ÉVKÖSZÖNTŐ UTÁN

A sok küldött és kapott újévi üdvözlet – SMS, telefon, facebook bejegyzés – után érdemes egy pillanatra elgondolkodni, ha már elszállt az éjszakai buli mámora, hogy mi elé nézünk 2016-ban.

A csillagok (bocs, szegfűk) és más politikai notabilitások megnyilatkozásai szerint semmi jóra nem számíthatunk.

Az, hogy a köztársasági elnök a szeretetről papol, mert láthatóan nincs mondanivalója (azt már feltételezni sem merem, hogy a kormánypárt presszionálta e semmit mondásra), az egy dolog.

Az azonban elkeserítő, amit az ellenzék – magát legnagyobbnak tartó – pártja közzétett az elmúlt év utolsó napján.

Ha egy pártnak csak ez a szánalmas öt pont jut eszébe arról, hogy mit kellene tenni az ország érdekében, akkor talán nem kell csodálkozni azon, hogy népszerűségük ott tart, ahol.

Arról már egy pár korábbi postban írtam, hogy az elmúlt 10-15 évben a mérvadó értelmiség (ellenzéki és kormány oldalon is) „kiszállt” a politikából. Így e pártok szellemi holdudvar nélkül maradtak — és ez látszik, tapasztalható!

Ha az ellenzék csak ilyen „programokat” képes kiizzadni magából, akkor keresztet vethetünk a hatalomváltásra.

A választó (és passzív) polgár elvárná, hogy valamiféle épkézláb programmal álljanak elő azok, akik a mostani hatalmat leváltani szeretnék. De ezek az erőfeszítések nem igen látszanak. Ehelyett dagonyázás folyik sokszor jelentéktelen – az ország állapotára semmilyen befolyással nem bíró – ügyekben. Ez hasonlatos ahhoz a szocializmusból ismert kifejezésre, amikor „a tehetetlenséget lázas semmittevéssel álcázzák”.

Persze nem gondolom, hogy napjaink megélhetési politikusai bármiféle erőfeszítést tennének maguktól a jelen status quo megváltoztatására. Ezt a választóknak kell kikényszerítenie belőlük.

Magunk számára tehát adott a feladat: a bennünket képviselő ellenzéki politikusokat kell felrázni, és valamivel tartalmasabb és perspektivikus – netán hosszú távú – elgondolásokat kikényszeríteni.

Hogy ez miként alakul majd, az még az elkövetkező hónapok kérdése.

Ceterum censeo OV esse delendum!

NÉHÁNY SZÓ A MAI ELLENZÉKRŐL — ÉS A TÁRSADALOMRÓL

Forrás: Internet - valasz.hu

Az, hogy Lánczi András miként vélekedik a hatalomról és a demokráciáról — az egy dolog. Ezen a társadalomtudományok – ezen belül a politikatudomány – keretein belül lehet, és kell is, vitatkozni.  Ez azonban nem a napi politika, és főleg nem a gyakorló politikusok terepe.

Néhány megjegyzése azonban mindenképpen megszívlelendő: „…De a politika nem alkalmazott etika vagy jogtechnikai kérdés. …A politika lényege a kreativitás, aki ezt nem érti, semmit sem ért a politika lényegéből.”

Az ellenzék ma mintha egy olyan egérhez hasonlítana, amelyet megbabonázott a rá vadászó kígyó szeme, és képtelen racionális cselekvésre, bávatagon várja, hogy felfalják.

2010 óta az ellenzék képtelen a társadalom valós helyeztét felmérni és a legégetőbb kérdésekre stratégiai válaszokat találni, és azokat megfelelő szinten (hogy értsék a legegyszerűbb választók is) kommunikálni.

Pedig volt rá négy évük. Nem használták ki az ellenzékben töltött időt arra, hogy egy merőben új – a század leglényegesebb trendjeit figyelembe vevő – politikát dolgozzanak ki. Nem járták az országot, nem végeztek (legalább is nincs nyoma a nyilvánosságban) lényeges felméréseket. Az addig őket támogató értelmiségieket, akik esetleg segíthettek volna e munkában, „lekoptatták saját holdudvarukból. Az ott feltűnő „szakértők” pedig láthatóan képtelenek voltak megbirkózni e feladattal.

Az sem tett jót a dolognak, hogy a baloldal vezető pártja, és annak konzervatív vezetése nem ismerte fel a változtatás szükségességét, csak akkor, amikor ez a párt szakadásához vezetett. Nota bene, ez hozzájárult a 2014-es újabb, a korábbit jelentősen meghaladó vereséghez.

Baloldalon sokszor elhangzik, hogy az ország teljesen a FIDESZ propagandájának hatása alá került. Ez persze nem igaz, hiszen a rendszeres közvélemény kutatások is azt mutatják, hogy a szavazóképes polgárok 40-50 százaléka számít politikailag passzívnak. Ezt a legutóbbi parlamenti, EU-s választások is alátámasztják. Így lehetséges, hogy a szavazásra jogosultak 34 százalékának támogatásával kétharmados többséget lehet szerezni a parlamentben. Erről azt mondani, hogy a többség, enyhe túlzás.

Forrás: Internet - VS.hu

A legnagyobb baj az, hogy sem 2010-ben, sem 2014 tavaszán nem jelent meg egy olyan politikai alternatíva a mai ellenzék oldalán, amelyre felfigyelt volna a szavazó. nem találkozott távlatos, és a számára vonzó programokkal. Azt azért mégse tekinthetjük annak, hogy „leváltjuk Orbán Viktort”. Mert mi lesz azután? Megy minden úgy, ahogy eddig, vagy tetszenek valami újat csinálni, valami olyat, amiben én, az állampolgár is jobban érzem magam. Amiben, mint egyszerű ember, megtalálom azt kicsi részt, ami miatt érdemes támogatni.

Orbán Viktor megtalálta ezt a hívó szót a sokszor bírált (magam szerint rendkívül kockázatos) „rezsicsökkentésben”. Nem kárhoztatom az ellenzéket, azért, mert nem ment bele vállalhatatlan igéretekbe. De azt gondolom, hogy a magyar társadalom nem olyan ostoba, hogy ne legyen képes saját helyzetét felfogni. Mi több: azt is megérti, ha okosan elmagyarázzák neki, hogy a jelen helyzetből milyen kiutat lehet bejárni.

Ám ezt az utat fel kell neki vázolni. Ha kell, lépésről lépésre, konkrétumokkal. Az olyan – számára elvont – értékek, mint a demokrácia és szubszidiaritás — nem mond semmit.

Tehát a mai ellenzéknek – totálisan függetlenül attól, hogy miként szerepelnek az önkormányzati választásokon – az elkövetkező három évet a társadalmi program elkészítésével kell tölteniük.

Meg azon, hogy végre felülemelkedjenek kicsinyes egyéni és kiscsoportos érdekeiken, és végre elkezdjenek „országban” gondolkodni.

Ha ezt nem teszik, akkor 2018-ban jó eséllyel mennek a levesben — mind!

Ceterum censeo OV esse delendum!

