FORRÓ ŐSZ ÉS IGEN FAGYOS JÖVŐ

Mindenszentek napján arról kellene elmélkedni, hogy kikre emlékezünk eltávozott szeretteink sorában. Kit miért és hogyan szerettünk (utáltunk, viseltünk el, kerültük vagy ragaszkodtunk hozzá), mit tettünk és mit nem. Ezek a gondolatok azonban beszorulnak manapság a „privát szférába”. A temetők környékén csendes, magukba fordult emberek róják ilyenkor szokásos útjukat. Kezükben virág, a szatyorban pedig az obligát mécses és a kis seprű vagy avargereblye…

Rendbe tesszük a sírt vagy az urnafülke környékét. Megnyugodva távozunk, eleget tettünk a szokásoknak. Nem igazán szoktunk elgondolkozni a jövőről. Ilyenkor a múlt felülírja napi gondjainkat, aggódásunkat az elkövetkező időszakért.

Márpedig van miért aggódnunk.


Forrás: Internet

 Éppen napjainkban próbálja a minden fékét elvesztett hatalom „alkotmányos joggá” emelni azt a diszkriminációt, ami éles különbséget tesz hazai és határon túli állampolgárok között. Éppen most akarja kicsavarni a társadalom kezéből – a polgári demokráciákban egyetlen – fegyverét, amivel féken tarthatja a mindenkori hatalmat. És hogy mindez teljes legyen, nem csak a választás szabadságát kívánja korlátozni, hanem a gondolkodásunkat is. Minden rendelkezésére álló eszközzel azt próbálja elhitetni, hogy ez egyetlen és üdvözítő megoldást kínálja fel nekünk. Hazugságok garmadájával bombázza a közt annak érdekében, hogy úgy fesse le mai valóságunkat, mint minden létező legjobbikát.
Hallottunk mi már itt mindent tündérországtól kezdve a növekedésig és a keleti szélig szinte mindent. Hallani halottunk, azonban napi tapasztalataink mindezek ellenkezőjét bizonyítják. A gazdálkodni akaró vidéki gazda elől nímandok viszik el a termőföldet. Mesterségesen döntenek be élelmiszeripari üzemeket – csak azért, mert így olcsóbban megszerezhetők –, mit sem törődve százakkal, akiknek ez nyújtja az egyetlen megélhetési forrást. (A beszállító állattenyésztőkről már ne is beszéljünk!)
Okos – magukat értelmiséginek tekintők – fikázzák a rendszert, de leszólják azokat is, akik valamiféle nagyobb összefogást sürgetnek az egyre fenyegetőbb társadalmi és gazdasági összeomlás elkerülése érdekében.


Forrás: VG online

 Bonyolult választási és politikai képleteket emlegetnek (amiben formálisan talán igazuk is van), hivatkozva a társadalomtudományok „törvényszerűségeire” és az eddigi történelmi tapasztalatokra. „A helyzet egyre fokozódik… Ezt sose szabad elfelejteni..” – mondja Virág elvtárs Pelikánnak. Márpedig most is így vagyunk vele: a helyzet fokozódik, bárki bármit is mond. Elhangzanak egészen optimista értékelések arra hivatkozva, hogy a hiány a három százalék alatt van, hogy a CDS felárak (amiről a magyar polgárok döntő többségének gőze sincs, hogy micsoda) csökkennek, az adósságállomány pedig csökken. Az átlagember mindezt hallva nyugodtan hátradől, legyint egyet, és issza tovább a sörét, mondván: még sincs itt akkora baj.
Márpedig van. Mert a fent idézet adatok csak egy szelet egy kis részét mutatják abból a tortából, amit magyar valóságként elénk raktak. Ha egy marcipánrózsa díszíti az emeletes süteményt, az nem bizonyítja annak kitűnő voltát, különösen akkor nem, ha belül penészes az egész, és a töltelékét az udvar végi latrinából termelték ki.
A széles körű – már most is szükséges – összefogás és együttműködés nem azért kell, hogy az elkövetkező másfél év alatt legyen min rágcsálódnia ellenzéki és kormánypárti orgánumoknak, hanem azért, mert nagyon gyorsan juthat az ország olyan helyzetbe, ahol már a legjobb szándékok is kicsorbulhatnak. Gazdaságilag – és ennek eredményeként – és társadalmilag olyan helyzetbe jutunk, hogy az ország nem lesz képes megtermelni mindazt, amiből eltartható a közösségi szolgáltatások sora.


