KULTURÁLIS SIVATAG

Több tízezren az Opera előtt. Fogadkozás a másik oldalról, hogy leszünk majd százezren március 15-én. Néhány százan egy másik megmozduláson.

Nagyon úgy látszik, hogy igazi tömegek – százezren, vagy még ennél is többen, mint Athénban, vagy Európa más országaiban – nem vonulnak az utcára. Valahogy nincs benne gyakorlatunk, nem tűnik hatékonynak a dolog. A hatalom nem igazán veszi komolyan az ilyen utcai tiltakozásokat. Bízik abban, hogy a nagy felhorgadás majd elmúlik, lecseng, az élet meg megy tovább. Mire eljönnek az új választások, addigra mindenki elfelejti mostani sérelmeit, a jogok korlátozása belesimul a mindennapokba, már gyakorlattá válik. A politikában való részvétel, az érdekek effajta kifejezése nem nagyon része a hazai kultúrának. Persze a hatalom nem is törekszik arra, hogy a tömegek tudásának gyarapításával, érdekérvényesítő képességük tudatos növelésével megteremtse a maga ellenzékét.
Mások arról polemizálnak – például a 186 Óra hasábjain –, hogy itt a demokrácia lebontásával és az autokrácia kialakulásával egy időben szépen kialakul az „idiokrácia” is.
Hatalmas szakadék tátong a 21. század társadalmi valóságában a kívánatos és valóságos ismeretek szintjei között, szinte behozhatatlan kulturális hátrányok képződnek. A műveletlenség és az ismeretek hiánya pedig egymásra halmozódik – szinte szigetelőrétegként –, és elzárja az utat az egyéni és a közösségi boldogulás előtt.
A hatalom szempontjából ez nem hátrány, hiszen sokkal könnyebb egy alulinformált, műveletlen, ismerethiányos tömeget manipulálni a rendelkezésre álló kommunikációs eszközökkel, mint egy gondolkodó, értékekkel és ismeretekkel bíró társadalmat, amely képes felismerni a manipulációt, átlát a sanda szándékokon, torzításokon.
A mindenkori hatalomnak azonban nem csak az a feladata, hogy saját presztízsét óvja, megőrizze vezető szerepét. Arra is kell gondolnia, hogy a társadalom túléli ezt a formációt, és képesnek kell lennie arra, hogy a jövőt is hasznosan, gazdagon és eredményesen élje meg.
A napi politikai jelmondatok szintjén természetesen megjelenik a „tudás társadalma”, az egyének által elsajátítandó ismeretek fontossága. De minden marad a jelmondatok szintjén, a célok megvalósításához hiányzik minden: „pénz, paripa, fegyver”.
Nem elegendő az – ami most jelenik meg az oktatási törvényben (ennek elemezése egy egész tanulmányt érdemel) – a szándék, hogy valamiféle „értékre” neveljük a gyerekeket, az ifjúságot. A társadalom kulturális lemaradásának felszámolásához sok-sok aprómunka és rengeteg befektetett forrás, energia szükséges. Nem lehet ezt csak az iskolarendszerre bízni.
A társadalom akkor képes műveltségét gyarapítani, ha a sokszínű értékekhez hozzájut, ha azokat – anyagi helyzetéhez képest – elérhető „áron” szerezheti be.
A legutolsó – reprezentatívnak tekinthető – kulturális felmérés 2005-ben volt, amelyet a MTA Szociológiai Intézete folytatott le. A minták 2003 végéről származnak, a kutatási eredményeket a Magyar Művelődési Intézet 2005-ben tette közzé Hunyadi Zsuzsa neve alatt. Nem tisztem e sokoldalas tanulmány ismertetése, megtalálható a neten.
A probléma az, hogy az akkori eredmények sem voltak túl rózsásak. Már akkor látható volt, hogy az ország „kulturálisan” lejt nyugat-keleti irányba. Csak egy adat ebből a tanulmányból (megtalálható a hivatkozott pdf. 11. oldalán): Kulturálisan aktívnak (az intézményrendszert használó) tekinthető a megkérdezettek 40 százaléka. Ezek közül sokoldalúan használja azokat a 40 százalék 16 százaléka, egyoldalúan (csak egy-egy intézményt, lehetőséget használ) a fentiek 24 százaléka. A megkérdezettek 60 százaléka „otthon ülő”, azaz nem használja ki az intézmények által nyújtott szolgáltatásokat. E csoporton belül passzívnak, kultúrán kívülinek számít 43 százalék, és csak 17 százalék tekinti magát olvasónak.

Ez a kép az elmúlt hét év alatt folyamatosan romlott.



Győrszentiványi művelődási ház pincéje belvíz idején. (forrás:Kisalföld)

 Az elmúlt években is művelődési házak tucatjaira került lakat, mert az önkormányzatok folyamatos forrásvesztésével ellehetetlenült azok fenntartása és programokkal való „megtöltése”. Ha pedig egy településen leépülnek a kulturális intézmények, úgy az ott lakók elsivárosodása szinte törvényszerű. nem marad más „szórakozás”, mint a televízió – jobb esetben a kábelszolgáltatók által kínált csatornakiosztás, rosszabbik verzióban a néhány földi sugárzású adó.
Nem segít ezen a helyzeten az internet elterjedése sem, mert egyrészt az átlag vidéki lakosság számára még mindig a „drága” kategóriába tartozik, és ezt tekintik a leginkább nélkülözhetőnek. Vannak olyan települések is, ahol egyáltalán nincs – vagy csak nagyon korlátozott – a hozzáférés. Nem sokat javít ezen a helyzeten az @pontok rendszere sem, hiszen azok is többnyire az önkormányzatok munkaidejében elérhetők.
Ha ez a fajta kulturális leszakadás tovább folytatódik, úgy egyre nehezebb lesz arról beszélni, hogy az ország fejlődési pályára állítható. Egész egyszerűen nem lesz olyan képzett munkaerő, aki elláthatja az esetlegesen megszülető munkahelyek követelményeit.