A BALOLDAL LEHETŐSÉGEI – PARADIGMAVÁLTÁS

Forrás: Internet

A baloldal ma válságban van, nem csak hazánkban, de szerte Európában is. Mindennek nem mond ellent az, hogy esetenként komolyabb politikai sikereket könyvelhetnek el egy-egy választáson. A hosszú távú és sikeres stratégia láthatóan hiányzik. Ez a stratégia nem csak a 2008-2009-es válságban hiányzik, hanem az elmúlt öt évtizedben folyamatosan. Érdemes ennek okait megvizsgálni, feltárni.

Egyre többször bukkan fel egyes elemzésekben, hogy paradigmaváltásra van szükség.

Sehol sem jelenik meg azonban, hogy valójában mit is értünk ez alatt, milyen új gondolkodási rendszerre van szükségünk ahhoz, hogy megbirkózzunk a XXI. század globális és hazai kihívásaival.

E jól hangzó kijelentések megérdemelnek néhány sort, hogy a mögöttes tartalmat is valamiféle közérthető formába öntsük. A problémakör igen összetett, és minden szegmensére nincs lehetőség e terjedelmi korlátok között részletesen kitérni.

A BALOLDAL FELELŐSSÉGE

A baloldali politikai gondolkodás mindig is azt hangsúlyozta, hogy letéteményese a fejlődésnek, és fő szempontja a társadalmi egyenlőség eszméje. Így véleményem szerint a baloldalnak kell megtennie az új társadalompolitikai alapok kidolgozását.

Igaz, hogy ez nem jár közvetlen, napi politikai sikerrel, nem lehet vele választásokat nyerni, ám a jövő érdekében elengedhetetlen, mert különben a társadalmak – érthető és követhető normák híján – káoszba, populizmusba, összeomlásba süllyednek.

Néhány gondolat arról, hogy milyen helyzetben is vagyunk: Az értékelést gazdasági, társadalmi, tudományos, technikai és politikai filozófiai megközelítésbe kell helyezni, mert ha csak az egyik szegmenst hagyjuk figyelmen kívül, máris problémákat okoz, félrevisz a gondolkozásban.

TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK AZ ELMÚLT 50 ÉVBEN

Nem mehetünk el azok mellett a változások mellett, amelyek gyökeresen átalakították a fejlett országok társadalmi struktúráit az elmúlt fél évszázadban. A gazdaság, az ellátó és jóléti rendszerek átalakulása, a kommunikációs forradalom, a tudományos és technikai eredmények gyors és mélyreható változásokat hoztak, amelyeket csak lassan vagy egyáltalán nem volt képes a társadalom követni.

A legfontosabbak:

A tudomány fejlődése felgyorsult az 1950-es évektől. Elkövetkezett az – és napi gyakorlattá vált –, amiről társadalomtudósok csak, mint jövőről elmélkedtek: a tudomány bevonult a termelőerők sorába. A technológiai fejlődés minden eddiginél gyorsabban jelenik meg a hétköznapokban és válik az élet részévé. A mindennapokban ez kevéssé válik tudatossá.

Gondoljunk csak arra, hogy miként jelent meg a gépesítés a mezőgazdaságban. Az iparszerű mezőgazdasági termelés megjelenése addig elképzelhetetlen hatékonyságot hozott az ágazatban. A felszabaduló munkaerő egy része az ún. tercier szektorban talált foglalkoztatást.

Forrás: Internet: - sg.hu

Az ipar sem maradt ki e fejlődési tendenciából. A vezérelt gépek és robotok azt eredményezték, hogy növekedett a munka hatékonysága, csökkent a gyártási veszteség (selejt), és mindezt kevesebb élőmunka alkalmazásával érték el. Munkakörök váltak feleslegessé, amely egyébként komoly feszültségeket okozott a ’60-as, ’70-es évek nyugati társadalmaiban is.

Azt azért tapasztalhattuk, hogy a társadalmak elégedetlensége megnyilvánult. Például a hatvanas években a nyugat-európai diáklázadások, amelyekre nem volt képes a baloldal – sehol – megfelelő választ adni. Szerény, de annál nagyobb visszhangja volt az úgynevezett Eurokommunizmusnak, amely aztán szép csenden ki is halt, mert ki kellett halnia.  A hatékonyság, amely jellemezte a nyugati gazdaságokat, kitermelte a Keynesi modellt, a jóléti társadalmakat, nem kedvezett a baloldalnak. Azt sugallta, hogy a kapitalizmus keretei között is lehet megoldásokat találni.

Az első olajsokkra adott – főleg technológiai válasz – erősítette a társadalmakban azt az érzést, hogy „minden megoldható” nagyobb zökkenők nélkül.

A ’70–’80-as évek elektronikai forradalma gyökeres változásokat hozott. A számítástechnika elterjedése egyes iparágakat teljesen megváltoztatott, szakmákat törölt el. A közigazgatásban és a bankszektorban munkát vállalók száma mintegy harmadára csökkent, ahogyan átálltak a számítógépes ügyvitelre.

Hasonló a helyzet a biológia forradalmával. A genom feltérképezése, a géntechnológia eredményei teljes egészében megváltoztatták a mezőgazdasági és élelmiszer-termelés struktúráját, és megjelent az egészségipar (egészségügyi ellátás és gyógyszergyártás) területén is, közvetlenül érintve az egyéneket.

Az egyéb technológiai fejlesztések végső határait pedig ma sokkal kevésbé vagyunk képesek felbecsülni, felmérni, mint akár 25 esztendővel ezelőtt.

Forrás: Internet - Gfk

Lehetne még hosszan sorolni az eseményeket, de egy közös hatásuk van: gyökeresen átalakították az anyagi javak előállítását. A leglényegesebb azonban az, hogy totálisan átalakította a főleg a fejlett országok (Európa és az USA) társadalmi szerkezetét. Ez az átalakulás drasztikus volt. Szinte teljesen megszűntek rétegek, osztályok. Ma már senki sem beszélhet a klasszikus értelemben vett munkásosztályról vagy parasztságról, de nem beszélhetünk a tradicionális középrétegekről sem. A társadalom a jól ismert talpára állított háromszög helyett egyre inkább egy tojásra hasonlít, amelynek alsó (kövérebb) fele semmi másból nem él, mint amit a különböző hatékonyságú szociális hálók kínálnak.

És ez a technikai, tudományos és társadalmi átstrukturálódás nem hozta magával a politikai felépítmény átalakulását, a politikai ideológiák megújulását. Illetve olyan nemzetközi eseményeket gerjesztett, amelyre senki sem számított.

Itt kell megjegyezni még egy fontos tényt: a ’70-es évek végétől erősödtek fel a környezetvédelmi szempontok. A Római Klub ’72-es jelentése borús jövőképet vizionált mind energetikailag, mind a fenntartható fejlődés szempontjából. 

(Folytatása következik....)

Ceterum censeo OV esse delendum!

