HAJRÁ MAGYAROK!?

Örvendjünk feleim! Győzött a magyar válogatott, és nagy lépést tett annak érdekében, hogy ne búcsúzzon az első körben. Kétségtelen tény, hogy a Bernd Storck vezette csapat jó meccset vívott, és kiérdemelte a győzelmet a sógorok felett.

Forrás: Internet -- HVG.hu

A tegnapi ünneplés ugyan kicsinyt megbénította a forgalmat a nagykörúton, de ez megengedhető.

Az is igaz, hogy a magyar költségvetésnek mintegy félmilliárdjába került az EB. Igaz ugyan, hogy ezt az MLSZ fizette, de azért ennek jelentős része az adófizetők zsebéből került a fociszövetséghez (vállalati támogatások, amelyek adó helyett jelennek meg a sportban, a költségvetési támogatások stb.).

Az is örvendetes, hogy három évtized után újra ott lehet a válogatott a legjobb európaiak tornáján. A kérdés csupán az, hogy ez miként fog a kommunikációban megjelenni.

Nagy összegű fogadásokat mernék kötni arra, hogy a kormánypárt közeli médiumok azt fogják szajkózni, hogy lám-lám, a stadionépítés és a foci preferálása meghozta a maga hasznát. Íme, beérett a gyümölcs, nem volt hiába a sok kiadott pénz.

Baromi jól fog hangzani! A választópolgárok döntő többsége csont nélkül benyalja majd ezt a szöveget. Csak azt felejti el, hogy a válogatott sikerének nem sok köze van a stadionépítés lázához. Az MLSZ költségvetése a maga 23,5 milliárdjával eltörpül az eddig az előbbire fordított összegektől. Továbbá árulkodó jel az is, hogy a magyar válogatott fele tulajdonképpen „idegenlégiós”, olyan focista, akik nem a magyar csapatokban rúgják a bőrt. (Persze, tudom: az ellenfélnél és más országoknál sincs ez másképp.)

Szóval, a nagy öröm mellett csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nagy sikert érhet el ez a csapat. Minden tisztelet érte!

De a magyar polgár ne feledje: az EB elért bármilyen eredmény nem feledtetheti mindazt a káoszt és ocsmányságot, ami ma kis hazánkat jellemzi. A fociban elért sikerek – legyenek ezek bármilyen elismertek a kontinens sportéletében – nem szüntetik meg, nem teszik semmivé azokat a társadalmi problémákat, amivel naponta szembe kell néznie az átlagembernek. Semmivel nem javul az egészségügy, a szociális rendszer, az oktatás állapota.

A foci csak arra jó a mai hatalomnak, hogy elterelje a figyelmet az egyre növekvő szegénységről.

Ceterum censeo OV esse delendam!

SZABAD ÖTLETEK JEGYZÉKE



Forrás: Internet: szegedma.hu



József Attila tán megbocsátja az elorzott címet. De jobbat amúgy sem lehetne kitalálni annak jellemzésére, amit mostanában a kormány művel. Mindent felhasználnak arra, hogy a „valódit” állítsák a közbeszéd középpontjába az „igaz” helyett. Az elmúlt két hét szinte másról sem szólt csak a rasszizmusról. Ez persze komoly társadalmi probléma, nincs szándékomban lebecsülni, sőt egyet érek mindazokkal, akik úgy gondolják, hogy ilyen beszédnek (írásnak) nincs keresnivalója a magyar nyilvánosságban.

A cikk és a körülötte kialakult politikai adok-kapok – a médiában megjelenő egyetértő és azzal ellenkező megnyilvánulások – mégis jótékonyan fedték el mindazokat a problémákat, amikkel szembe kellett nézni az elmúlt pár napban. A gazdasági miniszter szerencsétlen mondatai a Magyar Nemzeti Bank unortodox lehetőségeiről bedöntötték a forintot. Háromszáz forint körül járt az árfolyam, ami a devizahiteleseknek minden, csak nem jó hír. Így év elején újfent emelkedtek a törlesztő részletek, és ezen a tíz százalékos „rezsicsökkentés” sem igazán segített. Az egyre jobban elszegényedő népesség ugyanis már réges régen ezen a kiadásain spórol, így a havi 10-15 ezer forintos energiaszámla ezer-ezerötszáz forintos csökkenését eliminálja a frank növekvő váltási aránya.

Ahogy lecsengő ágba jutott a „cigánybűnözéssel” kapcsolatos indulatos párbeszéd, úgy új ötletet kellett előhúznia a kommunikációs szakembereknek. Meg is lett ma reggelre. A mindenre kapható Lázás János játszotta ezúttal a megmondóember szerepét, kijelentve, hogy a svájci kormányhoz hivatalos úton fordulnak, tudakolva a helvét bankokban elhelyezett magyar pénzek nagyságát.



