A LÉNYEGRŐL

Szándékosan nem írtam mostanában. Ki akartam maradni a nemzeti ünnep eseményeinek kommentálásából, ami mind a mai napig uralja a médiát, az internetes portálokat.

Mégis akkor mi lehet az a lényeg, ami megérdemli azt, hogy címben is hangsúlyozzuk?

Mindenekelőtt az, hogy a magyar társadalom hogyan viszonyul ahhoz a politikai rendszerhez, amiben él.

A közvélemény kutatások azt mutatják, hogy a magyar választóknak egy-másfélmilliós sokasága tartja a maga számára egyedül üdvözítőnek a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Megtalálják benne egzisztenciális biztonságukat, politikai credójukat. Ne részletezzük, hogy ez a társadalmi csoport mely rétegekből rekrutálódik pontosan, legyen elég annyi, hogy az úgynevezett középosztály adja a zömöt és az az idősebb generáció, amely elégedett a fokozott állami szerepvállalás hangoztatásával. Ez érthető is, hiszen utóbbiak az alávetettségben és kiszolgáltatottságban szocializálódtak, ahol mindig megmondták nekik, hogy mit kell cselekedniük (és mit nem szabad), cserébe pedig valamiféle valós vagy virtuális biztonságban tudhatták magukat (volt munkahely, megélhetés, némi jutalom).

A választók többsége azonban – csaknem nyolcmillió ember – igen elégedetlen jelen helyzetével. Ugyanakkor olyan helyzetben van, hogy nem lát elegendő erőt a politikai palettán, amelyben megbízva, esetleg változtathatna helyzetén. Egyrészt nincs elegendő forrása arra, hogy valóban kifejezze elégedetlenségét (se kedve se pénze arra, hogy különböző megmozdulásokon vegyen részt), és nem lát olyan politikai platformot, amelyet jó szívvel támogatna.

Persze ebben szerepet játszik az a propaganda, amely az elmúlt hét évben folyamatosan „karakter gyilkolta” az ellenzéki pártokat. Ez a választók tudatában és véleményalkotásában igen jelentős szerepet játszik. Hiába bizonygatják az érintett pártok és politikusok, hogy a rágalmak egy része légből kapott, ez nem jelenik meg olyan erővel, mint a kormányzati kommunikáció.

Nem véletlenül nem használom a „polgár” szót. A politikai pártok – mindkét oldalon – előszeretettel használják ezt a jelzőt. Csak azt feledik el, hogy ma kis hazánkban elenyésző a polgárok száma. A polgár ugyanis nem egy jelző a választóra aggatva, hanem egyfajta magatartási forma. Ez pedig meghatározza azt a személyt, akire ez a jelző ráillik. Így lesz a jelzőből főnév.

A polgár tulajdonsága, hogy felelősséget vállal. Elsősorban saját magáért és közvetlen környezetéért. A polgár tudja, hogy az állam az elsősorban nem hatalom felette, hanem egy szolgáltató intézmény, amely különféle közjószágokat (védelmet, oktatást, gyógyellátást, államigazgatást, jogszolgáltatást, stb.) biztosít az adóiért cserébe. A polgár kevéssé befolyásolható. Az általa halott kommunikációt képes felülbírálni, összehasonlítani azt a mindennapi valósággal, ebből következtetéseket levonni.

Valljuk be őszintén: igen kevés honfitársunk cselekszik így!

Sokkal egyszerűbb a számunkra ismerős (vagy ismeretlen, de jól hangzó) propagandát elfogadni és magunkévá tenni. (Álljon itt egy kis példa: A napokban, egy társaságban szóba került a Mindenki című film és annak Oscar díja. A társaság egy tagja – hangsúlyozva hogy a filmet nem látta – azt nemzetellenesnek mondta, azzal érvelve, hogy ez a Soros-féle manipuláció kapta meg az Oscart. Néhányan döbbenten hallgattuk, és értetlenségünknek adtunk hangot, hogy miként lehet bármiféle véleményt is kialakítani arról, amit nem láttunk. A szóló azonban kitartott amellett, hogy amit állít biztos igaz, mert számára meghatározó médiumok fogalmazták meg azt. 