NYUGDÍJ — GYEREKEK — JÖVŐ

Elég nagy port kavart a sajtóban a Népesedési Kerekasztal javaslata a nyugdíjrendszer reformjára. A MTA elnöke hívta életre ezt a tanácsadó testületet, amelybe 30 szervezet – üzleti élet, a tudományos intézmények, az egyházak és a civil szféra – képviselőit hívta meg. A cél a a társadalmi együttműködés kiszélesítése a népesedés témakörében.

Nem kérdőjelezhetem meg a válogatás szakmaiságát, sem az abban résztvevők kompetenciáját. A probléma nem is abban van, hogy egy adott kérdésre e kitűnő testület milyen szakmai válaszokat ad.

A probléma a kormányzat kérdésfelvetésében van.

A kormány ugyanis a kérdéseit a saját „értékrendje” alapján veti fel, és kér erre – szigorúan a már említett politikai filozófia keretei között – válaszokat és megerősítést a hozzáértőktől.

A kérdés tehát az, hogy a kérdésfelvetés helye-e. Nézeteim és ismereteim szerint totálisan téves a kormány jövőről és a jövő problémáiról megfogalmazott ideológiája. Ez utóbbi a „munka társadalmából” indul ki.

Az első kutya már itt van elvermelve. A leglényegesebb kérdés ugyanis az, hogy mit tekintünk „munkának”?  Azoknak az anyagi javaknak az előállítását, ami szükséges a társadalom fenntartásához és fejlődéséhez vagy minden – jövedelmet biztosító, és adóval terhelhető – elfoglaltságot?

Az emberiség története ugyanis azt bizonyítja, hogy az ember – mint gondolkodó lény – igyekezett mindenkor megkönnyíteni azokat a tevékenységeket, amelyek önfenntartását, kényelmét szolgálták. Ez a folyamat különösen a XVIII. század végétől gyorsult fel, amúgy közönségesen ezt nevezzük tudományos-technikai fejlődésnek, technológiai forradalomnak. Mint azt napi életünkben tapasztalhatjuk, ez a fejlődés az elmúlt fél évszázadban olyan ütemű, hogy annak következményeit még a közeljövőre vonatkoztatva sem lehet pontosan megbecsülni.

A legújabb technológiák terjedése – robotizáció, energiatakarékos eszközök és berendezések, a környezettudatos fejlesztések – olyan változásokat hozhat rövid időn belül, amire a mai politikai és gazdasági rendszerek nincsenek (vagy kevéssé vannak) felkészülve. Egy biztos: a fejlődési trendek nem valószínű, hogy megváltoznak.

Forrás: Internet

A következmények pedig részben előre láthatók: a technológiai fejlődés egyre kevesebb élőmunkát (munkavállalót) igényel a gazdaság minden területén. Ez pedig felveti annak szükségét, hogy az államok gyökeresen felülvizsgálják elosztási rendszereiket. Az persze nagy kérdés – nem is vállalkozom a válaszra –, hogy ezt milyen formában oldják meg, de napjainkban is vannak kezdeményezések Európában e témában, például az állampolgári alapjövedelem.

Az eredeti kérdés – a jövő nyugdíjasainak ellátása – tehát nem válaszolható meg azzal, hogy növelni kell az adó- és járulékfizetők számát, mert előre látszik, hogy ez nem valósítható meg.

A népesedési kerekasztal másik tévedése pedig az, hogy a nyugdíjrendszer „gyakorlatilag bünteti a gyermekvállalást”. A felosztó-kirovó rendszernek – többek között – az a lényege, hogy a munkával töltött idő és járulékfizetés alapján határozza meg az egyén járandóságát. Ez a járandóság „individuális”, nincs köze ahhoz, hogy a járulékfizető (munkavállaló) milyen státusban van: házas-e vagy nem; vannak-e gyerekei és azok száma mennyi; férfi-e vagy nő?

A népesedési kérdések

A népesség gyarapodása vagy fogyása az nem nyugdíjkérdés, hanem szociális. Az, hogy „lesznek-e a jövőben adófizető állampolgárok” (már ez a megfogalmazás is bornírt) nem attól függ, hogy a potens szülők gondolnak-e a nyugdíjas éveikre vagy sem. A szociális rendszer működésétől – családtámogatási rendszerek, ösztönzők és fékek rendszerétől – függ az, hogy a fiatalok vállalnak-e gyermeket és mekkora családot terveznek.

Forrás: Internet - Tankönyvtar.hu

Mivel ma a kormánynak gyakorlatilag nincs az egész társadalomra kiterjedő koherens szociálpolitikája (az adókban megnyilvánuló és oly sokat emlegetett családbarátságot, amely igénybevétele gyakorlatilag jövedelemfüggő, az alsó jövedelmi decilisek simán kimaradnak belőle, mert nem képesek érvényesíteni) nem képes befolyásolni a népesedési trendeket.

Ma a világon mindenütt – kis hazánkban is – az egyik legnagyobb gond az, hogy a népesség többet fogyaszt, mint amennyit fenntartható módon meg lehet termelni az adott országban illetve az egész bolygón. Ezen a gondon lehet ugyan – rövid távon – segíteni a fogyasztás visszaszorításával és más takarékossági módszerekkel, de hosszú távon elkerülhetetlen a népesség növekedésének radikális korlátozása. Ezt néhány ENSZ elemzés is alátámasztja.

Sajnos a politika – így a magyar kormány sem – vesz tudomást ezekről a kérdésekről. Unortodox módon megy előre a maga útján, mintha semmiféle köze sem lenne a saját kontinenséhez, közvetlen környezetéhez.

Ez persze érthető, hiszen mai politikusaink legfeljebb négyéves távlatban és hatalomban képesek gondolkozni. Minden más elképzelésük, ami a jövőt illeti már nem tekinthető konstruktív – tényekkel és trendekkel alátámasztott – gondolkodásnak, csupán hagymázas elképzelésnek.

Normálisan gondolkodó ember ezért fogadja igen komoly kétségekkel mindazt a jövőképet, amelyet ez a kormány elképzel.

Ceterum censeo OV esse delendum!

SÍRVA RÖHÖGNI

Forrás: Internet

Teljes elképedéssel hallgatom, olvasom a magyar médiumokban megjelenő értékelő írásokat az elmúlt három hétben. Az elemzők okosságai – bármely, úgymond baloldali vagy liberálisnak mondottról legyen szó – mind arról értekeznek, hogy mi vezetett az összefogás kudarcához. Előfordul e palettán minden — csak a lényeg nem. Az meg már szinte bohózatba illő, hogy az EPM az alkotmánybírósághoz fordul, mondván alkotmányellenes a „nyertes kompenzáció”.

Tisztelettel kérdem a magukat „politikai tényezőknek” tartó politikusoktól: mikor változtatta meg a második Orbán-kormány az Alkotmányt és a választási törvényt? Immár csaknem három esztendeje. Az, hogy a pálya miként fog lejteni a ma is regnáló párt érdekeinek megfelelően, az nem most derült ki. Tetszettek volna akkor tiltakozni. Akkor kellett volna tiltakozni – a hatásköreitől igencsak megfosztott –, Alkotmánybírósághoz fordulni. De nem tették. Miből gondolják, hogy most bármit is elérnek ezzel az „után lövéssel”?