Forrás: Internet

 A dolog persze rögtön ürügyet adott arra, hogy komoly emberek szólaljanak meg ez ügyben, hangsúlyozva az ötlet bornírtságát. Már csak azért is, mert nálunk állítólag demokrácia van, a magyar polgár azt tesz a saját pénzével, amit akar. Ad absurdum a melós, aki ma már munkaerejének árát csak számokban látja, hiszen munkáltatója nem a kezébe számolja le a bankókat, hanem számlára utalja át, szabadon utalhatja ezt az összeget tovább bárhová a világon. Senki sem akadályozhatja meg ebben, még a kormány és a NAV sem. Az akadályoztatásnak egyetlen útja-módja lenne, ha a magyar fizetőeszközt megfosztanák konvertibilitásától. De lássuk be, ez ezért túl nagy ár lenne a hatalom biztosítása érdekében (ez ugyanis egyenlő lenne az államcsőddel).
Most majd jókat fog csámcsogni ezen a blöffön a közvélemény, miközben elsiklik olyan lényeges kijelentések mellett, mint amilyen például az elektronikus útdíj bevezetésének elhalasztása. Most persze joggal kérdezhetik, hogy miért tartom lényegesebbnek ez utóbbit?
A válasz igen egyszerű. Ha a kormány nem képes teljesíteni tervezett bevételeit – például az úthasználatból, és most ne foglalkozzunk azzal, hogy egyetértek-e ezzel vagy sem – akkor kénytelen lesz valamilyen más forrásból összekaparni az így hiányzó pénzt. Ez pedig vagy azt jelenti, hogy újabb adójellegű bevételeket vet ki, vagy azt, hogy más – szintén fontos – területek finanszírozását kurtítja meg. Azaz lehetséges, hogy a tervezettnél mégis kevesebb jut felsőoktatásra, így persze dől mindaz az ígérethalmaz, amiben megállapodott a diákok képviselőivel. (Látjuk azt is, hogy ez alól igyekszik máris kihátrálni a hatalom, hiszen már azt hangoztatja, hogy minden, amiben megállapodott csak egyetlen tanévre érvényes.)
Mindezzel csak azt szeretném tudatni, hogy bármennyire is felháborító a hatalomhoz közeli egyének egy-egy megnyilatkozása, figyeljünk arra is, hogy miről akarják elterelni a figyelmünket, ami – lehet, hogy sokkal fontosabb – adott esetben a zsebünkre és a jövőnkre hat.
Lázár bornírt ötlete nem ér többet, mint azt, hogy jól megmosolyogjuk, és elkönyveljük magunkban: van az a pénz, amiért korpás lehet a hajam.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORSZÁGMENTŐ HONATYÁK — A HÜLYESÉG APOTEÓZISA



Forrás: Internet - Barikád.hu

 Azt tudjuk, hogy Erdélyben a magyar jobboldali politikusokból kijön minden, amit itthon a közvélemény rosszallását válthatja ki. Azt persze nem tudom, hogy miből gondolják, hogy ugyanez a reakció nem jelentkezik a jó székelyek között, akikről köztudott – irodalmi élmények megerősítik: Tamási Árontól, Nyírő korai munkáin át Sütő Andrásig –, hogy nem ostobák, sőt, minden történelmi korban képesek voltak fenntartani identitásukat, megőrizve józan politikájukkal magukat, magyarságukat.

Ezt a fenti tényt figyelmen kívül hagyva, buzgó politikusaink olyan kijelentésekre ragadtatják magukat fiatal hallgatóik előtt, amire – szerintem – a reakció csak ezért nem a hangos hahota és gúnyos röhögés, mert ezek a fiatalok még ismerik az illemet: mégsem ildomos nyílt színen kiröhögni a magyar törvényhozás oszlopos tagjait.
Kőszegi Zoltán légből kapott tényként ad elő – valószínűleg csak a saját tudatában létező dolgokat – kapitális ostobaságokat nemzetéről. Az egy másik kérdés, hogy honnan veszi a bátorságok olyan kategorikus kijelentésekre, mint: „…a rendszerváltásnak csúfolt húsz év eredménye az, ahová eljutottunk: a nemzettudatot szétforgácsolták, az identitást meggyengítették, az embereket fogyasztókká degradálták”.
De ez még mind semmi, mert a honatya – egyben Dabas polgármestere – arra is lehetőséget lát, hogy nyolc éven belül felülvizsgálhassák az európai status quot 1920 óta meghatározó Trianoni Békeszerződést.

