KULTÚRA ÉS AZ ÉRTELMISÉG

Okos tanácskozásra gyűltek okos emberek. Okosakat mondtak a kultúráról. Annak fontosságáról a társadalomban. Nem is nagyon lehet az elméletet kritizálni az elhangzottak kapcsán. Csak egy valami hiányzott az egészből: maga a társadalom.
Megint beleesik az értelmiség abba a csapdába, amelybe már olyan sokszor történelmünk folyamán. hajlamos elhinni, hogy az ész fogja befolyásolni (mármint az ő esze) a társadalmi-politikai folyamatokat. Mint láttuk eddig is, egy a legkevésbé sem volt így elmúl két évszádunk alatt. A márciusi ifjak láng lelke is csak a legendákban maradt meg, felülírta szép eszméiket a birodalmi gőg és erőszak. A célokat végül a politikusok valósították meg, úgy ahogy. De így volt ez az elmúlt zivataros században is. A szellem emberei hiába kiabáltak (alkottak) a politika végezte a maga dolgát, egy kicsit sem figyelve saját értelmiségijeire. És lett, ami lett.
Az elhíresült Kádár-korszak kultúrpolitikája ugyan látszólag valóban a társadalom kulturális felemelkedését szolgálta, de azt is csak nagyon szordínóban, a saját céljainak megfelelő mértékben és irányban.
Az akkor szocializálódott értelmiség érdekes módon benne is ragadt ebben a korszakban még ma is hajlamos azokat a paneleket szajkózni.
A világ pedig gyökeresen megváltozott körülöttünk.
Minden szempontból, kivéve egyetlen egyet: a politikának (a mindenkori hatalomnak) a kultúra nem kedves.
Persze fennen hangoztatja, hogy annak fejlesztéséért, és elérhetőségéért minden megtesz. Valóban: intézményrendszereket hoz létre és működtet, ám csak annyiban teszi ezt, amennyire okvetlenül szükséges. Csak annyi erőforrást biztosít, hogy a helyzetet (például a közgyűjteményeket, múzeumokat működtesse, az ott felhalmozott nemzeti kincseket legalább megóvja) konzerválja.
A legkevésbé sem érdekli, hogy a társadalom széles rétegei (ne adj’ isten a lecsúszott vagy szegény emberek) hozzájussanak a kulturális javakhoz, mert az kiszámíthatatlan politikai következményekkel jár. A kulturált emberek ugyanis – pontosan azért, mert azok – képesek cselekedeteiket és tevékenységüket önállóan irányítani, mi több, véleményt formálhatnak (néha markánsat) az éppen regnáló politikai hatalomról. Már pedig ha ez megtörténik, akkor bizony rögtön bizonytalanná válik a hatalmi helyzet.
A mindenkori hatalom tehát meglehetősen ambivalensen áll a kultúrához. Annak eredményeit szívesen sajátítja ki, különösen, ha az látványos és nemzetközi, ám igyekszik maga alá is gyűrni azt, és mint szolgálót, saját érdekeinek megfelelően „használni”.
E bonyolult helyzetet tovább árnyalja az, hogy a magát véleményformáló értelmiségiek egy része is hajlamos arra, hogy a hatalomhoz törleszkedjen, mert attól remélhet olyan támogatást, amely megélhetését, anyagi gyarapodását szolgálja. Mindig volt és lesz egy olyan – a kulturális életben tevékenykedő – ember, aki ezt a hatalmi elvárást teljesíti. Nem is nagyon lehet felróni neki, hiszen élni is kell valamiből. De azért ez néha sérti még az átlagpolgár ízlését is. Mint ahogy ez megesett nem oly rég Debrecenben, a magyar Művészeti Akadémia elnöke kiállításának kapcsán.
Az értelmiség jó része az elmúlt húsz év alatt szépen csendesen eltávolodott a politikától. Jól emlékezhetünk arra, hogy milyen szellemi „holdudvara” volt az MDF-nek a Szabad Demokraták Szövetségének és az akkor alakult MSZP-nek. Ma már szinte egyik párt sem képes érdemleges szellemi hátszelet biztosítani önmagának, még akkor sem, ha időlegesen néhány nevet – mint zászlót – meglenget. Már csak azért sem,, mert a magukra valamit is adó gondolkodó emberek nehezen viselik, ha szellemi termékeik (amik egyébként az adott politikai formációt segítenék) fiókok legalján kötnek ki, többnyire olvasatlanul.
Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy egyes szellemi szakmák között kicsi a kooperáció. Hogyan is lehetne másként hazai kultúrpolitikát csinálni (újratöltve 2014), ha nem ismerjük a társadalom helyzetét. Bevallottan nem. Így jöhet létre egy konstrukció, amely elméletileg briliáns, levezetése tökéletes, hiba nincs benne. Csakhogy a „konszenzuális” (résztvevő, részvételi) kultúra ma nem más, mint egy elképzelés. Ezt az elképzelést pedig felülírja a valóság.
Az utolsó – valóban reprezentatív kultúrszociológiai felmérést 1996-ban végzett az MTA Szociológiai Intézete , amelyet egy utóvizsgálattal 2003-ban megismételt – átfogó kép csaknem tíz éves. Ám már ez is meglehetősen siralmas képet adott:
„…1996 és 2003 között radikálisan visszaesett a kultúrát „nagyon fontosnak” ítélők aránya: míg 1996-ban a vála-szolók 42%-a ítélte a kultúrát maga számára nagyon fontos értéknek, addig a hét évvel későbbi mérésnél az így válaszolók aránya már 29%-ra csökken, a 10 fokú skálán mért 7.9 pontos átlag ezért mérséklődött 6.9 pontra. A nyolc felsorolt érték közül a kultúra mutatja a legnagyobb csökkenést, ami egyben azt is jelenti, hogy a kultúra e körben mért relatív fontossága is hátrébb szorult. 1996-ban még a szabadidő/szórakozás mellett 7.9-es átlagpontszámmal – a család, a munka, a pénz után – a negyedik helyet foglalta el, 2003-ra már a szabadidő és a barátok is nagyobb fontosságot kaptak, mint a kultúra. 2003-ban a kultúra/műveltség fontosságának 6.9 pontos átlag értéke a vizsgált nyolc érték között a hatodik helyhez elég.”
Ne gondoljuk, hogy a fenti helyzet javult. Bátran kijelenthetjük, hogy romlott. Így aztán a szép elképzelések zátonyra futnak a magyar társadalom közömbösségén, kulturálatlanságán.
Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy valamilyen okból mégis széles tömegek járulnának a kultúra asztalához, akkor pedig szembesülnünk kell azzal, hogy a kulturális javak ma olyan árszinten érhetők el, hogy az egyre szegényedő társadalomnak semmilyen esélye sincs arra, hogy falatozzon arról az asztalról.
Csak néhány kulturális szolgáltatás (ráadásul nem Budapesten, hanem közepes városokban az Alföldön és a Dunántúlon.):
Székesfehérvárott a Vörösmarty Színházba egy jegy 2800 Ft./fő. Ehhez jön még az utazási költség, ami kb. ugyanannyi. Egy közepes jövedelemmel rendelkező 3 tagú család ezt nem, vagy csak igen nehezen engedheti meg magának akár havi rendszerességgel, mert a csaknem tizenötezer forint hiányozna a családi kasszából.
Hasonló a tapasztalat a cseppet sem előnyös Bács-Kiskun megyében, ahol a kecskeméti Katona József Színházban szintén 2300 és 3800 forintokat kérnek egy jegyért, attól függően milyen „kategóriájú” darabra szólnak.
Néhány ismerősöm már „kábítószer boltnak” hívja a könyvesboltot, mert oda belépve annyit fizet egy-egy jó könyvért, mint a drogosok az „adagért”. Élő példa volt erre a nemrégiben megrendezett könyvfesztivál.
Az úgynevezett „magas kultúra” pedig egyre kevesebbek kiváltsága, még a magukat rendszeres kultúrafogyasztónak tartó értelmiségieknek is vissza kell fogniuk magukat. Nem is az árakkal van elsősorban probléma, hanem a folyamatos elszegényedéssel. A leépülő munkalehetőségek – szerte az országban, az értelmiségi pályákon is – azt eredményezik, hogy az emberek arról mondanak le, amiről a legkönnyebb: a kultúráról. Ugyanis ennek nincs azonnali következménye. A leépülés fokozatosan alakul ki, hat a következő generációra. A leépülő igényszintek nem állíthatók vissza egyik napról a másikra még akkor sem, ha az anyagi helyzet javul.
A konszenzuális kultúrafogyasztás elve pedig elszáll a fejek felett, mert a társadalom legnagyobb része meg sem érti, nem tud vele mit kezdeni, nem hogy részt venni abban.
Ha a politika ellenére azt gondoljuk, hogy mégiscsak jobb lenne egy kulturált nemzet, úgy azt megint az alapoknál kellene kezdeni: a nevelésben, az iskolákban és az egyetemeken.

