MEDDIG MÉG???

Az átlagos magyar állampolgár ül otthon, előveszi a pénzecskéjét, számolgatja, hogy mire jut neki. Ezt eddig a lakosság kb. harmada tette, ők tartoztak ugyani abba a kategóriába, aki a rendelkezésére álló forrásokból képes volt valahogyan – a társadalmi minimum szintjén – megélni. A társadalom csaknem 15 százaléka azonban ma már a mélyszegénységben él, azaz forrásai (szociális támogatásai és egyéb jövedelemforrásai) nem fedezik a mindennapos megélhetését.

A fennmaradó 55 százalék nagy része sem dúskál a javakban. Csökkennek vagy teljesen megszűnnek megtakarításai, egyre kevesebbet költ saját szellemi és fizikai rekrációjára. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy nem utazik üdülni, a szabadságát lakóhelyén tölti a négy fal között, nem, vagy a korábbinál jóval kevesebbet költ kultúrára (színházra, könyvre, egyéb szellemi kikapcsolódásra, ad absurdum kocsmára).
Mindössze a társadalom tíz százalékát teszik ki azok, akik a mai helyzetben is megtalálják számításaikat, jövedelmük nőtt vagy nem csökkent.
Éppen ezért igen problémás a kormány újabb gazdaságpolitikai törekvése, amely el akarja inflálni az adósságállomány egy részét, így növelve a költségvetés bevételeit, kiegyensúlyozandó annak egyensúlytalanságait.
Az inflációban mi magyarok vagyunk a világon a csúcstartók. Az 1946.január elsején bevezetett adópengőt a régihez viszonyítva 1:1 arányban váltották, ez az arány 1946 júliusára 1: 200x1010 arányra romlott. Ez az újkori történelem legnagyobb pénzromlása. (forrás: Magyar Nagylexikon, Kronológia 2. kötet 1301. és 1307. oldal) Sok háztartásban és a nagyi sublótjában talán még fellelhetők a 10 billió millpengősök. Ez a folyamat mind a gazdaságra mind a lakosságra pusztítóan hat.
Bár az 1946-os hiperinfláció nem ismétlődött meg a magyar gazdaságban, ám a gazdaságpolitika mindig is kacérkodott ezzel az eszközzel, mint a költségvetési egyensúly fenntartásának eszközével.
Ezzel a közgazdászok jelentős része nem ért egyet – sem konzervatív, sem ellenzéki oldalon –, ám a kormány teszi a dolgát. Azaz olyan lépéseket tervez, amely újfent a legkiszolgáltatottabb rétegeket viszi a tönk szélére.

Azzal egy cseppet sem törődik a miniszterelnök, hogy az eddig mélyszegénységben és szegénységben élő milliók ezután miként fognak megélni, azzal sem foglalkozik, hogy az általa „preferált középosztály” szép csendesen csúszik lefelé.
A kormány a napi problémákat látva ötletel, nincs kialakult képe arról, hogy a hazai gazdaságot milyen irányban, milyen úton lehetne kivezetni a csődből. Az az út, amelyen a kormány jár, csak propagandisztikusan sikeres, a valóságban romok és rombolás marad utána.


Forrás: Portfolio.hu

 Elegendő csak a KSH közzétett adatait áttekinteni az elmúlt két évről. Csökkentek a vállalkozások száma és jövedelmezősége, csökkentek a hitelek, a bankok hitelkihelyezései. Csökkent a lakosság megtakarítása, az elmúlt esztendőben az elmúlt 20 év legalacsonyabb szintjét produkálta. Ugyanakkor a kormány erőlteti, hogy e kevéske megtakarítások is állampapírokban jelenjenek meg. Ez ugyan azt hozza magával, hogy a lakosság finanszírozza egyrészt az államot, nem pedig külső piaci szereplők. Ám a kamat akkor is kamat marad, a későbbiekben ki kell fizetni.
E lépéssel párhuzamosan a lakosság kivonja a pénzét a kereskedelmi bankokból (hiszen állampapírt: kötvényt, kincstárjegyet vesz), a bankok likviditása pedig csökken. Azaz kevesebb forrást képesek kihelyezni a gazdaságba vagy a lakosságnak. Ebből pedig aligha lesz növekedés, fogyasztásélénkülés.
A kígyó beleharapott a saját farkába, és mohón kezdi nyelni saját magát.
Mikor lesz már vége ennek az öngerjesztő folyamatnak?
Mikor döbben már rá a kormány, hogy végzetesen rossz úton jár? Miért kell pusztán presztízs érdekek mentén feláldozni a még meglevő értékeinket (amit hamarosan elvisz az infláció)? Mikor jön már rá a magyar politikai elit (kormánypártok és ellenzékiek egyaránt), hogy húsz évvel a rendszerváltás után, a kapitalizmus keretei között kellene egy eredményes tervet kidolgozni az ország felemelésére?
Kapitalizmusban, az annak megfelelő eszközökkel és módszerekkel, nem szociális és populista demagógiával!

HAA! ’DIK MÁÁ!!!

Szép emlékű, hadtörténetünk legsikeresebbnek vallott hadvezére ezerrel pörög a sírjában – kisebb erőművet lehetne telepíteni rá, ellátva vele egy község teljes lakosságát –, amikor nyilvánosságra került honvédelmi miniszterünk nagyszabású, nemzeti hadiipar-fejlesztési terve.

