NYÁR VÉGI GONDOLATOK

Elmentem egy kicsit pihenni. Kihagytam az elmúlt hónapot, bár az nem volt eseménytelen, és volt néhány bicskanyitogató megnyilvánulása a kormánypártoknak, de a nagy hőségben inkább nem foglalkoztam vele. Megtették ezt mások helyettem is.

Forrás: Internet -- Index

Az azonban, amivel a magyar külügyminiszter a hét végét meghekkelte, az kiverte a biztosítékot gondolom nem csak nálam, de számos más, gondolkodó emberként. Valószínűleg ez amolyan futsalos tempó! Ha nem tudlak rendesen leszerelni, akkor megóvom az egész meccset, mert nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, amikor pályára léptem.

A dolog (a nagykövet hazarendelése, a diplomáciai kapcsolatok részbeni felfüggesztése, illetve alacsonyabb szintre csökkentése) hasonlatos ahhoz, ahogy a gyerekek a homokozóban egymásnak esnek a kis lapát „használati jogán”, és ennek következményeként lerombolják egymás – egyébként komoly munkával felépített – homokvárát.

Az eset abszolút kontraproduktív. Egyrészt a gondolkodó magyar közvélemény (sajnos kisebbségben van) szemében ez az intézkedés nevetséges és szomorú is egyben. Annak állatorvosi lova, hogy ha fontos állami funkcióba oda nem való, inkompetens (hogy ne mondjam: ostoba) szereplő kerül, akkor bizony nagy kárt képes okozni percek alatt, akkorát, amely lerombolja a sok év alatti diplomáciai munkát, a két ország közti kapcsolatok minőségét.

Forrás: Internet -- Index

A hétvége másik komolyabb híre volt, hogy a szegedi értelmiségi találkozón úgy látszik kialakul valamiféle együttműködés. Lássuk be, még vannak ebben a témában egyeztetni valók, de elmondhatjuk, hogy végre elindult valami.

Ám az, hogy „Mari néni és Jóska bácsi” (csak, mint az alapjában és önhibáján kívül tájékozatlan átlagpolgár megtestesítője) miként tudja meg majd, hogy az egész demokratikus ellenzék milyen programmal és módszerrel kívánja megszólítani — az a jövő zenéje.

„Baloldali demokrata értékközösséget kell létrehozni, ami egyáltalán nem azonos a 2014-es pártösszefogással.” – mondta Botka László.

Én nagyon szeretném, ha a demokratikus erők összefognának. valami konkrét program alapján. mert a fenti mondat ezt az igényem nem elégíti ki, ez egy bullshit!

De a meghirdetett 10 pont is elég vérszegény! De legalább elkezdődött valami. Van még rajta csiszolni való! De gyorsan emberek, mert az idő fogy!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÉVKÖSZÖNTŐ UTÁN

A sok küldött és kapott újévi üdvözlet – SMS, telefon, facebook bejegyzés – után érdemes egy pillanatra elgondolkodni, ha már elszállt az éjszakai buli mámora, hogy mi elé nézünk 2016-ban.

A csillagok (bocs, szegfűk) és más politikai notabilitások megnyilatkozásai szerint semmi jóra nem számíthatunk.

Az, hogy a köztársasági elnök a szeretetről papol, mert láthatóan nincs mondanivalója (azt már feltételezni sem merem, hogy a kormánypárt presszionálta e semmit mondásra), az egy dolog.

Az azonban elkeserítő, amit az ellenzék – magát legnagyobbnak tartó – pártja közzétett az elmúlt év utolsó napján.

Ha egy pártnak csak ez a szánalmas öt pont jut eszébe arról, hogy mit kellene tenni az ország érdekében, akkor talán nem kell csodálkozni azon, hogy népszerűségük ott tart, ahol.

Arról már egy pár korábbi postban írtam, hogy az elmúlt 10-15 évben a mérvadó értelmiség (ellenzéki és kormány oldalon is) „kiszállt” a politikából. Így e pártok szellemi holdudvar nélkül maradtak — és ez látszik, tapasztalható!

