„ A LEGJOBB JÓS A BELÁTÁS S JÓZAN ÉRTELEM” – (EURIPIDÉSZ)

„…ha ...gonoszság fészkelte be magát a közügyekbe,

nem gyűlölet támad a gonoszok között, hanem erős barátság.

Mert akik a közjó megrontására törnek, összetartva cselekszenek…”

(Herodotosz)

Azt tudjuk, hogy szél ellen nem lehet! (Bár néhány – több sör után tudatmódosult férfitársunk – megpróbálta, de ezután a kudarc szemmel látható jeleit viselte .) Ám, úgy látszik ez egyáltalán nem zavarja kormányunk vezetőit. Volt ez a kis ország már minden: száguldó gyorsnaszád, tündérország, hogy csak a legutóbbiakat említsem.

Forrás: Internet - ATV, mód: szerző

Matolcsy vezette gazdasági tárca költségvetést tervez, prognózisokat állít fel. A magyar gazdasági növekedést két százalékra jósolják. De hogy mindek alapján, az azért nem igen derül ki. Az ex has számoktól a közvéleményt – már akit érdekel – kiveri a víz a szakértők pedig kikerekedett szemekkel szemlélik az a papírt, ami mindent elbír.
Az igazi szakértől – akiknek kontinensnyi rálátásuk van a gazdasági folyamatokra – pedig érvelnek, elemeznek és nem átallják közzé is tenni azokat.

Az elemzők szerint az európai gazdaság – tudott problémák: spanyol és görög adósságválság, az IMF hezitálása ez utóbbiak finanszírozásában – nem növekszik oly mértékben, mint ahogyan azt korábban vélték a gazdaság szereplői és a vezető politikusok. Egész kontinensünkön csökken a fogyasztás, mert az átlagember nem költ feleslegesen, meglévő pénzecskéjét próbálja megóvni ebben a kaotikus környezetben.
Ha pedig visszafogja a fogyasztását, az bizony azt hozza magával, hogy csökken a szolgáltatások és kereskedelem bevétele, amely egyenesen hat az ezeket előállítókra. Ha pedig ez utóbbiak bevétele is csökken, az azzal jár, hogy csökkentik a kiadásaikat, elbocsátják az immár feleslegessé váló munkaerőt. Akit pedig elbocsátottak – jövedelem híján, vagy jelentősen megcsappant források okán –, szintén „minimum üzemre” kapcsol, csak a legszükségesebbeket vásárolja meg. A spirál így végig szánt az egész társadalmon, egyre komolyabb válságot generálva.
A magyar gazdaság sem lehet kivétel az európai trendből, mert számtalan szállal kapcsolódik a nyugat-európai partnereihez.
Ezt a tényt nem tudomásul venni, a legnagyobb bűn! Azt hirdetni, hogy vásárlóink, piacaink felvevőképességének korlátai ellenére képesek vagyunk növekedni, az csaknem akkora ostobaság, mintha azt hirdetnénk, hogy képesek vagyunk energiahordozókból ellátni saját magunk.

Ám úgy látszik – a nyilatkozatok, a kormányzati kommunikáció mind azt sugallja –, a kormány elképzelései a „merjünk nagyot álmodni” szlogen mentén épülnek fel, szemben minden valósággal.
Ideje lenne már – IMF tárgyalások ide vagy oda – szembenézni a tényekkel. Vagy, ha erre képtelen a gazdaságirányítás (a miniszterelnökkel az élen), akkor be kellene látniuk maguktól, hogy kudarcot vallottak. Mert ha nem így tesznek, akkor a választópolgárok büntetik majd őket. Nagyon gyorsan eltelik a következő választásokig hátralevő idő.
Minél többször hangoztatják nem ortodox módszereiket, annál mélyebbre süllyedünk, annál több kár keletkezik. Így a változtatás hiányában egyre mélyebb politikai válságba zuhan az ország, a jelenlegi hatalom esélyei egy újabb megmérettetésre exponenciálisan csökkennek. Ami persze nem olyan nagy baj, de a romeltakarításra fordítandó erőfeszítéseket jelentősen növelik. A váltó kormánynak pedig az eddig összehozott kár felszámolása tán meg is haladja a lehetőségeit (saját ciklusa alatt nem képes növekedő pályára állítani az országot).
Mert rombolni mindig könnyebb, mint építkezni. Ezt felejti el ez a kormányzat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

KULTURÁLIS SIVATAG

Több tízezren az Opera előtt. Fogadkozás a másik oldalról, hogy leszünk majd százezren március 15-én. Néhány százan egy másik megmozduláson.