Ceterum censeo OV esse delendam!

GONDOLATOK EGY ELŐADÁS ÜRÜGYÉN



Forrás: Internet



Hangsúlyozottan nem színikritikát írok a Nemzeti Színház monstre előadásáról. Tegyék ezt meg az esztéták, az ítészek. Ez a dolguk. Sokkal inkább azokat a gondolatokat szeretném megosztani olvasóimmal, amit maga az előadás hívott elő.

Nem célom részletesen ismertetni a szereplők erényeit. Mint néző, csak azt adhatom közzé: nyolc ember a szó szoros értelmében betöltötte a színpadot.
Kushner drámája azonban hat. Hat a gondolkodásunkra, azt eredményezi, hogy amikor elhagyjuk a színházat, forog tovább az agyunk, kalandozunk napjaink valóságában.
Mint minden színház, ez dráma is végletes. Nem azzal hat elsősorban, amit a színpadon látunk, hiszen az csak egy tünet. A valóság egy – végletekig sarkított – szelete. A lényeg a bennünket körülvevő valóság, amelyben ez létrejöhetett.
Mi változott meg végletesen az életünkben a nyolcvanas években? Hogyan lehetséges az, hogy évezredes értékeink látványosan összeomlanak? Hogyan lehetséges, hogy az angyalok sem képesek segíteni?
Ezt a változást az ember okozta. Az a társadalmi, gazdasági és politikai változás, amely végigsöpört a világon a nyolcvanas évek végén. Azok a fiatalok, akik akkor születtek, ma már felnőtt emberek, lassan krisztusi korba lépnek. Nincs közvetlen tapasztalatuk a korról.


Forrás: Internet - Ridley Scott

 Reagan kora, Gorbacsov peresztrojkája számukra már történelem. Nem élték meg azt a krízist, amely a fejlett országokat érte a számítástechnika elterjedésével, az informatikai forradalom kibontakozásával. Az átalakuló kommunikációs lehetőségek, a tudáshoz való szinte korlátlan hozzáférés totálisan átalakította – az amúgy hagyományokra oly érzékeny – Amerikát és Nyugat-Európát. Mindez felborította az addigi erkölcsöket (szokásokat), értékrendeket.
Az AIDS megjelenése egyszerre rádöbbentette – elsősorban az USA – a társadalmakat, hogy az addig elpalástolt valósággal szembe kell nézniük, hiszen ez a kór nem csak a közösségek szélére szorított páriákat veszélyezteti, hanem a nyakas reformátusokat, a hívő katolikusokat és a hagyománytisztelő mormonokat is. Már nem lehetett a homokba dugni a fejeket. Szembe kellett nézni a valósággal, a megváltozott világgal, az „elveszett paradicsommal”.
De nem csak Amerika került „anómiás” állapotba. Az európai változások is megrengették a világ addigi rendjét. Olyan átalakulás következett be az öreg kontinensen is, amit addig a legmerészebb futurológusok sem mertek remélni. A darabban felcsendülő reagani mondatok relevációként hatottak.
Igaz ugyan, hogy nem Ronald Reagan elnök mondataira dőlt le a berlini fal, sok más esemény – a létező szocializmus gazdasági és politikai válsága, a Szovjetunió hibás bel- és külpolitikája – hozzájárult ahhoz, ám mindez véglegesen megváltoztatta Európát.