Forrás: Internet - Brikád.hu

Ténykérdés, hogy az elmúlt csaknem száz esztendőben történészek százai – minden politikai oldalról – próbálták megmagyarázni, szétszedni, értelmezni azt a folyamatot, amely Európa új határainak kijelölését eredményezte.
De éppen az azóta eltelt idő – társadalmi változások, a második világháború, új fegyverszünet, soha nem látott gazdasági és társadalmi változások (a post terjedelme nem engedi ezek részletes kifejtését, de könyvtárnyi irodalma van) – bebizonyította, hogy a politika mindig is egyetértett Európa Trianonban megalapozott arculatával.
Szinte hallom az ellenérveket, hogy a Szovjetunió felbomlásával, a hideg háború befejeződésével, a kelet-európai országok függetlenedésével (és felbomlásával) új helyzet állt elő. Valóban, a Szovjetunió szétesésével, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával szuverén államok jelentek meg a térképen, ám ezek léte nem befolyásolja a trianoni szerződés alapjait. Megmaradtak eredeti határaik között, és mint addig is bizonyos önállósággal bíró entitások nyerték el szuverenitásukat.
A Trianoni Békeszerződés felülvizsgálatára belátható időn belül nem kerülhet sor – még akkor sem, ha a Jobbik alelnöke és a FIDESZ képviselője ezt szeretné. Erre nincs – és nem is lesz meg – európai politikai akarat. Ennek pedig nem oka az, hogy a „gaz nyugati nemzetek” meg akarják fosztani a magyarokat a nemzet „egyesítésétől”, hanem egy olyan folyamatnak vagyunk tanúi és átélői – bár ez a magukat „fajmagyarnak” vallók számára felfoghatatlan –, amely elvezet a nemzeti identitás újraértelmezéséhez. Ahhoz, hogy a nemzethez tartozást nem négyzetkilométerekben, és országhatárokban mérik, hanem a felmutatott értékekben: nyelvben, tudásban, munkában, eredményességben egy át és bejárható, politikailag egységes Európában.


Csak egy a világhíresek közül

 Elhiszem, hogy nehéz ezt megérteni. Elhiszem, hogy nehéz elképzelni, hogy egy nép nagyságát nem a saját magáról hangoztatott képzetek – ad absurdum évszázados magáról terjesztett legendák – határozzák meg, hanem tényleges teljesítménye. Mit tesz le az emberiség, Európa és a saját asztalára: értékeket, kulturálisakat és anyagiakat. Miként ápolja saját nyelvét – ezzel is gazdagítva egy tágabb közösséget –, milyen tudományos és egyéb kiemelkedő teljesítményekre képes.
Csak szerényen jelzem: azok a fiatalok, akik „nyugaton” próbálják ki a „szerencséjüket”, azok már a fentiek szerinti elbírálásban részesülnek. Elismerik magyarságukat, és teljesítményüket. Bár ők ebből a szempontból pontosan azt a jó hírt öregbítik, amit elődeik tapostak ki az elmúlt kétszáz évben Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban. Sorolhatnánk a legendás személyeket az 1848-49-es szabadságharc után emigráló magyar katonáktól (akik elismert szerepet játszottak a polgárháborúban, tábornoki és más magas rangot elérve) a századelő művészein, a két világháború közötti magyar szellemi nagyságokon át napjaink elismert tudósaiig, művészeiig.
De mindezt illene átgondolnia azoknak az embereknek, akik – ugyan saját pártjuk szónokaiként, de a Magyar Országgyűlés reprezentánsaiként – megjelennek a nyilvánosság előtt határokon innen és túl!
Persze nem hiszem, hogy egyik napról a másikra mindezt megtennék! De az azért elvárható tőlük, hogy méretes ostobaságokkal – „tele kell szülni a Kárpát-medencét” – ne terheljék hallgatóikat és a tudósítást olvasó közönséget!
Lehet, hogy mindez túlzott kívánság! De a magyar nemzet még mindig virágozni fog, amikor e percemberkékre már senki sem fog emlékezni (mert nem érdemes)!

Ceterum censeo OV esse delendam!

HAA! ’DIK MÁÁ!!!

Szép emlékű, hadtörténetünk legsikeresebbnek vallott hadvezére ezerrel pörög a sírjában – kisebb erőművet lehetne telepíteni rá, ellátva vele egy község teljes lakosságát –, amikor nyilvánosságra került honvédelmi miniszterünk nagyszabású, nemzeti hadiipar-fejlesztési terve.

Forrás: Internet, fotó:Cseh Róbert

A hadiipar felfuttatásának célja, hogy hazánk haderejét hazai fegyverzettel és felszereléssel lása el. Kitűnő elképzelés, különösen az a része, amely szerint ezek a felszerelések eladhatók lennének más országokba is. Mint az a cikkből kiderül, egyik cél a közel-kelet egyik – most éppen polgárháborús állapotban levő – országa, ahol anno az ancien rezsimben kitűnő üzletet bonyolítottunk. Szíriába a nyolcvanas években a híradóberendéseket és komplett oktatási technológiákat exportáltunk. Ideje már az akkori eszközök korszerűsítésének.

