GONDOLATOK EGY ELŐADÁS ÜRÜGYÉN



Forrás: Internet



Hangsúlyozottan nem színikritikát írok a Nemzeti Színház monstre előadásáról. Tegyék ezt meg az esztéták, az ítészek. Ez a dolguk. Sokkal inkább azokat a gondolatokat szeretném megosztani olvasóimmal, amit maga az előadás hívott elő.

Nem célom részletesen ismertetni a szereplők erényeit. Mint néző, csak azt adhatom közzé: nyolc ember a szó szoros értelmében betöltötte a színpadot.
Kushner drámája azonban hat. Hat a gondolkodásunkra, azt eredményezi, hogy amikor elhagyjuk a színházat, forog tovább az agyunk, kalandozunk napjaink valóságában.
Mint minden színház, ez dráma is végletes. Nem azzal hat elsősorban, amit a színpadon látunk, hiszen az csak egy tünet. A valóság egy – végletekig sarkított – szelete. A lényeg a bennünket körülvevő valóság, amelyben ez létrejöhetett.
Mi változott meg végletesen az életünkben a nyolcvanas években? Hogyan lehetséges az, hogy évezredes értékeink látványosan összeomlanak? Hogyan lehetséges, hogy az angyalok sem képesek segíteni?
Ezt a változást az ember okozta. Az a társadalmi, gazdasági és politikai változás, amely végigsöpört a világon a nyolcvanas évek végén. Azok a fiatalok, akik akkor születtek, ma már felnőtt emberek, lassan krisztusi korba lépnek. Nincs közvetlen tapasztalatuk a korról.


Forrás: Internet - Ridley Scott

 Reagan kora, Gorbacsov peresztrojkája számukra már történelem. Nem élték meg azt a krízist, amely a fejlett országokat érte a számítástechnika elterjedésével, az informatikai forradalom kibontakozásával. Az átalakuló kommunikációs lehetőségek, a tudáshoz való szinte korlátlan hozzáférés totálisan átalakította – az amúgy hagyományokra oly érzékeny – Amerikát és Nyugat-Európát. Mindez felborította az addigi erkölcsöket (szokásokat), értékrendeket.
Az AIDS megjelenése egyszerre rádöbbentette – elsősorban az USA – a társadalmakat, hogy az addig elpalástolt valósággal szembe kell nézniük, hiszen ez a kór nem csak a közösségek szélére szorított páriákat veszélyezteti, hanem a nyakas reformátusokat, a hívő katolikusokat és a hagyománytisztelő mormonokat is. Már nem lehetett a homokba dugni a fejeket. Szembe kellett nézni a valósággal, a megváltozott világgal, az „elveszett paradicsommal”.
De nem csak Amerika került „anómiás” állapotba. Az európai változások is megrengették a világ addigi rendjét. Olyan átalakulás következett be az öreg kontinensen is, amit addig a legmerészebb futurológusok sem mertek remélni. A darabban felcsendülő reagani mondatok relevációként hatottak.
Igaz ugyan, hogy nem Ronald Reagan elnök mondataira dőlt le a berlini fal, sok más esemény – a létező szocializmus gazdasági és politikai válsága, a Szovjetunió hibás bel- és külpolitikája – hozzájárult ahhoz, ám mindez véglegesen megváltoztatta Európát.

Mi pedig lassan negyedszázada ülünk a készen kapott szabadság körülményei között, miközben halvány gőzünk sincs arról — mit is kezdjünk vele. A demokrácia számunkra nem más, mint a szabadosság egy formája. Nem tudjuk, hogy ez nem korlátlan szabadságot jelent, sokkal inkább egyfajta felelősséget saját cselekedeteinkért. „Az egyén szabadsága addig terjed, amíg mások szabadságát ezzel nem sérti”.
Azt pedig végképp képtelenek vagyunk felfogni, hogy az összefogás – a népek politikai, gazdasági, pénzügyi együttműködése – jelentheti a jelen problémáinak megoldását. Azt sem fogjuk fel, hogy ez nem sérti szuverenitásunkat. Ugyanis nemzeti létünk, identitásunk forrása nem a politikai rendszer, hanem kultúránk. Nyelvünk, hagyományaink, történelmünk jelenti a nemzet polgárai számára az igazodási pontokat. A magyar nemzet magyar marad attól, hogy egy nagyobb együttműködés része lesz, hiszen ebben az együttműködésben senki sem követeli (kívánja) tőle, hogy megfossza magát nyelvétől, kultúrájától.