Forrás: Internet, fotó:Cseh Róbert

A hadiipar felfuttatásának célja, hogy hazánk haderejét hazai fegyverzettel és felszereléssel lása el. Kitűnő elképzelés, különösen az a része, amely szerint ezek a felszerelések eladhatók lennének más országokba is. Mint az a cikkből kiderül, egyik cél a közel-kelet egyik – most éppen polgárháborús állapotban levő – országa, ahol anno az ancien rezsimben kitűnő üzletet bonyolítottunk. Szíriába a nyolcvanas években a híradóberendéseket és komplett oktatási technológiákat exportáltunk. Ideje már az akkori eszközök korszerűsítésének.

Az elképzelés nem sok, csak néhány, sebből vérzik.

Először is: Magyarország közben a NATO tagjává vált, és mint ilyen, vonatkoznak rá azok az előírások, amelyek korlátozzák a fegyverzetek és felszerelések exportját a szövetségen kívüli országokba. A vérmes export lehetőségek így már egészen másmilyen kontextusba kerülnek.

Másodszor: Ahhoz, hogy a magyar hadiipari termékek sikeresek legyenek óriási tőkeberuházásra lenne szükség. Nem elegendő ugyanis egy fegyver vagy felszerelés megkonstruálása, annak gyártása, a korlátozott piacon annak bevezetése, merketinje hihetetlen összegekbe kerül. A magyar fegyvertervezők utóbbi 20 éves kudarcai is ezt szemléltetik. Hiába a Gepárt (romboló, mesterlövész-puska) szakmai sikere, a várt üzleti siker, a „világhódítás” elmaradt, már csak azért is, mert a szinte „kisipari módszerekkel” előállított fegyver nemzetközi megismertetésére nem igazán volt mód, így gyakorlatilag a nemzetközi piacon töümegével eladhatatlan.

Harmadszor: A hazai cégek államosítása (RÁBA) nem jelenti automatikusan azt, hogy lesz pénz a költségvetésben a hadiipati megrendelések finanszírozására, még akkor sem, ha azt egy törvénnyel adómentessé teszik. A gyártás és fejlesztés ugyanis horribilis pénzekbe kerül, ezt pedig még egy állami vállalatnak is elő kell teremtenie.

Negyedszer: A NATO ugyan nem írja elő, hogy egyes felszereléseket és fegyverrendszereket mely gyártótól szerezze be a szövetséges ország, ám igen ügyesen előírják a kompatibilitást, és a lehetséges gyártók körét is többé-kevésbé meghatározzák azzal, hogy „auditálják” a gyártókat.

Betörni egy viszonylag komoly előírásokat és szabályokat betartani kényszerülő – alapjában véve korlátozott és zárt – piacra, nem egyszerű.

Hiába a magyar szellemi tőke például az elektronika területén, azért kevéssé elképzelhető, hogy a magyar elektronikai ipar 3D-s lokátorokkal láthatja el lehetséges vevőit, elérhető áron. Ennek ma nincs meg sem a gyártási, sem a tőke háttere. (Nem véletlen, hogy a sok port kavart NATO-radarokat sem hazai gyártó állította elő, hanem ebben tapasztalattal és referenciákkal rendelkező külföldi gyártó. Sokkal olcsóbb megvásárolni az eszközöket, mint arra a hazai alapon gyártókapacitást létrehozni

Arról nem is beszélve, hogy egy országban a hadiipar legnagyobb megrendelője maga az állam, a költségvetés. Amikor bajban van a közpénz, amikor az alapellátásokra is egyre kevesebb jut, amikor az állam eddigi ellátási rendszereit nem képes fenntartani (egészség és nyugdíjkasszák), akkor kevéssé várható, hogy kiemelt összeget fordítson fegyverzetfejlesztésre.

Nagyon szép és nemzeti az elképzelés. Különösen most, hogy a miniszterelnök szerint háborúban állunk – igaz ugyan, hogy nem konkrét ellenséggel, hanem az adóssággal és a válsággal –, nem hiszem, hogy a HADIK-tervre egy árva fillér is jut.

Minden esetre jó dolog nagyot álmodni! Jó dolog lelkesíteni kis cégeket, esetlegesen „helyzetbe hozni” őket.

Csakhogy ezt azt jelentené, hogy az adófizetők pénztárcáját újra meg kellene csapolni, ami „megszorításokkal” járna, ami ugye, elképzelhetetlen a mai kormány retorikája szerint.

Különösen pikáns ez az elképzelés annak fényében, hogy NATO-csatlakozásunk óta folyamatosak azok a kritikák a magyar vezetéssel szemben, hogy jóval kevesebbet fordít saját haderejének a fejlesztésére, mint a szövetségesei. A védelemre fordított nominális összegeink a legalacsonyabbak a szövetségen belül, akárhogy is számoljuk, a valós kiadások vagy a GDP-hez viszonyított arány szerint.

Tervezni és álmodni lehet! Csak az a baj, hogy arra ébredünk, hogy bilibe lóg a kezünk!
Ceterum Censeo OV esse delendam!