Csaknem hat esztendeje írom, mondom: az a politika, ami alapján a hazai pártok tevékenykednek végzetesen elavult. Azok az eszmerendszerek, amelyek alapján ma a magyar politikai életet mesterségesen bal és jobboldalra osztják alapvetően hibás.

Ideje lenne belátni: a „nagy narratíváknak vége”. A mai társadalmi valóságot nem igazán lehet leírni a klasszikus bal és jobboldali eszmerendszerek (konzervativizmus, nacionalizmus, liberalizmus, szocializmus) alapján. A világ végletesen megváltozott.

Forrás: Internet

Ezt minden politikai szereplőnek illene tudomásul vennie. Ha csak azt az egy szegmenset hangsúlyozom, hogy miként alakult át az ország szociológiai összetétele, akkor ez már önmagában is komoly gondolkodási változásokat kellene, hogy elindítson. És ekkor még meg sem említjük azokat a modernizációs és technológiai változásokat, amik az elmúlt negyed században gyökeresen alakították át az európai – köztük a magyar – társadalmak szövetét.

Tehát a megoldás nem a „sebek nyalogatása” és nem a mentségek és kifogások keresgélése, hanem egy olyan politikai ideológia kidolgozása, amely valós és távlati választ ad a társadalom legégetőbb kérdéseire: a polgári fejlődés általános elfogadására, (a polgári lét elsajátítására), az innovatív (és nem „munka alapú”) társadalmi fejlődés kidolgozására ….és még folytathatnánk! (Lásd a blog korábbi írásait!)

A legnagyobb kérdés pedig az: képes-e erre ez a mai politikai elit?
Ceterum censeo OV esse delendum!

ÁPRILIS TÉTJE — MÁJUS SZAMARAI?

Forrás: Internet

A kampány olyan, amilyen. Gyengécske és kontra-produktív. E két jelző közül az első a kormányváltó ellenzéket jellemzi, a második a kormánypárt törekvéseit. A gond azonban az, hogy ez csak azok szemben van így, akik valamelyest is szeretnék racionális módon megérteni mindazt, ami ebben az országban folyik.

A közvélemény-kutatók azonban egyre többször emlegetik azt, hogy a magyar lakosság döntő része nem a valóság és az őt körülvevő tények alapján, hanem érzelmi alapon adja voksát egyik vagy másik politikai erőre. Ennek köszönhető az elmúlt néhány hónapban a Jobbik támogatásának erősödése.

Az átlagpolgárt elhiszi azt a képet, amelyet ez az alapjában rasszista és szélsőjobboldali – többek szerint fasiszta – párt magáról terjeszt. Hasonlóan viselkedik a kormánypártokkal kapcsolatban is, amelynek „nemzeti” propagandája – a „nem leszünk gyarmattól” a „rezsicsökkentésig” – ömlik a közszolgálati és a politikamentes lojalitást hangsúlyozó kereskedelmi médiumokból.

Érdekes jelenség ez – amelyet persze meg lehet magyarázni a társadalomszociológia terminológiájával –, ám önpusztító. A legtöbb magyar szavazópolgár a saját hétköznapi gondjával küszködve nem képes – és nem is hajlandó – belegondolni a hosszú távú következményekbe. Sok esetben nem is érti, hogy a napjainkban kapott különböző látványos kedvezményei miként számolják fel gyermekei élhető és kiszámítható jövőjét.

Fordítsuk le ezt a hétköznapok nyelvére: Mari néni igen örül annak, hogy néhány száz, esetleg ezer forinttal csökken a (gáz, áram vagy fűtés) számlája. Ezzel minden hónapban szembesül, hiszen a papíron ott áll (sárga alapon), hogy mennyit takarított meg. Azt azonban már nem veszi számba, hogy mi mindenért fizet többet a napi bevásárlás és ügyintézés során. Ha a fenti számlákat befizeti, akkor bizony kifizeti a „sárga csekk-adót”, a piacon vagy a boltban kifizeti a megnövelt 27 százalékos ÁFA-t minden után, amit a kosarába tesz. Ha csak ezer forintért vásárol naponta úgy – még nyugdíjasként is – 270 forint adót fizet. Sorolhatnánk még hosszasan azokat a kis adókat, amelyek szinte észrevétlenül vesznek ki forintokat a pénztárcájukból. Ha mindezt összeadjuk, kiderül: a rezsicsökkentés sokszorosát veszi vissza az állam.

Ez csak egyik szelete annak a veszélynek, ami Mari nénit fenyegeti. Egy másik veszély az, hogy nem számíthat unokái segítségére a jövőben, mert azok képtelenek lesznek segíteni a nagyit. Képtelenek lesznek, mert olyan terheket kell a vállukra venni, amit nagy valószínűséggel csak nyögve lesznek képesek cipelni. Már ha cipelni fogják, és nem hagyják itt ezt az egészet, és mennek a kontinens „boldogabbik” felére, ahol munkájuk után legalább a biztos megélhetést megkapják.

Orbán Viktor az elmúlt napokban a kereskedelmi és Iparkamaraelőtt felvázolta gazdasági elképzeléseit. Lehet persze ezt a beszédet egy ügyes kampányfogásnak titulálni, zárójelben megjegyezve, hogy normális ember nem veszi készpénznek azt, amit ilyenkor elpufogtatnak a politikusok. A legbornírtabb ebben a kijelentés a teljes foglalkoztatás megteremtéséről. Ám az tisztán látszik ebből a tíz pontból, hogy a mai kormányzat nem igazán „érzékeny” intézkedéseinek következményeire. Képtelenek egy napnál (na jó: egy évnél) hosszabb távon gondolkodni.  Emlékezzünk az első és a második Széll Kálmán tervre, amely szerint 2013-tól évi három százalékos gazdasági növekedéssel számoltak. Valahogy nem teljesült. Az elmúlt négy évben összesen két százalékos növekedést produkált az ország. Igaz ugyan, hogy ez meglehetősen sokba került. Elköltötték a magánnyugdíj-pénztárakban felhalmozott mintegy 3000 milliárd forintot. (Az összeg az átlagember számára felfoghatatlanul nagy! Szemléltetés képen: egy jó fizetésű alkalmazott havi 300 ezer forint bruttó fizetéssel 10 ezer hónapig (833 évig) dolgozhat ezért az összegért) Ez az összeg pedig nagyon hiányzik majd, ha a mai 30-40 évesek 25-30 év múlva szeretnének nyugdíjba vonulni.

Hasonló nagyságú összeggel terhelnék a költségvetést a paksi szerződés értelmében.

Tévedés ne legyen: mindazt a pénzt, amit az állam elkölt erre vagy arra: stadionokra, rezsicsökkentésre azt a magyar polgároknak és vállalkozásoknak kell kifizetnie. Az államnak nincs pénze, se forrása. Az állam költségvetése a polgárok befizetéseiből áll.