Az elképzelés nem sok, csak néhány, sebből vérzik.

Először is: Magyarország közben a NATO tagjává vált, és mint ilyen, vonatkoznak rá azok az előírások, amelyek korlátozzák a fegyverzetek és felszerelések exportját a szövetségen kívüli országokba. A vérmes export lehetőségek így már egészen másmilyen kontextusba kerülnek.

Másodszor: Ahhoz, hogy a magyar hadiipari termékek sikeresek legyenek óriási tőkeberuházásra lenne szükség. Nem elegendő ugyanis egy fegyver vagy felszerelés megkonstruálása, annak gyártása, a korlátozott piacon annak bevezetése, merketinje hihetetlen összegekbe kerül. A magyar fegyvertervezők utóbbi 20 éves kudarcai is ezt szemléltetik. Hiába a Gepárt (romboló, mesterlövész-puska) szakmai sikere, a várt üzleti siker, a „világhódítás” elmaradt, már csak azért is, mert a szinte „kisipari módszerekkel” előállított fegyver nemzetközi megismertetésére nem igazán volt mód, így gyakorlatilag a nemzetközi piacon töümegével eladhatatlan.

Harmadszor: A hazai cégek államosítása (RÁBA) nem jelenti automatikusan azt, hogy lesz pénz a költségvetésben a hadiipati megrendelések finanszírozására, még akkor sem, ha azt egy törvénnyel adómentessé teszik. A gyártás és fejlesztés ugyanis horribilis pénzekbe kerül, ezt pedig még egy állami vállalatnak is elő kell teremtenie.

Negyedszer: A NATO ugyan nem írja elő, hogy egyes felszereléseket és fegyverrendszereket mely gyártótól szerezze be a szövetséges ország, ám igen ügyesen előírják a kompatibilitást, és a lehetséges gyártók körét is többé-kevésbé meghatározzák azzal, hogy „auditálják” a gyártókat.

Betörni egy viszonylag komoly előírásokat és szabályokat betartani kényszerülő – alapjában véve korlátozott és zárt – piacra, nem egyszerű.

Hiába a magyar szellemi tőke például az elektronika területén, azért kevéssé elképzelhető, hogy a magyar elektronikai ipar 3D-s lokátorokkal láthatja el lehetséges vevőit, elérhető áron. Ennek ma nincs meg sem a gyártási, sem a tőke háttere. (Nem véletlen, hogy a sok port kavart NATO-radarokat sem hazai gyártó állította elő, hanem ebben tapasztalattal és referenciákkal rendelkező külföldi gyártó. Sokkal olcsóbb megvásárolni az eszközöket, mint arra a hazai alapon gyártókapacitást létrehozni

Arról nem is beszélve, hogy egy országban a hadiipar legnagyobb megrendelője maga az állam, a költségvetés. Amikor bajban van a közpénz, amikor az alapellátásokra is egyre kevesebb jut, amikor az állam eddigi ellátási rendszereit nem képes fenntartani (egészség és nyugdíjkasszák), akkor kevéssé várható, hogy kiemelt összeget fordítson fegyverzetfejlesztésre.

Nagyon szép és nemzeti az elképzelés. Különösen most, hogy a miniszterelnök szerint háborúban állunk – igaz ugyan, hogy nem konkrét ellenséggel, hanem az adóssággal és a válsággal –, nem hiszem, hogy a HADIK-tervre egy árva fillér is jut.

Minden esetre jó dolog nagyot álmodni! Jó dolog lelkesíteni kis cégeket, esetlegesen „helyzetbe hozni” őket.

Csakhogy ezt azt jelentené, hogy az adófizetők pénztárcáját újra meg kellene csapolni, ami „megszorításokkal” járna, ami ugye, elképzelhetetlen a mai kormány retorikája szerint.

Különösen pikáns ez az elképzelés annak fényében, hogy NATO-csatlakozásunk óta folyamatosak azok a kritikák a magyar vezetéssel szemben, hogy jóval kevesebbet fordít saját haderejének a fejlesztésére, mint a szövetségesei. A védelemre fordított nominális összegeink a legalacsonyabbak a szövetségen belül, akárhogy is számoljuk, a valós kiadások vagy a GDP-hez viszonyított arány szerint.

Tervezni és álmodni lehet! Csak az a baj, hogy arra ébredünk, hogy bilibe lóg a kezünk!
Ceterum Censeo OV esse delendam!