NYUGDÍJ — GYEREKEK — JÖVŐ

Elég nagy port kavart a sajtóban a Népesedési Kerekasztal javaslata a nyugdíjrendszer reformjára. A MTA elnöke hívta életre ezt a tanácsadó testületet, amelybe 30 szervezet – üzleti élet, a tudományos intézmények, az egyházak és a civil szféra – képviselőit hívta meg. A cél a a társadalmi együttműködés kiszélesítése a népesedés témakörében.

Nem kérdőjelezhetem meg a válogatás szakmaiságát, sem az abban résztvevők kompetenciáját. A probléma nem is abban van, hogy egy adott kérdésre e kitűnő testület milyen szakmai válaszokat ad.

A probléma a kormányzat kérdésfelvetésében van.

A kormány ugyanis a kérdéseit a saját „értékrendje” alapján veti fel, és kér erre – szigorúan a már említett politikai filozófia keretei között – válaszokat és megerősítést a hozzáértőktől.

A kérdés tehát az, hogy a kérdésfelvetés helye-e. Nézeteim és ismereteim szerint totálisan téves a kormány jövőről és a jövő problémáiról megfogalmazott ideológiája. Ez utóbbi a „munka társadalmából” indul ki.

Az első kutya már itt van elvermelve. A leglényegesebb kérdés ugyanis az, hogy mit tekintünk „munkának”?  Azoknak az anyagi javaknak az előállítását, ami szükséges a társadalom fenntartásához és fejlődéséhez vagy minden – jövedelmet biztosító, és adóval terhelhető – elfoglaltságot?

Az emberiség története ugyanis azt bizonyítja, hogy az ember – mint gondolkodó lény – igyekezett mindenkor megkönnyíteni azokat a tevékenységeket, amelyek önfenntartását, kényelmét szolgálták. Ez a folyamat különösen a XVIII. század végétől gyorsult fel, amúgy közönségesen ezt nevezzük tudományos-technikai fejlődésnek, technológiai forradalomnak. Mint azt napi életünkben tapasztalhatjuk, ez a fejlődés az elmúlt fél évszázadban olyan ütemű, hogy annak következményeit még a közeljövőre vonatkoztatva sem lehet pontosan megbecsülni.

A legújabb technológiák terjedése – robotizáció, energiatakarékos eszközök és berendezések, a környezettudatos fejlesztések – olyan változásokat hozhat rövid időn belül, amire a mai politikai és gazdasági rendszerek nincsenek (vagy kevéssé vannak) felkészülve. Egy biztos: a fejlődési trendek nem valószínű, hogy megváltoznak.

Forrás: Internet

A következmények pedig részben előre láthatók: a technológiai fejlődés egyre kevesebb élőmunkát (munkavállalót) igényel a gazdaság minden területén. Ez pedig felveti annak szükségét, hogy az államok gyökeresen felülvizsgálják elosztási rendszereiket. Az persze nagy kérdés – nem is vállalkozom a válaszra –, hogy ezt milyen formában oldják meg, de napjainkban is vannak kezdeményezések Európában e témában, például az állampolgári alapjövedelem.

Az eredeti kérdés – a jövő nyugdíjasainak ellátása – tehát nem válaszolható meg azzal, hogy növelni kell az adó- és járulékfizetők számát, mert előre látszik, hogy ez nem valósítható meg.

A népesedési kerekasztal másik tévedése pedig az, hogy a nyugdíjrendszer „gyakorlatilag bünteti a gyermekvállalást”. A felosztó-kirovó rendszernek – többek között – az a lényege, hogy a munkával töltött idő és járulékfizetés alapján határozza meg az egyén járandóságát. Ez a járandóság „individuális”, nincs köze ahhoz, hogy a járulékfizető (munkavállaló) milyen státusban van: házas-e vagy nem; vannak-e gyerekei és azok száma mennyi; férfi-e vagy nő?

A népesedési kérdések

A népesség gyarapodása vagy fogyása az nem nyugdíjkérdés, hanem szociális. Az, hogy „lesznek-e a jövőben adófizető állampolgárok” (már ez a megfogalmazás is bornírt) nem attól függ, hogy a potens szülők gondolnak-e a nyugdíjas éveikre vagy sem. A szociális rendszer működésétől – családtámogatási rendszerek, ösztönzők és fékek rendszerétől – függ az, hogy a fiatalok vállalnak-e gyermeket és mekkora családot terveznek.