Forrás: Internet

Ha az állam (a „felelős” kormány) fejetlen költekezésbe kezd, azt az átlagember fizeti meg az adók útján. Ez azért is problémás, mert az állam ha kölcsönt vesz fel (állampapírt bocsát ki) 4-6 százalékra, akkor ezt csak abban az esetben képes visszafizetni, ha a gazdasági növekedés és az ebből származó adóbevételek is legalább ilyen mértékűek. Ha a gazdasági teljesítmény kisebb, akkor az eladósodás (hiány) növekszik, hosszú távon pedig a költségvetés és az állami kötelezettségek összeomláshoz vezet.

Ezen a problémán pedig nem segít az árvalányhajas propaganda, a nemzeti felbuzdulás a kormányzat részről, de nem jelent megoldást a Jobbik „rendteremtő” buzgalma sem. Az ország – ha ez a kormányzat regnál a továbbiakban – jövője megkérdőjeleződik, perspektívája beszűkül a szegénységre, az elmaradottságra, elveszti felemelkedési lehetőségeit.

Egyetlen járható út marad: kikecmeregni ebből a csapdából, és soha többé nem engedni azt, hogy az érzelmeinkre apellálva egy inkompetens erő kormányozza az országot! Ennyit elvárnak tőlünk a gyerekeink és azok gyerekei: a jövőnk!

Az áprilisi választások azt is eldöntik majd, hogy a magyar választó április bolondja-e és május szamarává válik, vagy végre képes felmérni saját érdekeit.

Ceterum censeo OV esse delendum!

HOLOKAUSZT ÉV ÉS A VÁLASZTÁSOK

Forrás: Internet

Azt hiszem, e két esemény országunkban elegendő indok arra, hogy dübörögjön a hülyeség, és minden kormányzati szándék ellenében olyan viták keletkezzenek, amelyek képesek elterelni a figyelmet a választásokról, mi több, azt nem kívánatos mederbe tereljék.

A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy egy nem kívánatos irányba mennek a folyamatok. Ez persze folyománya a kormány történelemfelfogásának, amely negligál bizonyos történelmi összefüggéseket, és kétséget kizáróan azt szolgálja, hogy megerősítse a kormány politikai identitását, amely a Horthy-korban látja a maga politikai ideálját.  Ez persze nem új, hiszen az Alaptörvény preambuluma, a Nemzeti Hitvallás is ezt sugallja. „…Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését. …Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.

Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.”

Ez a felfogás és politika már csak azért is meglehetősen bornírt, mert egy ország, egy társadalom életéből nem lehet egyetlen – egyébként közepesen fogalmazott – mondatfüzérrel kitörölni csaknem fél évszázadot. Ez alatt az idő alatt három nemzedék nőtt fel, gyarapította az országot, felépítette a háborús romokból, teremtett egyfajta jólétet az adott körülmények között. E generációknak a fiai unokái azok, akik mindezt mint nem létezőt és nem legitimet ki akarják törölni a társadalom tudatából.

A múlttal való szembenézés nem egyenlő azzal, hogy egy korábbi korszakot – valós és tényszerű eseményeket figyelmen kívül hagyva – rehabilitálunk, vagy elítélünk. Akkor nézünk szembe a múltunkkal, ha a történelmi eseményekből képesek vagyunk levonni a tanulságokat, értékelni azt, hogy mit tettünk helyesen, és mit helytelenül. Cselekvéseinknek milyen következményei voltak (Trianontól napjainkig), és ezekből mit tanulhat a társadalom. Nem a politikának kell eldöntenie e kérdést, hanem a társadalomnak. A történészeknek egyetlen feladatuk van ebben: lehetőleg objektívan (politikai és emberi elfogultságok nélkül) tárják fel a történéseket, azok hátterét, a korabeli döntéshozók cselekedeteit. Ezeket pedig tegyék közkinccsé. Minden további döntés és következtetés levonása már a társadalom dolga.

Persze ne gondoljuk azt, hogy a „társadalom” (az egyének összessége) majd valamiféle koherens véleményt nyilvánít. Mindenféle értékelés megjelenhet – bármely szélsőség is előfordulhat –, ám a tapasztalatok azt mutatják (más, nálunk boldogabb országokban), hogy a többség mégis helyes álláspontot fogalmaz meg.

Így kell tennünk a holokauszttal kapcsolatban is. Ez nem a túlélő zsidók és leszármazottaik ügye. Ez a magyar társadalom ügye. Azoké – és azok gyermekeié, unokáié –, akik szótlanul vették tudomásul a történteket. Meg azok leszármazottaié, akik esetleg tevékeny részesei voltak a szörnyűségeknek.

Bornírt felmentési kísérletek, miszerint „nem is tehettünk erről, mert meg voltunk szállva” című tirádák, és ennek emlékműbe fogalmazása pedig egész egyszerűen nem tekinthető másnak, mint történelemhamisításnak.

Mindezek a viták pedig jótékonyan elterelik a figyelmet arról a politikai kérdésről, hogy a választópolgárok milyen jövőt szeretnének magunknak.

Ne álltassuk magunkat: a medián legutóbbi felmérése is azt mutatja, hogy erősödik a kormánypárt támogatása, ellenben, paradox módon még mindig többségben vannak azok, akik elégedetlenek az Orbán Viktor vezette hatalommal.

Forrás: Medián.hu

A közvélemény kutatások sok mindent nem mutatnak ki: nem szólnak azokról, akiktől elvették eddig béralt termőföldjeiket, és az évek alatt felépített kis gazdaságok egyik napról a másikra mentek tönkre. Mint ahogy nem szólnak azokról a tízezrekről, akik kis trafikjuk bevételéből tartották fenn családjukat, és nem kaptak koncessziót a piac újraosztásakor. Azokról a mesteremberekről sem szólnak a felmérések, akik eddig megéltek a multicégek beszállítóiként. A cégek távozásával ezek – a döntően mikro vagy kisvállalkozások – is tönkrementek.

Nagyon sokakat sértett és alázott meg ez a kormány az értelmiségiektől a pedagógusokon át a vállalkozókon keresztül a munkavállalókig és a hajléktalanokig. Nem vagyok biztos abban, hogy ezek elfeledték a velük történteket. lehetséges, hogy az átlagemberek politikai emlékezete rövid, csak az elmúlt három hónap eseményeit látja át,. De itt az ideje, hogy felfrissítse mindenki a memóriáját, gondolja át, mi mindenben korlátozta ez a hatalom regnálása alatt!

Ha valami, akkor ez az, ami optimizmusra ad okot a felmérések eredményeivel szemben.

Ceterum censeo OV esse delendum!

JÖVŐKÉP

Forrás: Internet

Olvasom a Galamuson Mihancsik Zsófia írását a jövő ellenzékéről és Orbán Viktorról. Sok mindenben egyetértek vele. Egy dologban azonban bizonytalan vagyok: „A Fidesz Orbán teremtménye, Orbán személyiségének a kivetülése. Ha a tartópillér meginog, az építmény összedől, akármilyen keményen összehabarcsolták is mindenféle külső segédeszközökkel (pénz, pozíció, jog, hatalom).”  Ez a feltételezés  szerintem hamis. Már csak azért is, mert ezt megelőzően azt írja, hogy a mai hatalom totális pókhálót épített ki a hatalmi gépezetben, mi több ezt még jogszabályokkal is körülbástyázták.

