VASÁRNAP ELVÁLIK A…

Vasárnap majd beteljesül a nép mondás, amely szerint a fontos dolgok előbb utóbb különválnak a lényegtelentől. A nép ajkán ez némi egyszerűséggel a természetese kiválasztáshoz kötődik, mert hát azt megérti mindenki!

Meglátjuk majd 6-án estére, hogy mennyire nagykorú ez a társadalom. Képes-e vajon saját hosszú távú igazi érdekei mentén szavazni. Felülemelkedni minden kicsinyes fenyegetésen és követelésen, miszerint csak akkor tarthatja meg állását, ha fényképpel bizonyítja, hogy a „jó oldalra” szavazott. mert ilyenről is halottunk. Magam nem hiszem, hogy tömegével lennének ilyen pressziók, de azt azért az elmúlt négy év már megtanítatta velem, hogy semmin se csodálkozzak.

Veszi-e majd a fáradságot az a kiábrándult, akinek tulajdonképpen semmi jót nem hozott a kétharmados többség, de igazán nem szimpatizált az előzőekkel sem, hogy mégis csak elgondolkodjon arról, milyen jövő vár gyerekeire, később unokáira?

Mert ez a szavazás most nem arról szól, hogy az aktuális kormányzatot felváltja egy újabb, és az élet – mintha mi sem történt volna – folyik tovább. Ez a szavazás ma arról szól, hogy egy végzetesen retrográd politikát – ami ellene megy az ország elemi érdekeinek, feléli jövőjét, semmibe veszi polgárait – felváltja egy konszenzusokon alapuló, valóban demokratikus kormányzás.

Elválik, hogy szavaznak-e majd azok, akiket az elmúlt négy évben a mai hatalom porig alázott: akiktől elvették bérelt földjeiket, és földönfutókká tettek; akiktől elvették a trafikjaikat és ezzel a megélhetésüket; azok a pedagógusok, akiket folyamatosan hülyének néztek, ígérve nekik fűt fát, és belekényszerítve őket egy méltatlan helyzetbe. Folytathatnánk még a sort azokkal a közszolgákkal, akik egy buznyák vassal sem keresnek többet, mint négy éve, pedig a kormány szerint fejlődik a gazdaság.

Ne feledkezzünk el azokról a „közmunkásokról” akik méltatlanul – és egyébként teljesen érthetetlen és bornírt törvény alapján – keveset kapnak a munkájukért, és ha szólni mernek még ettől is megfosztják őket.

Beszélhetünk azokról a katonákról, rendőrökről, katasztrófa védelmisekről (tűzoltókról), akik életüket kockáztatják munkájuk során, mégis minden eddigi járandóságuktól és kedvezményüktől megfosztották őket.

Vajon – most az egyszer – felülemelkedik-e ez a társadalom, a sok átvert és lealázott réteg és csoport a maga napi érdekein, és dönt-e úgy, hogy ebből többet nem kér?

Mindez eldől vasárnap.

Abban reménykedem, hogy ez a választási lehetőség rádöbbenti az embereket arra, hogy ha máskor nem, de négyévente egyszer, gondolkozik, mielőtt a szavazófülkébe lép.

Elgondolkodik azon, hogy mi mindent hadováltak neki az elmúlt négy év alatt, és ezzel szemben mivel szembesült a mindennapokban. Megvédik a nyugdíjalapját – mondták –, és eltüntettek 3000 milliárdot. Mindez azért is igen nagy ostobaság, mert két év múlva a magánnyugdíj pénztárak már „kifizetőkké” váltak volna, az állami nyugdíjkassza kiadásait negyedével csökkentve. Rezsit csökkentettek, ami ugyan hozott néhány száz forint megtakarítást, amit rögtön el is vettek a „kisadók” sokaságával (sárgacsekk-adó, chips-adó, tranzakciós díj,  stb).

Eladósították az országot minden eddiginél súlyosabban. Kizavarták az IMF-et, amely 2-3 százalékra adta a finanszírozási kölcsönöket, és helyette piaci alapon bocsátottak ki állampapírokat 5-8 százalék között. Itt az adófizetők máris bukták a milliárdok 3-5 százalékát. (csak érzékeltetésül: Ha az állam kibocsát egymilliárd forint értékben állampapírt egy évre, annak kifizetendő kamata 3 százalékkal számolva 30 millió forint. Egy viszonylag jól kereső alkalmazott (250 ezer forint nettó fizetéssel) ezért az összegért 10 évig dolgozik. Tessék ezt figyelembe venni, ha a paksi bővítés ürügyén felvett 3000 milliárdról beszélünk. Senkinek se legyenek illúziói: ezt a pénzt is az adófizetők fizetik majd!

Jó lenne, ha külhonban dolgozó hozzátartozóink hazajönnének. Bár manapság inkább ez csak óhaj, hiszen azt az egzisztenciális biztonságot és anyagi lehetőségeket ez az ország nem teremti meg, ha azok fogják irányítani, akik ma hatalomban vannak.

Április negyedikét ez az ország sokáig a fasiszta megszállás elleni felszabadulásként ünnepelte. Aztán valahogy ennek a napnak más lett a konnotációja. Most lehetőség van egy újabb „felszabadulásra”, arra, hogy a társadalom véglegesen levetkőzze magáról az atyáskodó hatalom rákényszerített magatartásmintáját.

Szóval van miről elgondolkodni két nappal a szavazás előtt.

És főleg: van miről szavazni, hiszen most tétje is van!

Ceterum censeo OV esse delendum!

MORÁLISAN VÁLLALHATÓ — VAGY MI?



Forrás: Internet - Index.hu Fotó: Huszti István


Azt nyilatkozta a FIDESZ – egyébként visszahúzódó, és néha markáns véleményének nyilvánosságot adó – alelnöke, hogy azért oly sikeres a politikájuk, azért nem vesztettek drasztikusan sok választót, mert nem keveredtek morálisan vállalhatatlan ügyekbe.