Ha az ellenzék csak ilyen „programokat” képes kiizzadni magából, akkor keresztet vethetünk a hatalomváltásra.

A választó (és passzív) polgár elvárná, hogy valamiféle épkézláb programmal álljanak elő azok, akik a mostani hatalmat leváltani szeretnék. De ezek az erőfeszítések nem igen látszanak. Ehelyett dagonyázás folyik sokszor jelentéktelen – az ország állapotára semmilyen befolyással nem bíró – ügyekben. Ez hasonlatos ahhoz a szocializmusból ismert kifejezésre, amikor „a tehetetlenséget lázas semmittevéssel álcázzák”.

Persze nem gondolom, hogy napjaink megélhetési politikusai bármiféle erőfeszítést tennének maguktól a jelen status quo megváltoztatására. Ezt a választóknak kell kikényszerítenie belőlük.

Magunk számára tehát adott a feladat: a bennünket képviselő ellenzéki politikusokat kell felrázni, és valamivel tartalmasabb és perspektivikus – netán hosszú távú – elgondolásokat kikényszeríteni.

Hogy ez miként alakul majd, az még az elkövetkező hónapok kérdése.

Ceterum censeo OV esse delendum!

BOLDOG ÚJ ÉVET — HA LEHET RENDSZERVÁLTÁSSAL

Minden olvasómnak kívánok az előzőnél boldogabb új évet, de ha jobban belegondolok, nem igen van rá esély. Elég csak végigböngészni a netet, hogy milyen megszorítások, új adók és díjak zúdulnak a nyakunkba. Ezt nem igazán kompenzálja az előrejelzés, miszerint alacsony lesz az infláció. Ez utóbbi szerintem csak egy álom a kormányzat részéről, hiszen a forint árfolyama ismét elszabadulóban van, ami persze azt jelenti, hogy szinte minden drágább lesz.

Érthető persze a tömegek kiábrándulása, ám ahogyan ezt kezelik, az azért magán viseli kis országunk összes jellemzőjét. Már régóta ismert a mondás a „magyar átokról”, ami azt jelenti, hogy jelentős döntések előtt soha nem volt összhang az országban.

Most is ezzel nézünk szembe.

Forrás: Internet

Elemezzük egy kicsit a helyzetet – próbáljunk meg magunk fölé emelkedni – egy másik nézetből. Adott egy kormánypárt, amely képtelen arra, hogy adekvát válaszokat adjon a kihívásokra. Nem képes kezelni sem a társadalom belső problémáit (szociális, egészségügyi, kulturális ügyek), sem a világban lejátszódó eseményeket. Nem képes felmérni, hogy az ad hoc hozott törvényei és kormányhatározatai milyen következményekkel járnak. Csak egy – tulajdonképpen perifériális – intézkedésük alapján be lehet bizonyítani, hogy saját maguk alatt vágják a fát: ez az üzletek nyitva tartásának korlátozása. Próbáljunk számolni (persze a számok kitaláltak és becsültek): ha egy  multi egy vasárnap 1000 vevőt szolgál ki, a vevők egyenként csak négyezer forint értékben vásárolnak, úgy a napi forgalma négymillió forint. Ennek az ÁFA tartalma: 315 ezer forint. Amennyiben feltételezzük, hogy országos szinten legalább ezer ilyen áruház van, akkor az állam 315 millió forintot dob ki az ablakon naponta. Éves szinten 16380 millió. Ez pedig már ütős összeg, a költségvetés közel 0,01 százaléka. Ennyi pénzből rendbe lehetne szedni a felsőoktatás leégetőbb problémáit. (Azt csak „halkan” teszem hozzá, hogy ha a fenti számok kicsit bővebbek – nyilván van, aki e számokat ismeri –, akkor az állam vesztesége is nagyobb.

Adott tehát egy tulajdonképpen inkompetens kormány.