Mi pedig lassan negyedszázada ülünk a készen kapott szabadság körülményei között, miközben halvány gőzünk sincs arról — mit is kezdjünk vele. A demokrácia számunkra nem más, mint a szabadosság egy formája. Nem tudjuk, hogy ez nem korlátlan szabadságot jelent, sokkal inkább egyfajta felelősséget saját cselekedeteinkért. „Az egyén szabadsága addig terjed, amíg mások szabadságát ezzel nem sérti”.
Azt pedig végképp képtelenek vagyunk felfogni, hogy az összefogás – a népek politikai, gazdasági, pénzügyi együttműködése – jelentheti a jelen problémáinak megoldását. Azt sem fogjuk fel, hogy ez nem sérti szuverenitásunkat. Ugyanis nemzeti létünk, identitásunk forrása nem a politikai rendszer, hanem kultúránk. Nyelvünk, hagyományaink, történelmünk jelenti a nemzet polgárai számára az igazodási pontokat. A magyar nemzet magyar marad attól, hogy egy nagyobb együttműködés része lesz, hiszen ebben az együttműködésben senki sem követeli (kívánja) tőle, hogy megfossza magát nyelvétől, kultúrájától.

Mint ahogy a történelem már bizonyította: legyen bármilyen hatalom a domináns, attól Kölcsey, Ady, Arany, Kosztolányi, Baranyi és Jékely – és még hosszan folytathatnánk a sort aszerint, kinek mi a kedves – versei azok maradtak, amik: részei tudatunknak. Nem hal el a nyelv – bár sokat ettől tartanak, de ez eddig sem történt meg –, és megmaradnak hagyományaink is. A busójárás, a menyegzők és minden más is. Mert mindezeknek igen kevés közük van a napi politikához és az éppen esedékes gazdasági döntésekhez.
Az ezredvég – nem a bibliai millennium, mert az más – változásai persze komoly kihívás elé állítják a fejlett országok társadalmait. De mint mindig: erre is megfelelő választ ad majd az emberiség.
És ennek semmi köze ahhoz, amit a mai hatalom „szabadságharc” címén elkövet.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MÁR MEGINT HÜLYÉNEK NÉZNEK!

Az elmúlt hét tele volt, a legfinomabban fogalmazva is, bornírt eseményekkel. Kivesézték a témákat a médiumok és a bloggerek. Ám amit a miniszterelnök nyilatkozott IMF-ügyekben az azért már több volt a soknál.

Minden józanul gondolkodó állampolgár tudja, hogy hazánk gazdasági helyzete aggasztó, azzal is tisztában van – a szemellenzőt viselő, elkötelezett FIDESZ-fanokat kivéve –, hogy a jövő évi költségvetés fő számai sem tarthatók. Mindezt alátámasztotta a KSH legutóbbi jelentése az elmúlt negyed év teljesítményéről és arról, hogy az éves tervezett hiány 97 százalékát felélte már a kormány.


Forrás: Internet - Délmagyar.hu

 Valahonnan pénzt kell szerezni. Sokat. Így aztán a frakcióülés brainstormingján – without brain – megszülettek az agyament ötletek a különböző „megszorításokról”. Mindezeket azonban el kell adni a jónépnek. Csináljunk úgy, mint a reklámszöveg: „igyál még egyet, és fogd rá a nyuszira”. A kis háziállat ebben az esetben az IMF. Az pedig, hogy mindezt órákon belül cáfolta a pénzügyi szervezet, az már senkit sem érdekel.
Márpedig – ezt a valóság és a jelen helyzet kikényszeríti – valahonnan pénzt kell pumpálni a költségvetésbe, mert ennek hiányában összeomlik az államháztartás. Valamiféle gazdaságpolitikát – tekintsünk el szegény Széll Kálmán nevével fémjelzett 1.0-tól 4.0-ig tartó fércművektől – csak kellene csinálni. Mi több, néhány vastagon gazdasági jellegű intézkedést: úgymint egykulcsos jövedelemadó, a családtámogatások rendszere, egészségbiztosítási rendszer stb. vissza kellene állítani a korábbi állapot szerint. Persze a nagy ellátórendszerekre így is ráfér a korszerűsítés és reformálás, de mindezt valamiféle kiforrott szakmai elvek szerint kellene csinálni, nem pedig ad- hoc intézkedésekkel.