Ez persze érdekes kijelentés. Már csak azért is, mert vizsgáljuk meg a mondás tartalmát. A morál szó a magyar nyelvben az erkölcs szinonimája. Nézzük tehát az erkölcsöt:


Erkölcs: „Vki, vmi magatartását irányító, annak megítélését segítő, társadalmilag helyesnek tekintett szabályok összessége, ill. ezek megvalósulása…” (Magyar Értelmező Szótár – MTA Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008. 242. old.)

Forrás: Internet

A jelenleg kormányzó párt, választási győzelme óta, meg van győződve arról, hogy őket a magyar társadalom egésze jutatta hatalomra. Soha, még most sem, amikor elemi felháborodás jeleivel kell szembenézniük, nem jut eszükbe, hogy szembenézzenek a valósággal: nem a teljes magyar társadalom, sőt még annak kétharmada sem szavazott 2010-ben a FIDESZ-re. A választásokon összesen 3 326 524 szavazatot kapott. Ez az összes leadott szavazatnak (6 285 224) mindössze 52,92 százaléka. Az, hogy ebből a választási törvény „matematikája” szerint kétharmados mandátumtöbbség keletkezett, az nem jelenti automatikusan az egész társadalom támogatásának létét.
A fentiekből látszik, hogy a FIDESZ erkölcsi (morális) felfogásához egy valami nagyon hiányzik: a társadalmi elfogadottság. Pontosabban az egész társadalom elfogadása. Mi több: a statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy az a bizonyos 2010-es támogatottság is komolyan apad. (Jelenleg a FIDESZ szavazótábora 1,6 millió fő körül van.)
E tények birtokában immár értékelhetjük Pokorni Zoltán szavait. Kissé fellengzősnek hangzik az is, hogy drasztikusan nem csökkent a választótábor. Mekkora támogatottságcsökkenés kell ahhoz a kormányzópártnak, hogy azt drasztikusnak tekintse? Szerintem az 50 százalékos csökkenés (lásd fenti adatot) elég drasztikusnak tekinthető. Ha a jövedelmem hirtelen a felére csökkenne, az nem is drasztikusnak, hanem tragikusnak jellemezném.
Ami pedig az erkölcs másik vonzatát illeti: azt a világképet, azt a magatartást, amit a FIDESZ képvisel, a magyar társadalom többsége utasítja el.


Forrás: Internet

 A magyar polgárok mai erkölcsi rendjébe (képébe) ugyanis nem fér bele az a szemforgató – magát kereszténynek mondó, ám a bibliai értékekre fittyet hányó – politika, amit gyakorolnak. És tévedés ne essék, ezt nem csak hatalomra jutásuk óta teszik. Ezt az értékrendet képviselték az „elmútnyócévben” is.
A minden intézkedés tagadása, a politika utcára vitele, a tömegek hiszterizálása, mind-mind azt bizonyította, hogy Orbán Viktor és pártjának nincsenek skrupulusai. Nem számítanak az írott törvények, nem számít az adott szó, a mindenki által bevett szokások.
Azaz lehetett kordont bontani, lehetett hazudni népszavazások okán. Lehetett felelőtlenül ígérni és azt nem betartani, sőt: igérni mindent, mert amúgy sem számít.
Lehet hazudni azt aminek az ellenkezője sem igaz. Lehet bejelenteni, hogy nincsenek megszorítások – mert ezt a szót száműztük a szótárból – és mindenféle új adókat, illetékeket bevezetni a sárgacsekk adótól a baleseti adóig. Mindez csak a „zemberek” javát szolgálja. Pontosabban az emberek javait csökkenti.

Forrás: Internet

Lehet gátlástalanul tönkretenni vállalkozásokat és romokat fillérekét a „csókosoknak” juttatni. Mindez csak ujjgyakorlat. Ha esetleg az intézkedések a demokratikus jogrendbe ütköznének, akkor sincs semmi baj, csak át kell alakítani. No, nem az intézkedéseket, hanem a jogrendet. Ennek ez előzménye volt az ominózus „…oszt jónapot”-tal végződő cinikus kijelentés.
Ha tehát morálról van szó, akkor a FIDESZ csak ne szóljon egy szót sem. Amit ők vállaltak, annak ugyanis semmi köze ahhoz az erkölcshöz, amit a mai magyar társadalom magáénak vall.
Amit a kormányzó párt bevállalt, az nem más, mint a hatalom erőszakos megtartásához vezető intézkedések sora. Ezt pedig összekeverni a morállal erkölcstelen!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MI VÁRHATÓ? — REÁLIS JÖVŐKÉP KÉTSÉGEKKEL

A (nemzetközi)helyzet bonyolódik, kedves Pelikán! – mondotta Virág elvtárs a felejthetetlen Tanú című filmben.

Forrás: Internet

Feleim! A helyzet ma is bonyolult! Az ellenzék nem mutat komolyabb együttműködési hajlandóságot. Rég megunt panelek szállnak a politikai légtérben, szinte teljesen hatástalanul. A nép, „az istenadta”, pedig sztoikus nyugalommal fogad minden bornírt kezdeményezést. Már legyinteni se legyint rá, mert nem érdemes. Bicskanyitogató intézkedések sorozatát éljük meg minden különösebb felháborodás nélkül: intézmények bezárása (Kulturális Örökség Hivatala), hivatalos szájakból elhangzó ostoba megnyilvánulások (IMF-követelések) és sorolhatjuk a végtelenségig.

Mégis mire számíthat az átlagpolgár?

A megszellőztetett – Lázás János által beterjesztésre tervezett – választási végrehajtási törvény nyíltan Alaptörvény ellenessége is csak laza véleményeket és erőtlen tiltakozást váltott ki az ellenzéki pártokból, sőt: a kopogtatócédulák eltörlésével kapcsolatos FIDESZ-es „engedmény” még alkualapot szolgáltat egyeseknek.