Ám vele szemben – most tekintsünk el a parlamenti arányoktól, mert az merőben mesterkélt konstrukció, amely nem tükrözi az ország valós politikai megosztottságát – adott egy hasonlóan inkompetens ellenzék is.

A közösségi portálokon osztódással szaporodó ellenzéki csoportocskák (bocsánat mindegyiktől, hogy nem sorolom őket név szerin) alkalmasak arra, hogy ezreket vigyenek ki az utcára, és ott megfelelő módon szidják a kormányt és az elmúlt negyedszázad teljes politikai elitjét:

„2014 végére tagadhatatlanná vált, hogy a magyarországi politikai, gazdasági és értelmiségi elit nem rendelkezik azzal a tudással, látással és eréllyel, ami a kiút záloga lehetne, praktizáló és véleményformáló többségük gondolattalansága, reflektálatlansága és felelőtlensége kiábrándító. A társadalom elfordult a közügyektől, kiábrándult a politikából, az együttműködés és az egymásért tevés értékei elvétve mutatkoznak csak, az atomizálódás és izolálódás folyamatai zajlanak.

MostMi! Most, mert ha most nem, félő, hogy nem éljük már meg, hogy az ország megváltozzon. És mi, azaz mindannyian, akik ezt a változást szeretnénk, mert 25 éve hiába várjuk ennek a munkának az elvégzését azoktól, akik a képviseletünkre jelentkeztek.”

Forrás: Internet - Népszava.hu

Mindenki kifejezi óhaját, hogy le kell váltani a regnáló kormányt, azonban még egyetlen önjelölt „rendszerváltótól” sem halottuk, hogy ezt miként képzeli el, és mi történik tulajdonképpen, ha az óhajtott akció sikeres lenne. Arról nem is beszélve, hogy a csoportok egymással sem nagyon állnak szóba, egyetlen kivétel ez alól, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokat egyikük sem látja szívesen.

Ezt támasztja alá a fenti idézet egyik szerzője is a reggeli rádió interjújában, amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan tovább? A válasz erre az volt, hogy „ezt most, jelen pillanatban nem tudjuk megmondani”.

Na, szépen vagyunk! Kivisztek sokakat az utcára, elismétlitek azt, amit egyébként mindenki tud és érez, amiért kimegy tüntetni, ám semmiféle elképzelésetek nincs a megoldásról. Az azért egy kicsit karcsú, hogy: „Szeretnénk azt a felszabadító élményt a téli ünnepek után is újra megélni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy sokan és egyre többen vagyunk, akik ki merünk állni, fel merjük emelni a szavunkat a jelenlegi álságos rendszer ellenében, sőt, azt is tudjuk, milyen országban szeretnénk élni helyette: szabad és szolidáris országban.” Ezzel ugyan mindenki egyetérthet, de a hogyanra semmiféle megoldást nem kínál.

A demokratáknak van egy közös jellemzője: a változást csakis demokratikus eszközökkel lehet elérni. Még akkor is, ha a jelen törvényi körülmények nem normálisak, és a hatalom felé lejt a pálya. A nem demokratikus eszközök alkalmazása ugyanis életveszélyes a demokráciára.

Forrás: Internet

Márpedig a polgári demokráciában a pártoké a politikai szerep. Nem a civil szervezeteké, nem a baráti társaságoké, hanem a szervezett pártoké. Ezt azért illenék betartani.

Az utcára vonuló tömegek természetesen nagy nyomást fejthetnek ki a regnáló politikai hatalomra. Még azt is elérhetik, hogy egy-egy intézkedéssel kapcsolatban meghátrálásra késztessék a kormányt. Leváltani azonban nem tudják. Leváltani csak a pártok segítségével, az előrehozott választások kikényszerítésével lehetséges Orbán Viktort és barátait.

A 2014-es választási eredmények is azt mutatták, hogy meg lehet verni ezt a kormánypártot, ha az elégedetlen emberek nyomására összefognak a szereplők (civilek, pártok, mozgalmak).