Forrás: Internet - koh.hu

 Ez utóbbira kínos és értetlen példa a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megszüntetése. Az ostobaság iskolapéldája. Minden ország büszke a maga örökségére, igyekszik azt megőrizni, megvédeni, legyenek e kincsek az épített környezet részei vagy lapuljanak valahol a föld alatt. Kétségtelen tény: a hivatal bizony sokszor „keresztbe tett” a befektetőknek azzal, hogy érvényesítette a közösség (társadalom) akaratát ez ügyben. Kétségtelenül lassította egyes beruházások kivitelezési idejét a kötelezően előírt archeológiai feltárások sora. A védett és óvásra kijelölt épületek, épített értékek védelme kétségtelenül sértette azok érdekeit, akik jó ingatlanbefektetést láttak egyes helyszínekben. De a hivatal éppen azért volt, hogy megóvja a jövőnek – unokáinknak, dédunokáinknak – ezeket. Függetlenül attól, hogy vannak e üzleti és egyéb érdekek ezekkel kapcsolatban.
A hivatal bezárásával kapcsolatban a legérdekesebb, hogy nem csak az intézmény működését szüntették meg, hanem elzárták a kutatókat, oktatókat is a KÖH Magyar Építészeti és Építőipari Múzeum gyűjteményeitől. (Lásd a hivatkozott honlap főoldalának utolsó bejegyzését: „a kutatók és ügyfelek szíves megértését kérve ezúton tájékoztatja az érdekelteket, hogy 2012. július 1-től, előreláthatólag 2013. december 31-ig az állomány revíziója és költöztetése miatt a kutatás és a műtárgykölcsönzés szünetel.”)
Hazugságokkal és félrevezetéssel azonban nem lehet problémát megoldani.
Ma azt látjuk, hogy a kormánynak nincs koherens elképzelése arról mit is lehet, mit is kell tenni ebben a helyzetben. Ha pedig nincs, akkor alkalmatlan arra – bármit is állít a kormány magáról –, hogy irányítsa ezt az országot!

Ceterum censeo OV esse delendam!

KULTURÁLIS SIVATAG

Több tízezren az Opera előtt. Fogadkozás a másik oldalról, hogy leszünk majd százezren március 15-én. Néhány százan egy másik megmozduláson.