Nagyon úgy látszik, hogy igazi tömegek – százezren, vagy még ennél is többen, mint Athénban, vagy Európa más országaiban – nem vonulnak az utcára. Valahogy nincs benne gyakorlatunk, nem tűnik hatékonynak a dolog. A hatalom nem igazán veszi komolyan az ilyen utcai tiltakozásokat. Bízik abban, hogy a nagy felhorgadás majd elmúlik, lecseng, az élet meg megy tovább. Mire eljönnek az új választások, addigra mindenki elfelejti mostani sérelmeit, a jogok korlátozása belesimul a mindennapokba, már gyakorlattá válik. A politikában való részvétel, az érdekek effajta kifejezése nem nagyon része a hazai kultúrának. Persze a hatalom nem is törekszik arra, hogy a tömegek tudásának gyarapításával, érdekérvényesítő képességük tudatos növelésével megteremtse a maga ellenzékét.
Mások arról polemizálnak – például a 186 Óra hasábjain –, hogy itt a demokrácia lebontásával és az autokrácia kialakulásával egy időben szépen kialakul az „idiokrácia” is.
Hatalmas szakadék tátong a 21. század társadalmi valóságában a kívánatos és valóságos ismeretek szintjei között, szinte behozhatatlan kulturális hátrányok képződnek. A műveletlenség és az ismeretek hiánya pedig egymásra halmozódik – szinte szigetelőrétegként –, és elzárja az utat az egyéni és a közösségi boldogulás előtt.
A hatalom szempontjából ez nem hátrány, hiszen sokkal könnyebb egy alulinformált, műveletlen, ismerethiányos tömeget manipulálni a rendelkezésre álló kommunikációs eszközökkel, mint egy gondolkodó, értékekkel és ismeretekkel bíró társadalmat, amely képes felismerni a manipulációt, átlát a sanda szándékokon, torzításokon.
A mindenkori hatalomnak azonban nem csak az a feladata, hogy saját presztízsét óvja, megőrizze vezető szerepét. Arra is kell gondolnia, hogy a társadalom túléli ezt a formációt, és képesnek kell lennie arra, hogy a jövőt is hasznosan, gazdagon és eredményesen élje meg.
A napi politikai jelmondatok szintjén természetesen megjelenik a „tudás társadalma”, az egyének által elsajátítandó ismeretek fontossága. De minden marad a jelmondatok szintjén, a célok megvalósításához hiányzik minden: „pénz, paripa, fegyver”.
Nem elegendő az – ami most jelenik meg az oktatási törvényben (ennek elemezése egy egész tanulmányt érdemel) – a szándék, hogy valamiféle „értékre” neveljük a gyerekeket, az ifjúságot. A társadalom kulturális lemaradásának felszámolásához sok-sok aprómunka és rengeteg befektetett forrás, energia szükséges. Nem lehet ezt csak az iskolarendszerre bízni.
A társadalom akkor képes műveltségét gyarapítani, ha a sokszínű értékekhez hozzájut, ha azokat – anyagi helyzetéhez képest – elérhető „áron” szerezheti be.
A legutolsó – reprezentatívnak tekinthető – kulturális felmérés 2005-ben volt, amelyet a MTA Szociológiai Intézete folytatott le. A minták 2003 végéről származnak, a kutatási eredményeket a Magyar Művelődési Intézet 2005-ben tette közzé Hunyadi Zsuzsa neve alatt. Nem tisztem e sokoldalas tanulmány ismertetése, megtalálható a neten.
A probléma az, hogy az akkori eredmények sem voltak túl rózsásak. Már akkor látható volt, hogy az ország „kulturálisan” lejt nyugat-keleti irányba. Csak egy adat ebből a tanulmányból (megtalálható a hivatkozott pdf. 11. oldalán): Kulturálisan aktívnak (az intézményrendszert használó) tekinthető a megkérdezettek 40 százaléka. Ezek közül sokoldalúan használja azokat a 40 százalék 16 százaléka, egyoldalúan (csak egy-egy intézményt, lehetőséget használ) a fentiek 24 százaléka. A megkérdezettek 60 százaléka „otthon ülő”, azaz nem használja ki az intézmények által nyújtott szolgáltatásokat. E csoporton belül passzívnak, kultúrán kívülinek számít 43 százalék, és csak 17 százalék tekinti magát olvasónak.