Forrás: Internet - Tankönyvtar.hu

Mivel ma a kormánynak gyakorlatilag nincs az egész társadalomra kiterjedő koherens szociálpolitikája (az adókban megnyilvánuló és oly sokat emlegetett családbarátságot, amely igénybevétele gyakorlatilag jövedelemfüggő, az alsó jövedelmi decilisek simán kimaradnak belőle, mert nem képesek érvényesíteni) nem képes befolyásolni a népesedési trendeket.

Ma a világon mindenütt – kis hazánkban is – az egyik legnagyobb gond az, hogy a népesség többet fogyaszt, mint amennyit fenntartható módon meg lehet termelni az adott országban illetve az egész bolygón. Ezen a gondon lehet ugyan – rövid távon – segíteni a fogyasztás visszaszorításával és más takarékossági módszerekkel, de hosszú távon elkerülhetetlen a népesség növekedésének radikális korlátozása. Ezt néhány ENSZ elemzés is alátámasztja.

Sajnos a politika – így a magyar kormány sem – vesz tudomást ezekről a kérdésekről. Unortodox módon megy előre a maga útján, mintha semmiféle köze sem lenne a saját kontinenséhez, közvetlen környezetéhez.

Ez persze érthető, hiszen mai politikusaink legfeljebb négyéves távlatban és hatalomban képesek gondolkozni. Minden más elképzelésük, ami a jövőt illeti már nem tekinthető konstruktív – tényekkel és trendekkel alátámasztott – gondolkodásnak, csupán hagymázas elképzelésnek.

Normálisan gondolkodó ember ezért fogadja igen komoly kétségekkel mindazt a jövőképet, amelyet ez a kormány elképzel.

Ceterum censeo OV esse delendum!

GATYÁNK ÉS A NYUGDÍJ



Forrás: Internet, EU Gazdaságpilitikai Bizottsága

 Egy cikk jelent meg kedvenc hetilapom internetes kiadásán, amely ez alábbi blog bejegyzésen alapszik. Nincs is semmi baj ezzel az írással, hiszen korrekt számokra és statisztikai adatokra hivatkozva fejti ki kétségeit a fenntarthatóság (pénzügyi, finanszírozási szempontból) lehetőségeiről.

A gond azzal van, hogy ez egy egészen szűk szakmai szempontból elemzi a már említett számokat. Mint azt tudjuk, a társadalom nem csak a szűken értelmezett gazdaságból és költségvetési kiadásokból áll.
A probléma valós, nem is új keletű. A megoldás azonban egyáltalán nem pénzügyi, hanem sokkal inkább társadalomfilozófiai és politikai.
Már több korábbi írásomban említettem, hogy a 21. század elején a modern világnak szembe kell néznie egy új társadalmi krízissel, aminek a megoldása már nem lehetséges az eddig alkalmazott politikai ideológiák mentén.
Egyre több társadalomtudó állítja, hogy paradigmaváltásra van szükség, mert az emberiség – főleg annak fejlettebb része – eljutott egy olyan fokra, amikor többes kihívással kell szembesülnie.
Az egyik tényező a termelőeszközök, technológiák robbanásszerű fejlődése az elmúlt fél évszázad alatt. Ennek következtében a társadalmak sosem látott problémával találkoztak. Mégpedig azzal, hogy a létükhöz szükséges anyagi erőforrások és termékek előállításához nincs szükség a társadalom munkaképes lakosságának egészére, sőt a tendencia egyre gyorsuló ütemben a munkaerő csökkenését mutatja. A sokáig „megoldásnak” tűnő tercier szektor (személyi és nem anyagi jellegű, pl. pénzügyi szolgáltatások) sem szívja fel az így „felszabaduló” munkaerőt.
A másik figyelemre érdemes tény a tudományos fejlődéssel összefüggő, örvendetes következmény. Az emberi életkor ugrásszerű növekedése – amit némelyek az igen pejoratív „elöregedés” jelzővel illetnek – az egészségipar és az egyéb életkörülmények javulásának köszönhető.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a környezeti fenntarthatóság követelményeit sem. (Ebben az írásban nem részletezzük ennek fontosságát.)
A fejlett világban (Pl.: G-20-ak) ezt a problémahalmazt „tűzoltó módszerrel”, elsősorban fiskális eszközökkel kívánják orvosolni. Minden politikai hatalom az előtte álló négy évben gondolkodik elsősorban. Az állami költségvetések egyensúlyának tartásában, a szociális gondok hátrasorolásában, a nyugdíj-korhatárok emelésében látják a megoldást. Látszólagosan ezek meg is hozhatják a kívánt eredményt, azonban hosszú távon biztosan nem működik ez a gyakorlat.

