TÜNTETÉSEK NAPRÓL NAPRA

Forrás: Internet - MTI- Metropol

A BBC csatornáján nézve a Párizsi tüntetést, nem éppen világrengető, de lényeges konklúziót vontam le: tényleg van mit tanulnunk Európától!

Az elmúlt napokban azon gondolkodtam, hogy miként lehetne formába önteni gondolataim az elmúlt hetek tüntetéseiről, különösen arról a versenyről, amit különböző csoportok vívnak azért, hogy minél több embert szólíthassanak utcára.

Az OGYM hívta szilveszterezni híveit a parlament elé, mit mondjak, kevés sikerrel. Talán 150 ember rázta a klasszikus rockra éjfélig, majd egy fél óra alatt hirtelen kiürült a tér. Mentségére legyen mondva a szervezőknek, hogy az idei tél egyik leghidegebb éjszakája volt, aki egy óránál hosszabb időt akart a szabadban tölteni, annak a kiskert kaput is magára kellett vennie. A mozgósítás azonban mégis csak lájtosra sikeredett, ha figyelembe vesszük, hogy néhány száz méterrel arrébb, a Vörösmarty téren, azért legalább tízszer többen búcsúztatták 2014-t.

Forrás: Internet - TAOL.hu

Hasonlóan „gigantikusra” tervezték a szervezők a január másodikai Operaház előtti demonstrációt is. A három évvel ezelőttinek az árnyékára sikeredett ez is.

Valahogy az az érzésem, hogy a szervezők nem tudják fontossági sorrendbe tenni a dolgokat és arra mozgósítani a hallgatóságot. Mi több, elegendő módon amatőrök ahhoz, hogy magán a tüntetésen se tudják „megszólítani” az ott részt vevőket. Az nem tüntetés, hogy néhány önjelölt vátesz kiáll egy pódiumra és elmondja – mégoly helyes és megfontolandó – mondanivalóját. Éppen azt nem érik el, ami a céljuk, hogy egy jövőbeli együttműködés érdekében valamiféle közös érdekkörbe kovácsolják a résztvevőket.

Sommásan – természetesen tartalmilag nem is nagyon kritizálva, bár azt is megérdemelnék – összefoglalva a „szónokok” hatását, Hofi egyik paródiáját kell idéznem: „Az is hülye, aki erre kardot ránt!”

De nem csak ez a bajom! Azt is kicsit értetlenkedve veszem tudomásul, hogy a mostani „civil” szervezkedések szinte betegesen irtóznak attól, hogy az ellenzéki pártok demonstratíve (zászlókkal, logókkal) jelen legyenek megmozdulásaikon. Ez valami teljesen eszement gondolkodásra utal. Megmagyarázom: a parlamenti ellenzéki pártok – tevékenységük eredményességét most ne elemezzük, mert az megérdemel egy hosszabb tanulmányt – is a magyar társadalom tagjaiból verbuválják támogatói körüket. Ezek ez egyének lehet, hogy nem mindenben értenek egyet pártjuk nyilvánosságban és a közéletben folytatott politikájával, ám politikailag aktív, véleményt nyilvánító személyek, akik szimpatizálnak, egyetértenek a céllal, amit a „civilek” képviselnek. Mint egyének a politikai erejüket adják ahhoz, hogy megbuktassák a regnáló kormányt, ám meg kívánják tartani pártpolitikai identitásukat. Ha a „civil” szervezetek ezt elutasítják, akkor saját maguknak tesznek rosszat, hiszen jelentős tömegtámogatástól esnek el.

A másik, a fentiekből fakadó gondolat: a modern képviseleti demokráciákban a politikai (törvényalkotói, képviseleti) szereplők a pártok. Lehet utálni őket, lehet elutasítani őket, lehet nem rájuk szavazni, de egyet nem lehet: negligálni őket, és olyan rendszert vizionálni, amelyben a pártoknak nincs szerepük. Lehet új pártot alapítani, el lehet lehetetleníteni a most működőket, mindent meg lehet tenni, de akkor azt kell mondani! Akkor ki kell állni, és azt mondani több ezer embernek, hogy itt és most új dolog kezdődik, pártot alapítunk, és aki velünk egyetért, az kövessen!