Forrás: Internet

Nem lesz akkora adóbevétel, ami fedezi az egészségügy, a szociális kiadások (nyugdíjak egyéb ellátások), az államigazgatás kiadásait, a költségvetés egyéb fejezeteit. Az elkövetkező két-három évre a hitelesnek tekinthető gazdasági szakemberek a legjobb esetben is stagnálást jósolnak. Azaz nem emelkedik a nemzeti jövedelem. Ha pedig nem emelkedik, akkor a kormány által eddig „piaci alapon” felvett hitelek visszafizetése a mainál sokkal nagyobb mértékben terheli a költségvetést (azaz az adófizetők pénztárcáját). Még kevesebb lesz az esély arra, hogy valamiféle kilábaláshoz szükséges forrásokat előteremtsenek. A hazai ipar és mezőgazdaság ugyan szépen lassan „hazai kezekbe” kerül, ám ezek a kezeknek az a tulajdonsága, hogy csak kapni szeretnek. Adni és fejleszteni nem igen tudnak, hiszen nekik sincs. Nincs magyar tőke, nincs magyar fejlesztés, ami belátható időn belül hasznosulhatna.
A kormány oligarchái – élükön a gazdasági miniszterrel – a jól ismert mesehőst akarják utánozni, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De azt tudjuk: Münchausen báró csak a kocsmai mesékben volt ilyen ügyes. Jót szórakoztak rajta, akik hallgatták, ám egy szavát sem hitték el.
Miből gondolja a kormány, hogy a hazai kocsma közönsége másként vélekedik ostoba hazudozásaikról?

Ceterum censeo OV esse delendam!

„ A LEGJOBB JÓS A BELÁTÁS S JÓZAN ÉRTELEM” – (EURIPIDÉSZ)

„…ha ...gonoszság fészkelte be magát a közügyekbe,

nem gyűlölet támad a gonoszok között, hanem erős barátság.

Mert akik a közjó megrontására törnek, összetartva cselekszenek…”

(Herodotosz)

Azt tudjuk, hogy szél ellen nem lehet! (Bár néhány – több sör után tudatmódosult férfitársunk – megpróbálta, de ezután a kudarc szemmel látható jeleit viselte .) Ám, úgy látszik ez egyáltalán nem zavarja kormányunk vezetőit. Volt ez a kis ország már minden: száguldó gyorsnaszád, tündérország, hogy csak a legutóbbiakat említsem.

Forrás: Internet - ATV, mód: szerző

Matolcsy vezette gazdasági tárca költségvetést tervez, prognózisokat állít fel. A magyar gazdasági növekedést két százalékra jósolják. De hogy mindek alapján, az azért nem igen derül ki. Az ex has számoktól a közvéleményt – már akit érdekel – kiveri a víz a szakértők pedig kikerekedett szemekkel szemlélik az a papírt, ami mindent elbír.
Az igazi szakértől – akiknek kontinensnyi rálátásuk van a gazdasági folyamatokra – pedig érvelnek, elemeznek és nem átallják közzé is tenni azokat.

Az elemzők szerint az európai gazdaság – tudott problémák: spanyol és görög adósságválság, az IMF hezitálása ez utóbbiak finanszírozásában – nem növekszik oly mértékben, mint ahogyan azt korábban vélték a gazdaság szereplői és a vezető politikusok. Egész kontinensünkön csökken a fogyasztás, mert az átlagember nem költ feleslegesen, meglévő pénzecskéjét próbálja megóvni ebben a kaotikus környezetben.
Ha pedig visszafogja a fogyasztását, az bizony azt hozza magával, hogy csökken a szolgáltatások és kereskedelem bevétele, amely egyenesen hat az ezeket előállítókra. Ha pedig ez utóbbiak bevétele is csökken, az azzal jár, hogy csökkentik a kiadásaikat, elbocsátják az immár feleslegessé váló munkaerőt. Akit pedig elbocsátottak – jövedelem híján, vagy jelentősen megcsappant források okán –, szintén „minimum üzemre” kapcsol, csak a legszükségesebbeket vásárolja meg. A spirál így végig szánt az egész társadalmon, egyre komolyabb válságot generálva.
A magyar gazdaság sem lehet kivétel az európai trendből, mert számtalan szállal kapcsolódik a nyugat-európai partnereihez.
Ezt a tényt nem tudomásul venni, a legnagyobb bűn! Azt hirdetni, hogy vásárlóink, piacaink felvevőképességének korlátai ellenére képesek vagyunk növekedni, az csaknem akkora ostobaság, mintha azt hirdetnénk, hogy képesek vagyunk energiahordozókból ellátni saját magunk.