Ez a kép az elmúlt hét év alatt folyamatosan romlott.



Győrszentiványi művelődási ház pincéje belvíz idején. (forrás:Kisalföld)

 Az elmúlt években is művelődési házak tucatjaira került lakat, mert az önkormányzatok folyamatos forrásvesztésével ellehetetlenült azok fenntartása és programokkal való „megtöltése”. Ha pedig egy településen leépülnek a kulturális intézmények, úgy az ott lakók elsivárosodása szinte törvényszerű. nem marad más „szórakozás”, mint a televízió – jobb esetben a kábelszolgáltatók által kínált csatornakiosztás, rosszabbik verzióban a néhány földi sugárzású adó.
Nem segít ezen a helyzeten az internet elterjedése sem, mert egyrészt az átlag vidéki lakosság számára még mindig a „drága” kategóriába tartozik, és ezt tekintik a leginkább nélkülözhetőnek. Vannak olyan települések is, ahol egyáltalán nincs – vagy csak nagyon korlátozott – a hozzáférés. Nem sokat javít ezen a helyzeten az @pontok rendszere sem, hiszen azok is többnyire az önkormányzatok munkaidejében elérhetők.
Ha ez a fajta kulturális leszakadás tovább folytatódik, úgy egyre nehezebb lesz arról beszélni, hogy az ország fejlődési pályára állítható. Egész egyszerűen nem lesz olyan képzett munkaerő, aki elláthatja az esetlegesen megszülető munkahelyek követelményeit.

CSAPDÁBAN A MINISZTERELNÖK

Nagyinterjút adott a miniszterelnök

Az MTI munkatársával készített beszélgetést a Heti Válasz közölte. Képekkel illusztrálva, ahogyan illik, az elhangzott kérdések és válaszok szerkesztve jelentek meg. Ám, ha az olvasók közül valaki rendelkezik regisztrációval az MTI honlapjára, az elérheti eredetben.

Az idézeteket Helmeczi Zoltán tollából vesszük, aki vasárnap 14. 32-kor tette fel azokat a nemzeti hírügynökség és központi hírgyár honlapjára.

Elöljáróban: a blogger véleménye az egész interjúról az, hogy professzionális munka. Egy miniszterelnöknek minden esetben – néhány különleges esetet kivéve, és most ezzel állunk szemben – védenie kell kormánya politikáját és a maga állásfoglalását. Ezt a feladatot az beszélgetés tökéletesen teljesíti. A problémák azonban abból adódnak, hogy egy olyan védhetetlen politikát és gazdaságpolitikát kell megmagyarázni, ami az országot a tönk szélére jutatta.

De lássunk neki a felületes elemzésnek, még akkor is, ha bizonyára lesznek olyanok, akiknek nem kedves, ha valakinek a mondandóját ízeire szedik.

Mari néni és Béla bácsi bizonyára csak kapkodja majd a fejét, hogy az újságban bizony nem ez áll. Hát a médiumokban bizonyára nem ezt hallják, de érdemes a mondatok mögé nézni, mert a valóság néha a szépen és szabatosan fogalmazott szavak mögé bújik el.

„…»Részünkről semmilyen előfeltétele nincs a tárgyalásoknak…az egyetlen szempont a kormány számára Magyarország érdeke. Ugyanakkor minden javaslatot mérlegelnek, és ha úgy látják, hogy megfontolandóak a nemzetközi szervezetek érvei, készek azokat »magukévá tenni«, »mert számunkra nem presztízskérdés a korábbi álláspontunk fenntartása vagy megváltoztatása«.”

Hát valóban. A magyar kormány és annak feje nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabhasson. Feltételeket ugyanis a győztesek (az erősek) szoktak szabni. Például a kocsmában, azzal, hogy vagy fizetsz egy felet, vagy leesik egy saller.

