GONDOLATOK EGY ELŐADÁS ÜRÜGYÉN



Forrás: Internet



Hangsúlyozottan nem színikritikát írok a Nemzeti Színház monstre előadásáról. Tegyék ezt meg az esztéták, az ítészek. Ez a dolguk. Sokkal inkább azokat a gondolatokat szeretném megosztani olvasóimmal, amit maga az előadás hívott elő.

Nem célom részletesen ismertetni a szereplők erényeit. Mint néző, csak azt adhatom közzé: nyolc ember a szó szoros értelmében betöltötte a színpadot.
Kushner drámája azonban hat. Hat a gondolkodásunkra, azt eredményezi, hogy amikor elhagyjuk a színházat, forog tovább az agyunk, kalandozunk napjaink valóságában.
Mint minden színház, ez dráma is végletes. Nem azzal hat elsősorban, amit a színpadon látunk, hiszen az csak egy tünet. A valóság egy – végletekig sarkított – szelete. A lényeg a bennünket körülvevő valóság, amelyben ez létrejöhetett.
Mi változott meg végletesen az életünkben a nyolcvanas években? Hogyan lehetséges az, hogy évezredes értékeink látványosan összeomlanak? Hogyan lehetséges, hogy az angyalok sem képesek segíteni?
Ezt a változást az ember okozta. Az a társadalmi, gazdasági és politikai változás, amely végigsöpört a világon a nyolcvanas évek végén. Azok a fiatalok, akik akkor születtek, ma már felnőtt emberek, lassan krisztusi korba lépnek. Nincs közvetlen tapasztalatuk a korról.


Forrás: Internet - Ridley Scott

 Reagan kora, Gorbacsov peresztrojkája számukra már történelem. Nem élték meg azt a krízist, amely a fejlett országokat érte a számítástechnika elterjedésével, az informatikai forradalom kibontakozásával. Az átalakuló kommunikációs lehetőségek, a tudáshoz való szinte korlátlan hozzáférés totálisan átalakította – az amúgy hagyományokra oly érzékeny – Amerikát és Nyugat-Európát. Mindez felborította az addigi erkölcsöket (szokásokat), értékrendeket.
Az AIDS megjelenése egyszerre rádöbbentette – elsősorban az USA – a társadalmakat, hogy az addig elpalástolt valósággal szembe kell nézniük, hiszen ez a kór nem csak a közösségek szélére szorított páriákat veszélyezteti, hanem a nyakas reformátusokat, a hívő katolikusokat és a hagyománytisztelő mormonokat is. Már nem lehetett a homokba dugni a fejeket. Szembe kellett nézni a valósággal, a megváltozott világgal, az „elveszett paradicsommal”.
De nem csak Amerika került „anómiás” állapotba. Az európai változások is megrengették a világ addigi rendjét. Olyan átalakulás következett be az öreg kontinensen is, amit addig a legmerészebb futurológusok sem mertek remélni. A darabban felcsendülő reagani mondatok relevációként hatottak.
Igaz ugyan, hogy nem Ronald Reagan elnök mondataira dőlt le a berlini fal, sok más esemény – a létező szocializmus gazdasági és politikai válsága, a Szovjetunió hibás bel- és külpolitikája – hozzájárult ahhoz, ám mindez véglegesen megváltoztatta Európát.

Mi pedig lassan negyedszázada ülünk a készen kapott szabadság körülményei között, miközben halvány gőzünk sincs arról — mit is kezdjünk vele. A demokrácia számunkra nem más, mint a szabadosság egy formája. Nem tudjuk, hogy ez nem korlátlan szabadságot jelent, sokkal inkább egyfajta felelősséget saját cselekedeteinkért. „Az egyén szabadsága addig terjed, amíg mások szabadságát ezzel nem sérti”.
Azt pedig végképp képtelenek vagyunk felfogni, hogy az összefogás – a népek politikai, gazdasági, pénzügyi együttműködése – jelentheti a jelen problémáinak megoldását. Azt sem fogjuk fel, hogy ez nem sérti szuverenitásunkat. Ugyanis nemzeti létünk, identitásunk forrása nem a politikai rendszer, hanem kultúránk. Nyelvünk, hagyományaink, történelmünk jelenti a nemzet polgárai számára az igazodási pontokat. A magyar nemzet magyar marad attól, hogy egy nagyobb együttműködés része lesz, hiszen ebben az együttműködésben senki sem követeli (kívánja) tőle, hogy megfossza magát nyelvétől, kultúrájától.

Mint ahogy a történelem már bizonyította: legyen bármilyen hatalom a domináns, attól Kölcsey, Ady, Arany, Kosztolányi, Baranyi és Jékely – és még hosszan folytathatnánk a sort aszerint, kinek mi a kedves – versei azok maradtak, amik: részei tudatunknak. Nem hal el a nyelv – bár sokat ettől tartanak, de ez eddig sem történt meg –, és megmaradnak hagyományaink is. A busójárás, a menyegzők és minden más is. Mert mindezeknek igen kevés közük van a napi politikához és az éppen esedékes gazdasági döntésekhez.
Az ezredvég – nem a bibliai millennium, mert az más – változásai persze komoly kihívás elé állítják a fejlett országok társadalmait. De mint mindig: erre is megfelelő választ ad majd az emberiség.
És ennek semmi köze ahhoz, amit a mai hatalom „szabadságharc” címén elkövet.

Ceterum censeo OV esse delendam!