Ám úgy látszik – a nyilatkozatok, a kormányzati kommunikáció mind azt sugallja –, a kormány elképzelései a „merjünk nagyot álmodni” szlogen mentén épülnek fel, szemben minden valósággal.
Ideje lenne már – IMF tárgyalások ide vagy oda – szembenézni a tényekkel. Vagy, ha erre képtelen a gazdaságirányítás (a miniszterelnökkel az élen), akkor be kellene látniuk maguktól, hogy kudarcot vallottak. Mert ha nem így tesznek, akkor a választópolgárok büntetik majd őket. Nagyon gyorsan eltelik a következő választásokig hátralevő idő.
Minél többször hangoztatják nem ortodox módszereiket, annál mélyebbre süllyedünk, annál több kár keletkezik. Így a változtatás hiányában egyre mélyebb politikai válságba zuhan az ország, a jelenlegi hatalom esélyei egy újabb megmérettetésre exponenciálisan csökkennek. Ami persze nem olyan nagy baj, de a romeltakarításra fordítandó erőfeszítéseket jelentősen növelik. A váltó kormánynak pedig az eddig összehozott kár felszámolása tán meg is haladja a lehetőségeit (saját ciklusa alatt nem képes növekedő pályára állítani az országot).
Mert rombolni mindig könnyebb, mint építkezni. Ezt felejti el ez a kormányzat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MAGYAR EMBER, MAGYAR PÉNZE, MAGYAR BANKBA!

Az uborkaszezon nálunk nem érvényes. Igaz, hogy ezt bejelentette a miniszterelnök már sok hete, biztosítva arról a képviselőket, hogy meg lesznek hajtva, mint az a bizonyos Singer-varrógép.

Forrás: Internet - Origo

Tegyük hozzá: maga sem lustálkodott. Egyik sziporka a másik után pattant ki a fejéből, és mindezeket olyan meggyőző erővel volt képes hallgatói képébe mondani, hogy még azoknak is fennakadt a szeme, akik egyébként hűen követik vezérüket.
A gondolkodó emberek azonban fejcsóválva fogadták a legutóbbi elképzelést is, ami – még Orbán Viktor fogalmazása szerint is – „unikális” Közép-Európában. Azaz a cél, hogy a Magyarországon tevékenykedő bankok legalább fele tulajdonban magyar kézben legyenek.
Mostanában halottunk már egyet, s mást. Leszünk tündérország, fejlődünk olyan sebességgel, hogy csak na, leelőzve mindenkit.
A bajom az, hogy igen jól hangzó bonmot-ok ezek, csak a valóságos alapjaikkal vannak óriási bajok.
Kezdjük akkor az elején, a tulajdonlásnál és annál a bizonyos ötven százaléknál.
Egy banknak van egy nagyságrendű alaptőkéje. Ez többnyire adott (például 100 forintos) névértékű részvényekben testesül meg. A részvényekből meghatározott mennyiséget bocsátanak ki (például 23 millió darabot), a darabszám és a névérték adja a bank jegyzett alaptőkéjét. E részvények tulajdonlásának aránya adja a beleszólási jogot a cég ügyeinek intézésébe. Akinek a részvények fele a kezében van, az dirigálhatja a stratégiát. Megmondhatja, milyen üzletpolitikát folytasson a bank.
Ám a dolog nem ilyen egyszerű. Ugyanis a bankok többsége nyílt részvénytársaság, azaz a részvények a tőzsdén forognak. Árfolyamuk (az előző példa szerint egy 100 forintos részvény akár többezer forintért is gazdát cserélhet) a bank gazdálkodásától, az elért eredménytől és az ebből következő osztaléktól függ. Így fordulhat elő, hogy az adott névértékű részvény – ami a bank tőkéjét testesíti meg – a napi tőzsdei forgalomban sokszorosát érheti névértékének. Hiszen, aki részvényt vásárol abban bízik első esetben, hogy a bank továbbra is kiváló üzletpolitikát folytat, és a ma "x" összegért megvett részvény egy idő elmúltával – lehet ez az időpont egy órától több évig terjedő intervallum – magasabb összeget ér, mint vásárlásának idején, azaz haszon keletkezik. Működik az úgy is, hogy arra spekulál valaki, hogy esik a részvény ára, ezen is lehet keresni, de ez a blog most nem arról szól, hogy miként lehet vagyonunkat megsokszorozni a tőzsdén.