Súlyos szereptévesztésről árulkodik már a bevezető is. A magyar kormány kér! Nem feltételeket támaszt. Az IMF és az EU hitelez, biztosítékokat, ha úgy tetszik, „védőernyőt” kínál ahhoz, hogy Európa közepén egy kis ország ne menjen csődbe a maga bornírt gazdaságpolitikája miatt. Ezt a segítséget pedig – ami várhatóan mintegy 20 milliárd euró, jelenlegi árfolyamon (315,18 HUF/EUR) 6303,6 milliárd forint, a hazai költségvetési főösszeg közel fele – különböző feltételek teljesítéséhez köti, mert abban látja annak biztosítékát, hogy ezt a magyar állam képes lesz visszafizetni.

Hogy az IMF mennyire veszi komolyan magát, és az általa felvázolt feltételeket, arról a szervezet vezetője, Christine Lagarde beszélt a CNN-nek adott interjújában.

A magyar kormánynak nincs más lehetősége, mint a feltételek elfogadása.                                                

Bár erről Orbán Viktor másként vélekedik. Szerinte ugyanis „a magyar gazdasággal kapcsolatos jogszabályok esetében eddig csak politikai véleményeket hallott, de egyetlen olyan érvvel sem találkozott, amely miatt a parlamentnek meg kellene változtatnia egy már elfogadott törvényt.”

Hát ez az, és ez a csúsztatás.

Ugyanis sem az EU, sem az IMF nem gazdasági tárgyú követeléseket és törvénymódosításokat fogalmazott meg. Minkét szervezetnek kőkemény politikai feltételei vannak hazánk vezetésével kapcsolatban. Először is – a nyilván nem gazdasági törvénynek számító – Alaptörvény megváltoztatása azzal, hogy törölnek belőle néhány passzust, például az adórendszert bebetonozó, az államadóság mértékére vonatkozó előírásokat. Hasonló követelmény az EU részéről az úgynevezett sarkalatos törvények módosítása, az alkotmánybíróságra vonatkozó, a médiára, a bíróságokra – általában a hatalommegosztás korlátozását előíró – kétharmados törvények módosítása.

Sem az EU-nak, sem az IMF-nek nem a magyar gazdasággal van a problémája, hanem a politikai és antidemokratikus környezettel. Azt próbálják megértetni a – szerintem az értetlenséget csak tettető – miniszterelnökkel, hogy a gazdaság működtetéséhez, és ezzel együtt az állam finanszírozásához a pénzzel rendelkező befektetők bizalma kell. Ha elszáll a bizalom, akkor nincs pénz. Ilyen egyszerű ez a képlet.

Persze megérthetjük a miniszterelnök szempontjait is, akinek nem igazán akaródzik beismerni, hogy a hatalom megtartása érdekében úgy bontotta le a demokratikus rendszert, hogy az már mindenkinek szemet szúrt a kontinensen és a szövetségesi körökben.

Most azzal nem is foglalkozzunk, hogy a beszélgetésben visszautalt arra, hogy bezzeg 2004-ben nem volt ekkora felháborodás a jegybanktörvény miatt.

Valóban. Azok más idők voltak, senki sem vonta kétségbe az ország és annak vezetése, demokratikus elkötelezettségét.

De ezzel a banktörvénnyel kapcsolatban kibújt a szög a zsákból. Ugyanis: „az Európai Unió alapszerződése kimondja, hogy intézményi átalakítással nem lehet személycserét végrehajtani a nemzeti bank élén, a kormány nem fog élni a jegybank és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének összevonására vonatkozó lehetőséggel mindaddig, amíg a jelenlegi jegybankelnök mandátuma le nem jár.”

Azaz, félre ne értse senki. A személycserét végre fogja hajtani, már csak azt kell kivárnia, hogy Simor András mandátuma leteljen.

Ügyes, furmányos jogi gondolkodás. Átalakítom most az intézményt – ám az EU-s előírások miatt –, a bankvezért nem állíthatom fel, így marad az új struktúra élén, de ha lejár a mandátum, úgy a saját emberem ül majd a székbe, és ugrik a függetlenség is. Okos! Azt hitte, hogy nem látnak át a szitán. Sajnálattal kell közölnöm: átláttak, és átlátnak.

Kilátszik a hátsója az államnak a gatyából. Alig van pénze arra, hogy finanszírozza a rogyadozó költségvetést, amelynek alapszámait rengette meg a felesleges politikai kuruckodás.  Ennek a következménye a folyamatos bizalomvesztés – ami látványosan 2011-es strasbourgi debütálása óta tart –, ami a befektetőkből azt váltja ki, hogy folyamatosan távolodnak az országtól, egyre drágábban hajlandók kockázatot vállalni.