Forrás: Internet - dehir.hu

 Minden jel arra mutat, hogy a jelen kormánypárt bizakodva tekint a jövőbe, mert ezzel a közjogi háttérrel csak akkor veszti el a választásokat, ha minden magyar szavazásra jogosult állampolgár elmegy szavazni. Erre pedig az elmúlt húsz év alatt egyetlen parlamenti választáson sem volt példa. De, hogy a státusuk megingathatatlan legyen, a kopogtatócédulák helyett bevezetik a regisztráció rendszerét. Ez pedig azt jelenti, hogy az állampolgároknak két alkalommal kell megjelenniük a választásokkal kapcsolatban a „hivatalosság” előtt. Először akkor, amikor fel kell keresniük a hivatalt, amikor regisztráltatják magukat, másodszor pedig a szavazás napján. Ez már csak ezért is aggályos, mert azt is jelenti, a dolgozóknak munkaidő kedvezményt kell kérniük, hogy időben (félfogadásra) odaérjenek, az idősek pedig nem biztos, hogy veszik ehhez a fáradságot.
Nem áll meg az az érv, hogy minderre azért van szükség, hogy a határon túli kettős magyar állampolgárok is szavazhassanak. Azoknak valóban kell a regisztráció, a hazai polgárokról azonban rendelkezésre áll a teljes választói adatbázis.

Forrás: Internet

A választási manipulációnak az lehet a vége, hogy a következő négy évre (2014-18-as időszakra) is a Orbán Viktor kormánya szerencséltet bennünket. Mint ahogyan azt a kötsei polgári pikniken is kijelentette: a rossz után most jön a jó. Ez pedig azt jelenti, hogy az elkövetkező években is arra a matolcsyzmusra számíthatunk, mint amit az elmúlt két évben gyakoroltak.
Ennek pedig messze ható következményei lesznek. A fiatalság ki fog vonulni az országból, az a tőke, amely eddig még „szerencséltetett” bennünket némi beruházásokkal, kivonja üzemeiket. Növekedni fog a munkanélküliség, ezzel egyenes arányban csökken a vásárlóerő, aminek következtében a hazai vállalkozások is csődközeli helyzetbe kerülnek (Lásd: Portugália és Görögország).
Szóval, valami ilyesmire lehet számítani. Lehetne részletezni ezt a jövőképet, kitérve az egészségügy és az oktatás területére is, de a bloggernek is van szíve, nem terheli e horrorral az olvasóit.

Van egy másik verzió is.

Tételezzük fel, hogy a mai ellenzék sikeres lesz a következő választásokon. Mit tehet egy megalakuló kormány. Sajnos szinte semmit. Útját állja majd a sarkalatos törvények sokasága. A kiigazító gazdasági és közjogi lépéseit sem teheti meg, mert a parlamentben – nagy valószínűséggel – nem lesz kétharmados többsége. Így beszorul egy korlátozott mozgástérbe, és a törvény szellemében, ha nem fogadják el az éppen esedékes költségvetést, úgy a köztársasági elnöknek joga lesz feloszlatni az országgyűlést.
Amennyiben mégis sikerül valamiféle kompromisszumok sorát felállítva kormányoznia, szembesülnie kell a gazdaság lepukkadt állapotával. Ez pedig újabb „megszorításokat” feltételez. Nincs lehetősége arra, hogy a 2010 óta megkurtított jogosultságokat és egyéb szociális intézkedéseket visszaállítsa. Azt esetleg megteheti, hogy a legneuralgikusabb intézkedéseket visszavonja. Ilyen lehet például a korkedvezményes nyugdíjak rendszerének visszaállítása. Ezt indokolja az is, hogy ha ezt nem teszi meg, úgy e területek rekrutációja (utánpótlása) megszűnhet. Ugyanakkor az érintett területek létszáma (honvédség, rendőrség, katasztrófavédelem és egyes iparágak) nem nagy, becslések szerint alig haladja meg a százezer főt. E réteg nem olyan nagy a teljes nyugdíjas társadalomban (3,2 millió fő), hogy ellátásuk komoly problémákat okozzon.
Mivel a nyugdíjrendszerben nincs már lehetőség a magánnyugdíj-pénztárak visszaállítására, így egy új kormánynak sincs más lehetősége a rendszer fenntartására, mint a Bajnai-kormány megkezdte út. Azaz: növelni kell a korhatárokat, a mai korhatár válik a kedvezményes nyugdíjak alapjává. Bár ez is igen magas, hiszen a fent említett hivatásokban és szakmákban az „elhasználódás” sokszorosa az egyéb alkalmazotti viszonyoknak.
A kétharmados törvények sokasága, az Alaptörvényben megfogalmazott államadóssági szint is mind-mind az ellen hat, hogy viszonylag rövid idő alatt az országot egy tartós növekedési pályára lehessen állítani. Ugyanakkor a következő kormánynak számolnia kell azzal is, hogy a 2010 közepe óta – magas kamattal, „piaci feltételekkel” – kibocsátott rövid lejáratú (5-10 éves futamidejű) állampapírok kamatai igen megterhelik a költségvetést a 2014. utáni években.
Mindezek alapján egy következtetés adódik. Normális, gondolkodó polgár nem ringatja magát abban a hitben, hogy elegendő a jelenlegi kormány leváltása, és megnyílik a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
Az igazi munka és nehézségek majd csak ezután jönnek. Mindenképpen. Ha marad a mostani kormányzat, akkor hibás gazdaságpolitikája miatt, ha leváltják őket, akkor pedig az újjászervezés és építés nehézségei miatt.
Ez áll előttünk. Nem kimondottan rózsaszín jövő. De ez van!
Mindezt köszönhetjük annak az unortodox politikának, amit a FIDESZ pszichés zavarokkal küzdő vezére testesít meg.