Forrás: Internet - KSH - MTI

Egyrészt azért nem, mert adott ország nem vonhatja ki magát a technológiai és tudományos fejlődés alól, ami végső soron azt eredményezi, hogy egyre kevesebb ember vesz részt a termelésben (nő a valóságos és látens munkanélküliség). Ha mindez párosul azzal, hogy a növelik a munkában eltöltendő éveket, akkor ez egészen torz struktúrát hoz létre, amelyben a fiatalok egyre jobban kiszorulnak a munkaerőpiacról. Igaz, hogy ez – első látásra – megoldja a nyugdíjkasszák pénzügyi egyensúlyát, hiszen a munkavállalók hosszabb ideig takarékoskodnak (fizetik járulékaikat), és az ellátásban részesülők kevesebb ideig veszik igénybe azt.
Ám társadalmi szinten ott marad a probléma, mert a fenti esetben nem a nyugdíjakat kell fizetni, hanem a munkanélküliek támogatását, ami a csökkenő foglalkoztatás esetén nagyobb terhet ró a költségvetésre, mint a nyugdíjak kifizetése. (Tételezzük fel, hogy az állam a nyugdíjkasszákat „nem síbolja el, hanem gazdálkodik annak vagyonával.)
A gondokat tehát alapvetően nem oldják meg a mai módszerek, csak eltolják azokat időben.
A megoldáshoz új filozófiai megközelítés és új politikai gyakorlat bevezetése kell. Az idő azonban a halogatás ellen dolgozik. A társadalmi problémák csak fokozódni fognak, ha nem leszünk képesek gondolkodásmódunkat az új problémák megoldása érdekében átalakítani.

Ceterum censeo OV esse delendam!

VAN LEJJEBB

Az új év első hete is az abszurd jegyében telt. Minden jel arra mutat, hogy a kormány továbbra sem képes szembenézni a valósággal. Két markáns reakció mutatta meg azt a kompetenciahiányt, amivel a mai kormányzást végzik. A legjellemzőbb az Alkotmánybíróság határozatával kapcsolatos első és későbbi reagálás volt. Rogán Antal első nekifutásból – az Alaptörvényt ipodján elkövető Szájer Józseffel az oldalán – biztosította a nagyérdeműt, hogy majd a formai hibákat úgy orvosolják, hogy azt beemelik az Alaptörvény törzsszövegébe, így a probléma rögvest megoldottnak tekinthető. Egy héttel később, amikor a taláros testület tartalmilag is elmeszelte a regisztrációt, a FIDESZ frakcióvezetője – mintha korábbi szavai el sem hangzottak volna – arról beszélt, hogy bizony a politikai felelősség és a demokrácia iránti elkötelezettség azt diktálja, hogy figyelembe vegyék a döntést.

Ne vizsgáljuk most azt, hogy egy politikus egy valódi demokráciában – egyezzünk meg abban, hogy kis hazánkban ez még nem valósult meg – két ilyen, egymásnak ellentmondó kijelentés után ellehetetlenül, elveszti szavahihetőségét választói (és a társadalom) szemében. Hasonló megnyilatkozásokat tett a házelnök is. Szerinte az AB túlment hatáskörén és „politikai döntést” hozott. Ez a megállapítás azért is problémás, mert a jogrendszert nem lehet elválasztani a politikától – és itt és most nem a pártpolitikáról beszélünk, hanem arról a politikai ideológiáról, ami egy társadalom egészének működését meghatározza –, mert a jogrendszer a politika része. Szabályozza az adott ország életének szinte valamennyi szegmensét a gazdaságtól a polgári viszonyokon át az bűnüldözésig (hogy csak a legmarkánsabbakat említsük).

