TÖREDEZETT VALÓSÁGUNK

Hallgatom TGM-et Kálmán Olga műsorában, megüt egy gondolata, amelyben azt fejtegeti, hogy milyen következményekkel jár (járt) a mostani kormánypárt elmúlt egy éves törvényalkotása.

Nem is az a lényeg, hogy Orbán Viktor – mint azt Strasbourgban a sajtótájékoztatóján kijelentette – példaképe Charles De Gaulle. Az, hogy kinek ki a követendő példa, szinte magánügy. Ha azonban egy országra akarja ezt rákényszeríteni, az már kicsit problémás.
A filozófus azt fejtegette az interjú végén, hogy az elmúlt időszak olyan változásokat hozott az intézményrendszerekben, és az ott dolgozó személyek kinevezésében, hogy az hosszan tartó következményekkel jár az egész társadalomra nézve.
„A magyar demokráciát nem fogják nemzetközi pénzügyi szervezetek és senki által meg nem választott európai bürokraták megteremteni, mert ez lehetetlen. …Ezt a magyar népnek kell megteremtenie. … Ez elég félelmetes munka, ugyanis a rombolás olyan… mértéket öltött, hogy ha nem akar az Orbán-rezsim utóda csúnyán viselkedni, akkor kénytelen lesz sok mindenbe beletörődni. Például – mint ahogy eddig is láttunk ilyeneket – hány száz embert dobtak ki különböző jobboldali kormányok a magyar rádióból. Ezeket nem lehet visszahelyezni oda, mert közben az Orbán-rezsim ki fog nevezni egy csomó embert, akiket szintén nem volna szép dolog elbocsátani. És így tovább…
A magyar értelmiséget – amelynek egy ilyen szegény és kicsiny országban, Kelet-Európában, hagyományosan nagy szerepe van – teljes egészében tönkretették. (Ez múlt idő!) Ez megtörtént. Egyetem, kutatás, művészetek, színházak, alternatív helyek — kampec.
Az lesz 2014-ben – 2018-ban vagy 2022-ben, amikorra megdöntjük a mai rezsimet, mi, a magyar nép – addigra konzervatív, fiatal értelmiségiek, konzervatív fiatal ügyvédek, akik mint bírók fognak működni, töltik majd be a pozíciókat. A családjuk ebből fog élni, teljes társadalmi hálójuk létre fog jönni. Az megint egy tömeges katasztrófa lenne, őket elbocsátani. Tehát velük fogunk élni. Az Orbán-rezsim kreatúráival fogunk élni még nagyon sokáig.
Csak arra gondolunk keveset, hogy itt sok ezer emberről van szó, akik ezt a mentalitást fogják képviselni 2050-ben is, hiszen akkor még mindig fiatal emberek lesznek.”

Tamás Gáspár Miklósnak kétségtelenül sok mindenben igaza van. Néhány dolog azonban – nézetem szerint – nem olyan sötét, mint azt feltételezi.
Egyrészt, saját maga állítja más helyütt, hogy ez a hatalom nihilista, semmiben sem hívő kormányzat. Márpedig ha ez a kormányzat ilyen „kiszolgálókat” állít a fontos posztokra, akkor azoknak nem elsősorban a konzervatív eszmerendszer az eligazodási pontjuk, hanem az általuk betöltött funkció.
Amennyiben változik a rezsim, úgy fog változni „eszmei nézetrendszerük” is, hiszen nem egy kiforrott ideológia és filozófia mozgatja cselekedeteiket és felfogásukat, hanem a megélhetésük. Azaz pragmatisták a végsőkig. Számukra nem az lesz az igazodási pont, hogy egy esetleges hatalomváltás esetén tovább képviseljék a mai rezsim politikai ideológiáját, hanem az, hogy megőrizzék a helyüket az intézményi struktúrában. Ez pedig ugyanazt a megalkuvást követeli meg tőlük, mint amit kiváltott bennük a kinevezésük. Az opportunizmus jól begyakorolható attitűd, a mai társadalmi környezetben kifizetődő. Ez pedig abból fakad, hogy a magyar társadalom éli a maga anómiás állapotát (lásd: Émile Durkheim).