Ceterum Censeo OV esse delendam!

FIATALOK JÖVŐKÉPE ÉS A VALÓSÁG



A kép illusztráció

 Esküvőn voltam a hét végén. Örvendetes családi esemény. Ilyenkor összejönnek a rokonok és a barátok. Rég – vagy még egyáltalán nem – látták egymást, csak hallomásból tudnak arról, hogy léteznek e rokonok. Nincs ebben semmi különleges, a legtöbb családban így van ez, hiszen az élet sok esetben elszakít gyereket a szülőktől, rokonokat egymástól. Más-már városban, városrészben laknak, alig, vagy csak igen ritkán, találkoznak.

Mégis ez a lagzi adott ürügyet arra – mert látszott a generációk különbsége –, hogy elgondolkozzon az ember fia a fiatalok jövőjéről.
Adott két család, pechükre nem politikusok, hanem értelmiségiek. Értelmiségiek a szó legnemesebb értelmében. Szellemükkel gyarapították a közöst sok értéket teremtve, ám annál kevesebb anyagi javat halmozhattak fel életükben, már csak azért is, mert világ életükben szerették a családot, több gyermeket neveltek fel tisztességgel. Most a „legkisebbet” indították útjára, pontosabban adták áldásukat a választására.
Mert ebben a családban a gyerekek már saját útjukra indultak. Mindegyik kezébe hasznos útravalót: a tudást adták a szülők. Az ara pedagógus szülei orvosnak nevelték, taníttatták lányukat. A fiú szülei mérnökember faragtak legifjabb fiúkból, meg az idősebből is. A nagyobb lányok – ketten is – már unokákkal ajándékozták meg a mostani örömszülőket.
Csakhogy a sok unoka jövője hirtelen megkérdőjeleződik. A családi hagyományok szerint ezeket a gyerekeket taníttatni szeretnék szüleik, de erre itthon nem igazán lesz alkalmuk. Az egyetemek kapui bezáródnak. Csökken az állami képzésben résztvevők száma, talán mire a most nyolcadikos vagy éppen gimnazista unokák érettségiznek, meg is szűnik. És akkor a sokgyerekes család bajba kerül. Mert képtelenek lesznek kigazdálkodni a taníttatás költségeit. Különösen akkor, ha a két-három év különbséggel született gyerekek egy időben kerülnek a főiskolákra, egyetemre.
Már most komoly kihívásokkal kell szembenézniük, hogy saját értékrendjük – értelmiségi létük – alapján nevelhessék csemetéiket. Ez is óriási erőfeszítést jelent számukra, de még bírják!

A képek illusztrációk! Forrás: Internet

A fiatal pár kitett magáért. A lagzit – ha nem is a népmesék szerinti hétmérföldre szólt, de majdnem – megszervezték, kedvesek, bájosak voltak. A rokonság nem nélkülözött semmiben sem. Az örömszülők – feltételezem – komolyabb gondok nélkül nem is állhatták volna a mulatság anyagi terheit. A fiatalok megtették.
Szerencsés helyzetben vannak. A fiatalember külföldön tervezőmérnök egy multinacionális cégnél, a fiatal feleség pedig ugyanott gyógyítja az embereket. Évek óta élnek távol a hazától, biztos anyagi jólétben, megfelelő kapcsolatrendszereket kiépítve sok száz kilométerre a hazától. Nem okozott komolyabb erőfeszítést a ceremónia kiadásait fedezni.
Jó volt látni határozottságukat, elégedettségüket.
Az ifjú férj bátyja – csak másfél év van közöttük – itthon mérnökösködik egy hazai vállalatnál. Javadalmazása nem elegendő arra, hogy saját egzisztenciát építsen. Még mindig – harmincadik életévét régen betöltve – szüleivel lakik, hiszen képtelen magának lakást vásárolni. De fizetése arra sem elég, hogy béreljen magának egy garzont, mert a rezsi és a bérleti díj felemésztené nettó fizetésének háromnegyedét. Erre bizony nem nagyon lehet családot alapítani.
Pedig állítólag abba a középosztályba tartozik, amely felemelését oly fontosnak tartja a mai kormányzat. Csak éppen egészen más a politikai kommunikáció és a valóság.
Az idősebb korosztály pedig örül a fiataloknak, azok sikereinek, de aggódva tekint a jövőbe. Hiszen gyerekeiről és unokáiról van szó. Azokról, kiknek a mai nemzeti együttműködés rendszere sorra húzza ki a szőnyeget a lába alól. A gyerekek – az egyik unoka – már nem is gondol arra, hogy hazai egyetemen folytatja tanulmányait. Már külföldi egyetemre kacsingat, ahol az oktatás ingyenes, ha okosságát és tehetségét elismerik, még ösztöndíjat is kaphat.
Az egyik idős rokon pedig azon morfondírozott másnap, hazafelé menet: Ki marad ebben az országban, aki gondoskodni fog a nyugdíjasokról és az idős generációról?
Szavaira ma még nincs releváns válasz.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A SZÉLSŐJOBB ELDOBTA A SULYKOT — KANADÁIG MEG SEM ÁLLT!

 Olyan levelet, amelyet a Szent Korona Rádió szerkesztője, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom országos alelnöke juttatott el a Kanadai Magyar Hírlapnak, ép ésszel nem szoktak írni, még akkor sem, ha a szerzője „halálosan” komolyan gondolja, amit virtuális papírjára vetett.

Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán kell-e reagálni ezekre a sorokra. Hiszen nem is itthon jelent meg, a magyar polgárok döntő többsége tudomást sem szerzett róla. Ami mégis a megszólalás (kommentár) mellett szól, az a hallatlan arrogancia, és a következmény.


Forrás: Internet - hetek.hu

 A kanadai lapban Szemenyei-Kiss Tamás – a hazai rendszerváltás egyik legendás figurája – adja közre gondolatait a szerzővel kapcsolatban. A lényeg azonban még csak nem is Szemenyei-Kiss soraiban van.