Az elhatárolódás (egymástól és a pároktól) ez esetben kontraproduktív. Nem vezet sehová, ha minden csoport csak a saját belterjes támogatóira épít. Ugyanis így éppen az a „kritikus tömeg” forgácsolódik szét, ami valóban Orbán bukásához vezethet.

Érdemes lenne erről az önjelölt rendszerváltóknak elgondolkodniuk.

Ceterum censeo OV esse delendum.

A KORMÁNYVÁLTÓK LEHETŐSÉGEI

Három napja az ellenzéki oldal felbolydult, mint a méhkas. Politikai elemzők latolgatják, hogy akkor most ki mit léphet, ki, kinek a javára lépjen vissza. Valahogy megint a lényeg marad el, a stratégia a teendőkről.
Ha egy hadvezér harcba száll, (a háború nem más, mint a politika folytatása, más, erőszakos eszközökkel) a megvívandó csatát szorgos tervező munkával (ami néha hónapokig is tarthat) megtervezi. Először is tisztázza a célokat. Mi az, amit rögtön el akar érni, a siker után hogyan, milyen irányban fejleszti tovább a hadműveletet (távolabbi célok). Mindehhez pedig akkurátus pontossággal számba veszi, hogy milyen erők állnak rendelkezésére a katonáktól a munícióig. Erről számvetést készít, beszámítva a várható veszteségeket, az elvesző anyagiakat és (sajnos) a katonákat.
De nem csak a saját erőket elemzi, hanem az ellenfélét is. Hogyan ásta be magát, mekkora ellenállásra számíthat, mik a valószínű reakciói, milyen tartalékokkal rendelkezhet (felderítés).
Amikor mindezeket elvégzi, eldöntheti, hogy képes-e megvívni a csatát vagy kénytelen azt elhalasztani, amíg nagyobb erővel nem rendelkezik.
A mai ellenzékben nem látszik e stratégia. Pedig kellene. Mert az ellenfél erős, betonozott erődítményekkel (Alaptörvény, választási- és kétharmados törvények garmadája, államigazgatásba több évre kinevezett vazallusok stb.) és lekötelezett szerviensekkel (megtévesztett választók) készül az ütközetre. Anyagi forrásai szinte korlátlanok, és azokat bármely módszerrel képes növelni.
Egy ilyen ellenféllel szemben nem alkalmazható a frontális letámadás, mert az csak részeredményeket hozhat. Mégis: miként lehetne az óhajtott siker elérni korlátozott eszközökkel, szedett-vedett csapatokkal?
A válasz nem egyszerű, de a lecke megoldható, ha a hadvezér kellő stratégiát tervez és alkalmaz.
Először is a közelebbi célt kell meghatároznia. Ez nem más, mint az ellenfél kivetése a jelenlegi állásaiból. A másodlagos cél a siker konszolidálása, a csapatok rendezése és a távolabbi célok meghatározása.
Mindez hogyan szól a politika nyelvén?
Létrehozni egy olyan koalíciót (összefogást), amely lehetővé teszi, hogy az ellenfél által diktált, antidemokratikus választási körülmények között is sikerrel kecsegtet. Ebben a koalícióban nincs szerepe a dominanciának, annak, hogy ki mekkora tömeget mozgósított, hiszen egyetlen (a legkisebb) hiánya is kudarchoz vezet.
Amennyiben a koalíciót képesek megalakítani, és szerencsés esetben a mozgósítás is sikerül, elérik az első eredményt. Megszerezhetik a választási győzelmet. E pillanattól fordulnak igazán komolyra a dolgok és itt érvényesülhet a valódi stratégia: le kell bontani a rendelkezésre álló erővel a bebetonozott akadályokat: Átalakítani a jogi rendszert, visszaállítani a fékek és egyensúlyok rendszerét – közben figyelni arra, hogy a gazdaság se satnyuljon tovább. Kialakítani az új jogi környezetet. Ezzel megvalósította a második célt.
A második cél megvalósítása után pedig be is fejezte a hadjáratot. Ettől fogva pacifikációs feladatai vannak. Új választásokkal kialakítani egy valóban demokratikus, többpárti parlamentet, ahol a legyőzött ellenfélnek is helye van!
Minden más csak ezután jöhet! Majd csak ekkor lehet hozzákezdeni egy eredményes gazdaságpolitikához, a társadalom alapvető gondjainak kezeléséhez, esetleges felszámolásához.
Hogy mindez legalább három évet vesz igénybe, és ez alatt tulajdonképpen nem javul az átlagpolgár helyzete? Igen! Erre lehet számítani. De mindez megéri, mert legalább nem romlik tovább, és az ország visszaszerzi elvesztegetett presztízsét.
A választópolgároknak pedig tudniuk kell: Ha most nem követik a stratégiát, akkor évtizedekre válnak egy autoriter hatalom foglyaivá, minden kilábalási lehetőség nélkül. Az ország egyre messzebb kerül a modernizációtól, attól az Európától, amely képes lenne (és akarja is) megmenteni a közös értékek alapján.
Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK

A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!

MORÁLISAN VÁLLALHATÓ — VAGY MI?



Forrás: Internet - Index.hu Fotó: Huszti István


Azt nyilatkozta a FIDESZ – egyébként visszahúzódó, és néha markáns véleményének nyilvánosságot adó – alelnöke, hogy azért oly sikeres a politikájuk, azért nem vesztettek drasztikusan sok választót, mert nem keveredtek morálisan vállalhatatlan ügyekbe.


Ez persze érdekes kijelentés. Már csak azért is, mert vizsgáljuk meg a mondás tartalmát. A morál szó a magyar nyelvben az erkölcs szinonimája. Nézzük tehát az erkölcsöt:


Erkölcs: „Vki, vmi magatartását irányító, annak megítélését segítő, társadalmilag helyesnek tekintett szabályok összessége, ill. ezek megvalósulása…” (Magyar Értelmező Szótár – MTA Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008. 242. old.)

Forrás: Internet

A jelenleg kormányzó párt, választási győzelme óta, meg van győződve arról, hogy őket a magyar társadalom egésze jutatta hatalomra. Soha, még most sem, amikor elemi felháborodás jeleivel kell szembenézniük, nem jut eszükbe, hogy szembenézzenek a valósággal: nem a teljes magyar társadalom, sőt még annak kétharmada sem szavazott 2010-ben a FIDESZ-re. A választásokon összesen 3 326 524 szavazatot kapott. Ez az összes leadott szavazatnak (6 285 224) mindössze 52,92 százaléka. Az, hogy ebből a választási törvény „matematikája” szerint kétharmados mandátumtöbbség keletkezett, az nem jelenti automatikusan az egész társadalom támogatásának létét.
A fentiekből látszik, hogy a FIDESZ erkölcsi (morális) felfogásához egy valami nagyon hiányzik: a társadalmi elfogadottság. Pontosabban az egész társadalom elfogadása. Mi több: a statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy az a bizonyos 2010-es támogatottság is komolyan apad. (Jelenleg a FIDESZ szavazótábora 1,6 millió fő körül van.)
E tények birtokában immár értékelhetjük Pokorni Zoltán szavait. Kissé fellengzősnek hangzik az is, hogy drasztikusan nem csökkent a választótábor. Mekkora támogatottságcsökkenés kell ahhoz a kormányzópártnak, hogy azt drasztikusnak tekintse? Szerintem az 50 százalékos csökkenés (lásd fenti adatot) elég drasztikusnak tekinthető. Ha a jövedelmem hirtelen a felére csökkenne, az nem is drasztikusnak, hanem tragikusnak jellemezném.
Ami pedig az erkölcs másik vonzatát illeti: azt a világképet, azt a magatartást, amit a FIDESZ képvisel, a magyar társadalom többsége utasítja el.