Ahogy a törvénykezést folytatták az elmúlt 18 hónapban, úgy vált egyre világosabbá hogy az a fajta kormányzás és törvényhozás, amit folytatott a FIDESZ kétharmados „felhatalmazására” hivatkozva, az egy cseppet sincs az unió ínyére. A sorozatos finomabb, finom és durva figyelmeztetéseket sorra elutasították. Ahányszor arrogánsan megszólaltak kormánypárti politikusok, vagy maga a miniszterelnök, úgy zuhant a nemzeti valuta egyre nagyobb mélységekbe.

Közben Orbán Viktor a hazai propagandában folytonosan arról hazudozott, hogy minden a legnagyobb rendben, az unortodox gazdaságpolitikát követi Európa is. Miközben a valóság mást mutatott, és mutat ma is.

Az a teljesen alaptalan feltételezés, amit követelményként a magyar főtárgyalónak, mint madátumot adott, normális, gondolkodó polgárnál – ha nem közgazdász akkor is – kiveti a biztosítékot: „…»Ezért mondjuk azt, hogy mi az IMF-től egy védelmi hálót várunk. Az ország működéséhez szükséges pénzt a piacokról akarjuk megszerezni, de világos jelzést akarunk adni nekik, hogy Magyarország az elérhető források beszűkülése, az euróválság jelentős elhúzódása esetén is rendelkezik azokkal a forrásokkal, amelyek a biztonságos működéshez és a növekedéshez szükségesek.«”

Miniszterelnökünk nem hallgat a saját országának szakértőire sem. Egy olyan globális környezetben, ahol a hitelválság utózöngéi még nem ültek el teljesen, ahol a gazdasági növekedés európai szintje nem éri el az 5 százalékot, ott nem igen lehet számítani arra, hogy a hazai gazdaság belátható időn belül e mérték feletti növekedést produkál.

Márpedig ha nincs nagyarányú 6-8 százalékos növekedés, akkor nem lehet – nem szabad – 10 százalék körüli kamattal terhelt állampapírokat kibocsátani. Ugyanis a gazdaságból származó bevétele az államnak nem lesz elegendő arra, hogy a felvett kölcsönök kamatait és tőkerészleteit fizessék.

Ezt a leckét az elmúlt két esztendő alatt tanulta meg mintegy millió magyar, akik valamilyen külföldi valutában adósodtak el. Értékteremtő képességüket – munkabérüket, amire a kölcsönt felvették – eliminálta az árfolyam-különbözet, eljutatta őket a fizetésképtelenségig.

A magyar állam tehát, ha nem teljesíti a politikai követelményeket, úgy továbbra is finanszírozhatatlan marad, még ha ott áll mögötte az IMF, akkor is.

Az pedig kategórikus hazugság, hogy Magyarország rendelkezik akkora forrásokkal, hogy egy elhúzódó válság esetén is biztonságosan működjön és fejlődjön.

Az elmúlt másfél évben gyakorlatilag nem költött az állam semmilyen fejlesztésre, amely a gazdaságot érintené. Nem is költhetett, mert nem volt rá forrása. Hacsak nem találunk kis hazánk területén olyan ásványkincseket, amelyek igen ritkák és keresettek – aminek semmiféle esélye sincs –,  akkor bizony nem beszélhetünk semmiféle forrásról.

Az pedig, hogy az ország gazdaságpolitikája három pillérre épül, az a szokott szólamok egyike, mindenféle alap nélkül. Pontosabban a harmadik szegmens, a „középosztály megerősítése” (amibe most éppen a nyugdíjasokat is beszámítja) szintén a szemfényvesztő kommunikáció egyik, már jól bejáratott kelléke. Persze ez az egyik indoka az egykulcsos (arányos) adórendszernek, amihez valamilyen érthetetlen módon ragaszkodik a miniszterelnök.

Fejlődésként kiemelte a diákhitel intézményét, az Erkel Színház megnyitását, mint a kultúra fejlődését és a fiatalok rendszeres sportolási lehetőségeinek megteremtését.

