„MISKOLC MINDIG VÁRNI FOG…”

Pataki Attila és az EDDA ikonikus dala csenghet fülünkben arra a hírre, miszerint néhány ellenzéki politikus vállalta a kockázatot, és a volt miniszterelnök vezetésével levonult a lepukkant iparváros elhíresült Avas lakótelepére. E postban nem sorolom fel mindazt a problémahalmazt, amelyet észak-magyarországi városunk felhalmozott az elmúlt évtizedekben.

Minden esetre ez az „akció” egyedülálló a közelmúlt hazai politikatörténetében. Mint ahogyan az is igen érdekes, ahogyan ezt a három napot a média interpretálta.

Azon senki sem csodálkozott, hogy a szélsőjobb hogyan reagált az avasi látogatásra. Ez szinte „természetes”, különösen ebben a városban, ahol emberek tízezrei küszködnek a legelemibb megélhetési gondokkal.
A gondom az úgynevezett mértéktartó médiumokkal van. Majd’ mindegyik – a HVG-től a Mandíneren át a Magyar Nemzetig és bloggerekig – lefikázta Gyurcsány és a Demokratikus Koalíció vezetőinek megjelenését a városban.
Mi is a bajunk ezzel a látogatással?
Alapjában véve a „zemberekkel” való találkozás, életkörülményeik megismerésének ez a módja, markánsan elüt az eddigi politikusi szokásoktól. Mert azért lássuk be: még a polgármesterek sem veszik maguknak a fáradságot, hogy „lemerüljenek” a mélységek bugyraiba. Pedig a valóság ott lakik. Tudhatjuk, tapasztalhatjuk, hogy a politikai elitnek nincsenek közvetlen tapasztalataik arról, hogy milyen körülmények között él az ország lakosságának többsége.
(Csak halkan jegyzem meg, hogy az ancien rezsimben sem volt. Megerősíti ezt a ’70 évek közepének-végének egy élménye, amikor egy – ma úgy mondanánk szociális segítőként – eljutottam a békési tanyavilág egy elhagyott szegletébe, ahol oly nyomorral szembesültem, amit csak olvasmányaimból ismertem. Márpedig ez a „legvidámabb barakk” legszebb időszakában volt, amikor a hivatalos politika az életszínvonal „folyamatos emelését” tűzte ki célul.)
A mai politikai elitet nem igazán érdeklik sem az avasi, sem a szabolcsi, sem a hevesi emberek, sem a „nyócker” perifériára sodródott páriái. Lázár János nagyon szépen fogalmazta meg ezt: „annyit ér, amennyije van”!
Gyurcsány Ferenc látogatása ezért ütötte ki a biztosítékot szinte mindenkinél. Furcsa, nem tolerálható ez a magatartás. A közvetlen találkozás a lecsúszott, vagy éppen még az egzisztenciális biztonság szélén egyensúlyozókkal nem elegáns. Nem tudunk vele mit kezdeni. Ez a viselkedés kilép a társadalomban elfogadott – és elvárt – politikusi szerep keretéből, némi emberséget mutat.
Mutatja ezt még akkor is, ha anyagiakban a találkozók között olyan szakadék tátong, amit egyik fél sem képes áthidalni.

Ám mégis más dolog a hazai szegénységről úgy beszélni, egy városrész problémáiról tudni, hogy azt nem a sajtóból és városházi jelentésekből tudjuk, hanem magunk is szembesülünk vele.
Kétségtelen, hogy ez a vendégjárás nem szokványos dolog. Különbözik a mostani kormánypárt „konzultációjától” is. Valahogy ember közelibbnek hat, még akkor is, ha nehezen mosható le róla egyfajta populizmus. Ám még mindig hatékonyabbnak tűnik, mint nyuggereknek írt levelek sokasága, a maga furfangos nyelvezetével.
Tény, hogy a DK politikusainak látogatása nem változtatja meg alapjában az Avason élők körülményeit.
De egy valamit mutat: ezek a politikusok képesek kilépni abból a sajtbúrából, ami körülveszi őket, képesek szembenézni a magyar valóság „érdesebb” részével is.
Az pedig, hogy ez miként jelenik majd meg politikájukban, az már emberségük, politikusi ars poeticájuk kérdése.