A lényeg az, hogy ez a levél kiszabadult, mint szellem a palackból és gyakorlatilag már körbejárta a földet, egy csepp dicsőséget sem hozva a szerzőjének. Minden magyar – szerte a világon, legyen zsidó származású vagy nem, legyen politikai menekült, ’40-es, ’56-os disszidens, ’70-es, ’80-as években „kitántorgott”, kiutált értelmiségi és mindezek leszármazottai, az elmúlt 20 évben tehetségüket bizonyítani akarókról és jobb megélhetésre vágyókról nem is beszélve – szégyenkezve szembesül az ordenáré és ostoba mondatokkal. Még akkor is, ha mindez helyesírási hibák nélkül született — bár ez egy „szerkesztőtől” alapból elvárható.



Forrás: Internet - Ellezek.hu



A legnagyobb baj, hogy olyasmit állít, ami a valóságban nem, csak Barcsa fejében létezik. Nincsenek még hatalmon. Az, hogy a csendes többség nem rohan ordítozva az utcára és nem kergeti haza a hasonló gondolkodású „fiatalokat”, az csak annak köszönhető, hogy a társadalomban az elmúlt időszakban eluralkodott a közönyösség. Ám ez nem jelenti azt, hogy elvesztette józan eszét és nincsenek nagyon is megfogalmazható értékrendjei. A magyar társadalom több mint fele elutasítja azt, amit ma hazánkban politika címen előad egy – magát politikai elitnek tartó – szánalmas réteg.

Ebből a legnagyobb bornírtság azt a következtetést levonni, hogy mindezek az emberek egy szélsőséges magyarság felfogást vallanak magukénak, és a feléledő rasszizmust és egyéb extremitást támogatnának. Ha így lenne, akkor rohannának voksolni a szélsőjobb politikai képviselőire.
Ám ez nincs így! Az értelmes magyar azért marad távol a politikától, mert úgy, ahogy van, undorodik tőle. Átlát a kisszerű alkukon, a lepacsizott politikai „csínyeken”. Felismeri azt is, hogy az állandó „szabadságharc” nem vezet sehová. Annyira ugyanis ismeri történelmi múltunkat, hogy tudja: a Kárpát-medence e huzatos térségében soha nem volt képes eredményes „szabadságharcot” vívni az elmúlt ötszáz évben. Eredményeit, nemzeti fennmaradását mindig is az okos kompromisszumoknak, az idejében (vagy egy kicsit később) megkötött kiegyezéseknek köszönhette.


Forrás: Internet - Szeged ma.hu

 A kapott, ölbe hullott demokrácia elmúlt húsz éve ennek a társadalomnak olyan ajándék, amellyel még nem tud élni. Nem is csoda, hiszen nem volt hozzászokva. Nem tudja, mit kezdjen vele. Még szoknia kell. De bele fog tanulni. Az elmúlt két évtized arra elég volt, hogy belássa: nagyon sokat veszíthet, ha demokratikus értékeit elveszik tőle. Ezt már tudja. Ezért nem vevő a szélsőséges ideákra.
Ha ezt a Barcsa-féle mozgalmárok elfeledik, akkor nagy hibát követnek el: saját szerepüket látják téves összefüggésben. Elfeledik a leglényegesebbet: a magyar társadalom nem erőszakra, hanem okos szavakra hallgat. Épülni, gyarapodni, modernizálódni szeretne. Ha nem talál okos szót, akkor visszavonul, elfordul. Elfordulása pedig nem jelenti, hogy nyitott lenne az avítt szélsőjobb eszmerendszerére.

A magyar ennél sokkal okosabb!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORSZÁGMENTŐ HONATYÁK — A HÜLYESÉG APOTEÓZISA



Forrás: Internet - Barikád.hu

 Azt tudjuk, hogy Erdélyben a magyar jobboldali politikusokból kijön minden, amit itthon a közvélemény rosszallását válthatja ki. Azt persze nem tudom, hogy miből gondolják, hogy ugyanez a reakció nem jelentkezik a jó székelyek között, akikről köztudott – irodalmi élmények megerősítik: Tamási Árontól, Nyírő korai munkáin át Sütő Andrásig –, hogy nem ostobák, sőt, minden történelmi korban képesek voltak fenntartani identitásukat, megőrizve józan politikájukkal magukat, magyarságukat.

Ezt a fenti tényt figyelmen kívül hagyva, buzgó politikusaink olyan kijelentésekre ragadtatják magukat fiatal hallgatóik előtt, amire – szerintem – a reakció csak ezért nem a hangos hahota és gúnyos röhögés, mert ezek a fiatalok még ismerik az illemet: mégsem ildomos nyílt színen kiröhögni a magyar törvényhozás oszlopos tagjait.
Kőszegi Zoltán légből kapott tényként ad elő – valószínűleg csak a saját tudatában létező dolgokat – kapitális ostobaságokat nemzetéről. Az egy másik kérdés, hogy honnan veszi a bátorságok olyan kategorikus kijelentésekre, mint: „…a rendszerváltásnak csúfolt húsz év eredménye az, ahová eljutottunk: a nemzettudatot szétforgácsolták, az identitást meggyengítették, az embereket fogyasztókká degradálták”.
De ez még mind semmi, mert a honatya – egyben Dabas polgármestere – arra is lehetőséget lát, hogy nyolc éven belül felülvizsgálhassák az európai status quot 1920 óta meghatározó Trianoni Békeszerződést.