Az nem lehet mondani, hogy ezt se akarom, meg azt se, de nagyon meg akarom határozni, hogy mi legyen a politikában. Ez eleve a sikertelenséget kódolja a tevékenységbe, mert a választópolgár – minden ellenkező híresztelések ellenében – nem hülye, és pontosan tudja, hogy mit akar!

A harmadik kifogás pedig az, hogy ha a mai ellenzék valóban ki akarja mutatni azt az elégedetlenségét, amit a parlamentben egy elfuserált választási törvény miatt nem tud, úgy szervezzen valódi demonstrációkat. Szervezze meg azt, vonja be a szakszervezeteket, a civil társadalmat, éljen minden rendelkezésére álló eszközzel: sztrájkkal, polgári engedetlenséggel, minden jog által nem tiltott eszközzel. Az azért mégis csak furcsa, hogy a matrica ügy egy halvány ígéretet váltott ki, miszerint majd útlezárásokra kerül sor, ha véglegesítik a rendszert. Röhej!

Január elsejével kellett volna lezárni az sztrádákat egészen addig, amíg ezt az őrületet vissza nem vonják.

Forrás: Internet - magyarhirlap.hu

De nem tették, így aztán a miniszterelnök álnokul – hatalma biztos tudatában – biztathatta a népet arra, hogy csak tüntetgessenek, mert ez nem más, mint a bejáratós gépház zaja.

Tanulhatnánk a 11-i párizsi tüntetésből: Ott egy ország mutatta meg – dacára annak, hogy sokszínű politikailag, etnikailag, kulturálisan –, hogy ha egy-két dologban (a demokrácia alapjaiban és a megfélemlíthetetlenségben) egyetért, akkor annak érdekében az utcára is vonul. Voltak vagy másfél millióan Párizsban, nem beszélve a többi francia városról Marseilletől Nantesig.

Szóval, ha van egy hívó szó, akkor sok-sok embert lehet megszólítani!

Csak egy kis melót kellene belerakni! Meg felkészülni!

Nem vagyok híve semmiféle összeesküvés elméletnek. De nagyon úgy néz ki – főleg, ha egy kicsit a kívülálló szemével próbáljuk meg szemlélni –, mintha e tüntetésszervező csoportocskák mögött, valahol hátul az árnyékban, megjelenne a hatalom szelleme. Arra buzdítja őket, hogy csak szervezkedjenek, hiszen ismerik és kalkulálják a várható következményeket: az egyre nagyobb érdektelenséget.

Ez pedig a regnáló hatalom szekerét tolja! Elmélyíti a közömbösséget és a fásultságot. Ezt pedig normális ellenzéki nem akarhatja! (De úgy látszik, teszi!)

Ceterum censeo OV esse delendum!

(Ezt ideírom, bár mostanában Dési kolléga a jegyzeteiben használja, de én valahogy régebben! J)

EZENTÚL — KUSS! — MINDENKINEK?

A kormány – és az őket híven kiszolgáló szoldateszka – túl megy minden határon. Az az egyik dolog, hogy szinte semmit sem reagáltak a középiskolások és egyetemisták tiltakozó demonstrációjára. Mert mit is reagálhattak volna – tekintsünk el ebben az esetben szerencsétlen Balogh Zoltán miniszter, aki belekényszerítettek egy, politikailag is ostoba megnyilatkozásba a tárgyalásokról –, hiszen láthatóan nem tudják kezelni a helyzetet.