A történelem sokszor bizonyította, hogy egy jól szervezett kisebbség – például a nácik Németországban – korlátlanul hatalomban maradhat.  Mindezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy ha a hatalom pozícióit – amelyeket nem érint a választáskor szokásos rotáció – az államigazgatásban, hivatalokban és hatóságoknál, a gazdasági élet meghatározó szegmenseiben meg lehet tartani, úgy magát a hatalmat is meg lehet tartani. Persze nem formális, hanem informális eszközökkel, de működőképesen.

Forrás: Internet

Ez a hatalom pedig nem látens, hanem valós. És éppen ez az, ami az erejét adja. A klientúra – amely nagyon sokat köszönhet a hatalomnak, ami e helyzetbe jutatta – továbbra is lojális lesz a FIDESZ-hez.  Már csak ezért is, mert mindenét neki köszönheti, és teljes erejéből ragaszkodni fog megszerzett pozícióihoz anyagi és presztízs értelemben is. Mivel a teljes jogi rendszert átalakították az elmúlt három esztendő alatt, a fenti „csókosokat” demokratikus, és jogi eszközökkel kiakolbólintani nem lehet a helyükről.

„Nyerni fogunk és kész” – írja Mihancsik Zsófia. Tegyük fel, hogy ez valóban így lesz. (Itt most nem térnék ki azokra a kételyekre, amelyeket a mai ellenzék teszetoszasága generál.)

A választási győzelem azonban – ha csak nem hoz ismét kétharmados többséget, amit egyébként a hatályos választási törvény szinte kizár – pirruszi lesz. Ugyanis a kormány (vezesse bárki) megkötött kézzel és lábbal lesz kénytelen táncolni. Az Alaptörvény előírásai szerint elegendő csak az, ha a következő ellenzék nem szavazza meg az éppen aktuális költségvetést, máris fel lehet oszlatni az Országgyűlést és új választásokat kiírni. Semmi okunk kételkedni abban, hogy a mai hatalom, ha véletlenül elveszti azt, nem tesz meg mindent annak érdekében – élve az általa alkotott jogi környezettel –, hogy visszaszerezze. És ebben segítségére lesz az a szavazótábor (csaknem másfél millió ember), aki képtelen megváltozni, mert nem veszi magának a fáradságot, hogy saját helyzetét elemezze. A „hívők” nem racionális alapokon választanak. Ők elkötelezettek – mint bármely vallás hívei – a tanok és vezetőjük iránt. meggyőzni őket nem lehet.

Nem csodálkoznék, ha újra előkerülnének olyan jelszavak, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, mert ennek újfent ütős üzenete lehet. ne feledjük, a polgárok politikai emlékezete kis hazánkban nem több mint 3-6 hónap. Dolgokra csak ezért emlékeznek (vélik, hogy emlékeznek), mert újra és újra kétszavas szlogenként a fülökbe és agyukba vésik. (Lásd: „hazudtunk éjjel….”) Arra már senki sem veszi a fáradságot, hogy felidézze a hivatkozott eseményeket, mondatokat.

A 21. század társadalmai a médiapártok társadalmai. A politikai küzdelem nem az alapvetően kis létszámú pártok között folyik, hanem a médiumok felületén. Nem igazi programok ütköznek meg egymással, nem aszerint dönt a választó, hanem a számára megjelenített kommunikációs sémák szerint.

Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy egyszerű állampolgár képes-e különbséget tenni politikai ideológiák között. Tudja-e, hogy mi a konzervativizmus, a liberalizmus, a modern szociáldemokrácia stb. Nem eszerint választ, hanem a tömegkommunikációból ömlő üzenetek alapján. Ez pedig a gátlástalan hazudozásnak és hatalomnak csinál helyet.

Véleményem szerint, ha beválik a jövendölés, és az ellenzék megnyeri a választásokat, a korábbinál sokkalta rosszabb ellenzékre számíthat a kormány és a győztes frakció. Niedermüller Péter véleménye ez esetben sokkal közelebb van a valósághoz, mint azt ma feltételezzük. De ez kiegészítésre szorul annyival, hogy a hatalomnak már ma sincsenek erkölcsi srupulusai, veresége után még annyi sem lesz. Nem szabad a FIDESZ-t erkölcsi alapon megítélni. Már csak azért sem, mert a modern politika és a hagyományos polgári erkölcs köszönő viszonyban sincs egymással, hiszen más-más alapokra épülnek: a polgári erkölcs az együttműködésre és a szolidaritásra, míg a politika a hatalomra és az érdekekre.

A 2014-ben győzelmi eséllyel induló mai ellenzék soha nem látott nehézségekkel néz majd szembe. Éppen ezért a rá szavazó polgárokat már most fel kell készíteni arra, hogy nem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán veszi kezdetét, hanem egy sokkal komiszabb küzdelem a demokrácia visszaállításáért, amit ráadásul olyan alkotmányos és jogi környezetben kell megvívni, ami az ellenzéknek kedvez.

Ceterum censeo OV esse delendum

MILYEN ÉV ELÉ NÉZÜNK?



Pallasz Páholy, január 02 - Forrás: Internet

 Az év a politika jegyében kezdődött. A demokratikus ellenzék – nem tudom emlékeznek-e még erre a kifejezésre a nyolcvanas évek végéről – erőt vett magán és komoly egyeztetésekbe kezdett demokratikus alapértékeink helyreállításáról. Nem idézem ide a tegnapi tárgyalások részleteit, megtalálhatók azok az internetes portálokon. Bíztatónak látszik a kezdet, de ne igyunk előre a medve bőrére, majd meglátjuk, hogy mi is kerekedik ki ebből.

Hasonló a helyezet a diákokkal is. A különböző szervezetek januárban ismét erőt fognak mutatni. Semmi sem dőlt el. Még mindig téma a „röghöz kötés” és az úgynevezett „államilag támogatott” szakok ügye. Erre a diákok érdekképviseleti szervezetei megpróbálnak valamiféle kompromisszumos javaslatot kidolgozni.


Forrás: Internet

 Az Orbán-kormánynak komoly kihívásokkal kell szembenéznie. Ma már alig akad társadalmi réteg, amellyel ne tűztek volna össze. Ebben az sem segít sokat, hogy január elsejével meghirdették a „rezsi tíz százalékos csökkentését”. Egyrészt ez azért is problémás, mert a valóságban ez nem sokat segít a tömegek elnyomorodásán – egy átlagos család mintegy 25 ezer forintot fizet a gáz és villanyszámlára havonta, ami mindössze 2500 forint megtakarítást jelent, ezt pedig felemészti az élelmiszerek és egyéb mindennapos kiadások árának növekedése –, ellenben igen jól kommunikálható, bemutatva, hogy milyen kegyesen segít a FIDESZ a nyomorultakon. E témának a másik vetülete az, hogy bár a fogyasztó számlája valóban kevesebb lesz, de a szolgáltatók kiadásait valamilyen módon mégiscsak kompenzálni kell. Ugyanis ahogy nincs ingyen ebéd, úgy kevéssé elképzelhető, hogy „ingyen” energia létezik. Ennek az árcsökkentésnek a költségeit is valamilyen formában az adófizetők állják majd.
A magyar és nemzetközi gazdasági elemzők aggodalommal teli prognózisokat fogalmaznak meg az országunk gazdasági teljesítményével kapcsolatban. Legnagyobb veszélynek azt látják, hogy a kormánynak az év második felében alkalma nyílik arra, hogy hozzáférjenek a jegybank valutatartalékához.