Forrás: Internet - Brikád.hu

Ténykérdés, hogy az elmúlt csaknem száz esztendőben történészek százai – minden politikai oldalról – próbálták megmagyarázni, szétszedni, értelmezni azt a folyamatot, amely Európa új határainak kijelölését eredményezte.
De éppen az azóta eltelt idő – társadalmi változások, a második világháború, új fegyverszünet, soha nem látott gazdasági és társadalmi változások (a post terjedelme nem engedi ezek részletes kifejtését, de könyvtárnyi irodalma van) – bebizonyította, hogy a politika mindig is egyetértett Európa Trianonban megalapozott arculatával.
Szinte hallom az ellenérveket, hogy a Szovjetunió felbomlásával, a hideg háború befejeződésével, a kelet-európai országok függetlenedésével (és felbomlásával) új helyzet állt elő. Valóban, a Szovjetunió szétesésével, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával szuverén államok jelentek meg a térképen, ám ezek léte nem befolyásolja a trianoni szerződés alapjait. Megmaradtak eredeti határaik között, és mint addig is bizonyos önállósággal bíró entitások nyerték el szuverenitásukat.
A Trianoni Békeszerződés felülvizsgálatára belátható időn belül nem kerülhet sor – még akkor sem, ha a Jobbik alelnöke és a FIDESZ képviselője ezt szeretné. Erre nincs – és nem is lesz meg – európai politikai akarat. Ennek pedig nem oka az, hogy a „gaz nyugati nemzetek” meg akarják fosztani a magyarokat a nemzet „egyesítésétől”, hanem egy olyan folyamatnak vagyunk tanúi és átélői – bár ez a magukat „fajmagyarnak” vallók számára felfoghatatlan –, amely elvezet a nemzeti identitás újraértelmezéséhez. Ahhoz, hogy a nemzethez tartozást nem négyzetkilométerekben, és országhatárokban mérik, hanem a felmutatott értékekben: nyelvben, tudásban, munkában, eredményességben egy át és bejárható, politikailag egységes Európában.


Csak egy a világhíresek közül

 Elhiszem, hogy nehéz ezt megérteni. Elhiszem, hogy nehéz elképzelni, hogy egy nép nagyságát nem a saját magáról hangoztatott képzetek – ad absurdum évszázados magáról terjesztett legendák – határozzák meg, hanem tényleges teljesítménye. Mit tesz le az emberiség, Európa és a saját asztalára: értékeket, kulturálisakat és anyagiakat. Miként ápolja saját nyelvét – ezzel is gazdagítva egy tágabb közösséget –, milyen tudományos és egyéb kiemelkedő teljesítményekre képes.
Csak szerényen jelzem: azok a fiatalok, akik „nyugaton” próbálják ki a „szerencséjüket”, azok már a fentiek szerinti elbírálásban részesülnek. Elismerik magyarságukat, és teljesítményüket. Bár ők ebből a szempontból pontosan azt a jó hírt öregbítik, amit elődeik tapostak ki az elmúlt kétszáz évben Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban. Sorolhatnánk a legendás személyeket az 1848-49-es szabadságharc után emigráló magyar katonáktól (akik elismert szerepet játszottak a polgárháborúban, tábornoki és más magas rangot elérve) a századelő művészein, a két világháború közötti magyar szellemi nagyságokon át napjaink elismert tudósaiig, művészeiig.
De mindezt illene átgondolnia azoknak az embereknek, akik – ugyan saját pártjuk szónokaiként, de a Magyar Országgyűlés reprezentánsaiként – megjelennek a nyilvánosság előtt határokon innen és túl!
Persze nem hiszem, hogy egyik napról a másikra mindezt megtennék! De az azért elvárható tőlük, hogy méretes ostobaságokkal – „tele kell szülni a Kárpát-medencét” – ne terheljék hallgatóikat és a tudósítást olvasó közönséget!
Lehet, hogy mindez túlzott kívánság! De a magyar nemzet még mindig virágozni fog, amikor e percemberkékre már senki sem fog emlékezni (mert nem érdemes)!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A BANKOK — AZOK A GAZOK (!?)

Egy kisebb baráti társaság jött össze a hét végén, és a beszélgetés (természetesen) előbb-útóbb a politikára terelődött. Dacára annak, hogy kis közösség tagjait a legnagyobb rossz(jó) indulattal sem lehet FIDESZ-fannak nevezni, mégis az jött le a beszélgetésből, hogy a lakosság legnagyobb részének halvány fogalmai sincsenek makrogazdasági összefüggésekről. Azokról, amelyek meghatározzák mindenapjaikat, amelyek befolyásolják saját életüket és az országét is.

Mielőtt a Kedves Olvasó unottan tovább lapozik, szenteljen egy kis figyelmet az alábbiakra. Csak úgy, hétköznapi fogalmazással vegyük sorra mindazokat a ma már nem egészen igaz állításokat, amelyekkel meg akarnak vezetni minket.

A bankok a bűnösek a mai válságban, mérhetetlen profitéhségük okán, megérdemlik, hogy megadóztassák őket.
Az állítás igaz is meg nem is. De a legnagyobb baj az, hogy ha a bankokról kialakult képet vizsgáljuk, akkor megjelenik legtöbbünk előtt egy általában korpulens figura, akit – rosszabb esetben szivarral a szájában vagdossa a részvények szelvényeit, jobb esetben Dagobert bácsi figurája tűnik fel, akinek a szeme helyén csinos dollárjelek szemléltetik pénzéhségét – nem érdekel más, mint a haszon.