Forrás: Internet - Korcsmáros Pál rajza

 A lényeg ebben, hogy a ma Magyarországon működő bankok tulajdoni viszonyait csak jó közelítéssel lehet megmondani. Az azonban tudott, hogy mekkora részvénymennyiség forog a különböző pénzintézetek papírjaiból a „parketten”. Ez több ezermilliárdos vagyon. Ha ennek a feléről gondolja úgy a mai kormányzat, hogy „illő lenne” magyar kézben tartani, akkor is több ezer milliárdról beszélhetünk. Óriási pénz! Erre mondta Vanek úr – Rejtő Jenő örökbecsűjében, a Piszkos Fredben – „Drága Sztrovacsek, ennyi pénz csak a számtanpéldában van”.
A másik sarkalatos kérdés: mi számít magyar tulajdonnak? Az állam tulajdona? Netán néhány „helyzetbe hozott” magyar üzletember (szándékosan nem használom az eléggé lejáratott „oligarcha” kifejezést)?
Az igazi kérdés persze az, hogy a megvalósításhoz vajon honnan lesz – bárkinek is: államnak, magánszemélyeknek – ennyi pénz, amivel e tulajdoni hányadokat meg lehet szerezni?
Ha az állam akarja megszerezni, akkor bizony fokoznia kell a költségvetés bevételeit, mert csak így tehet szert azokra a milliárdokra, amiből részvényeket vásárol. Lásd: MOL pakett megvásárlása. Ez a többlet pedig csak abból keletkezhet, hogy növeli az adókat és a más jogcímű bevételeket: illetékek, járulékok stb.
Ez a mai helyzetben kivitelezhetetlen, hiszen a gazdaság egyéni és tulajdonosi szereplőit további sarcokkal már nem lehet sújtani, mert így is működőképességük határán vannak. A roppant igazságos 16 százalékos személyi jövedelemadó megváltoztatásáról pedig szó sem lehet.
A találékonyságban már eljutottunk oda, hogy az állam saját kincstárát és nemzeti bankját is adóztatni akarja, de mint a kommentárokból kiderül, ennek a haszna tart a nullához, és csak időleges bevételeket generál a költségvetésben.
Szóval, kedves olvasóim, újra szembe találtuk magunkat a „merjünk nagyot álmodni” effektussal. Csak az a baj, hogy felébredve a kormány konstatálhatja: bilibe lóg a keze!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A BANKOK — AZOK A GAZOK (!?)

Egy kisebb baráti társaság jött össze a hét végén, és a beszélgetés (természetesen) előbb-útóbb a politikára terelődött. Dacára annak, hogy kis közösség tagjait a legnagyobb rossz(jó) indulattal sem lehet FIDESZ-fannak nevezni, mégis az jött le a beszélgetésből, hogy a lakosság legnagyobb részének halvány fogalmai sincsenek makrogazdasági összefüggésekről. Azokról, amelyek meghatározzák mindenapjaikat, amelyek befolyásolják saját életüket és az országét is.

Mielőtt a Kedves Olvasó unottan tovább lapozik, szenteljen egy kis figyelmet az alábbiakra. Csak úgy, hétköznapi fogalmazással vegyük sorra mindazokat a ma már nem egészen igaz állításokat, amelyekkel meg akarnak vezetni minket.

A bankok a bűnösek a mai válságban, mérhetetlen profitéhségük okán, megérdemlik, hogy megadóztassák őket.
Az állítás igaz is meg nem is. De a legnagyobb baj az, hogy ha a bankokról kialakult képet vizsgáljuk, akkor megjelenik legtöbbünk előtt egy általában korpulens figura, akit – rosszabb esetben szivarral a szájában vagdossa a részvények szelvényeit, jobb esetben Dagobert bácsi figurája tűnik fel, akinek a szeme helyén csinos dollárjelek szemléltetik pénzéhségét – nem érdekel más, mint a haszon.