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton



Egy ismerősöm – aki a felsőoktatásban dolgozik – azért izgul, nehogy a diákok és a rendőrség között összecsapásokra kerüljön sor. Megnyugtattam – és ezt a tegnap esti gyakorlat is megerősítette –, hogy rendőrség „glasszékesztyűs kézzel” bánik a fiatalokkal. Hogy ezt miért teszi, annak lehetnek különböző okai és indokai (például az, hogy számos rendőr, főleg a vezető állományból, érintett saját gyermekei révén, mert saját illetményéből képtelen lenne fizetni az oktatási költséget).
A kormány képtelen bármiféle kompromisszumra. Csupán egyetlen dologra koncentrál: uralmának megőrzésére és annak meghosszabbítására. Minden eszközt bevet ennek érdekében.
Az MTVA nyugdíjba vonuló igazgatójának széke még ki sem hűlt, amikor máris újabb rendteremtésről – munkatársak eltávolításáról – szólnak a hírek. Mint ahogyan a diáktüntetésről is csak egy csatornán szerezhetett tudomást a „nagyérdemű”, mert érdekes módon a közszolgálatinak nevezett csatornák nem siettek tájékoztatni „online, valós időben” a nézőket.
Most pedig a kiszivárgott elbocsátások azt mutatják, hogy nem csak a híreket manipulálják, hanem hadat üzennek a teljes kulturális műsorfolyamnak. Mi mással lehet magyarázni, hogy a teljes kulturális főosztálynak felmondtak? Ennek a bejegyzésnek nem az a célja, hogy egyenként értékelje az elbocsátott munkatársak erényeit. Sőt, még az sem, hogy helyettük szálljon síkra jogaikért.
Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez egy tendencia.


Forrás: Internet - képkocka Orwell 1984-ből

 Lerombolt felsőoktatás. Korlátozott alsó- és középfokú képzés. A tankötelezettség leszállítása. A felsőfokú képzésbe belépők szelektálása vagyoni helyzet szerint.
A tömegtájékoztatás feladatainak olyan meghatározása, hogy abból lehetőleg maradjanak ki azok a műsorok, amelyek a nézők épülésére szolgálnak.
Mind-mind egy irányba mutat: egy olyan társadalom létrehozása viszonylag rövid idő alatt (5-8 év), amely képtelen lesz helyesen felmérni saját helyzetét, nem lesz alkalmas arra, hogy artikulálja saját érdekeit, és ezt meg is jelenítse a politika színterén. Azaz egy végtelenül lebutított társadalom, amelyet a hatalom úgy manipulál – olyan hírekkel és információkkal lát el – ahogyan pillanatnyi érdekei diktálják.
De ez még mind semmi: Nemrég az éjszakai órákban elfogadott a parlament egy olyan törvényt is, amely az internetes vélemények korlátozását jelenti. Azaz szembe megy a gondolatszabadsággal és azzal az alaptörvénnyel is, amelyet saját maga fogalmazott meg.
Ne is folytassuk a választási végrehajtási törvénnyel, amely jelen pillanatban „előzetes normakontrollon” az AB előtt fekszik. Az már egy másik post témája lehet, hogy a Salamon Lászlóval kiegészülő grénium milyen választ fog adni a Köztársasági Elnöknek.
Szóval, kedves feleim, egyre telik a pohár. Ma már nem is tehetjük fel azt a kérdést, hogy meddig van? Már a pesszimista és az optimista sem mondhatja, hogy „félig teli” vagy „félig üres”. Ugyanis a pohár már tele van. Csurig. Az egyetemistáknál már ki is csordult. Már pedig ha náluk is kiveri valami a biztosítékot, akkor baj van. Ezen pedig a hatalomnak el kellene gondolkodnia. Két lehetősége van: vagy eltakarodik, vagy változtat. Ez utóbbira láthatóan képtelen….

Ceterum censeo OV esse delendam!

GUMICSONT



Forrás: Google

 Az elmúlt hétvége az ellenzéki sajtó és médiumok szerint a köztársasági elnök plagizálásának jegyében telt. A tudományos élet prominensei is megszólaltak, elsősorban a tudományos élet presztízsének rombolását kérték számon.

Nem tisztem megvédeni Schmitt Pált – sem köztársasági elnöki mivoltában, sem kisdoktori értekezést író tudósjelöltként –, ha már magát nem akarja védeni.
Ez az eset a gumicsont jellegzetes példája.
Ne mondja már senki sem, hogy kis hazánkban ez ma a legégetőbb gond! Elsikkadt a hét végén ennél sokkal markánsabb események taglalása. Kapott, persze, szót az Európai Bizottság által indított kötelezettségszegési eljárás, néhány cikket megért a Jobbik bornírt tüntetése is.
A valós problémákról azonban teljesen elterelte a figyelmet a Nemzet Tollának botrányos ügye.
Az ellenéki politikusok is szívesen kapták fel a témát, feledve, hogy ez igen csak eltörpül az ország más ügyei mellett.
A gumicsont elérte célját.
Legalább néhány napra tematizálta a közéletet, miközben nem esett szó arról, hogy a kormánypárt éppen újabb bornírt sarkalatos törvényt kíván előterjeszteni, amivel tovább akadályozza a nem éppen hatékony ellenzéki pártok működését. Az új elképzelés szerint az Országgyűlés rendjén a későbbiekben a „háznagy” őrködik. Az elképzelés még nem teljesen nyilvános, de ne legyenek kétségeink, nem lesz dísze a modern parlamenti demokráciának.