Forrás: Internet

 A magyar polgárok mai erkölcsi rendjébe (képébe) ugyanis nem fér bele az a szemforgató – magát kereszténynek mondó, ám a bibliai értékekre fittyet hányó – politika, amit gyakorolnak. És tévedés ne essék, ezt nem csak hatalomra jutásuk óta teszik. Ezt az értékrendet képviselték az „elmútnyócévben” is.
A minden intézkedés tagadása, a politika utcára vitele, a tömegek hiszterizálása, mind-mind azt bizonyította, hogy Orbán Viktor és pártjának nincsenek skrupulusai. Nem számítanak az írott törvények, nem számít az adott szó, a mindenki által bevett szokások.
Azaz lehetett kordont bontani, lehetett hazudni népszavazások okán. Lehetett felelőtlenül ígérni és azt nem betartani, sőt: igérni mindent, mert amúgy sem számít.
Lehet hazudni azt aminek az ellenkezője sem igaz. Lehet bejelenteni, hogy nincsenek megszorítások – mert ezt a szót száműztük a szótárból – és mindenféle új adókat, illetékeket bevezetni a sárgacsekk adótól a baleseti adóig. Mindez csak a „zemberek” javát szolgálja. Pontosabban az emberek javait csökkenti.

Forrás: Internet

Lehet gátlástalanul tönkretenni vállalkozásokat és romokat fillérekét a „csókosoknak” juttatni. Mindez csak ujjgyakorlat. Ha esetleg az intézkedések a demokratikus jogrendbe ütköznének, akkor sincs semmi baj, csak át kell alakítani. No, nem az intézkedéseket, hanem a jogrendet. Ennek ez előzménye volt az ominózus „…oszt jónapot”-tal végződő cinikus kijelentés.
Ha tehát morálról van szó, akkor a FIDESZ csak ne szóljon egy szót sem. Amit ők vállaltak, annak ugyanis semmi köze ahhoz az erkölcshöz, amit a mai magyar társadalom magáénak vall.
Amit a kormányzó párt bevállalt, az nem más, mint a hatalom erőszakos megtartásához vezető intézkedések sora. Ezt pedig összekeverni a morállal erkölcstelen!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÖSSZEFOGÁS — KÉRDŐJELEKKEL



Forrás: Internet - Index.hu Fotó: Ránki Dániel


Üdvözlendő iratot szignáltak ma a résztvevők. Hivatalosan is megalakult az Együtt 2014 mozgalom. Egyelőre három résztvevővel és kritériumokkal. A sajtótájékoztatón részletesen ismertették ezeket Bajnai Gordon és Kónya Péter és Juhász Péter.
Eddig a dolog rendben is van. A jelenleg érvényes választójogi törvény ugyanis kikényszeríti az ellenzék összefogását, mert azt úgy fogalmazták meg, hogy „a győztes mindent visz”. Tehát nincs más lehetőség a mostani kormány leváltására, mint a nagyon széles körű együttműködés.



A szerző felvétele

És éppen ebben az összefüggésben van a kutya elásva. Ugyanis van egy nagyfokú társadalmi nyomás, aminek a célja, hogy az Orbán-kormány Nemzeti Együttműködési rendszerét leváltsa, és visszaállítsa a polgári demokrácia intézményrendszerét. Ugyanakkor pontosan ez a polgári demokrácia (mint értékrend) mondja ki, hogy a polgár akaratát egy meghatározott intézményi keretben gyakorolhatja. Ez az intézményi rend a pártokra alapszik. Ámde a pártok is polgárokból állnak – és mint minden gyarló ember esetében – az egyéni és kollektív akaratok, ambíciók érdekes módon fonódnak egybe. A politikus nem csak „szolga” abban a nemes értelemben, hogy képviseli egy sokaság közösen megfogalmazott érdekeit, hanem egzisztenciális módon is kötődik e státusához, hiszen ebből él. A politikából szerzi jövedelmét. Érthetően ragaszkodik hozzá, már csak azért is, mert az esetek döntő többségében nincs mögötte más – megélhetését biztosító – forrás, vagyon.
Így a pártok egyben nem csak arra koncentrálnak, hogy az általuk képviselt tömegek érdekeit szolgálják, hanem arra is figyelnek, hogy vezető elitjeik a „felszínen” maradhassanak.