Ma a legtöbb elemző Matolcsy minisztert tartja befutónak az MNB élére. Ez pedig azt is jelentheti, hogy az „unortodox” gazdaságpolitika – aminek a nemzeti bank eddig ellenállt – bekerül a jegybank gyakorlatába, aminek pedig beláthatatlanok a következményei. Ha ugyanis valamilyen okból – például az adósság csökkentésére – felhasználják e tartalék egy részét, úgy az MNB elveszti azt a képességét, hogy beavatkozásával védje a nemzeti valutát.
Független gazdasági szakemberek pedig arról írnak, hogy a magyar gazdaság rendbetételére legalább tíz esztendő szükséges, feltéve, ha a mostani kormánypárt felhagy eddigi gazdaságpolitikájával.
Az mindenesetre látszik, hogy nem igen lesz lehetőség munkahelyek tömeges létrehozására 2013-ban. Ehhez szükséges lenne a kereskedelmi bankok hitelezési hajlandóságának és lehetőségeinek visszaállítására. De erre még szándék sem látszik. Marad a bankadó, mi több, lényeges előrelépésre a valutahitelesek ügyében sem számíthatunk. A kormány által forszírozott „árfolyamgát” ugyan jól hangzik, de egy valamit magára adó, és számolni tudó adós nem igazán repes a boldogságtól e verzió láttán. Ugyanis ez nem csökkenti a terheit, csak eltolja azt időben. Ugyanakkor semmilyen garancia nincs arra, hogy akár öt év múlva az adós olyan helyzetben lesz, hogy átütemezett törlesztéseit fizetni tudja.


Forrás: Internet

A fiataloknak ma sincs reális jövőképük az országban. Ugyanis hiába szereznek a kornak megfelelő tudást, munkahely és állás hiányában továbbra sem lesznek képesek önálló életvitelre. A legnagyobb probléma az, hogy a társadalom továbbra is inni fogja a kormánypropaganda szövegeit, és dacára annak, hogy a saját bőrén érzi már a következményeket, el is hiszi azokat.
A 2013-as évre pedig csak azt prognosztizálhatjuk, hogy minden megy tovább, az eddigiek szerint. Változásra nem igen számíthatunk. Ebben a helyzetben csak egyben reménykedhetünk: nem lesz sokkal rosszabb, mint 2012-ben. De hogy rosszabb lesz, az biztos!

Ceterum censeo OV esse delendam!

Quo Vadis? OV

Húsvét vasárnap este. Az ünnep elfedi a napi politikát. Megpróbáljuk kizárni a már-már irracionális eseményeket szűkebb köreinkből; megpróbálunk e néhány napon a húsvétra koncentrálni. Ki így, ki úgy, attól függően, hogy mire helyezi a hangsúlyt: a spirituális tartalomra vagy csupán a tavasz köszöntésére, a családra és a barátokra.

Vasárnap este – ki tudja hányadszor – tűzte műsorára az egyik közszolgálati televízió az ötvenes évek végén, Sienkiewicz műve alapján készült amerikai monstre filmet. Szó, mi szó, a mostani ízlésnek már kicsit vontatottnak tűnik. De nem filmkritikai blogot írok…
Az ünnepbe szinte berobbant az Új Emberben a kormányfői nyilatkozat.
El is rontotta rendesen a kedvem. Nem azért, mert ez az interjú – érezhetően és szándékosan – a katolikus híveknek szól, hanem azért, mert a miniszterelnök egy kicsit elvette a sulykot.
„Most dől el, hogy kimaradhat-e egy ország a szekuláris, családellenes és a nemzetet meghaladottnak tekintő európai szellemi törekvések hatálya alól, építheti-e jövőjét az azokkal ellentétes értékekre.”
Természetesen ezek az értékek a keresztény értékek, amelyekről nem sokkal később megjegyzi, hogy manapság „…európai politika színpadán azok a vezetők kerültek többségbe, akik kevésbé tartják fontosnak a keresztény gyökereket.”
Nos, azt hiszem, a miniszterelnök téved. És azért mondhat ilyen bornírtságokat, mert nincs is tisztában azzal, hogy szavai mögött milyen hatalmas hiátusok tátonganak.

A miniszterelnök, kétségtelen, sikeres intelligens politikus. De az nem lehet felmentés az ostobaság alól.
„…Az ostoba emberek éppen attól olyan veszélyesek, hogy intelligensek, hogy vállalkozásukat többnyire siker koronázza. És minél intelligensebbek, butaságuk annál katasztrofálisabb következményekkel jár. …A butaság különös adottság ahhoz, hogy öntudatlanul a saját jól felfogott érdekünk ellen cselekedjünk; szélsőséges esetben halálhoz vezet.”
A fenti idézet Matthijs van Boxsel: A Butaság Enciklopédiája című kötetéből, a való, amelyet a Nyitott Könyvműhely jelentetett meg 2009-ben.
Összekapcsolódik az ünnep, a nyilatkozat és a könyv.
Kirajzolódik manapság valamiféle külön utas törekvés. Amolyan bent is vagyok, kint is vagyok álláspont. Ez pedig ma életveszélyes az ország szempontjából. Mert ami igaz, az igaz. Európa elég sokat vesztett presztízséből, gazdasági erejéből az elmúlt évtizedek alatt. Néhány évvel ezelőtt Joschka Fischer – a volt német külügyminiszter – tartott egy előadást a berlini Humboldt egyetemen Európa jövőjéről. Az akkor már az Egyesült Államokban tanító volt politikus keresetlen szavakkal ostorozta az Európát. Mondanivalójának lényege az volt, hogy amennyiben a kontinens országai nem képesek a feltétel nélküli összefogásra, akkor bizony a világ perifériájára szorulnak a globális versenyben.
Ez az összefogás azonban nem jelenti sem az adott nemzetek kulturális értékeinek és hagyományinak negligálását, sem a közös európai értékek elvetését. Sokkal inkább azt, hogy ezekre a hagyományos értékekre építkezve lehet megteremteni az együttműködés egy más, magasabb szintjét. E közös értékek között szerepel Európa keresztény gyökere. Márpedig azért is, mert minden nemzeti kultúrának ez az alapja a kontinensen. Ezt tagadni botorság.
A visszatérést szorgalmazni egy értékrendhez, amelyet el sem hagytunk, azt mutatja, hogy az e kijelentést megfogalmazó nincs tisztában az értékek megjelenési formáival.
Az európai vezetők ugyanis ezeket a keresztény gyökereket – legyenek ezek katolikusok, reformátusok – soha nem hagyták és hagyják figyelmen kívül. Csak éppen – civilizáltságuk, demokratizmusuk okán – természetes módon magától értetődőnek tartják. Nem kérkednek vele, nem hangsúlyozzák úton útfélen, mert erre nincs szükség. A mindennapok valóságában él ez az érték, megjelenik döntéseikben, minden politikai megnyilvánulásukban.
Amit a magyar miniszterelnök nem ért: nem attól válik valaki polgárrá (kereszténnyé), ha „annak nevezzük ki”, hanem attól, hogy elsajátítja (saját életének mozgatójává teszi) annak morális, tartalmi követelményeit.
Magyarországon a társadalom évszázados lemaradásban e téren. Ezért nem szidni kell a környezetünket, arról papolni, hogy „mi vagyunk az igaziak”, hanem megtanulni azokat az értékeket, amelyek Európát meghatározzák immáron háromszáz éve.
Quo Vadis Orbán Viktor?
A szebb és eredményesebb európai jövőbe vagy egy retrográd, színes ceruzákkal rajzolt, képzelt világba?