Bravó, bravisszimó! De azért ne tessék az olvasót totálisan ostobának nézni. A drasztikusan lecsökkentett államilag támogatott felsőoktatási helyeket nem váltja ki a diákhitel intézménye, mindössze azt eredményezi, hogy a kezdő diplomások teherrel indulnak, mert fizetnivalójuk ugyan lesz, de állásukat senki sem garantálja. A másik kettőről pedig csak annyit: e két projekt részesedése a költségvetésből a század százalékot sem éri el. Tehát nemzetgazdasági szinten említésre sem méltó.

Arra a kérdésre adott válasza, hogy kitart-e költségvetés, nem illik egy miniszterelnökhöz! A „jó esély van rá” válasz pontosan azt fejezi ki, hogy nem a valóság a lényeg, hanem a kockázat. Mint a ruletten: vagy kijön a páros piros vagy nem jó esélye van! Kb. 30 százalék.

Nem is folytatom a részletes ismertetést.

Az egész interjú azt sugallja a kicsit is tájékozott olvasónak, hogy miniszterelnökünk nem képes teljes egészében felfogni ennek a meccsnek a tétjét. Mint a csapdába esett róka képes lerágni a saját lábát, csak hogy megmeneküljön, ne derüljön ki, hogy tévúton jár.

Még mindig mer nagyokat álmodni egy nem hiteligénylő, de hitelt nyújtó országról. Ez mind szép, mert az embernek legyenek álmai. Ám ha kormányfő, akkor ezeket tartsa meg magának, és a realitásokat figyelembe véve kormányozza az országát.

Nem támadja ezt a hajórajt senki, főleg nem a globális szereplők, akiknek nincs hazájuk, és mindenütt otthon érzik magukat. Ilyen finom, de kikódolható zsidózást nem engedhet meg magának egy közszereplő sem, hát még egy miniszterelnök.

Bekerítették a mi miniszterelnökünket. Nincs hová mennie. Be kell ismernie, hogy mindaz a politika, a centrális erőtérről, a korlátozható civil szféráról és a központi hatalomról — elutasítást nyert. Nem csak a magyar társadalom jelentős részétől idegen már, de nem szeretik szomszédaink és szövetségeseink sem.

Ezt a leckét kell megtanulni, és akkor ki lehet jutni a csapdából.

TÉVEDÉSEK – EGY CSEPPET SEM VÍG – JÁTÉKA

Azt írja a HVG online egy cikkében, hogy a kormányzó koalíció egy prominense jelentette ki: „…1200 milliárd forintos érdeksérelmet okoztunk, ez nyilván nem marad válasz nélkül, ezt tudtuk”, mások pedig azzal toldották meg a frakció részéről: „a baloldali véleményformálók számára sosem lesz megemészthető, hogy egy stabil, kétharmados jobboldali többség van Magyarországon, és ez is marad 2014-ig, így ezzel együtt kell élnünk”. Megjegyzik az interjúalanyok azt is, hogy „…sem az IMF-nek, sem az EU-nak nem lehet érdeke a politikai instabilitás, márpedig a stabilitást jelenleg egyedül a Fidesz képes biztosítani”.

Ha abból a pozitív felfogásból közelítjük a fentieket, hogy mindaz a politika és eredmény, amely e politika következményeként létrejött szolgálja az ország hosszú távú érdekeit, akkor is kissé necces a dolog.
Ugyanis a rapid intézkedések láthatóan nem nagyon érik el a közép- és távolabbi célok megalapozásának célját. Ugyanis – láthatóan – nem növekednek azok az alapok, amelyeket a későbbiekben fejlesztésre és fejlődésre lehet fordítani.
A miniszterelnök tegnap azt hangsúlyozta, hogy az IMF-el való megállapodás azért kell, hogy megteremtsék azokat a fundamentumokat, amelyek segítségével majd szárnyalni fog a magyar gazdaság.

Szép szavak, csak egyetlen hibájuk van.

Valahogy az istennek sem passzolnak a valósággal. Mint ahogyan az sem, hogy voltaképpen nincs is szükségünk ezekre az euro milliárdokra, mert az ország finanszírozható a szabad piacokról.
Mari néni és Józsi bácsi persze mindezt elhiszi – egyrészt azért mert nem ért hozzá, másrészt meg abban szocializálódott, hogy a felsőbbség mindig tudja, hogy mit csinál –, csak a mindennapjaiban szembesül azzal, hogy valami nem stimmel, hiszen egyre többe kerül minden, egyre furmányosabb adókat kell fizetnie, és ha elveszti munkáját, hiába talpal állás után.
A propagandában a FIDESZ mindig is jó volt. Képesek voltak eladni a semmit eredményként, képesek voltak a legbornírtabb intézkedéseket lenyomni a társadalom többségének torkán pusztán azzal, hogy azt olyan kommunikációba csomagolták, amelyek eltakarták a lényeget.
Most is ezt a gyakorlatot követik. Mostanára azonban a társadalom többsége kezd magához térni e propaganda hipnózisából.

