GATYÁNK ÉS A NYUGDÍJ



Forrás: Internet, EU Gazdaságpilitikai Bizottsága

 Egy cikk jelent meg kedvenc hetilapom internetes kiadásán, amely ez alábbi blog bejegyzésen alapszik. Nincs is semmi baj ezzel az írással, hiszen korrekt számokra és statisztikai adatokra hivatkozva fejti ki kétségeit a fenntarthatóság (pénzügyi, finanszírozási szempontból) lehetőségeiről.

A gond azzal van, hogy ez egy egészen szűk szakmai szempontból elemzi a már említett számokat. Mint azt tudjuk, a társadalom nem csak a szűken értelmezett gazdaságból és költségvetési kiadásokból áll.
A probléma valós, nem is új keletű. A megoldás azonban egyáltalán nem pénzügyi, hanem sokkal inkább társadalomfilozófiai és politikai.
Már több korábbi írásomban említettem, hogy a 21. század elején a modern világnak szembe kell néznie egy új társadalmi krízissel, aminek a megoldása már nem lehetséges az eddig alkalmazott politikai ideológiák mentén.
Egyre több társadalomtudó állítja, hogy paradigmaváltásra van szükség, mert az emberiség – főleg annak fejlettebb része – eljutott egy olyan fokra, amikor többes kihívással kell szembesülnie.
Az egyik tényező a termelőeszközök, technológiák robbanásszerű fejlődése az elmúlt fél évszázad alatt. Ennek következtében a társadalmak sosem látott problémával találkoztak. Mégpedig azzal, hogy a létükhöz szükséges anyagi erőforrások és termékek előállításához nincs szükség a társadalom munkaképes lakosságának egészére, sőt a tendencia egyre gyorsuló ütemben a munkaerő csökkenését mutatja. A sokáig „megoldásnak” tűnő tercier szektor (személyi és nem anyagi jellegű, pl. pénzügyi szolgáltatások) sem szívja fel az így „felszabaduló” munkaerőt.
A másik figyelemre érdemes tény a tudományos fejlődéssel összefüggő, örvendetes következmény. Az emberi életkor ugrásszerű növekedése – amit némelyek az igen pejoratív „elöregedés” jelzővel illetnek – az egészségipar és az egyéb életkörülmények javulásának köszönhető.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a környezeti fenntarthatóság követelményeit sem. (Ebben az írásban nem részletezzük ennek fontosságát.)
A fejlett világban (Pl.: G-20-ak) ezt a problémahalmazt „tűzoltó módszerrel”, elsősorban fiskális eszközökkel kívánják orvosolni. Minden politikai hatalom az előtte álló négy évben gondolkodik elsősorban. Az állami költségvetések egyensúlyának tartásában, a szociális gondok hátrasorolásában, a nyugdíj-korhatárok emelésében látják a megoldást. Látszólagosan ezek meg is hozhatják a kívánt eredményt, azonban hosszú távon biztosan nem működik ez a gyakorlat.

Forrás: Internet - KSH - MTI

Egyrészt azért nem, mert adott ország nem vonhatja ki magát a technológiai és tudományos fejlődés alól, ami végső soron azt eredményezi, hogy egyre kevesebb ember vesz részt a termelésben (nő a valóságos és látens munkanélküliség). Ha mindez párosul azzal, hogy a növelik a munkában eltöltendő éveket, akkor ez egészen torz struktúrát hoz létre, amelyben a fiatalok egyre jobban kiszorulnak a munkaerőpiacról. Igaz, hogy ez – első látásra – megoldja a nyugdíjkasszák pénzügyi egyensúlyát, hiszen a munkavállalók hosszabb ideig takarékoskodnak (fizetik járulékaikat), és az ellátásban részesülők kevesebb ideig veszik igénybe azt.
Ám társadalmi szinten ott marad a probléma, mert a fenti esetben nem a nyugdíjakat kell fizetni, hanem a munkanélküliek támogatását, ami a csökkenő foglalkoztatás esetén nagyobb terhet ró a költségvetésre, mint a nyugdíjak kifizetése. (Tételezzük fel, hogy az állam a nyugdíjkasszákat „nem síbolja el, hanem gazdálkodik annak vagyonával.)
A gondokat tehát alapvetően nem oldják meg a mai módszerek, csak eltolják azokat időben.
A megoldáshoz új filozófiai megközelítés és új politikai gyakorlat bevezetése kell. Az idő azonban a halogatás ellen dolgozik. A társadalmi problémák csak fokozódni fognak, ha nem leszünk képesek gondolkodásmódunkat az új problémák megoldása érdekében átalakítani.

Ceterum censeo OV esse delendam!