Ez a kép azt erősíti, hogy a bankár – a tőke tulajdonosa – meghatározható személy, akinek temérdek vagyona adja erejét. Csakhogy a modern világban ez már koránt sincs így! A pénztőke ugyanis már nem nagyon köthető konkrét személyekhez. A világ nagy bankjai – a kicsik is – több tulajdonos (részvényes) kezében van. Részvényeik „forognak a tőzsdén, és akár egy nap alatt is gyökeresen megváltozhat tulajdonosi összetételük. A nyilvánosság előtt szereplő „bankárok” egyébként nem mások, mint jól fizetett alkalmazottak (menedzsment), akiknek a feladatuk, hogy a befektetők (részvénytulajdonosok) és a betétesek pénzét a legnagyobb gondossággal és haszonnal forgassák.
És itt jutunk el egy másik összefüggéshez. A nagy bankok tőkéjükhöz képest sokkal nagyobb (többszörös, több százszoros) összegeket kezelnek, forgatnak ügyfeleik megbízása alapján.
Ezek között az ügyfelek között magánemberek (Józsi bácsi, a maga folyószámlájával és kis megtakarításával) és nagyobb összegeket gyűjtő alapok szerepelnek. Az utóbbiak, például egy nyugdíjpénztár, egészségbiztosító pénztár az általa gyűjtött befizetéseket „forgatja” a bankok közreműködésével. Ezek általában hosszúlejáratú befektetések – nem ritka a 30-40 éves futamidő –, amelyek azt az anyagi alapot testesíti meg, ami alapján, majd a jövőben, emberek tíz és százezreinek fizetik majd a nyugdíját, egészségügyi ellátását. Itt különös felelősség hárul az alapkezelőkre és a bankokra. Hiszen ebben az esetekben polgárok tömegeinek egzisztenciális biztonságát kell garantálniuk.

A tőke társadalmasodása

Nehezíti a helyzetüket, hogy ezek a pénzösszegek a rendelkezésükre álló pénz többségét teszik ki. Ebből finanszírozzák a hiteleket, ezeket a pénzösszegeket adják oda különböző vállalkozásoknak rövid távú finanszírozásra, természetesen megfelelő kamatteher mellett. A gazdaságban megjelenő pénz tehát nem egyes tőketulajdonosokhoz köthető, hanem magához a társadalomhoz, hiszen ezeket a pénzeket az egyszerű állampolgárok takarították meg. Azaz a forgalomban levő pénztőke hatalmas hányada magától az adott ország polgáraitól származik. Ezt tekinthetjük a tőke társadalmasodásának.

A felelősség



Forrás: VG.hu

 Amikor a bankok tiltakoznak az ellen, hogy különféle adókkal elvonják a „hasznukat”, akkor nem elsősorban azért emelik fel a szavukat, hogy saját – egy részvényre jutó – osztalékukat mentsék, hanem azért, mert mindezek a korlátozások azoknak az alapoknak a hasznát veszélyeztetik, akiknek felelősséggel tartoznak. Ha ezek a nagy betétesek (a fent már említett alapok) kivonják pénzüket egy bankból, az likvid (mozgatható, kihelyezhető) pénz hiányában könnyen csődbe mehet. Mert a saját tőkéje nem elegendő ahhoz, hogy a további üzletmenetet folytassa. A nagy betétesek persze abba a bankba viszik az általuk gyűjtött vagyont, ahol a legnagyobb biztonságban tudják, hiszen szerződésben ezt vállalták ügyfeleikkel szemben. Felelősek az általuk kezelt pénzekkel és azok hozamával kapcsolatban. Kénytelenek elvinni a pénzüket abból a környezetből, ahol az nem megfelelően hasznosul.
Ilyen példa volt Magyarországon a manyup-ok államosítása. Dacára annak, hogy ezzel virtuálisan csökkentette az államháztartás hiányát az így bevont állampapírok tömege (2600 milliárd értékben), ám mégsem jelentett komoly eredményt, mert a bizalomhiány következtében megugró árfolyamok és a CDS felárak rögtön amortizálták is ezeket az eredményeket. A másik hiba pedig az volt, hogy a gazdaságpolitika nem volt elég türelmes. Mondhatjuk azt is, éhes volt. Mert az elkövetkező öt esztendőben a manyup-ok egyre nagyobb mértékben változzák volna ki a kifizetéseket. 2025-re pedig – az eredeti tervek szerint teljesen helyre állt volna a költségvetés nyugdíjkasszája. Nem igazolódott az sem, hogy a magyarországi nyugdíjpénztárak rosszul gazdálkodtak. (Aki ebben kételkedik, ezen a linken nézhet utána a puszta tényeknek.)