A puszta tények egy más világot mutatnak.

Igaz, hogy a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy az országot a piacról finanszírozza. Meg is tették. Néhány kötvénykibocsátásuk sikeres volt, de milyen áron? Hatalmas CDS felárakkal – 2012. január 03-án névérték alatt, 99,86 százalékos eladási áron, 6,25% + 2,65% felár = 8,5 százalék kamattal – adósították el az országot, adott esetben, 10 évre. Ez a fajta kölcsön már önmagában is a fejlődés gátja, hiszen a kamatokat és a törlesztőrészleteket a magyar társadalomnak (a gazdaságnak) kell kitermelnie. Ha huzamosabb ideig magas kamatokat kell fizetnie, így a megtermelt javakból nem jut a fejlesztésekre, az új beruházások ösztönzésére, a közjavak bővítésére.
Mindez a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az elkövetkező 5-10 évben nem lesz a kormányoknak forrásuk az egészségügy, az oktatás, a közszolgáltatások (tömegközlekedés, vasúti hálózat, stb.) fejlesztésére, bővítésére.
A felelőtlen gazdaságpolitika súlyos következményekkel járt. Hiába volt a MANYUP eistandolása, a fennálló adósság ugyan csökkent, de mindezt eliminálta az árfolyamok változása. Ma újra ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

A közember pedig egyre inkább megvonja a bizalmát a kormánytól. És itt nem csak arra gondolok, hogy a különböző civil kezdeményezések gombamód szaporodnak, és egyre több tiltakozót visznek az utcára, hangosan kifejezni egyet nem értésüket. Az emberek egyre nagyobb része – válós félelmektől hajtva – menekíti vagyonkáját a határainkon kívül. És ennek már üzenet értéke van!
Nem bíznak sem a kormányban, sem annak ígéreteiben, és abban sem, hogy a számukra belátható jövőben, ebben az országban érezhető javulás lesz.
Ha pedig a polgárok – állampolgárok – egy jelentős része úgy érzi, hogy sem vagyona, sem saját maga nincs – a szó egzisztenciális értelmében – biztonságban, az két, a társadalomra erodáló, cselekvést vált ki. Az egyik, hogy még a kisösszegű (egy-két milliós) megtakarítások is elhagyják az országot, ezzel tetemesen csökkentve a hazai bankok likviditását és hitelezőképességét. Ez közvetlenül hat vissza a hazai vállalkozásokra és gazdasági életre. A másik pedig az, hogy a lakosság mobilabb rétegei – elsősorban a jól képzett 20-35 éves korosztály – tömegesen keresi boldogulását külföldön. Ez azzal jár, hogy csökken az adó- és járulékfizetők száma, ami az állami – a közszolgáltatásokat fenntartó – bevételek csökkenéséhez vezet. Tehát tulajdonképpen mindenki rosszul jár.

Mert azt ne gondoljuk, hogy azok, akik határainkon kívül találják meg számításukat, azok felhőtlenül boldogok. Idegen környezetben, idegen szokások, nyelv szorításában – jóval nagyobb egyéni stresszben – kell megfelelniük a követelményeknek, elszakítva a családtól, a gyökerektől. Bármennyire is multikulturális öreg kontinensünk, azért a szülőföld, a saját kultúra hiánya mindig ott kísért a háttérben, még akkor is, ha egyébként anyagi és egzisztenciális problémákkal nem kell számolniuk a kitelepülőknek.
Ha a kormány ezeket a változásokat nem érzékeli, sőt nem megfelelő politikai és gazdasági válaszokat talál rájuk, úgy egyszer és mindenkorra elveszti támogatását, alkalmatlanná válik az ország vezetésére.
Most itt tartunk. Szinte bohózatba illő kapkodást látunk a legfelső szinteken, és valami félelmetes bizonytalanságot, cél nélküliséget.

Mert azt azért ne tekintsük célnak, hogy a hatalmat meg kell tartani!