Forrás: Google

Nem jutott elegendő terjedelem – néhány internetes honlapot kivéve – a szélsőjobboldal performanszára sem.
Nem kapott elég hangsúlyt, hogy milyen következményekkel járna, ha az a képtelen javaslat megvalósulna, amelyet Vona Gábor és elvakult kollégái népszavazásra terjesztenének: az ország kilépése az Európai Unióból. Pedig mindez megért volna néhány szakértői szót.
Már csak azért is, hogy az átlagpolgár tudja meg, hogy mire szavazna. Mivel kellene szembenéznie, ha felhevült hazafisága okán leadja voksát, anélkül, hogy végig gondolta volna, mit veszít.
Ez az egyik legnagyobb problémánk manapság.
A rendszerváltás óta nem tanultuk meg, hogy szavazatainkat nem pillanatnyi lelkesültségünkből, nem szimpátiából és nem is protest indokok alapján kell adnunk, hanem józan meggondolás és érdekeink figyelembe vételével.


Forrás: Google

 A legutolsó választás – remélhetőleg – megtanította ezt az országot arra, hogy ha dacból vagy tiltakozásul adja szavazatát bármely politikai erőre, nem várt következményekkel számolhat. Olyan következményekkel, amelyek mindazt lerombolják, amit idáig elért, és olyan helyzetbe hozzák, amiből csak évek hosszú sorának gürizésével verekedheti ki magát.
Sajnos, ma azt tapasztalhatjuk, hogy a hosszas munkával felépített intézményrendszereket – mint megunt, elavult épületeket – egy pillanat alatt lehet lerobbantani, ám újjáépítése hihetetlenül sok erőfeszítést és időt igényel.
Mindezt az erő és energiapazarlást el lehet kerülni. Egyetlen dolgot igényel mindez: a logikus és racionális gondolkodást. Igaz ugyan, hogy ez is feltételezi a fáradságot, amit ráfordítunk.
De legalább magunknak valljuk be: nincs más lehetőségünk!

VONA MAGYARORSZÁGA



Kép: Origo.hu

 Kivonult a Jobbik, hűséges kísérőivel – a gárdákkal (Új Magyar-, Nemzeti- és Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület) – az Európa Parlament irodája mögé, a Lövőház utcába tüntetni. A másfélezer ember előtt, akik az egy főre jutó árpád sávos és jobbikos zászlókat tekintve sem lehettek többen, arról elmélkedett, hogy ki kell lépni az Európai Unióból. E bejelentést a résztvevők hangos ovációval helyeselték. Így is van ez rendjén, ha az ember elmegy egy számára szimpatikus politikai rendezvényre, a minimum az, hogy azonosuljon a szónokkal.

De ez az azonosulás nem kell, hogy a józan gondolkodás elvesztését is jelentse.
Tegyük fel!
Nem egyetértve, csak amúgy science fiction-szerűen, hogy Magyarország kilép az unióból, hiszen a hű magyar emberek ezt követelik. Mi történne ezek után?
Tegyünk egy gondolatkísérletet erre, lássuk, hogy mivel járna ez a lépés.
A szerződés felbontásának konkrét jogi következményei:

Rögtön megszűnne schengeni határ. Azaz kis hazánk állampolgáraival szemben rögtön bevezetnék az útlevél kötelezettséget, a kényesebb országok a vízumkényszert is. Azaz megszűnne a szabad mozgás Európában. Nehezedne a külföldi munkavállalás, az utazás. Drágulna mindez azzal, hogy jelentős összegeket kellene kifizetni illetékekre és egyéb, utazással kapcsolatos okmányokra.
A nyitott határokkal visszaállna a közvetlen vámhatár is. Azaz minden magyar árut úgy bírálnának el, mint az unión kívüli terméket, védővámokkal sújtanák, azaz drágulna az export. Ám ez nem elég, a hazai vállalkozásoknak is vámot kellene fizetni minden félkész termékért vagy alapanyagért, amiből exportot vagy hazai terméket állítanak elő. Ez egyben azt is jelenti, hogy számos, a boltokban kapható – akár hazai gyártású – termék ára emelkedne meg. Ugyanakkor azok a vállalkozások, amelyek itthon foglalkoztatják a munkaerőt, tönkremennének, mert a vámmal emelt alapanyagokat már nem tudnák eredményesen beépíteni termékeikbe. Így vagy abbahagynák a termelést, vagy kivonulnának az országból, munkanélkülieket hagyva maguk után. Az állam költségvetése elesne az általuk fizetett adóktól és járulékoktól.


kép: Híradó.hu

 A kereskedelem egyes szegmensei csődöt jelentenének. Ma hazánkban például a kiskereskedelmi forgalomban kapható áruk több mint fele származik az unióból. Ezek a termékek jelentős része eltűnne a boltokból. Ezzel olyan hiány keletkezne, amelyet semmilyen körülmények között nem lenne képes kiváltani a magyar termelés. Kiürülnének az üzletek.
A gazdaságban nem jelenne meg az az évi 7-900 milliárd forint, amit a magyar költségvetés hívhat le az unió kohéziós alapjaiból. Bedugulnának az egyéb eu-s célzott támogatások is.
Azaz nem csak a gazdaság kerülne a padlóra, nem csak áruhiány lépne fel, hanem összeomlana a költségvetés is, hiszen a hazai gazdaság és a polgárok nem képesek az évi 14600 milliárdos főösszegű költségvetés forrásainak előállítására.
A nemzetközi pénzintézetek kivonulnának az országból, ezzel a gazdaság hitelezése bedőlne. Az állam kezében nincs hatékony kereskedelmi bank, amely képes lenne a kis- és középvállalkozások napi likviditásigényét kielégíteni. Csak szerényen jegyezzük meg, hogy a magyarként aposztrofált OTP Bank NyRt részvényeinek többsége is külföldi szakmai befektetők kezében van.
E néhány kiragadott következmény – amely felsorolás nem teljes, csak jelzés értékű – is jól szemlélteti, mi történne az országban.

Ennek társadalmi következményei pedig katasztrofálisak lennének. Hasonlatosak az államcsődhöz. A csökkenő bevételek miatt az állam kénytelen lenne eddigi közszolgáltatásainak egy részét lefaragni (egészségügyi ellátás, oktatás, közlekedés, állami szolgáltatások stb.), így tovább növekedne a munkanélküliség az elbocsátott állami alkalmazottakkal. Csökkentenék a nyugdíjak kifizetését. Minden állami juttatást, segélyt, szociális ellátást korlátoznának vagy megszüntetnének, mert nincs rá forrás.
Az energiahordozókat sem lenne képes az eddigi mennyiségben megvásárolni az ország, így lehetne számítani üzemanyaghiányra, a gázszolgáltatás akadozására. Ez kiterjedne az egyéb energiaszolgáltatások korlátozására: távfűtés, elektromos energia stb. (Ne feledjük, a paksi erőmű csak a hazai szükséglet harmadát adja.)
A fentiek pedig azt eredményeznék, hogy a társadalom káoszba süllyed, az emberek pedig minderre kiszámíthatatlan – azaz pontosan kiszámítható, és nagyon nem kedvező – választ adnának.
Tudom, ronda egy kép.
De ha valaki ma az Unióból való kilépést emlegeti, az ezekkel a következményekkel számolhat.
Akkor most itt a kérdés: ki a hazaáruló?

CSEPEL ÉS AZ IMA

Az egy dolog, hogy generációm abban nőtt fel, hogy Budapest déli kerülete, a Csepel-sziget budapesti csücske, szinte azonos fogalom volt a munkásosztállyal. De hát – ahogy az már lenni szokott – változnak az idők és az emberek.

Lassan húsz éve, hogy a magyar ipar egyik legöregebb gyára – Weiss Manfréd üzeme – az enyészet útjára lépett. Ma már a hajdan egy kézben levő hatalmas vállalat csak árnyéka önmagának. Az egykor több tízezer embert foglalkoztató nagyüzem ma már csak néhány ezer embernek ad munkát. A hajdani szerszámgépgyár – ma Excel-Csepel – 150 fővel dolgozik.

Az elmúlt két évtized folyamatosan erodálta az ott lakók „munkásöntudatát” is. Hol van már a régi, a harmincas, negyvenes évek „vörös Csepelje”, amire még a hatvanas években is olyan szívesen hivatkoztak. Ennek a városrésznek és az ott lakóknak volt egy nimbusza, amit még a legfelső párt- és állami vezetés is elismert, sőt akitől – nem titkoltan – tartott is.

A nagy munkásgenerációk eltűntek az elmúlt két évtized alatt. Ez azt is eredményezte, hogy a lakosság összetétele is megváltozott. A sok ki- és betelepülő megváltoztatta a munkáskerület arányait és arculatát is.

A városrész, elvesztve kiemelt – politikai és gazdasági – jelentőségét láthatóan nem találja helyét a város struktúrájában. Bár az elmúlt évek nagyobb ipari beruházásai közül létesült itt néhány, például a szennyvíztisztító, de nem nyerte vissza korábbi tekintélyét. Önkormányzata küzd mindazokkal a problémákkal, amelyekkel a „hátrányos helyzetű” települések küzdenek. A forráshiány, a bevételek csökkenése a közszolgáltatások elégtelenségével párosul, fejlesztésre, modernizációra alig van lehetőségük.
Valamivel fel kell hát hívni magukra a figyelmet. Valamivel el kell terelni az ott élők figyelmét az egyéni és közösségi problémákról.

Az, hogy Ulrich Ágoston plébános úr – a maga eszközeivel, hiszen mi mást tegyen egy pap, mint imádkozik – egy Wass Albert megemlékezésen, amúgy politikai felhangokkal, imádkozik az Orbán kormányért — ám legyen, tegye, lelke rajta.
De hogy mindezt a városrész hivatalos honlapján a polgármester is ajánlja, az azért túlzás.
Tisztázzunk valamit:
Nem az ima ellen van kifogásom, sőt, az ellen sem, hogy Ágoston atya elkötelezetten támogatja a mostani politikai kurzust. Bár egy modern, szekuláris államban ez sem nagyon elegáns. De mostanában erről, mintha elfeledkeznénk.
A problémám az, hogy a polgármester – aki nem pap, nem egyházi személy, ám feltehetően hívő – ilyen direkt módon hívja fel a polgárok figyelmét egy alapvetően szakrális cselekedetre. Nem az ő dolga. Nem az ő dolga, hogy a híveket beinvitálja a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánia templomába.
A polgármester dolga, hogy intézze a városrész ügyeit, próbáljon meg támogatásokat szerezni a kerületnek – ha kormánypárti színekben nyert, akkor még sansza is van rá –, igyekezzen minél élhetőbbé tenni a környezetet az amúgy is eléggé frusztrált lakosság számára.

Az pedig, hogy ez az imádság kicsalogatott néhány idősebb embert az Opera elé, Orbán Viktor mellett tüntetni, az eléggé érdekesnek tűnik. A színhelyt indokolhatja a január 2-i tüntetés, amelyre – úgy gondolták – válasz lehet ez a megmozdulás. De sem tartalmában, sem nagyságában nem tükrözi azt az aktivitást, amit esetleg „elvárna” a több oldalról is sarokba szorított kormányzat, élén a miniszterelnökkel.
Ez az aktivitás körülbelül olyan, mint az elhíresült győri Rédly Elemér plébános úr kezdeményezése az Államadósság Csökkentő Alapról, amelybe egy esztendő alatt néhány tucatmillió forint került. Amibe – az akkori fogadalmak ellenére – igen kevés kormánypárti képviselő „adakozott” (az adókedvezmény ellenére is).
De tudjuk azt, hogy lassan egy abszurd hazában élünk, irracionális körülmények között, Fogjuk fel azt is annak. A néhány tucat tüntetőnek pedig kívánjunk erőt, egészséget valamint azt, hogy az elkövetkező évben maradéktalanul megkapják a nyugdíjukat.
Mert ez utóbbi még necces!