A magyar társadalom egésze a modern korban soha nem volt abban a helyzetben, hogy elsajátítson koherens polgári értékrendeket. Erről bővebben olvashatunk Bánlaky Pál „A művelődés társadalmi meghatározottságai” című kitűnő tanulmányában, amely a Kultúraközvetítők Társasága gondozásában 2009-ben megjelent „SUB fehér ROSA” kötetben lelhető fel.
A hazai társadalom az elmúlt két évtizedben is „követő” társadalom volt, ami ebben az értelmezésben azt jelenti, hogy nem alakult ki benne a saját polgári értékrend, hanem különböző minták átvételével próbálta pótolni azt. Több-kevesebb sikerrel, de semmiképpen sem az egész népességet átfogóan. Ma, ha azt tekintjük, igen kevesen tudják azt, hogy a polgári értékrend mit is jelent, éppen ezért állnak szinte értetlenül az elvárások előtt, amit a politikai elit elvár tőlük.


forrás: Google.com

 A hagyományos „gondoskodó” állam – és nem csak a kádár-korszak szocializmusát értjük ez alatt, hanem a világháborút megelőző félfeudális berendezkedését is – soha nem kényszerítette rá az egyént arra, hogy szuverénként viselkedjen. A kiegyezés óta egyfajta „alattvalói” státusban létezett, függött a „felsőbbségtől”. Soha nem volt valóban polgár a szónak ebben az értelmében, hogy szabadon dönthetett sorsáról az adott körülmények között.
A polgári demokrácia nem azonos azzal, hogy léteznek azok az intézményrendszerek hazánkban, amelyek sok század alatt alakultak ki Európa „boldogabbik” felén. Az intézmények csak abban az esetben lehetnek stabilak és hatékonyak, ha azok léte, működése beépül a társadalom minden tagjának gondolkodásába. Ha elképzelhetetlenné válik az egyén számára, hogy ne legyen a jogszolgáltatás (igazságszolgáltatás) elfogulatlan; hogy ne legyen sajtószabadság — és így tovább.


forrás:hetek.hu

 A legfontosabb ezek közül pedig az, hogy az egyén legyen képes felismerni saját rövid és hosszú távú érdekeit. Ha képes lesz úgy gondolkodni, hogy a mai politikai döntések következményeit felméri, és eldönti, hogy jó-e ez neki, hasznos-e számára, unokáinak és leszármazóinak a mai döntés.
Ez persze így leírva nagyon egyszerűen hat, azonban mégsem az. A társadalomnak – a már említett Bánlaky tanulmány szerint is – ahhoz, hogy az új körülményekhez igazodjon, elsajátítsa annak elveit, és azt magáévá tegye, általában másfél-két generációnyi időre van szükség.
Ez az idő még nem telt el a rendszerváltás óta. Nagyon sokan magukban hordozzák még a „gulyáskommunizmus” szocializációját, a társadalom nagy része még nem sajátította el a polgári demokrácia és az ezzel járó kapitalizmus követelményeit. Mindez éles – sokszor populista – reakciókat szül mind az átlagember, mint a politikai hatalom részéről.
Magyarország és a polgári demokrácia viszonya olyan, mint a gyerek–felnőtt viszony. Mind a kettő ember, de egy általános iskoláson (aki még teljes erővel tanul) nem lehet számon kérni egy felnőtt tulajdonságait. Egész egyszerűen azért, mert még nem elég erős, nem elég tapasztalt. Tanítani kell, edzeni, etetni, hogy erős legyen. Ha felnő, akkor majd méltán lehet egyenrangúnak tekinteni.