Mint ahogy a történelem már bizonyította: legyen bármilyen hatalom a domináns, attól Kölcsey, Ady, Arany, Kosztolányi, Baranyi és Jékely – és még hosszan folytathatnánk a sort aszerint, kinek mi a kedves – versei azok maradtak, amik: részei tudatunknak. Nem hal el a nyelv – bár sokat ettől tartanak, de ez eddig sem történt meg –, és megmaradnak hagyományaink is. A busójárás, a menyegzők és minden más is. Mert mindezeknek igen kevés közük van a napi politikához és az éppen esedékes gazdasági döntésekhez.
Az ezredvég – nem a bibliai millennium, mert az más – változásai persze komoly kihívás elé állítják a fejlett országok társadalmait. De mint mindig: erre is megfelelő választ ad majd az emberiség.
És ennek semmi köze ahhoz, amit a mai hatalom „szabadságharc” címén elkövet.

Ceterum censeo OV esse delendam!

CSAPDÁBAN A MINISZTERELNÖK

Nagyinterjút adott a miniszterelnök

Az MTI munkatársával készített beszélgetést a Heti Válasz közölte. Képekkel illusztrálva, ahogyan illik, az elhangzott kérdések és válaszok szerkesztve jelentek meg. Ám, ha az olvasók közül valaki rendelkezik regisztrációval az MTI honlapjára, az elérheti eredetben.

Az idézeteket Helmeczi Zoltán tollából vesszük, aki vasárnap 14. 32-kor tette fel azokat a nemzeti hírügynökség és központi hírgyár honlapjára.

Elöljáróban: a blogger véleménye az egész interjúról az, hogy professzionális munka. Egy miniszterelnöknek minden esetben – néhány különleges esetet kivéve, és most ezzel állunk szemben – védenie kell kormánya politikáját és a maga állásfoglalását. Ezt a feladatot az beszélgetés tökéletesen teljesíti. A problémák azonban abból adódnak, hogy egy olyan védhetetlen politikát és gazdaságpolitikát kell megmagyarázni, ami az országot a tönk szélére jutatta.

De lássunk neki a felületes elemzésnek, még akkor is, ha bizonyára lesznek olyanok, akiknek nem kedves, ha valakinek a mondandóját ízeire szedik.

Mari néni és Béla bácsi bizonyára csak kapkodja majd a fejét, hogy az újságban bizony nem ez áll. Hát a médiumokban bizonyára nem ezt hallják, de érdemes a mondatok mögé nézni, mert a valóság néha a szépen és szabatosan fogalmazott szavak mögé bújik el.

„…»Részünkről semmilyen előfeltétele nincs a tárgyalásoknak…az egyetlen szempont a kormány számára Magyarország érdeke. Ugyanakkor minden javaslatot mérlegelnek, és ha úgy látják, hogy megfontolandóak a nemzetközi szervezetek érvei, készek azokat »magukévá tenni«, »mert számunkra nem presztízskérdés a korábbi álláspontunk fenntartása vagy megváltoztatása«.”

Hát valóban. A magyar kormány és annak feje nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabhasson. Feltételeket ugyanis a győztesek (az erősek) szoktak szabni. Például a kocsmában, azzal, hogy vagy fizetsz egy felet, vagy leesik egy saller.

Súlyos szereptévesztésről árulkodik már a bevezető is. A magyar kormány kér! Nem feltételeket támaszt. Az IMF és az EU hitelez, biztosítékokat, ha úgy tetszik, „védőernyőt” kínál ahhoz, hogy Európa közepén egy kis ország ne menjen csődbe a maga bornírt gazdaságpolitikája miatt. Ezt a segítséget pedig – ami várhatóan mintegy 20 milliárd euró, jelenlegi árfolyamon (315,18 HUF/EUR) 6303,6 milliárd forint, a hazai költségvetési főösszeg közel fele – különböző feltételek teljesítéséhez köti, mert abban látja annak biztosítékát, hogy ezt a magyar állam képes lesz visszafizetni.

Hogy az IMF mennyire veszi komolyan magát, és az általa felvázolt feltételeket, arról a szervezet vezetője, Christine Lagarde beszélt a CNN-nek adott interjújában.

A magyar kormánynak nincs más lehetősége, mint a feltételek elfogadása.                                                

Bár erről Orbán Viktor másként vélekedik. Szerinte ugyanis „a magyar gazdasággal kapcsolatos jogszabályok esetében eddig csak politikai véleményeket hallott, de egyetlen olyan érvvel sem találkozott, amely miatt a parlamentnek meg kellene változtatnia egy már elfogadott törvényt.”

Hát ez az, és ez a csúsztatás.