Ez a kép azt erősíti, hogy a bankár – a tőke tulajdonosa – meghatározható személy, akinek temérdek vagyona adja erejét. Csakhogy a modern világban ez már koránt sincs így! A pénztőke ugyanis már nem nagyon köthető konkrét személyekhez. A világ nagy bankjai – a kicsik is – több tulajdonos (részvényes) kezében van. Részvényeik „forognak a tőzsdén, és akár egy nap alatt is gyökeresen megváltozhat tulajdonosi összetételük. A nyilvánosság előtt szereplő „bankárok” egyébként nem mások, mint jól fizetett alkalmazottak (menedzsment), akiknek a feladatuk, hogy a befektetők (részvénytulajdonosok) és a betétesek pénzét a legnagyobb gondossággal és haszonnal forgassák.
És itt jutunk el egy másik összefüggéshez. A nagy bankok tőkéjükhöz képest sokkal nagyobb (többszörös, több százszoros) összegeket kezelnek, forgatnak ügyfeleik megbízása alapján.
Ezek között az ügyfelek között magánemberek (Józsi bácsi, a maga folyószámlájával és kis megtakarításával) és nagyobb összegeket gyűjtő alapok szerepelnek. Az utóbbiak, például egy nyugdíjpénztár, egészségbiztosító pénztár az általa gyűjtött befizetéseket „forgatja” a bankok közreműködésével. Ezek általában hosszúlejáratú befektetések – nem ritka a 30-40 éves futamidő –, amelyek azt az anyagi alapot testesíti meg, ami alapján, majd a jövőben, emberek tíz és százezreinek fizetik majd a nyugdíját, egészségügyi ellátását. Itt különös felelősség hárul az alapkezelőkre és a bankokra. Hiszen ebben az esetekben polgárok tömegeinek egzisztenciális biztonságát kell garantálniuk.

A tőke társadalmasodása

Nehezíti a helyzetüket, hogy ezek a pénzösszegek a rendelkezésükre álló pénz többségét teszik ki. Ebből finanszírozzák a hiteleket, ezeket a pénzösszegeket adják oda különböző vállalkozásoknak rövid távú finanszírozásra, természetesen megfelelő kamatteher mellett. A gazdaságban megjelenő pénz tehát nem egyes tőketulajdonosokhoz köthető, hanem magához a társadalomhoz, hiszen ezeket a pénzeket az egyszerű állampolgárok takarították meg. Azaz a forgalomban levő pénztőke hatalmas hányada magától az adott ország polgáraitól származik. Ezt tekinthetjük a tőke társadalmasodásának.

A felelősség



Forrás: VG.hu

 Amikor a bankok tiltakoznak az ellen, hogy különféle adókkal elvonják a „hasznukat”, akkor nem elsősorban azért emelik fel a szavukat, hogy saját – egy részvényre jutó – osztalékukat mentsék, hanem azért, mert mindezek a korlátozások azoknak az alapoknak a hasznát veszélyeztetik, akiknek felelősséggel tartoznak. Ha ezek a nagy betétesek (a fent már említett alapok) kivonják pénzüket egy bankból, az likvid (mozgatható, kihelyezhető) pénz hiányában könnyen csődbe mehet. Mert a saját tőkéje nem elegendő ahhoz, hogy a további üzletmenetet folytassa. A nagy betétesek persze abba a bankba viszik az általuk gyűjtött vagyont, ahol a legnagyobb biztonságban tudják, hiszen szerződésben ezt vállalták ügyfeleikkel szemben. Felelősek az általuk kezelt pénzekkel és azok hozamával kapcsolatban. Kénytelenek elvinni a pénzüket abból a környezetből, ahol az nem megfelelően hasznosul.
Ilyen példa volt Magyarországon a manyup-ok államosítása. Dacára annak, hogy ezzel virtuálisan csökkentette az államháztartás hiányát az így bevont állampapírok tömege (2600 milliárd értékben), ám mégsem jelentett komoly eredményt, mert a bizalomhiány következtében megugró árfolyamok és a CDS felárak rögtön amortizálták is ezeket az eredményeket. A másik hiba pedig az volt, hogy a gazdaságpolitika nem volt elég türelmes. Mondhatjuk azt is, éhes volt. Mert az elkövetkező öt esztendőben a manyup-ok egyre nagyobb mértékben változzák volna ki a kifizetéseket. 2025-re pedig – az eredeti tervek szerint teljesen helyre állt volna a költségvetés nyugdíjkasszája. Nem igazolódott az sem, hogy a magyarországi nyugdíjpénztárak rosszul gazdálkodtak. (Aki ebben kételkedik, ezen a linken nézhet utána a puszta tényeknek.)

Szóval, a lényeg:

Ha a pénzforrásokat mesterségesen szűkítjük – különadókkal, mindenféle díjakkal sarcolják meg őket, akkor a fenti elkötelezettség alapján kénytelenek a hitelezésüket csökkenteni, a kockázatok és növekedő működési terhek miatt a hitelkamatokat növelni. Márpedig egy bizonyos kamatszint felett a gazdálkodónak már nem érdemes hitelt felvenni, mert nem képes kitermelni a kamatokat. Így inkább elhalasztja a beruházásait, nem bővíti a termelést. Nem vesz fel új alkalmazottat, nem növeli azok fizetését.


forrás: KSH

 Így a fogyasztás csökken. A csökkenő fogyasztás azt eredményezi, hogy a ma még termelő vállalkozások megrendelései csökkennek. A csökkenő megrendelés kevesebb bevételt hoz, a túlélés érdekében a vállalkozás munkaerőt bocsát el. Az elbocsátottak kénytelenek megélhetésük biztosítása érdekében kevesebbet fogyasztani. Így kialakul egy ördögi kör, amiből igen nehéz a menekvés, mert minden egyes eleme egymást erősítő kényszercselekvést okoz.
Ha mindezt megértjük, akkor látható, hogy a jelenlegi „unortodox” gazdaságpolitika törvényszerűen viszi az országot a romlásba, hiszen Magyarországon nincs elegendő likvid tőke arra, hogy a gazdaságot felpörgesse. Az a szöveg pedig, hogy a fő „csapásirány” a költségvetés hiányának csökkentése, az mindössze átverés. Nem releváns ugyanis, hogy mekkora a költségvetés hiánya, ha a gazdaság egyébként működik, van fogyasztás, amiből az államnak mindenféle jövedelme keletkezik (ÁFA, SzJA, stb.) A csapda ott van, hogy ez a gazdaságpolitika elérte ugyan a költségvetés hiányának csökkentését, csak közben lebontotta azokat az alapokat, amiből a jövőben bevételei keletkezhetnek. A csökkenő fogyasztás és termelés az adóbevételek drasztikus csökkenését eredményezi. Ez indokolja, hogy az IMF-hez és az unióhoz forduljanak, mert hosszú távon nem lesz finanszírozható az ország.
Ha így folytatják tovább, a gazdasági összeomlás – hiába a tervezett 2,3 százalékos költségvetési hiány – nem sokat várat magára.