KULTURÁLIS SIVATAG

Több tízezren az Opera előtt. Fogadkozás a másik oldalról, hogy leszünk majd százezren március 15-én. Néhány százan egy másik megmozduláson.

Nagyon úgy látszik, hogy igazi tömegek – százezren, vagy még ennél is többen, mint Athénban, vagy Európa más országaiban – nem vonulnak az utcára. Valahogy nincs benne gyakorlatunk, nem tűnik hatékonynak a dolog. A hatalom nem igazán veszi komolyan az ilyen utcai tiltakozásokat. Bízik abban, hogy a nagy felhorgadás majd elmúlik, lecseng, az élet meg megy tovább. Mire eljönnek az új választások, addigra mindenki elfelejti mostani sérelmeit, a jogok korlátozása belesimul a mindennapokba, már gyakorlattá válik. A politikában való részvétel, az érdekek effajta kifejezése nem nagyon része a hazai kultúrának. Persze a hatalom nem is törekszik arra, hogy a tömegek tudásának gyarapításával, érdekérvényesítő képességük tudatos növelésével megteremtse a maga ellenzékét.
Mások arról polemizálnak – például a 186 Óra hasábjain –, hogy itt a demokrácia lebontásával és az autokrácia kialakulásával egy időben szépen kialakul az „idiokrácia” is.
Hatalmas szakadék tátong a 21. század társadalmi valóságában a kívánatos és valóságos ismeretek szintjei között, szinte behozhatatlan kulturális hátrányok képződnek. A műveletlenség és az ismeretek hiánya pedig egymásra halmozódik – szinte szigetelőrétegként –, és elzárja az utat az egyéni és a közösségi boldogulás előtt.
A hatalom szempontjából ez nem hátrány, hiszen sokkal könnyebb egy alulinformált, műveletlen, ismerethiányos tömeget manipulálni a rendelkezésre álló kommunikációs eszközökkel, mint egy gondolkodó, értékekkel és ismeretekkel bíró társadalmat, amely képes felismerni a manipulációt, átlát a sanda szándékokon, torzításokon.
A mindenkori hatalomnak azonban nem csak az a feladata, hogy saját presztízsét óvja, megőrizze vezető szerepét. Arra is kell gondolnia, hogy a társadalom túléli ezt a formációt, és képesnek kell lennie arra, hogy a jövőt is hasznosan, gazdagon és eredményesen élje meg.
A napi politikai jelmondatok szintjén természetesen megjelenik a „tudás társadalma”, az egyének által elsajátítandó ismeretek fontossága. De minden marad a jelmondatok szintjén, a célok megvalósításához hiányzik minden: „pénz, paripa, fegyver”.
Nem elegendő az – ami most jelenik meg az oktatási törvényben (ennek elemezése egy egész tanulmányt érdemel) – a szándék, hogy valamiféle „értékre” neveljük a gyerekeket, az ifjúságot. A társadalom kulturális lemaradásának felszámolásához sok-sok aprómunka és rengeteg befektetett forrás, energia szükséges. Nem lehet ezt csak az iskolarendszerre bízni.
A társadalom akkor képes műveltségét gyarapítani, ha a sokszínű értékekhez hozzájut, ha azokat – anyagi helyzetéhez képest – elérhető „áron” szerezheti be.
A legutolsó – reprezentatívnak tekinthető – kulturális felmérés 2005-ben volt, amelyet a MTA Szociológiai Intézete folytatott le. A minták 2003 végéről származnak, a kutatási eredményeket a Magyar Művelődési Intézet 2005-ben tette közzé Hunyadi Zsuzsa neve alatt. Nem tisztem e sokoldalas tanulmány ismertetése, megtalálható a neten.
A probléma az, hogy az akkori eredmények sem voltak túl rózsásak. Már akkor látható volt, hogy az ország „kulturálisan” lejt nyugat-keleti irányba. Csak egy adat ebből a tanulmányból (megtalálható a hivatkozott pdf. 11. oldalán): Kulturálisan aktívnak (az intézményrendszert használó) tekinthető a megkérdezettek 40 százaléka. Ezek közül sokoldalúan használja azokat a 40 százalék 16 százaléka, egyoldalúan (csak egy-egy intézményt, lehetőséget használ) a fentiek 24 százaléka. A megkérdezettek 60 százaléka „otthon ülő”, azaz nem használja ki az intézmények által nyújtott szolgáltatásokat. E csoporton belül passzívnak, kultúrán kívülinek számít 43 százalék, és csak 17 százalék tekinti magát olvasónak.

Ez a kép az elmúlt hét év alatt folyamatosan romlott.



Győrszentiványi művelődási ház pincéje belvíz idején. (forrás:Kisalföld)

 Az elmúlt években is művelődési házak tucatjaira került lakat, mert az önkormányzatok folyamatos forrásvesztésével ellehetetlenült azok fenntartása és programokkal való „megtöltése”. Ha pedig egy településen leépülnek a kulturális intézmények, úgy az ott lakók elsivárosodása szinte törvényszerű. nem marad más „szórakozás”, mint a televízió – jobb esetben a kábelszolgáltatók által kínált csatornakiosztás, rosszabbik verzióban a néhány földi sugárzású adó.
Nem segít ezen a helyzeten az internet elterjedése sem, mert egyrészt az átlag vidéki lakosság számára még mindig a „drága” kategóriába tartozik, és ezt tekintik a leginkább nélkülözhetőnek. Vannak olyan települések is, ahol egyáltalán nincs – vagy csak nagyon korlátozott – a hozzáférés. Nem sokat javít ezen a helyzeten az @pontok rendszere sem, hiszen azok is többnyire az önkormányzatok munkaidejében elérhetők.
Ha ez a fajta kulturális leszakadás tovább folytatódik, úgy egyre nehezebb lesz arról beszélni, hogy az ország fejlődési pályára állítható. Egész egyszerűen nem lesz olyan képzett munkaerő, aki elláthatja az esetlegesen megszülető munkahelyek követelményeit.