Közszolga sors — „hogy nézni is tereh”

Áll néma csend; légy szárnya bent,

Se künn, nem hallatik:

„Fejére szól, ki szót emel!

Király nem alhatik”

A Bach-korszak ellenében szólalt meg Arany János 1857-ben e balladájával. Ijesztően aktuálisak e sorok, ha a közszolgák mai helyzetét vizsgáljuk.

A kormányzat – dacára annak, hogy kommunikációjában a kiszámíthatóságot, az életpálya modelleket mantrázza – teljes bizonytalanságban tartja a közalkalmazottak és köztisztviselők (legújabb elnevezéssel kormányzati tisztviselők) hadát. Az indoklás nélküli elbocsátások gyakorlata a teljes elbizonytalanodást hozta el. A szakmai kompetenciák – és a bizonyított, több évtizedes gyakorlat – immáron nem érnek semmit, nem jelentenek biztonságot és védettséget a köz érdekében dolgozóknak.
A bizonytalanság lett úrrá a teljes vertikumon. A közigazgatásban dolgozók nem tudják, mit hoz a holnap, hogyan alakul sorsuk az új közigazgatási reform után. Az egészségügyi dolgozók sincsenek jobb helyzetben, őket most éppen az egzisztenciális ellehetetlenülés fenyegeti, hiszen az ágazatra ezután sem kerül több pénz. A katonák, rendvédelmi dolgozók alól kihúzzák azt az életpálya modellt (kedvezmények, juttatások), amely alapján eddig vállalták a szolgálatot.
A bíróságok függetlenségének felszámolása és anyagi ellehetetlenítése éppen most folyik.

A pedagógusokra pedig már régen nem érvényes a „lámpás” jelző, hiszen terheltségük egyenes arányban növekszik a források hiányával, egyéni egzisztenciájuk, pedig veszélybe kerül a csökkenő gyermekszámra hivatkozással bezárt iskolák miatt.
(Ez utóbbi megérne egy misét, hiszen aki csak egy kicsit is közel került a pedagógiához, tudja: annál hatékonyabb az oktatás, minél kisebb az egy pedagógusra jutó nebulók száma. Ez esetben jobban lehet koncentrálni az egyes gyerekek fejlesztésére, nevelésére. De ez szakmai kérdés, és mint Csurka óta tudjuk: ez bolsevista trükk.)
A bizonytalanság eluralkodik a közszférán. És ez nem csak az abban dolgozók számára frusztráló, hanem az egész társadalom az adófizetők millióinak sem jó. Az önkormányzati alkalmazottak ügyintézéshez való viszonyában megjelenik saját bizonytalansága, így az állampolgár sem kap megfelelő szolgáltatást.

Az szakmai szempontok háttérbe szorulása, a politikai kívánalmaknak való megfelelés – még akkor is, ha az nem jelenik meg direkt elvárásként, „csak ott van a levegőben” – befolyásolja a közintézmények működését. Felületes, a minimális követelményeket éppen kielégítő „állami szolgáltatás” azt eredményezi, hogy a polgár egyre elégedetlenebb az ügyintézéssel, megrendül a bizalma az általa fenntartott és finanszírozott közszolgálatban.
A jelen kormány mindezeket a következményeket – úgy látszik – nem mérte fel. Nekiront a két évtized alatt kialakult, törvényi alapokkal megtámogatott, rendszereknek, és hatalmas káoszt okoz. Az ad hoc intézkedések ahelyett, hogy javítanának az állam és polgára közötti viszonyon – mint az a kommunikáció sugallja –, éppen az ellenkező hatást érik el. Nem javítják, hanem rontják az állam működését.
Talán az lenne a legjobb, ha felhagynának mindezzel, és a már bejáratott rendszereket üzemeltetnék a korábbinál nagyobb hatékonysággal.
A FIDESZ parlamenti frakcióvezetője által dicsekvésként elmondott törvénykezési roham, amelyben több száz új törvény született, nem reformálta meg az állam működését, hanem bürokratikusabbá, átláthatatlanabbá tette azt.
Az újítás nem minden esetben jelenti azt, hogy feltétlenül le kell váltani a korábbi gyakorlatot, sokkal inkább azt, hogy annak működését kell a megváltozott körülményekhez igazítani. Ám ezek a között a körülmények között nem szabad, hogy szerepeljen a politikai hatalom változása, csak a társadalmi és gazdasági változásoknak kell megjelenniük.
De napjainkban – úgy tűnik – mindez háttérbe szorul. Mint 150 éve, vagy akár hatvan esztendeje egyetlen dolog a fontos — a politikai hűség.

Aki nem alkalmazkodik, az eltávolítandó.