Ez persze csak egy csepp (nincs benne a tenger), de mutatja, hogy az egyébként átlagos embereket miként hálóz be napjaink elfogult kommunikációja.

Persze önállóan véleményt alkotni munkás. Gondolkodni fárasztó. Utána nézni híreknek, megnézni, hogy az érintett vagy az „ellentétes oldal” miként vélekedik ugyanarról — rabolja az időnket. Esetleg órákat kell ülni a net előtt és nem árt, ha nyelveket is tudunk. Ám mindez nem kerülhető meg, ha felelősen szeretnénk dönteni a saját sorsunkról és életünkről.

Éppen ezért: jó lenne már, ha a társadalom eme állapotát figyelembe vennék az ellenzéki pártok is. Úgy kell programjaikat és kommunikációikat szervezni és tervezni, hogy az érthető módon elérjen a társadalom legelhagyottabb rétegeihez is.

Ha nem ezt teszik, úgy ne csodálkozzanak azon, hogy a továbbiakban is ellenzéki vegetálásra lesznek utalva, és az ország rohan majd az egyre mélyülő káoszba.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MI VÁRHATÓ? — REÁLIS JÖVŐKÉP KÉTSÉGEKKEL

A (nemzetközi)helyzet bonyolódik, kedves Pelikán! – mondotta Virág elvtárs a felejthetetlen Tanú című filmben.

Forrás: Internet

Feleim! A helyzet ma is bonyolult! Az ellenzék nem mutat komolyabb együttműködési hajlandóságot. Rég megunt panelek szállnak a politikai légtérben, szinte teljesen hatástalanul. A nép, „az istenadta”, pedig sztoikus nyugalommal fogad minden bornírt kezdeményezést. Már legyinteni se legyint rá, mert nem érdemes. Bicskanyitogató intézkedések sorozatát éljük meg minden különösebb felháborodás nélkül: intézmények bezárása (Kulturális Örökség Hivatala), hivatalos szájakból elhangzó ostoba megnyilvánulások (IMF-követelések) és sorolhatjuk a végtelenségig.

Mégis mire számíthat az átlagpolgár?

A megszellőztetett – Lázás János által beterjesztésre tervezett – választási végrehajtási törvény nyíltan Alaptörvény ellenessége is csak laza véleményeket és erőtlen tiltakozást váltott ki az ellenzéki pártokból, sőt: a kopogtatócédulák eltörlésével kapcsolatos FIDESZ-es „engedmény” még alkualapot szolgáltat egyeseknek.


Forrás: Internet - dehir.hu

 Minden jel arra mutat, hogy a jelen kormánypárt bizakodva tekint a jövőbe, mert ezzel a közjogi háttérrel csak akkor veszti el a választásokat, ha minden magyar szavazásra jogosult állampolgár elmegy szavazni. Erre pedig az elmúlt húsz év alatt egyetlen parlamenti választáson sem volt példa. De, hogy a státusuk megingathatatlan legyen, a kopogtatócédulák helyett bevezetik a regisztráció rendszerét. Ez pedig azt jelenti, hogy az állampolgároknak két alkalommal kell megjelenniük a választásokkal kapcsolatban a „hivatalosság” előtt. Először akkor, amikor fel kell keresniük a hivatalt, amikor regisztráltatják magukat, másodszor pedig a szavazás napján. Ez már csak ezért is aggályos, mert azt is jelenti, a dolgozóknak munkaidő kedvezményt kell kérniük, hogy időben (félfogadásra) odaérjenek, az idősek pedig nem biztos, hogy veszik ehhez a fáradságot.
Nem áll meg az az érv, hogy minderre azért van szükség, hogy a határon túli kettős magyar állampolgárok is szavazhassanak. Azoknak valóban kell a regisztráció, a hazai polgárokról azonban rendelkezésre áll a teljes választói adatbázis.

