A LÉNYEGRŐL

Szándékosan nem írtam mostanában. Ki akartam maradni a nemzeti ünnep eseményeinek kommentálásából, ami mind a mai napig uralja a médiát, az internetes portálokat.

Mégis akkor mi lehet az a lényeg, ami megérdemli azt, hogy címben is hangsúlyozzuk?

Mindenekelőtt az, hogy a magyar társadalom hogyan viszonyul ahhoz a politikai rendszerhez, amiben él.

A közvélemény kutatások azt mutatják, hogy a magyar választóknak egy-másfélmilliós sokasága tartja a maga számára egyedül üdvözítőnek a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Megtalálják benne egzisztenciális biztonságukat, politikai credójukat. Ne részletezzük, hogy ez a társadalmi csoport mely rétegekből rekrutálódik pontosan, legyen elég annyi, hogy az úgynevezett középosztály adja a zömöt és az az idősebb generáció, amely elégedett a fokozott állami szerepvállalás hangoztatásával. Ez érthető is, hiszen utóbbiak az alávetettségben és kiszolgáltatottságban szocializálódtak, ahol mindig megmondták nekik, hogy mit kell cselekedniük (és mit nem szabad), cserébe pedig valamiféle valós vagy virtuális biztonságban tudhatták magukat (volt munkahely, megélhetés, némi jutalom).

A választók többsége azonban – csaknem nyolcmillió ember – igen elégedetlen jelen helyzetével. Ugyanakkor olyan helyzetben van, hogy nem lát elegendő erőt a politikai palettán, amelyben megbízva, esetleg változtathatna helyzetén. Egyrészt nincs elegendő forrása arra, hogy valóban kifejezze elégedetlenségét (se kedve se pénze arra, hogy különböző megmozdulásokon vegyen részt), és nem lát olyan politikai platformot, amelyet jó szívvel támogatna.

Persze ebben szerepet játszik az a propaganda, amely az elmúlt hét évben folyamatosan „karakter gyilkolta” az ellenzéki pártokat. Ez a választók tudatában és véleményalkotásában igen jelentős szerepet játszik. Hiába bizonygatják az érintett pártok és politikusok, hogy a rágalmak egy része légből kapott, ez nem jelenik meg olyan erővel, mint a kormányzati kommunikáció.

Nem véletlenül nem használom a „polgár” szót. A politikai pártok – mindkét oldalon – előszeretettel használják ezt a jelzőt. Csak azt feledik el, hogy ma kis hazánkban elenyésző a polgárok száma. A polgár ugyanis nem egy jelző a választóra aggatva, hanem egyfajta magatartási forma. Ez pedig meghatározza azt a személyt, akire ez a jelző ráillik. Így lesz a jelzőből főnév.

A polgár tulajdonsága, hogy felelősséget vállal. Elsősorban saját magáért és közvetlen környezetéért. A polgár tudja, hogy az állam az elsősorban nem hatalom felette, hanem egy szolgáltató intézmény, amely különféle közjószágokat (védelmet, oktatást, gyógyellátást, államigazgatást, jogszolgáltatást, stb.) biztosít az adóiért cserébe. A polgár kevéssé befolyásolható. Az általa halott kommunikációt képes felülbírálni, összehasonlítani azt a mindennapi valósággal, ebből következtetéseket levonni.

Valljuk be őszintén: igen kevés honfitársunk cselekszik így!

Sokkal egyszerűbb a számunkra ismerős (vagy ismeretlen, de jól hangzó) propagandát elfogadni és magunkévá tenni. (Álljon itt egy kis példa: A napokban, egy társaságban szóba került a Mindenki című film és annak Oscar díja. A társaság egy tagja – hangsúlyozva hogy a filmet nem látta – azt nemzetellenesnek mondta, azzal érvelve, hogy ez a Soros-féle manipuláció kapta meg az Oscart. Néhányan döbbenten hallgattuk, és értetlenségünknek adtunk hangot, hogy miként lehet bármiféle véleményt is kialakítani arról, amit nem láttunk. A szóló azonban kitartott amellett, hogy amit állít biztos igaz, mert számára meghatározó médiumok fogalmazták meg azt. 

Ez persze csak egy csepp (nincs benne a tenger), de mutatja, hogy az egyébként átlagos embereket miként hálóz be napjaink elfogult kommunikációja.

Persze önállóan véleményt alkotni munkás. Gondolkodni fárasztó. Utána nézni híreknek, megnézni, hogy az érintett vagy az „ellentétes oldal” miként vélekedik ugyanarról — rabolja az időnket. Esetleg órákat kell ülni a net előtt és nem árt, ha nyelveket is tudunk. Ám mindez nem kerülhető meg, ha felelősen szeretnénk dönteni a saját sorsunkról és életünkről.

Éppen ezért: jó lenne már, ha a társadalom eme állapotát figyelembe vennék az ellenzéki pártok is. Úgy kell programjaikat és kommunikációikat szervezni és tervezni, hogy az érthető módon elérjen a társadalom legelhagyottabb rétegeihez is.

Ha nem ezt teszik, úgy ne csodálkozzanak azon, hogy a továbbiakban is ellenzéki vegetálásra lesznek utalva, és az ország rohan majd az egyre mélyülő káoszba.

Ceterum censeo OV esse delendam!