A szerző felvétele

 Az is lényeges, hogy a politika – a modern intézményrendszer – működtetése bizony komoly összegekbe kerül. Ezt a forrást pedig az állam biztosítja annak arányában, hogy az adott politikai tömörülés mekkora társadalmi támogatottsággal (szavazatokkal, mandátumokkal) rendelkezik.
Az első kérdőjel éppen ezért már most felvillan. Egy széles körű társadalmi mozgalom, amely – ha folytatja a sikeres kezdést – elnyerheti várhatóan kétmillió lakos (és egyben választó) támogatását programja alapján, miként kezdhet választási együttműködést a már jelen levő ellenzéki politikai pártokkal?
Az MSZP egy pár hónapja nyilvánosságra került dokumentuma – amelynek tartalmát aztán sietve igyekeztek cáfolni – lényegében azt fogalmazta meg, hogy a mai legnagyobb ellenzéki párt „érdekelt” a kétpólusú politikai rendszer fenntartásában. Ez részben érthető is, hiszen ha valamit nem csinál jól egy ciklusában, akkor sem esik ki a politikai játéktérről. Amennyiben sikeresen politizál, újra hatalomba kerülhet. És ez a váltógazdálkodás így mehet addig… — amíg maga a társadalom meg nem elégeli.


A szerző felvétele

 Ha a most alakult mozgalom maga is megnyerné a választásokat (benne van a pakliban egy választási párt alakítása), akkor fennáll annak a veszélye, hogy nem kap annyi szavazatot, hogy önállóan alakítson kormányt. Így a kormányzás stabilitása érdekében kénytelen lesz összefogni a ma regnáló, és a következő parlamentbe is bejutó ellenzéki pártokkal.
És ez már a második kérdőjelet veti fel. Mivel a választási törvény (a ma érvényes) egyfordulós választásokkal számol, így a koalíciókat – a siker reményében – már a választásokat megelőzően meg kell kötni. Azaz: el kell döntenie a politikai szereplőknek, hogy az erősen lecsökkent választási körzeteket miként osztják fel. Hol indítanak jelölteket egyik vagy másik szervezet nevében, és miként mozgósítanak kölcsönösen azok támogatására.
Szerintem óriási viták lesznek majd abból, hogy adott körzetben ki, kit indítson, és mások ezeket miként támogassák a szavazatmaximálás égisze alatt.


A szerző felvétele

 Persze, mondhatja az olvasó, hogy van még durván egy évük arra, hogy mindezt kidolgozzák az érdekelt felek. A probléma, azonban összetett, már csak azért is, mert egy csaknem egyesztendős kampányidőszak előtt állunk. A kormányzat „bölcs intézkedése” ugyanis előírja majd az előzetes regisztrációt, ami komolyabb feladat elé állítja a mostani ellenzéki pártokat, mint a rossz emlékű „kopogtató cédulák” rendszere.
Azaz a kampányt el kell kezdeniük azzal, hogy rávegyék potenciális támogatóikat arra, hogy elmenjenek regisztráltatni magukat – ami főleg a vidéki szavazók körében lesz kemény munka, de komoly propagandát kell végezniük a városi lakosság körében is, hogy szabadidejüket erre áldozzák. És ha ezt az akadályt sikeresen abszolválják, akkor jön az igazi politikai kampány. Amelyben a pártoknak és mozgalmaknak egy széles érdek- és kívánalomspektrumot kell valamiféle emészthető, érthető formába önteniük.
Érdekes hónapok – várhatóan értelmes munkával teli időszak – elé néz a hazai ellenzéki oldal.
A kocka el van vetve. A kérdés már csak az, hogy e kezdeményezés termékeny politikai talajra hull-e?

Ceterum censeo Ov esse delendam!