Forrás: Internet

A választási manipulációnak az lehet a vége, hogy a következő négy évre (2014-18-as időszakra) is a Orbán Viktor kormánya szerencséltet bennünket. Mint ahogyan azt a kötsei polgári pikniken is kijelentette: a rossz után most jön a jó. Ez pedig azt jelenti, hogy az elkövetkező években is arra a matolcsyzmusra számíthatunk, mint amit az elmúlt két évben gyakoroltak.
Ennek pedig messze ható következményei lesznek. A fiatalság ki fog vonulni az országból, az a tőke, amely eddig még „szerencséltetett” bennünket némi beruházásokkal, kivonja üzemeiket. Növekedni fog a munkanélküliség, ezzel egyenes arányban csökken a vásárlóerő, aminek következtében a hazai vállalkozások is csődközeli helyzetbe kerülnek (Lásd: Portugália és Görögország).
Szóval, valami ilyesmire lehet számítani. Lehetne részletezni ezt a jövőképet, kitérve az egészségügy és az oktatás területére is, de a bloggernek is van szíve, nem terheli e horrorral az olvasóit.

Van egy másik verzió is.

Tételezzük fel, hogy a mai ellenzék sikeres lesz a következő választásokon. Mit tehet egy megalakuló kormány. Sajnos szinte semmit. Útját állja majd a sarkalatos törvények sokasága. A kiigazító gazdasági és közjogi lépéseit sem teheti meg, mert a parlamentben – nagy valószínűséggel – nem lesz kétharmados többsége. Így beszorul egy korlátozott mozgástérbe, és a törvény szellemében, ha nem fogadják el az éppen esedékes költségvetést, úgy a köztársasági elnöknek joga lesz feloszlatni az országgyűlést.
Amennyiben mégis sikerül valamiféle kompromisszumok sorát felállítva kormányoznia, szembesülnie kell a gazdaság lepukkadt állapotával. Ez pedig újabb „megszorításokat” feltételez. Nincs lehetősége arra, hogy a 2010 óta megkurtított jogosultságokat és egyéb szociális intézkedéseket visszaállítsa. Azt esetleg megteheti, hogy a legneuralgikusabb intézkedéseket visszavonja. Ilyen lehet például a korkedvezményes nyugdíjak rendszerének visszaállítása. Ezt indokolja az is, hogy ha ezt nem teszi meg, úgy e területek rekrutációja (utánpótlása) megszűnhet. Ugyanakkor az érintett területek létszáma (honvédség, rendőrség, katasztrófavédelem és egyes iparágak) nem nagy, becslések szerint alig haladja meg a százezer főt. E réteg nem olyan nagy a teljes nyugdíjas társadalomban (3,2 millió fő), hogy ellátásuk komoly problémákat okozzon.
Mivel a nyugdíjrendszerben nincs már lehetőség a magánnyugdíj-pénztárak visszaállítására, így egy új kormánynak sincs más lehetősége a rendszer fenntartására, mint a Bajnai-kormány megkezdte út. Azaz: növelni kell a korhatárokat, a mai korhatár válik a kedvezményes nyugdíjak alapjává. Bár ez is igen magas, hiszen a fent említett hivatásokban és szakmákban az „elhasználódás” sokszorosa az egyéb alkalmazotti viszonyoknak.
A kétharmados törvények sokasága, az Alaptörvényben megfogalmazott államadóssági szint is mind-mind az ellen hat, hogy viszonylag rövid idő alatt az országot egy tartós növekedési pályára lehessen állítani. Ugyanakkor a következő kormánynak számolnia kell azzal is, hogy a 2010 közepe óta – magas kamattal, „piaci feltételekkel” – kibocsátott rövid lejáratú (5-10 éves futamidejű) állampapírok kamatai igen megterhelik a költségvetést a 2014. utáni években.
Mindezek alapján egy következtetés adódik. Normális, gondolkodó polgár nem ringatja magát abban a hitben, hogy elegendő a jelenlegi kormány leváltása, és megnyílik a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
Az igazi munka és nehézségek majd csak ezután jönnek. Mindenképpen. Ha marad a mostani kormányzat, akkor hibás gazdaságpolitikája miatt, ha leváltják őket, akkor pedig az újjászervezés és építés nehézségei miatt.
Ez áll előttünk. Nem kimondottan rózsaszín jövő. De ez van!
Mindezt köszönhetjük annak az unortodox politikának, amit a FIDESZ pszichés zavarokkal küzdő vezére testesít meg.

Ceterum Censeo OV esse delendam!