Szóval, a lényeg:

Ha a pénzforrásokat mesterségesen szűkítjük – különadókkal, mindenféle díjakkal sarcolják meg őket, akkor a fenti elkötelezettség alapján kénytelenek a hitelezésüket csökkenteni, a kockázatok és növekedő működési terhek miatt a hitelkamatokat növelni. Márpedig egy bizonyos kamatszint felett a gazdálkodónak már nem érdemes hitelt felvenni, mert nem képes kitermelni a kamatokat. Így inkább elhalasztja a beruházásait, nem bővíti a termelést. Nem vesz fel új alkalmazottat, nem növeli azok fizetését.


forrás: KSH

 Így a fogyasztás csökken. A csökkenő fogyasztás azt eredményezi, hogy a ma még termelő vállalkozások megrendelései csökkennek. A csökkenő megrendelés kevesebb bevételt hoz, a túlélés érdekében a vállalkozás munkaerőt bocsát el. Az elbocsátottak kénytelenek megélhetésük biztosítása érdekében kevesebbet fogyasztani. Így kialakul egy ördögi kör, amiből igen nehéz a menekvés, mert minden egyes eleme egymást erősítő kényszercselekvést okoz.
Ha mindezt megértjük, akkor látható, hogy a jelenlegi „unortodox” gazdaságpolitika törvényszerűen viszi az országot a romlásba, hiszen Magyarországon nincs elegendő likvid tőke arra, hogy a gazdaságot felpörgesse. Az a szöveg pedig, hogy a fő „csapásirány” a költségvetés hiányának csökkentése, az mindössze átverés. Nem releváns ugyanis, hogy mekkora a költségvetés hiánya, ha a gazdaság egyébként működik, van fogyasztás, amiből az államnak mindenféle jövedelme keletkezik (ÁFA, SzJA, stb.) A csapda ott van, hogy ez a gazdaságpolitika elérte ugyan a költségvetés hiányának csökkentését, csak közben lebontotta azokat az alapokat, amiből a jövőben bevételei keletkezhetnek. A csökkenő fogyasztás és termelés az adóbevételek drasztikus csökkenését eredményezi. Ez indokolja, hogy az IMF-hez és az unióhoz forduljanak, mert hosszú távon nem lesz finanszírozható az ország.
Ha így folytatják tovább, a gazdasági összeomlás – hiába a tervezett 2,3 százalékos költségvetési hiány – nem sokat várat magára.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MEDDIG MÉG???

Az átlagos magyar állampolgár ül otthon, előveszi a pénzecskéjét, számolgatja, hogy mire jut neki. Ezt eddig a lakosság kb. harmada tette, ők tartoztak ugyani abba a kategóriába, aki a rendelkezésére álló forrásokból képes volt valahogyan – a társadalmi minimum szintjén – megélni. A társadalom csaknem 15 százaléka azonban ma már a mélyszegénységben él, azaz forrásai (szociális támogatásai és egyéb jövedelemforrásai) nem fedezik a mindennapos megélhetését.

A fennmaradó 55 százalék nagy része sem dúskál a javakban. Csökkennek vagy teljesen megszűnnek megtakarításai, egyre kevesebbet költ saját szellemi és fizikai rekrációjára. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy nem utazik üdülni, a szabadságát lakóhelyén tölti a négy fal között, nem, vagy a korábbinál jóval kevesebbet költ kultúrára (színházra, könyvre, egyéb szellemi kikapcsolódásra, ad absurdum kocsmára).
Mindössze a társadalom tíz százalékát teszik ki azok, akik a mai helyzetben is megtalálják számításaikat, jövedelmük nőtt vagy nem csökkent.
Éppen ezért igen problémás a kormány újabb gazdaságpolitikai törekvése, amely el akarja inflálni az adósságállomány egy részét, így növelve a költségvetés bevételeit, kiegyensúlyozandó annak egyensúlytalanságait.
Az inflációban mi magyarok vagyunk a világon a csúcstartók. Az 1946.január elsején bevezetett adópengőt a régihez viszonyítva 1:1 arányban váltották, ez az arány 1946 júliusára 1: 200x1010 arányra romlott. Ez az újkori történelem legnagyobb pénzromlása. (forrás: Magyar Nagylexikon, Kronológia 2. kötet 1301. és 1307. oldal) Sok háztartásban és a nagyi sublótjában talán még fellelhetők a 10 billió millpengősök. Ez a folyamat mind a gazdaságra mind a lakosságra pusztítóan hat.
Bár az 1946-os hiperinfláció nem ismétlődött meg a magyar gazdaságban, ám a gazdaságpolitika mindig is kacérkodott ezzel az eszközzel, mint a költségvetési egyensúly fenntartásának eszközével.
Ezzel a közgazdászok jelentős része nem ért egyet – sem konzervatív, sem ellenzéki oldalon –, ám a kormány teszi a dolgát. Azaz olyan lépéseket tervez, amely újfent a legkiszolgáltatottabb rétegeket viszi a tönk szélére.

Azzal egy cseppet sem törődik a miniszterelnök, hogy az eddig mélyszegénységben és szegénységben élő milliók ezután miként fognak megélni, azzal sem foglalkozik, hogy az általa „preferált középosztály” szép csendesen csúszik lefelé.
A kormány a napi problémákat látva ötletel, nincs kialakult képe arról, hogy a hazai gazdaságot milyen irányban, milyen úton lehetne kivezetni a csődből. Az az út, amelyen a kormány jár, csak propagandisztikusan sikeres, a valóságban romok és rombolás marad utána.


Forrás: Portfolio.hu

 Elegendő csak a KSH közzétett adatait áttekinteni az elmúlt két évről. Csökkentek a vállalkozások száma és jövedelmezősége, csökkentek a hitelek, a bankok hitelkihelyezései. Csökkent a lakosság megtakarítása, az elmúlt esztendőben az elmúlt 20 év legalacsonyabb szintjét produkálta. Ugyanakkor a kormány erőlteti, hogy e kevéske megtakarítások is állampapírokban jelenjenek meg. Ez ugyan azt hozza magával, hogy a lakosság finanszírozza egyrészt az államot, nem pedig külső piaci szereplők. Ám a kamat akkor is kamat marad, a későbbiekben ki kell fizetni.
E lépéssel párhuzamosan a lakosság kivonja a pénzét a kereskedelmi bankokból (hiszen állampapírt: kötvényt, kincstárjegyet vesz), a bankok likviditása pedig csökken. Azaz kevesebb forrást képesek kihelyezni a gazdaságba vagy a lakosságnak. Ebből pedig aligha lesz növekedés, fogyasztásélénkülés.
A kígyó beleharapott a saját farkába, és mohón kezdi nyelni saját magát.
Mikor lesz már vége ennek az öngerjesztő folyamatnak?
Mikor döbben már rá a kormány, hogy végzetesen rossz úton jár? Miért kell pusztán presztízs érdekek mentén feláldozni a még meglevő értékeinket (amit hamarosan elvisz az infláció)? Mikor jön már rá a magyar politikai elit (kormánypártok és ellenzékiek egyaránt), hogy húsz évvel a rendszerváltás után, a kapitalizmus keretei között kellene egy eredményes tervet kidolgozni az ország felemelésére?
Kapitalizmusban, az annak megfelelő eszközökkel és módszerekkel, nem szociális és populista demagógiával!

A FAGYI VISSZANYAL

Demján Sándor, mint az egyik leggazdagabb magyar, egy komoly üzletről tartott sajtótájékoztatóján szordínósan, de nekiesett a kormánynak. Megnyilatkozása ékesen bizonyítja, hogy – hazai középosztály felemelése ide vagy oda – a kormány teljesen bornírt gazdasági döntéseket hoz — saját bázisát jelentő hazai vállalkozók ellen.


Először is: tisztázzunk valamit.
Kis ország, kis tőkései a szereplői ennek a játszmának.
Akit(ket) itthon felsorol a Top 100-ban a Napi Gazdaság összeállítása, azok Európában maximum jómódúaknak – kis túlzással gazdagnak – mondhatók. A kontinens összehasonlításában nem férnek bele a világ top-1000 klubjába. A statisztika szerint a közép-európaiak közül 14-en fértek bele a fenti társaságba, a legelőkelőbb 89. helyen egy cseh milliárdos tanyázik 7,6 milliárd dolláros, a 937. helyen pedig egy román üzletember mindössze 1 milliárdos (USD) vagyonnal. Hozzájuk képest a hazai listát vezető Demján Sándor – a maga 140 milliárd forintos (0,6 milliárd USD) vagyonával – szinte „szegénynek” tekinthető.

A kormány még e szerény szereplőket is el kívánja lehetetleníteni. A „plázastop” néven elhíresült törvénnyel gátolja, hogy a hazai befektetők megvalósítsák terveiket. Ez persze nem csak a befektetők problémája. A hazai építőipar e törvény miatt 200-300 milliárd értékű beruházásról marad le. Ez azt is jelenti, hogy nem alkalmaz embereket, sőt, el is bocsát megrendelések híján. Az állam adó- és járulékbevételektől esik el. (Demján szerint ez az összeg elérheti a 100-150 milliárdot).
És ami a legnagyobb baj: a hazai befektetők itthon termelt haszna más országokba vándorol. Azt a 45 milliárdot, amit mostani üzlete eredményeként a legnagyobb hazai vállalkozó elkönyvelt, nem itthon, hanem Romániában, Lengyelországban fekteti be, mert ott ez megéri.

Ez pedig nem arról szól, hogy a hazai nagytőkések – akik persze csak magyar mércével azok – „hazafiatlanok” lennének. A kormány bornírt törvénykezése és gazdaságpolitikája az, ami arra készteti őket, hogy határainkon túl tevékenykedjenek.
A Széll Kálmán Terv már a kezdet kezdetén kudarcra volt ítélve, mert olyanok hozták létre, akik valamiféle sajátos elv alapján képzelik a gazdaság működését. Nem hallgattak azokra a gyakorló közgazdasági szakemberekre, vállalkozókra, akik elegendő hazai és nemzetközi tapasztalattal rendelkeztek.

Minden, ami azóta történt fokozatosan lehetetlenítette el – még a látszólagos nyereség ellenére is – a hazai tőketulajdonosokat. Nem kivétel ez alól a CBA sem, amely ugyan látszólag nyertese az ügynek a Match és egyéb kivonuló kereskedelmi láncok felvásárlásával. A Lázár testvéreknek ugyanis szembe kell nézniük azzal, hogy lehetséges, hogy az üzletláncok az ölükbe hullanak, ám a megjósolható csökkenő kereslet nem fogja kitermelni még az üzemeltetéshez szükséges hasznot sem. Azaz, a látszólag nyereséges üzlet az elkövetkező két recessziós év alatt komoly veszteségbe fordul, amelyhez nem rendelkeznek elegendő tőketartalékkal.

Nem tisztem megvédeni a magyar top 100-at (amiben az említett Lázár testvérek nem is szerepelnek), de azt el kell ismerni, hogy vagyonuk működtetésével több ezer embernek adnak munkát és megélhetést, komoly összegekkel járulnak hozzá a költségvetéshez és a közalapokhoz (egészség és nyugdíjalapok).
Ha a kormány ezeket az embereket – és vagyonukat – arra kényszeríti, hogy azt másutt kamatoztassák, úgy nem a tőketulajdonosokkal bánik el, hanem azokkal a tömegekkel, akik ezeknek az alkalmazásában állnak, továbbá saját magával, mert óriási költségvetési bevételektől fosztja meg saját magát.

Hasonlóan járt a kormány a bankokkal is. Csak Csányi Sándornak köszönhető – aki mint az egyik legnagyobb piaci részesedést birtokló hazai bank vezérigazgatója (nem meghatározó tulajdonosa, csak vezető managere) – hogy végül is sikerült bizonyos, korlátozott feltételeket teremteni a hazai hitelezéshez. Mert azt azért ne feledjük, hogy fontos dolog a devizahiteles tömegek valamiféle megsegítése, de ennél még fontosabb a gazdasági szektor hitelezésének folyamatossága.
A kormány össze-vissza gazdasági lépéseivel pedig ezt is veszélyeztette.

Erre szokták mondani: aki másnak vermet ás, maga esik bele!