KULTÚRA ÉS AZ ÉRTELMISÉG

Okos tanácskozásra gyűltek okos emberek. Okosakat mondtak a kultúráról. Annak fontosságáról a társadalomban. Nem is nagyon lehet az elméletet kritizálni az elhangzottak kapcsán. Csak egy valami hiányzott az egészből: maga a társadalom.
Megint beleesik az értelmiség abba a csapdába, amelybe már olyan sokszor történelmünk folyamán. hajlamos elhinni, hogy az ész fogja befolyásolni (mármint az ő esze) a társadalmi-politikai folyamatokat. Mint láttuk eddig is, egy a legkevésbé sem volt így elmúl két évszádunk alatt. A márciusi ifjak láng lelke is csak a legendákban maradt meg, felülírta szép eszméiket a birodalmi gőg és erőszak. A célokat végül a politikusok valósították meg, úgy ahogy. De így volt ez az elmúlt zivataros században is. A szellem emberei hiába kiabáltak (alkottak) a politika végezte a maga dolgát, egy kicsit sem figyelve saját értelmiségijeire. És lett, ami lett.
Az elhíresült Kádár-korszak kultúrpolitikája ugyan látszólag valóban a társadalom kulturális felemelkedését szolgálta, de azt is csak nagyon szordínóban, a saját céljainak megfelelő mértékben és irányban.
Az akkor szocializálódott értelmiség érdekes módon benne is ragadt ebben a korszakban még ma is hajlamos azokat a paneleket szajkózni.
A világ pedig gyökeresen megváltozott körülöttünk.
Minden szempontból, kivéve egyetlen egyet: a politikának (a mindenkori hatalomnak) a kultúra nem kedves.
Persze fennen hangoztatja, hogy annak fejlesztéséért, és elérhetőségéért minden megtesz. Valóban: intézményrendszereket hoz létre és működtet, ám csak annyiban teszi ezt, amennyire okvetlenül szükséges. Csak annyi erőforrást biztosít, hogy a helyzetet (például a közgyűjteményeket, múzeumokat működtesse, az ott felhalmozott nemzeti kincseket legalább megóvja) konzerválja.
A legkevésbé sem érdekli, hogy a társadalom széles rétegei (ne adj’ isten a lecsúszott vagy szegény emberek) hozzájussanak a kulturális javakhoz, mert az kiszámíthatatlan politikai következményekkel jár. A kulturált emberek ugyanis – pontosan azért, mert azok – képesek cselekedeteiket és tevékenységüket önállóan irányítani, mi több, véleményt formálhatnak (néha markánsat) az éppen regnáló politikai hatalomról. Már pedig ha ez megtörténik, akkor bizony rögtön bizonytalanná válik a hatalmi helyzet.
A mindenkori hatalom tehát meglehetősen ambivalensen áll a kultúrához. Annak eredményeit szívesen sajátítja ki, különösen, ha az látványos és nemzetközi, ám igyekszik maga alá is gyűrni azt, és mint szolgálót, saját érdekeinek megfelelően „használni”.
E bonyolult helyzetet tovább árnyalja az, hogy a magát véleményformáló értelmiségiek egy része is hajlamos arra, hogy a hatalomhoz törleszkedjen, mert attól remélhet olyan támogatást, amely megélhetését, anyagi gyarapodását szolgálja. Mindig volt és lesz egy olyan – a kulturális életben tevékenykedő – ember, aki ezt a hatalmi elvárást teljesíti. Nem is nagyon lehet felróni neki, hiszen élni is kell valamiből. De azért ez néha sérti még az átlagpolgár ízlését is. Mint ahogy ez megesett nem oly rég Debrecenben, a magyar Művészeti Akadémia elnöke kiállításának kapcsán.
Az értelmiség jó része az elmúlt húsz év alatt szépen csendesen eltávolodott a politikától. Jól emlékezhetünk arra, hogy milyen szellemi „holdudvara” volt az MDF-nek a Szabad Demokraták Szövetségének és az akkor alakult MSZP-nek. Ma már szinte egyik párt sem képes érdemleges szellemi hátszelet biztosítani önmagának, még akkor sem, ha időlegesen néhány nevet – mint zászlót – meglenget. Már csak azért sem,, mert a magukra valamit is adó gondolkodó emberek nehezen viselik, ha szellemi termékeik (amik egyébként az adott politikai formációt segítenék) fiókok legalján kötnek ki, többnyire olvasatlanul.
Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy egyes szellemi szakmák között kicsi a kooperáció. Hogyan is lehetne másként hazai kultúrpolitikát csinálni (újratöltve 2014), ha nem ismerjük a társadalom helyzetét. Bevallottan nem. Így jöhet létre egy konstrukció, amely elméletileg briliáns, levezetése tökéletes, hiba nincs benne. Csakhogy a „konszenzuális” (résztvevő, részvételi) kultúra ma nem más, mint egy elképzelés. Ezt az elképzelést pedig felülírja a valóság.
Az utolsó – valóban reprezentatív kultúrszociológiai felmérést 1996-ban végzett az MTA Szociológiai Intézete , amelyet egy utóvizsgálattal 2003-ban megismételt – átfogó kép csaknem tíz éves. Ám már ez is meglehetősen siralmas képet adott:
„…1996 és 2003 között radikálisan visszaesett a kultúrát „nagyon fontosnak” ítélők aránya: míg 1996-ban a vála-szolók 42%-a ítélte a kultúrát maga számára nagyon fontos értéknek, addig a hét évvel későbbi mérésnél az így válaszolók aránya már 29%-ra csökken, a 10 fokú skálán mért 7.9 pontos átlag ezért mérséklődött 6.9 pontra. A nyolc felsorolt érték közül a kultúra mutatja a legnagyobb csökkenést, ami egyben azt is jelenti, hogy a kultúra e körben mért relatív fontossága is hátrébb szorult. 1996-ban még a szabadidő/szórakozás mellett 7.9-es átlagpontszámmal – a család, a munka, a pénz után – a negyedik helyet foglalta el, 2003-ra már a szabadidő és a barátok is nagyobb fontosságot kaptak, mint a kultúra. 2003-ban a kultúra/műveltség fontosságának 6.9 pontos átlag értéke a vizsgált nyolc érték között a hatodik helyhez elég.”
Ne gondoljuk, hogy a fenti helyzet javult. Bátran kijelenthetjük, hogy romlott. Így aztán a szép elképzelések zátonyra futnak a magyar társadalom közömbösségén, kulturálatlanságán.
Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy valamilyen okból mégis széles tömegek járulnának a kultúra asztalához, akkor pedig szembesülnünk kell azzal, hogy a kulturális javak ma olyan árszinten érhetők el, hogy az egyre szegényedő társadalomnak semmilyen esélye sincs arra, hogy falatozzon arról az asztalról.
Csak néhány kulturális szolgáltatás (ráadásul nem Budapesten, hanem közepes városokban az Alföldön és a Dunántúlon.):
Székesfehérvárott a Vörösmarty Színházba egy jegy 2800 Ft./fő. Ehhez jön még az utazási költség, ami kb. ugyanannyi. Egy közepes jövedelemmel rendelkező 3 tagú család ezt nem, vagy csak igen nehezen engedheti meg magának akár havi rendszerességgel, mert a csaknem tizenötezer forint hiányozna a családi kasszából.
Hasonló a tapasztalat a cseppet sem előnyös Bács-Kiskun megyében, ahol a kecskeméti Katona József Színházban szintén 2300 és 3800 forintokat kérnek egy jegyért, attól függően milyen „kategóriájú” darabra szólnak.
Néhány ismerősöm már „kábítószer boltnak” hívja a könyvesboltot, mert oda belépve annyit fizet egy-egy jó könyvért, mint a drogosok az „adagért”. Élő példa volt erre a nemrégiben megrendezett könyvfesztivál.
Az úgynevezett „magas kultúra” pedig egyre kevesebbek kiváltsága, még a magukat rendszeres kultúrafogyasztónak tartó értelmiségieknek is vissza kell fogniuk magukat. Nem is az árakkal van elsősorban probléma, hanem a folyamatos elszegényedéssel. A leépülő munkalehetőségek – szerte az országban, az értelmiségi pályákon is – azt eredményezik, hogy az emberek arról mondanak le, amiről a legkönnyebb: a kultúráról. Ugyanis ennek nincs azonnali következménye. A leépülés fokozatosan alakul ki, hat a következő generációra. A leépülő igényszintek nem állíthatók vissza egyik napról a másikra még akkor sem, ha az anyagi helyzet javul.
A konszenzuális kultúrafogyasztás elve pedig elszáll a fejek felett, mert a társadalom legnagyobb része meg sem érti, nem tud vele mit kezdeni, nem hogy részt venni abban.
Ha a politika ellenére azt gondoljuk, hogy mégiscsak jobb lenne egy kulturált nemzet, úgy azt megint az alapoknál kellene kezdeni: a nevelésben, az iskolákban és az egyetemeken.

Ceterum censeo OV esse delendam!