„EZ A FIDELITAS (KISZ) ÉPPEN OLYAN JÓ, ÉPPEN AZT TESZI, AMIT KELL…”

Mottó az „Addig jó, míg Kádár él” című műsorból.

Forrás: Internet

A kormányfő, mindannyiunk NER vezetője, találkozott a FIDELITAS vezetőivel. Szép és dícséretes dolog. Meg kell hallgatni az ifjúságot (azok képviselőit), hogy a társadalom e szegmenséről is szerezzünk első kézből információkat. Az persze egy másik kérdés, hogy tekinthető-e a FIDELITAS a fiatalok reprezentatív szervezetének?
Minden esetre a miniszterelnök szerint e szervezetnek „nincs versenytársa a pályán”. Arról is biztosította a résztvevőket, hogy ők „nem egy szakszervezet… hanem egy politikai mozgalom részei”. Oly annyira fontosak, hogy képviselőik a parlamentben többen vannak mint az LMP.
Orbán Viktor nem fogta vissza magát beszédében. Szavaiból ijesztő jövőkép bontakozik ki. Ugyanis azt a politikai és jövőképet sulykolja a fiataloknak, ami láthatóan a tények ellenében hat. Csak néhány gyöngyszem ennek igazolására:
Szerinte ugyanis változtatni kell a perverz módon megfogalmazott, a vesztes csatákat előtérbe helyező magyar történelemszemléleten.
Nocsak-nocsak!
És mit tetszik a helyébe állítani? Mert az történelmi tény, hogy az elmúlt 500 évben magyarok nem nyertek csatákat! Ami ütközetet megnyertek, azt hősiesen tették, de a háborúkat, azokat elvesztették. Így nagyon sok dicsekedni, ünnepelni valónk nincs. Amit a miniszterelnök mond az nem más, mint felhívás történelemhamisításra annak a jelszónak a jegyében, amit már ismerünk: „akié a múlt, azé a jövő!”. Felelős politikus ilyet a 21. században – már csak az információs társadalom kiteljesedése okán – ki sem ejt a száján.


Forrás: Internet

Erről a szövegről már elfeledkeztek?

Hasonlóan érdekes véleményt fogalmazott meg sakktábla elméletében, miszerint a nyugat-európai társadalmak a lecsúszás állapotában vannak. Az kétségtelen tény – a legutolsó híradások is erről szólnak –, hogy komoly pénzügyi válsággal küzd az euro-övezet, ám gazdasági potenciáljuk, piaci részesedésük még mindig sokszorosa a közép-európai térségnek. Az az emelkedő, amin a sakktábla közép-európai parasztjainak fel kell kapaszkodnia, kétségtelenül nagyobb erőfeszítést igényel, mint nyugati társaiknak a fékezés. Ugyanis a felfelé meneteléshez jelen pillanatban csak az akaratunk van meg, minden más – tőke, innováció, infrastruktúra, energia, ásványi és egyéb nyersanyagok – hiányoznak. Márpedig ezeket pontosan attól a nyugattól szerezzük be, amelyet most oly nagy elánnal temetünk.
Szerintem lehet hülyíteni a fiatal generációt azzal, hogy majd öt év múlva tömegével jönnek haza azok a fiatalok, akik ma Nagy-Britanniában, Németországban, Skandináviában alapozzák meg szerencséjüket és egzisztenciájukat. Ám nagy valószínűséggel ezek közül csak azok jelennek majd meg itthon, akik az ottani verseny vesztesei lesznek.
Ilyen körülmények között legalább is kétséges a miniszterelnök látomása, miszerint az ifjúsági szervezet feladata az ország „megfelelő polcra” emelése.
Persze lehetek pikírt: az alsó polc is polc. Mint tudjuk, oda helyezik a nem kurrens árut (lejárt, „akciós” termékeket) az áruházak gondoláin.
És az utolsó, de egyáltalán nem elhanyagolható megjegyzés.
A konzultációba bevont ifjúsági szervezet – bármennyire is „egyedül van a pályán” –, nem képviseli a magyar fiatalság egészét, többek között azt a 25 százaléknyi állástalant sem, akik erejük megfeszítésével, képzetten, a kor kívánalmainak megfelelő tudással akarnak elhelyezkedni Magyarországon, a munka világában.

Ceterum censeo OV esse delendam!