekint az eseményekre – hazaiakra és nemzetköziekre egyaránt –, hogy mindezek a „korszakváltás” következményei. A FIDESZ kétharmadosnak mondott választási győzelme és a világon ma jelen levő pénzügyi, gazdasági válság is végső soron az időnek köszönhető.
Beszédében sorolta az elmúlt év eseményeit, úgy, mintha annak semmiféle előzménye ne lett volna. A világ gazdasági válsága nem a FIDESZ fülkeforradalmával kezdődött, és az nem is annak következménye. A válság első tünetei már jelentkeztek az Amerikai Egyesült Államokban korábbi cégcsődök képében. Jelentkezett abban, hogy a világ vezető hatalmai kölcsönösen eladósították egymást. De maga az adóság nem az eredendő ok, és nem az eredendő bűn. Orbán Viktor leegyszerűsítő mondataiban kétségtelenül ez tükröződik, ám ez nem igaz!
Mint ahogyan nem igaz az sem – bár a beszéd bevezetőjének hangsúlyos gondolata volt –, hogy a magyar nemzet az elmúlt száz év történetét természetellenes állapotban töltötte. Kétség kívül elemi megrázkódtatások érték a nemzetet, de ettől még nem került természetellenes állapotba. Átélte a trianoni sokkot – amit egyébként még azóta sem beszélt ki, nem nézett szembe annak kiváltó okaival –, majd a két háború közötti diktatúrát, a második világháborút, az azt követő újjáépítést és újabb diktatúrát. Magyarország társadalma mindeközben alkotott, dolgozott, gyarapította az országot, majd lerázta magáról a diktatúrát. Ezt egy természetellenes nép (ami tulajdonképpen nincs is, tehát e fogalmazás nem más, mint jól elhelyezett képzavar) képtelen lett volna megtenni. A természetellenesség indokát Orbán Viktor abban jelöli meg, hogy „semmi sem volt úgy, ahogy szerettük volna, semmi sem volt úgy, ahogy a mi fölfogásunk szerint természetes lett volna.” (vö: Ha sárga lennék, és áramszedőm lenne, én lennék a villamos!)
Sajátos történelemszemléletről tesz tanúbizonyságot a miniszterelnök akkor is, amikor a természetellenesnek kiáltja ki a szomszédos országokat is. Persze, minderről magánemberként lehetne ilyen véleménye, de felelős miniszterelnökként kicsit bornírtnak hat. Mindezt megtetézte az elmúlt húsz év elég sajátos értékelésével: „…Magyarország helyzete összességében kedvezően változott, az elmúlt húsz év azt jelentette a számunkra, hogy Magyarország eladósodott, nemzeti vagyonának nagy részét elvesztette, a demográfiai hanyatlás folytatódott, sőt gyorsult. A nemzet, mint eszmény, háttérbe szorult, illetve zsugorodni kezdett. …Ezért lényegében az az érzése alakult ki az embernek – az idősebbeknek immáron lassan száz éve, a fiatalabbaknak csak húsz-harminc éve –, hogy folyamatos hátrálásban vagyunk.”
…Fölfogásom szerint most véget érő régi világ helyén épülő új világban megváltozik-e majd a nemzet szerepe, eljön-e majd a nemzet ideje. Most nem csak a magyar nemzetről, hanem általában a világ nemzeteken keresztüli megértéséről, fölfogásáról és elrendezéséről beszélek.”
A jóléti társadalmak vége
A gazdaságokat át kell szervezni, erre csak az államnak van erre lehetősége. Csak hivatás és felelősségteljes állam vállalhatja ezt. Az állam szerepe megnő, amely mögött egy közösség áll. Ez a közösség egy nemzet. Helyes választ adtunk a korszakváltásra: egység és összefogás, azaz kétharmados forradalom.
Hasonló folyamat zajlott le kontinensünkön is. A nemzetközi munkamegosztás (globalizáció) eredményeként a termelési kapacitások koncentrálódtak, hatékonyak és olcsók lettek. Olcsóbbak, mintha azokat a nemzeti keretek között állőtanánk elő.
Kicsit bornírt úgy beállítani hazánk társadalmát, hogy azért kell a korszakváltás, mert az elmúlt húsz évben „valakik” eladósították az országot, és „valamiért” elvesztettük nemzeti javaink döntő többségét. Ennek kimondása a legpopulistább szlogen, amit a FIDESZ évek óta hangoztat. Csak az a baj vele, hogy velejéig igaztalan. Az ország eladósításában az egész ország részt vett. A politikai elitek azért, mert nem voltak képesek a rendszerváltás időszakában meghozni a megfelelő társadalom- és gazdaságpolitikai döntéseket. A társadalom pedig azért, mert kikényszerítette a politikai elitekből mindazokat az állami ellátásokat, amelyekre nem volt fedezet.
A nemzeti vagyon egy része pedig nem ment sehová, a mai napig is meg van. Csak éppen a kormányok által törvényekbe foglalt szabályzók (gazdaságpolitika) miatt nem lehet hatékonyan felhasználni azokat. Lásd mezőgazdaság strukturális átalakítása, kisgazdaságok stb., amelyek nem képesek versenyképes áron termelni. Ide tartozik még az ipari kapacitások tudatlan „privatizálása”, eladása, amely a rendszerváltás egyik legnagyobb hibája volt. Annak a téves felfogásnak volt köszönhető, amikor az akkori politikai elit azt hitte, hogy a külföldi befektető majd know-how-t hoz, fejleszt. Pedig nem akart mást, mint piacot szerezni! Lásd magyar cukoripar, ami ugyan nem volt a topon, de jutott belőle exportra is, és biztos megélhetést nyújtott a répatermelőknek is.
Erős állam kell, hangoztatta a miniszterelnök. Naná, ne szóljon bele a politikába (és a hatalomgyakorlásba) senki. Majd a kormány megmondja, hogy ki, mit dolgozzon, majd megmondja, mit termeljenek. Iparosítani kell, szól az ukáz. Mintha az ötvenes évek éledt volna fel. Hazánk, mint a vas és acél országa.
A magyarok harcolni akarnak. Nem elszenvedni, ami történik, nem kicsik akarnak lenni, akik alkalmazkodnak majd valahogy a túlélés jegyében… harcolni akarnak. Az adósság ellen, a munkanélküliség ellen, az államtól érdemtelenül származó jövedelmek ellen. — mondotta többek között hazánk miniszterelnöke.
Szerintem harcoljon az, akinek két anyja van! A magyarok nem harcolni akarnak, hanem normális módon élni. Normális munkát végezni, abból gyarapodni, nevelni gyerekeiket. A nemzeti konzultáció nevű bohózatból a fenti következtetést levonni meglehetős szűk látókörűségre utal.
Lehetne még elemezni a beszéd részeit, hiszen majd minden mondata „megérne egy misét”, de csak egy érdemel kiemelést, miszerint a nemzeti demokraták között a jövőben hatékonyabb együttműködés várható, mint az internacionalisták között.
Azaz Orbán Viktor jobban megérti magát egy hasonló diktátor hajlamú, és hasonló nacionalista, populista politikát folytató államfővel, mint az európai, demokratikus, soknemzetiségű együttműködésben érdekeltekkel.
Lám-lám, kibújik a szög a zsákból. De legalább most már tudjuk, hogy mit várhat a magyar társadalom, a jövőjét illetően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése