OPERAGÁLA — KÖZJÁTÉKKAL

Bál van az operaházban…. szólt a régi dal a KFT zenekar tolmácsolásában. Most ugyan a szó szoros értelmében nem bál volt, csak gálaelőadás, amit – gondolom – megzavart egy kissé az a több tízezres tömeg, amely a demokratikus szervezetek felhívására sereglett az Andrássy út, Hajós utca – Oktogon közötti, szakaszára.

Nézve a gála közvetítését – és hallgatva a Köztársaság nélküli elnök mondatait –, a kamera pásztázza a prominens vendégeket, kis híján hangosan röhögtem.

A közönségen ugyanis nem nagyon lehetett látni az alkalomhoz illő emelkedettséget. Sokkal inkább valamiféle beletörődött unalom ült az arcokon. Néha egy-egy riadt (na jó, nem riadt, csak bizonytalan, fancsali) arckifejezést kapott el a semmire sem tekintettel levő kamera. Például a honvédelmi miniszter és a legfőbb ügyész párosa mutatott elanyátlanodott képet. A királyi páholyban, a hátsó sorból pedig a miniszterelnök tekingetett kifelé, miközben vele szemben a házelnök sodorgatta bajuszát. Nem lehetett eldönteni, hogy csak a mosolyát takargatja, amit a nemzet tollának szavai váltottak ki belőle, vagy valóban ráfért az ékes férfidíszre egy kis igazítás.

A műsorról most ne essék szó. Nem szeretném elvenni a műítészek kenyerét. Ők jobban értenek ehhez.

Minden esetre még a Duna TV közvetítésén keresztül is átjött ennek a gálának a csináltsága, álságossága.

Az egyik kereskedelmi televíziónkban – szerintem hamarosan ez is a Klubrádió sorsára jut – pedig két okos szakértő próbálta megfejteni mindazt, ami az Operaházon belül és azon kívül történik.

Egyetlen bajuk volt csak: mint tudós emberek megpróbáltak az egésznek valamiféle racionális keretet adni. És ez láthatólag nem ment.
Ezzel a mai nappal ugyanis Magyarország – ahogyan Schmitt Pál is mondta, csak nem tudta, hogy milyen igaza van – új időszámítást kezdett, új korszakba lépett: az irracionalitás korába.

Persze az irracionalitás magyarázható. Paradox módon racionális érvekkel. Azt tudjuk saját múltunkból, meg az öreg kontinens történelméből is, hogy mindig, minden hatalom megtalálta azokat, akik feltétlen hisznek benne, sőt hajlandóak gondolkodás nélküli kiszolgálására még akkor is, ha saját tudásuk és tapasztalatuk ellent is mond annak, amit cselekszenek.
Megkímélem az olvasót a hosszas felsorolástól, Nérótól a Karolingokon, Napóleonon, Sztálinon, Hitleren át a nem rég megboldogult Kim Dzsong Ill-ig. Mindegyik uralkodó (vezető) képes volt kiépíteni egy olyan hálózatot, amely kész volt bármely őrült kívánságát teljesíteni.
Mitől van ez? Egyszerre annyi ostoba keletkezik egy társadalomban, hogy csak csettinteni kell, és kész a mindenre használható sereg, amely saját egyéniségét feláldozva megy a halálba a szeretett vezéréért?

A szociológia, a viselkedéstudomány, a társadalomlélektan választ ad minderre. Alaptulajdonságunk a konformitás. Szeretünk valamely közösséghez tartozni, mert egyedül életképtelenek vagyunk. Ezt a politika, a politikusok – már amelyik elég tehetséges – kíméletlenül ki is használja. Körülveszi magát azokkal, akik a saját akolhoz tartoznak. Csak onnan fogadnak el információkat, a világot mintegy kirekesztve. És mivel ez a közösség – saját jól felfogott érdekének megfelelően, az erőshöz, a hatalom birtokosához tartozónak érzi magát – óvakodik attól, hogy a hatalommal ellentétes véleményeknek adjon hangot, vagy más tényeket hozzon annak tudomására.
Máris kész a jelen helyzet: egy közösség (egy párt) saját küldetéstudatától eltelve úgy viselkedik, mintha rajta kívül nem lenne más ebben az országban. Nincs ugyanis szüksége másokra. Csak a saját közösségére van szüksége. Azt képes átlátni, annak képes kedvezni, törvényeket alkotni. A sokaság, a többiek nem léteznek, hiszen nem hozzájuk tartoznak, sőt, ellenük szólnak, rávilágítanak arra, amit rosszul tesznek. A demokratikus erők kivonultak. Elmondták, amit akartak. Ez pedig frusztráló.
Inkább tudomást sem vesz róla, nem létezőnek tekinti.
Feleket paravánokkal takarja el.

Mint most az Opera bejáratát. Szánalmas intézkedés. Úgy akarták beállítani, mint ha ez „védené” a közjogi méltóságokat az esetleges támadásoktól. Pedig senki sem akarta őket megtámadni. Mi több, a tüntetés színpadát jó 50 méterrel arrébb állították fel.
A paravánok mégis a kiváltságosokat védték. De nem a demonstrálók haragjától, hanem önnön maguktól. Így ugyanis Nekik nem kellett szembenézniük a tömeggel. Maradhattak saját bornírt kitalált világukban, ahol megvívták forradalmukat, ahol készíthettek szájízüknek megfelelő Alaptörvényt, ahol kokettálhatnak a koronával, ahol szabadságharcolhatnak azok ellen, akik meg akarják menteni őket saját maguktól.
Az irracionális világ fenntartható még egy ideig. Mert vannak – és még lesznek is –, akik támogatják: hitből, számításból, egzisztenciális félelemből vagy veleszületett szervilizmusból. De már nem sokáig. És nem azért mert holnaptól „megforgatjuk az egész világot”, hanem azért, mert egyre többen vannak azok, akiket sért e pökhendi úrhatnámkodás, a demokrácia semmibevétele. Akik szeretnének abban a szabadságban élni – ami ugyan nem volt tökéletes az elmúlt húsz évben –, amihez hozzászoktak.
Nem lesz könnyű e sokszínű, sokvéleményű tömegnek megállapodnia a legkisebb közös nevezőben, de meg fognak állapodni. Mert már fulladoznak.

Az Opera pedig estére kiürült. Reméljük ezután csak ritkán lép színpadára a nemzet tolla. Maradjon meg ez a ház Sarastrónak, Desdemonának, Rigolettónak, Papagenonak és Papagénának. Hiszen ez az ő házuk, nem egy ostoba hatalomé.