Ugyanis sem az EU, sem az IMF nem gazdasági tárgyú követeléseket és törvénymódosításokat fogalmazott meg. Minkét szervezetnek kőkemény politikai feltételei vannak hazánk vezetésével kapcsolatban. Először is – a nyilván nem gazdasági törvénynek számító – Alaptörvény megváltoztatása azzal, hogy törölnek belőle néhány passzust, például az adórendszert bebetonozó, az államadóság mértékére vonatkozó előírásokat. Hasonló követelmény az EU részéről az úgynevezett sarkalatos törvények módosítása, az alkotmánybíróságra vonatkozó, a médiára, a bíróságokra – általában a hatalommegosztás korlátozását előíró – kétharmados törvények módosítása.

Sem az EU-nak, sem az IMF-nek nem a magyar gazdasággal van a problémája, hanem a politikai és antidemokratikus környezettel. Azt próbálják megértetni a – szerintem az értetlenséget csak tettető – miniszterelnökkel, hogy a gazdaság működtetéséhez, és ezzel együtt az állam finanszírozásához a pénzzel rendelkező befektetők bizalma kell. Ha elszáll a bizalom, akkor nincs pénz. Ilyen egyszerű ez a képlet.

Persze megérthetjük a miniszterelnök szempontjait is, akinek nem igazán akaródzik beismerni, hogy a hatalom megtartása érdekében úgy bontotta le a demokratikus rendszert, hogy az már mindenkinek szemet szúrt a kontinensen és a szövetségesi körökben.

Most azzal nem is foglalkozzunk, hogy a beszélgetésben visszautalt arra, hogy bezzeg 2004-ben nem volt ekkora felháborodás a jegybanktörvény miatt.

Valóban. Azok más idők voltak, senki sem vonta kétségbe az ország és annak vezetése, demokratikus elkötelezettségét.

De ezzel a banktörvénnyel kapcsolatban kibújt a szög a zsákból. Ugyanis: „az Európai Unió alapszerződése kimondja, hogy intézményi átalakítással nem lehet személycserét végrehajtani a nemzeti bank élén, a kormány nem fog élni a jegybank és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének összevonására vonatkozó lehetőséggel mindaddig, amíg a jelenlegi jegybankelnök mandátuma le nem jár.”

Azaz, félre ne értse senki. A személycserét végre fogja hajtani, már csak azt kell kivárnia, hogy Simor András mandátuma leteljen.

Ügyes, furmányos jogi gondolkodás. Átalakítom most az intézményt – ám az EU-s előírások miatt –, a bankvezért nem állíthatom fel, így marad az új struktúra élén, de ha lejár a mandátum, úgy a saját emberem ül majd a székbe, és ugrik a függetlenség is. Okos! Azt hitte, hogy nem látnak át a szitán. Sajnálattal kell közölnöm: átláttak, és átlátnak.

Kilátszik a hátsója az államnak a gatyából. Alig van pénze arra, hogy finanszírozza a rogyadozó költségvetést, amelynek alapszámait rengette meg a felesleges politikai kuruckodás.  Ennek a következménye a folyamatos bizalomvesztés – ami látványosan 2011-es strasbourgi debütálása óta tart –, ami a befektetőkből azt váltja ki, hogy folyamatosan távolodnak az országtól, egyre drágábban hajlandók kockázatot vállalni.

Ahogy a törvénykezést folytatták az elmúlt 18 hónapban, úgy vált egyre világosabbá hogy az a fajta kormányzás és törvényhozás, amit folytatott a FIDESZ kétharmados „felhatalmazására” hivatkozva, az egy cseppet sincs az unió ínyére. A sorozatos finomabb, finom és durva figyelmeztetéseket sorra elutasították. Ahányszor arrogánsan megszólaltak kormánypárti politikusok, vagy maga a miniszterelnök, úgy zuhant a nemzeti valuta egyre nagyobb mélységekbe.

Közben Orbán Viktor a hazai propagandában folytonosan arról hazudozott, hogy minden a legnagyobb rendben, az unortodox gazdaságpolitikát követi Európa is. Miközben a valóság mást mutatott, és mutat ma is.

Az a teljesen alaptalan feltételezés, amit követelményként a magyar főtárgyalónak, mint madátumot adott, normális, gondolkodó polgárnál – ha nem közgazdász akkor is – kiveti a biztosítékot: „…»Ezért mondjuk azt, hogy mi az IMF-től egy védelmi hálót várunk. Az ország működéséhez szükséges pénzt a piacokról akarjuk megszerezni, de világos jelzést akarunk adni nekik, hogy Magyarország az elérhető források beszűkülése, az euróválság jelentős elhúzódása esetén is rendelkezik azokkal a forrásokkal, amelyek a biztonságos működéshez és a növekedéshez szükségesek.«”

Miniszterelnökünk nem hallgat a saját országának szakértőire sem. Egy olyan globális környezetben, ahol a hitelválság utózöngéi még nem ültek el teljesen, ahol a gazdasági növekedés európai szintje nem éri el az 5 százalékot, ott nem igen lehet számítani arra, hogy a hazai gazdaság belátható időn belül e mérték feletti növekedést produkál.