Ceterum censeo OV esse delendam!

TÉVEDÉS



Forrás: http://jobbik.hu/

 Az egyik kereskedelmi televízió egy hangfelvételt jelentetett meg, amelyen a Jobbik (parlamenti párt) egyik prominense, a gyöngyöspatai polgármester, néhány hasonszőrű hívével, egy esetleges polgárháborúról vizionál.

Az MSZP az Országgyűlés Nemzetbiztonsági bizottságának összehívását követeli, mert a párt szerint Juhász Oszkár kijelentései kimerítik a Btk-ban meghatározott bűntettet, az alkotmányos rend megdöntésére irányuló szervezkedést.
Tekintsünk el most a jogászkodástól. Ne ítéljük meg, hogy ez a szöveg valóban sérti-e az érvényes jogszabályokat. Ezt megítélni az ügyészek és a nyomozóhatóság kompetenciája.
A probléma ugyanis sokkal súlyosabb, semmint azt el lehessen intézni akár a parlament, akár a hatóságok szintjén.
A polgármester megnyilvánulása ugyanis nagyon komoly társadalmi válság tünete. És ezzel nem Juhász Oszkárt szeretném védeni. Amit mondott, és ahogyan mondta az úgy, ahogy van — védhetetlen.
A tünet pedig azért jelenhetett meg – mint minden „betegség” esetén –, mert a magyar társadalom sajnos tényleg válságban van. A válság pedig nem elsősorban gazdasági jellegű – bár annak hatása sem elhanyagolható –, hanem értékválság. A magyar társadalom anómiás állapotban van immár két évtizede. (Az anómiás állapotról itt olvashatunk. Külön felhívom a tisztelt olvasó figyelmét a hivatkozott cikkben Leo Srole anómia-szintjeire.)

A rendszerváltás, a békés átmenet azt eredményezte a társadalomban, hogy a közel négy évtizede beidegződött szokások, társadalmi korlátok – ha úgy tetszik a diktatúrán belüli mozgásterek, és mobilitási lehetőségek – egy csapásra érvényüket vesztették. Helyüket olyasféle szabályok váltották fel, amiről a társadalom döntő többségének se ismeretei, se tapasztalatai nem voltak. Tovább fokozza ezt az „értéknélküliséget” az, hogy a megszűnt társadalmi értékek helyébe nem léptek újak, olyanok, amiket a társadalom konszenzussal magáévá tehetett. Amit a rendszerváltáskor kínáltak neki, az csak részben elégítette ki, illetve nem fogadta el az újat.

Az egyéneknek és nagy csoportjaiknak ez a bizonytalansága végigkísérte az elmúlt húsz esztendőnket. Kifejeződött ez a szegregált társadalom kialakulásában, abban, hogy folyamatos viták zajlottak arról, hogy az egyház és a hit milyen szerepet játsszon a társadalom életében. Legyen ez az egyén magánügye, vagy pedig valamiféle intézményes elismerést kapjon az állam életében.
A vita a mai napig nem dőlt el. Ugyanakkor folyamatos politikai viták tárgya volt mind a törvényhozásban, mint a közbeszédben.
A rendszerváltás – és a sokkal korábbról datálható okok miatt – után a politikai elit úgy hitte, hogy a magyar társadalom egyik percről a másikra – mintegy megvilágosodva – azonnal, a nyugat-európai minták szerinti polgárként kezd el gondolkodni és cselekedni. Mint a valóság megmutatta, ez nem így történt.
Mert nem történhetett így! A magyar társadalomban ugyanis nincsenek meg a polgári lét százados hagyományai. Annak ellenére sem, hogy a politikai propaganda ezt próbálja sulykolni.
Éppen ezért a társadalom, ha komolyabb válsághelyzetbe kerül, hajlamos úgy viselkedni, mint az az egyén, aki kifogyott az érvekből, és véleménye érvényesítésére erőszakhoz folyamodik.
Azt is bebizonyította a szociológia és a pszichológia, hogy minél alacsonyabb a kulturális (civilizációs) szintje az egyénnek, annál inkább választja konfliktusai megoldására az erőszakot.

Az elmúlt húsz esztendő alatt a magyar társadalom jelentős része kezdte megtanulni a demokráciát. Kezdte elsajátítani annak „etoszát”. Ennek lerombolása törvényszerűen hozza magával az újabb „anómiás állapotot”.
Juhász Oszkár esetét lehet „törvényes” úton kezelni. lehet megfosztani polgármesteri címétől, lehet bíróság elé állítani. Ám a helyzet ettől jottányit sem fog megváltozni. A Jobbikot támogató „értékválságos” tömeg ettől még ugyanaz marad.
A megoldás a demokrácia visszaállítása, a polgári értékrendek elsajátításának segítése. Ez ma minden politikai erő kötelessége. Ezért tévedés az MSZP reakciója. Nem csak törvényes eszközökkel kell fellépni az ilyen ordas eszmék ellen, hanem a tudás, a felvilágosítás és a nevelés minden eszközével.
Manapság ugyan azt látjuk, hogy éppen ez utóbbit (közoktatás és felsőoktatás) építik le teljes gőzzel. A politikának pedig viselnie kell a felelősséget azért, hogy lebontja maga alatt azt az építményt, amelynek a tetején tetszeleg.