Nagyon úgy látszik, hogy igazi tömegek – százezren, vagy még ennél is többen, mint Athénban, vagy Európa más országaiban – nem vonulnak az utcára. Valahogy nincs benne gyakorlatunk, nem tűnik hatékonynak a dolog. A hatalom nem igazán veszi komolyan az ilyen utcai tiltakozásokat. Bízik abban, hogy a nagy felhorgadás majd elmúlik, lecseng, az élet meg megy tovább. Mire eljönnek az új választások, addigra mindenki elfelejti mostani sérelmeit, a jogok korlátozása belesimul a mindennapokba, már gyakorlattá válik. A politikában való részvétel, az érdekek effajta kifejezése nem nagyon része a hazai kultúrának. Persze a hatalom nem is törekszik arra, hogy a tömegek tudásának gyarapításával, érdekérvényesítő képességük tudatos növelésével megteremtse a maga ellenzékét.
Mások arról polemizálnak – például a 186 Óra hasábjain –, hogy itt a demokrácia lebontásával és az autokrácia kialakulásával egy időben szépen kialakul az „idiokrácia” is.
Hatalmas szakadék tátong a 21. század társadalmi valóságában a kívánatos és valóságos ismeretek szintjei között, szinte behozhatatlan kulturális hátrányok képződnek. A műveletlenség és az ismeretek hiánya pedig egymásra halmozódik – szinte szigetelőrétegként –, és elzárja az utat az egyéni és a közösségi boldogulás előtt.
A hatalom szempontjából ez nem hátrány, hiszen sokkal könnyebb egy alulinformált, műveletlen, ismerethiányos tömeget manipulálni a rendelkezésre álló kommunikációs eszközökkel, mint egy gondolkodó, értékekkel és ismeretekkel bíró társadalmat, amely képes felismerni a manipulációt, átlát a sanda szándékokon, torzításokon.
A mindenkori hatalomnak azonban nem csak az a feladata, hogy saját presztízsét óvja, megőrizze vezető szerepét. Arra is kell gondolnia, hogy a társadalom túléli ezt a formációt, és képesnek kell lennie arra, hogy a jövőt is hasznosan, gazdagon és eredményesen élje meg.
A napi politikai jelmondatok szintjén természetesen megjelenik a „tudás társadalma”, az egyének által elsajátítandó ismeretek fontossága. De minden marad a jelmondatok szintjén, a célok megvalósításához hiányzik minden: „pénz, paripa, fegyver”.
Nem elegendő az – ami most jelenik meg az oktatási törvényben (ennek elemezése egy egész tanulmányt érdemel) – a szándék, hogy valamiféle „értékre” neveljük a gyerekeket, az ifjúságot. A társadalom kulturális lemaradásának felszámolásához sok-sok aprómunka és rengeteg befektetett forrás, energia szükséges. Nem lehet ezt csak az iskolarendszerre bízni.
A társadalom akkor képes műveltségét gyarapítani, ha a sokszínű értékekhez hozzájut, ha azokat – anyagi helyzetéhez képest – elérhető „áron” szerezheti be.
A legutolsó – reprezentatívnak tekinthető – kulturális felmérés 2005-ben volt, amelyet a MTA Szociológiai Intézete folytatott le. A minták 2003 végéről származnak, a kutatási eredményeket a Magyar Művelődési Intézet 2005-ben tette közzé Hunyadi Zsuzsa neve alatt. Nem tisztem e sokoldalas tanulmány ismertetése, megtalálható a neten.
A probléma az, hogy az akkori eredmények sem voltak túl rózsásak. Már akkor látható volt, hogy az ország „kulturálisan” lejt nyugat-keleti irányba. Csak egy adat ebből a tanulmányból (megtalálható a hivatkozott pdf. 11. oldalán): Kulturálisan aktívnak (az intézményrendszert használó) tekinthető a megkérdezettek 40 százaléka. Ezek közül sokoldalúan használja azokat a 40 százalék 16 százaléka, egyoldalúan (csak egy-egy intézményt, lehetőséget használ) a fentiek 24 százaléka. A megkérdezettek 60 százaléka „otthon ülő”, azaz nem használja ki az intézmények által nyújtott szolgáltatásokat. E csoporton belül passzívnak, kultúrán kívülinek számít 43 százalék, és csak 17 százalék tekinti magát olvasónak.

Ez a kép az elmúlt hét év alatt folyamatosan romlott.



Győrszentiványi művelődási ház pincéje belvíz idején. (forrás:Kisalföld)

 Az elmúlt években is művelődési házak tucatjaira került lakat, mert az önkormányzatok folyamatos forrásvesztésével ellehetetlenült azok fenntartása és programokkal való „megtöltése”. Ha pedig egy településen leépülnek a kulturális intézmények, úgy az ott lakók elsivárosodása szinte törvényszerű. nem marad más „szórakozás”, mint a televízió – jobb esetben a kábelszolgáltatók által kínált csatornakiosztás, rosszabbik verzióban a néhány földi sugárzású adó.
Nem segít ezen a helyzeten az internet elterjedése sem, mert egyrészt az átlag vidéki lakosság számára még mindig a „drága” kategóriába tartozik, és ezt tekintik a leginkább nélkülözhetőnek. Vannak olyan települések is, ahol egyáltalán nincs – vagy csak nagyon korlátozott – a hozzáférés. Nem sokat javít ezen a helyzeten az @pontok rendszere sem, hiszen azok is többnyire az önkormányzatok munkaidejében elérhetők.
Ha ez a fajta kulturális leszakadás tovább folytatódik, úgy egyre nehezebb lesz arról beszélni, hogy az ország fejlődési pályára állítható. Egész egyszerűen nem lesz olyan képzett munkaerő, aki elláthatja az esetlegesen megszülető munkahelyek követelményeit.