Márpedig ha nincs nagyarányú 6-8 százalékos növekedés, akkor nem lehet – nem szabad – 10 százalék körüli kamattal terhelt állampapírokat kibocsátani. Ugyanis a gazdaságból származó bevétele az államnak nem lesz elegendő arra, hogy a felvett kölcsönök kamatait és tőkerészleteit fizessék.

Ezt a leckét az elmúlt két esztendő alatt tanulta meg mintegy millió magyar, akik valamilyen külföldi valutában adósodtak el. Értékteremtő képességüket – munkabérüket, amire a kölcsönt felvették – eliminálta az árfolyam-különbözet, eljutatta őket a fizetésképtelenségig.

A magyar állam tehát, ha nem teljesíti a politikai követelményeket, úgy továbbra is finanszírozhatatlan marad, még ha ott áll mögötte az IMF, akkor is.

Az pedig kategórikus hazugság, hogy Magyarország rendelkezik akkora forrásokkal, hogy egy elhúzódó válság esetén is biztonságosan működjön és fejlődjön.

Az elmúlt másfél évben gyakorlatilag nem költött az állam semmilyen fejlesztésre, amely a gazdaságot érintené. Nem is költhetett, mert nem volt rá forrása. Hacsak nem találunk kis hazánk területén olyan ásványkincseket, amelyek igen ritkák és keresettek – aminek semmiféle esélye sincs –,  akkor bizony nem beszélhetünk semmiféle forrásról.

Az pedig, hogy az ország gazdaságpolitikája három pillérre épül, az a szokott szólamok egyike, mindenféle alap nélkül. Pontosabban a harmadik szegmens, a „középosztály megerősítése” (amibe most éppen a nyugdíjasokat is beszámítja) szintén a szemfényvesztő kommunikáció egyik, már jól bejáratott kelléke. Persze ez az egyik indoka az egykulcsos (arányos) adórendszernek, amihez valamilyen érthetetlen módon ragaszkodik a miniszterelnök.

Fejlődésként kiemelte a diákhitel intézményét, az Erkel Színház megnyitását, mint a kultúra fejlődését és a fiatalok rendszeres sportolási lehetőségeinek megteremtését.

Bravó, bravisszimó! De azért ne tessék az olvasót totálisan ostobának nézni. A drasztikusan lecsökkentett államilag támogatott felsőoktatási helyeket nem váltja ki a diákhitel intézménye, mindössze azt eredményezi, hogy a kezdő diplomások teherrel indulnak, mert fizetnivalójuk ugyan lesz, de állásukat senki sem garantálja. A másik kettőről pedig csak annyit: e két projekt részesedése a költségvetésből a század százalékot sem éri el. Tehát nemzetgazdasági szinten említésre sem méltó.

Arra a kérdésre adott válasza, hogy kitart-e költségvetés, nem illik egy miniszterelnökhöz! A „jó esély van rá” válasz pontosan azt fejezi ki, hogy nem a valóság a lényeg, hanem a kockázat. Mint a ruletten: vagy kijön a páros piros vagy nem jó esélye van! Kb. 30 százalék.

Nem is folytatom a részletes ismertetést.

Az egész interjú azt sugallja a kicsit is tájékozott olvasónak, hogy miniszterelnökünk nem képes teljes egészében felfogni ennek a meccsnek a tétjét. Mint a csapdába esett róka képes lerágni a saját lábát, csak hogy megmeneküljön, ne derüljön ki, hogy tévúton jár.

Még mindig mer nagyokat álmodni egy nem hiteligénylő, de hitelt nyújtó országról. Ez mind szép, mert az embernek legyenek álmai. Ám ha kormányfő, akkor ezeket tartsa meg magának, és a realitásokat figyelembe véve kormányozza az országát.

Nem támadja ezt a hajórajt senki, főleg nem a globális szereplők, akiknek nincs hazájuk, és mindenütt otthon érzik magukat. Ilyen finom, de kikódolható zsidózást nem engedhet meg magának egy közszereplő sem, hát még egy miniszterelnök.

Bekerítették a mi miniszterelnökünket. Nincs hová mennie. Be kell ismernie, hogy mindaz a politika, a centrális erőtérről, a korlátozható civil szféráról és a központi hatalomról — elutasítást nyert. Nem csak a magyar társadalom jelentős részétől idegen már, de nem szeretik szomszédaink és szövetségeseink sem.

Ezt a leckét kell megtanulni, és akkor ki lehet jutni a csapdából.