CSEPEL ÉS AZ IMA

Az egy dolog, hogy generációm abban nőtt fel, hogy Budapest déli kerülete, a Csepel-sziget budapesti csücske, szinte azonos fogalom volt a munkásosztállyal. De hát – ahogy az már lenni szokott – változnak az idők és az emberek.

Lassan húsz éve, hogy a magyar ipar egyik legöregebb gyára – Weiss Manfréd üzeme – az enyészet útjára lépett. Ma már a hajdan egy kézben levő hatalmas vállalat csak árnyéka önmagának. Az egykor több tízezer embert foglalkoztató nagyüzem ma már csak néhány ezer embernek ad munkát. A hajdani szerszámgépgyár – ma Excel-Csepel – 150 fővel dolgozik.

Az elmúlt két évtized folyamatosan erodálta az ott lakók „munkásöntudatát” is. Hol van már a régi, a harmincas, negyvenes évek „vörös Csepelje”, amire még a hatvanas években is olyan szívesen hivatkoztak. Ennek a városrésznek és az ott lakóknak volt egy nimbusza, amit még a legfelső párt- és állami vezetés is elismert, sőt akitől – nem titkoltan – tartott is.

A nagy munkásgenerációk eltűntek az elmúlt két évtized alatt. Ez azt is eredményezte, hogy a lakosság összetétele is megváltozott. A sok ki- és betelepülő megváltoztatta a munkáskerület arányait és arculatát is.

A városrész, elvesztve kiemelt – politikai és gazdasági – jelentőségét láthatóan nem találja helyét a város struktúrájában. Bár az elmúlt évek nagyobb ipari beruházásai közül létesült itt néhány, például a szennyvíztisztító, de nem nyerte vissza korábbi tekintélyét. Önkormányzata küzd mindazokkal a problémákkal, amelyekkel a „hátrányos helyzetű” települések küzdenek. A forráshiány, a bevételek csökkenése a közszolgáltatások elégtelenségével párosul, fejlesztésre, modernizációra alig van lehetőségük.
Valamivel fel kell hát hívni magukra a figyelmet. Valamivel el kell terelni az ott élők figyelmét az egyéni és közösségi problémákról.

Az, hogy Ulrich Ágoston plébános úr – a maga eszközeivel, hiszen mi mást tegyen egy pap, mint imádkozik – egy Wass Albert megemlékezésen, amúgy politikai felhangokkal, imádkozik az Orbán kormányért — ám legyen, tegye, lelke rajta.
De hogy mindezt a városrész hivatalos honlapján a polgármester is ajánlja, az azért túlzás.
Tisztázzunk valamit:
Nem az ima ellen van kifogásom, sőt, az ellen sem, hogy Ágoston atya elkötelezetten támogatja a mostani politikai kurzust. Bár egy modern, szekuláris államban ez sem nagyon elegáns. De mostanában erről, mintha elfeledkeznénk.
A problémám az, hogy a polgármester – aki nem pap, nem egyházi személy, ám feltehetően hívő – ilyen direkt módon hívja fel a polgárok figyelmét egy alapvetően szakrális cselekedetre. Nem az ő dolga. Nem az ő dolga, hogy a híveket beinvitálja a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánia templomába.
A polgármester dolga, hogy intézze a városrész ügyeit, próbáljon meg támogatásokat szerezni a kerületnek – ha kormánypárti színekben nyert, akkor még sansza is van rá –, igyekezzen minél élhetőbbé tenni a környezetet az amúgy is eléggé frusztrált lakosság számára.

Az pedig, hogy ez az imádság kicsalogatott néhány idősebb embert az Opera elé, Orbán Viktor mellett tüntetni, az eléggé érdekesnek tűnik. A színhelyt indokolhatja a január 2-i tüntetés, amelyre – úgy gondolták – válasz lehet ez a megmozdulás. De sem tartalmában, sem nagyságában nem tükrözi azt az aktivitást, amit esetleg „elvárna” a több oldalról is sarokba szorított kormányzat, élén a miniszterelnökkel.
Ez az aktivitás körülbelül olyan, mint az elhíresült győri Rédly Elemér plébános úr kezdeményezése az Államadósság Csökkentő Alapról, amelybe egy esztendő alatt néhány tucatmillió forint került. Amibe – az akkori fogadalmak ellenére – igen kevés kormánypárti képviselő „adakozott” (az adókedvezmény ellenére is).
De tudjuk azt, hogy lassan egy abszurd hazában élünk, irracionális körülmények között, Fogjuk fel azt is annak. A néhány tucat tüntetőnek pedig kívánjunk erőt, egészséget valamint azt, hogy az elkövetkező évben maradéktalanul megkapják a nyugdíjukat.
Mert ez utóbbi még necces!