A MÚLT NEM ISMERÉSE VESZÉLYES

Feléledhetnek a legordasabb eszmék

A múlt nem ismerése veszélyes a társadalomra. Ha nem tudjuk, hogy mikor mi történt velünk – vagy rosszul tudjuk azt, mert árvalányhajas mítoszok elfedik a valóságot –, akkor bizony védtelenek leszünk ordas eszmékre, nem leszünk képesek arra, hogy tanuljunk saját történelmünkből. Elkerüljünk olyan eseményeket, amelyeket egyszer már megéltünk — elkerülhessük újabb kori fenyegetésüket.
A Fasizmus Áldozatainak Napja, a zsidó és roma holokausztra való emlékezés hívta elő e sorokat. Nagyon keveset tud minderről a ma fiatalsága.

Pedig kellene ismerniük az eseményeket. De nem ismerik.
Ez így sommás. De mégis van rá példa.

Egy ízig-vérig mai fiatalról szól a történet. Nem buta. Képzett. Feladatát ellátja, főiskolai végzettsége jogosítja erre. Képeket nézegetetett. Képeket a Duna parti Cipőkről. Azokról a cipőkről, amelyek azoknak állítanak emléket, akiket a nyilasok – megkímélendő saját magukat a „munkától” – kihajtottak a pesti rakpartra, és belelőttek a folyóba.
„Milyen aranyos” – jegyezte meg. „Olyan jópofák ezek a cipők, némelyikében virág is van! Olyan vidám!”

A levegő egy pillanatra megfagyott.

A képek készítője száraz hangon jegyezte meg: „Nekem ettől nincs jókedvem. Fújt a szél a rakparton. Szinte beleéreztem magam az egykori áldozatok helyébe. mert ezek a cipők beszélnek, szólnak a maiakhoz, hogy vigyázzanak.”
És röviden elmesélte a cipők történetét fiatal kollégájának, elmondta, amit az nem tudott.
Nem tudott, mert nem tanulta. A nyolcvanas években született. Neki senki sem mondta, hogy mi is történt ott 1944 őszén, 1945 tavaszán.

Nem tudott arról, hogy az áldozatoknak egyetlen bűnük volt: sárga csillagot hordtak. Pedig egy évtizeddel korábban még boltosok voltak Pesten, orvosok, értelmiségiek vagy csak irodisták, kétkezi munkások. Zsidók voltak. Magyar zsidók, akik építették, gyarapították ezt az országot. Akikre a Horthy-rendszer ferde szemmel nézett, mert nem voltak tagjai – de genere – az „úri Magyarországnak”. Pedig a kiegyezés után a magyar fellendülés motorjai voltak. Gyárosok, művészek, értelmiségiek. Magyarnak vallották magukat. Életüket áldozták az első háborúban az országért.
De mindez nem volt elég. Két évvel az első háború után a kormányzó és környezete – az akkori parlament szélsőségeseinek ovációjával – elfogadtatta a „numerus clausus” törvényt (1920. évi XXV. tc.), amely elsősorban a zsidó származásúak bekerülését akadályozza az egyetemekre és jogakadémiákra. Alig másfél évvel később – 1922. december 17én, igaz törpe támogatással – megalakult a Magyar Fascista Hungarista Tábor. Gr. Bethlen István ugyan felismerte a szélsőjobboldal fenyegetését, és fel is lépett ellenük pártján belül, de komolyabb tettekre nem került sor. Gömbös Gyula és társai el is hagyják a kormánypártot, majd néhány hónappal később megalakítják fajvédő pártjukat Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt néven. 1928-ban módosítják az eredeti törvényt, és az 1928. évi XIV. tc. már megszabja, hogy az egyes foglalkozási ágakhoz tartozók gyermekei milyen arányban kerülhetnek a felsőoktatásba.

Ebben az időben – az alapvetően antiszemita, jobboldali kormányzat – a törvény „fellazítása” ellenére is növekszik a szélsőjobboldal szerepe.
1931 januárjában – a különítményeseiről elhíresült – Prónay Pál nyugállományú ezredes és Ostenburg Moravek Gyula megalapítja a Magyar Országos Fasiszta Pártot. Még ebben az évben bizonyítja a kormány, hogy bár szavakban elítéli a szélsőjobboldalt, valójában a baloldalt tartja a legnagyobb veszélynek. Erre használja fel a biatorbágyi merényletet is, ürügyül azt a statárium kihirdetésére, ezzel betiltva minden politikai jellegű felvonulást, népgyűlést. A rendőrség pedig érdekes módon nem baloldali, hanem szélsőjobboldali puccskísérletet leplez le.
Nem célom minden egyes lépését végigkísérni a magyar fasiszta mozgalmaknak. Egy azonban jellemző: ezek a szélsőséges mozgalmak egészen a második világháború végéig nem rendelkeztek kiugró társadalmi támogatottsággal. Bár a hatalom szavakban fellép a jobboldal ellen, mind jogi, mind egyéb adminisztratív eszközökkel, de végső soron nem szűnik meg a zsidó polgárokkal szembeni megkülönböztetés.

Ez a politika juttatja el az országot – vezetőit és adminisztrációját – ahhoz, hogy 300 ezer magyar polgárt gyilkolnak meg rövid néhány hónap alatt. Mert szembe kellene nézni már azzal a történelmi ténnyel, hogy a magyar állam intézményei – államigazgatás, csendőrség, rendőrség – aktívan részt vett a magyar zsidók, cigányok tömeges deportálásában és kiirtásában.
E teherrel a magyar társadalom évtizedek óta képtelen szembenézni. Nem nézett szembe a háború utáni demokratikus kormányzás idején, nem nézett szembe a szocialista éra alatt sem. Ezt a „problémát” marginálisnak tekintve, besöpörte a szőnyeg alá. A látens antiszemitizmus és rasszizmus pedig pusztító vírusként itt maradt, és most a védtelen generációkat támadja meg.
Pedig az orvosság kézenfekvő: a tudás és a történelem ismerete az, amely védettséget adhat a „fertőzés” ellen. De ehhez az kellene, hogy már az alsó és középiskolákban is megismerkedjenek a fiatalok azzal a borzalommal, amelyet nagyszüleiknek át kellett élniük.
Egy ország, egy társadalom életében vannak meghatározó események, amelyek mély és nem halványuló nyomot hagynak. Megmaradnak a közös emlékezetben, jelentőségük adja nemzeti identitásunk egy-egy szeletét. Ezek között fellelhetők a dicsőséges időszakok és események, de ezek közé tartoznak azok is, amelyekre nem lehetünk büszkék. Ám ez utóbbiaknak is fenn kell maradniuk közös emlékezetünkben, hogy soha többé ne kövessük el újra azokat.
Ám e tudást el kell sajátítania az új és újabb generációknak. Szembesülnünk kell saját múltunkkal, hogy képesek legyünk egy szebb és jobb jövőt építeni magunknak azok nélkül a hibák nélkül, amit apáink, nagyapáink megéltek.