A parlamenti többség láthatóan nem tud mit kezdeni az elementáris – és a valóságon alapuló – tiltakozásokkal. A kormány legutóbbi bornírt határozata, miszerint a közszolgálatban nem alkalmazhatók nyugdíjkorhatárt betöltő, nyugdíj mellett dolgozó munkavállalók, egész egyszerűen végrehajthatatlan. Véljük felfedezni az okokat a határozat mögött, hiszen a hatalomra kerülésekor ez a kormány olcsóbb, hatékonyabb és állampolgárbarát közszférát ígért. Úgy gondolja, ezzel az intézkedéssel mindezt meg is teremtheti. Tévedett. Mégpedig azért, mert eddigi gyakorlatát követve, minden előzetes hatásvizsgálat és felmérés, szakmai egyeztetés nélkül döntött.
Csurka óta tudjuk: „a hozzáértés bolsevista trükk”. Ezt vallja a kormány is. A gond mindezzel az, hogy ami jól hangzó bonmot volt egy politikussá avanzsált író szájából (aki sohasem vált „kormányzati tényezővé”), az felelős vezetőktől ostobaságnak tűnik. Mint ahogy az is annak tekinthető, ha nem mérik fel például, hogy a magyar egészségügyben, oktatásban a kulturális élet területén hány olyan tapasztalt alkalmazott húzza az igát, akiknek a munkája nélkülözhetetlen.

E kérdéshez hozzátartozik az is, hogy az így elbocsátandók helyeit nem lehet feltölteni. Ez pedig az vonja magával, hogy intézmények működése válik kérdésessé a fent említett ágazatokban. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy „egyéni mentességet” adhat a kormányfő. Az orvosi kamara szerint mintegy 15 ezerre tehető a magyar egészségügyben nyugdíj mellett dolgozó orvosok és ápolók létszáma (kisebb szakorvosi rendelők, kórházak, háziorvosi praxis). Hasonló a helyzet a különböző kulturális intézményeknél is Földiák András szerint.

Az ebet kötik a karóhoz. Mint ahogy csak látszólagosan engedtek a diákoknak is. Azonban a leginkább kifogásolt problémákban (egyes szakok fizetőssé tétele, a hallgatói szerződések) azonban megmakacsolta magát a miniszterelnök környezete. Nem igaz az, hogy ne érzékelnék a problémát. Pontosan tudja a mai kormányzat, hogy milyen elégedetlenséget szított. Csak ezzel nem mer szembenézni semmilyen szinten. Bizonyíték erre a hétfői hallgatói fórum, ahová az illetékeseket beszélgetésre hívták a fiatalok. Senki sem mert elmenni, és szembesülni a fiatalok okos kérdéseivel, mert tudván tudták: nem képesek racionális feleletet adni.

A kormány szépen lassan süllyed bele a maga által létrehozott mocsárba. A hazugságok, a korrupció és az ezt szolgáló igaztalan kommunikáció egy olyan spirált hozott létre, amelyből nem látszik a kiút.

Egyre mélyebbre süllyednek.

E süllyedés egyik mellékága, hogy a magukhoz közel állónak tekintett „megmondóemberek” olyan cikkeket jelentethetnek meg a félhivatalosnak tekintett napilapban, amely nyíltan rasszista. Nem térek ki most ennek tartalmára, tele volt vele a média az elmúlt napokban.

A lényege mindennek, hogy elhangzik ugyan egy-egy erőtlen elhatárolódás, ám a politika „mélyvizében” semmiféle ellenáramlat nem érzékelhető a kormányon levő pártnál. Ez pedig ezt mutatja, hogy a FIDESZ kezdi elveszíteni erkölcsi tartását. Nincs benne egészséges erő, amely a valódi polgári értékeket követve kikényszerítené a szélsőségek lemetszését. Egy morális erejét vesztett kormánypárt pedig bukásra van ítélve. Bukásra még akkor is, ha minden rendelkezésére álló – törvényes és félillegális – eszközt bevet annak érdekében, hogy hatalmon maradjon.

Ceterum censeo OV esse delendam!