ELMÉLKEDÉS BREXIT ÜRÜGYÉN

Tulajdonképpen ezt a „brexit”-et, amely lassan fogalomként vonul be a hétköznapok diskurzusaiba, hogyan is kell írni? Nagy „B”-vel, mondván Britannia rövidítése, vagy csak simán kis „b”-vel mivel egy egy közönséges, ám meglehetősen ronda szó?

De az elmélkedésnek nem ez a tárgya, ez csak amolyan elménckedés.

Vessünk néhány pillantást a dolgok mélyére. Próbáljuk lerántani a médiumok által sugallt „tuti” megoldásokról és „kissé manipulatív” véleményekről a leplet, és tegyünk rendet saját kútfejünkben, a rendelkezésre álló információk alapján.

Vegyük sorra a tényeket, a várható következményeket és az ezekből fakadó döntések lehetséges variációit.

Tények:

Nagy Britannia politikai vezetése (David Cameron ma már ex miniszterelnök) úgy döntött, hogy egy évekkel korábbi választási kampány ígéretét valóra váltja. Kiírta a népszavazást arról, hogy a UK maradjon-e az EU tagja vagy lépjen ki abból. A brit alkotmányos rend szerint ez a népszavazás  nem ügydöntő, csupán véleménynyilvánító referendum. Azaz bármilyen eredményt hoz, az a parlamentet semmilyen módon nem kötelezi.

Az persze más tészta, hogy a brit parlamentben (az alsóházban) a korábbi választások eredményeként tory többség van. Mi több, ez a konzervatív többség is megosztott a menni vagy maradni kérdésében. Állítólag többen vannak a maradás pártiak, mint a kilépést szorgalmazók. De mint annyiszor a politika történetében a kisebbség a hangosabb. (Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a konzervatívoknak sem volt, és még most sincs terve arra, hogy mi legyen a UK kilépése után.)

Jelenleg Nagy Britanniában elegendő nagyságú politikai káosz van, hiszen a maradást pártolók már a szavazás eredményének nyilvánosságra kerülését követően több mint 3 millióan írták alá azt a parlamentnek szóló petíciót, ami szerint ilyen jelentőségű véleményt csak abban az esetben lehet figyelembe venni, ha azon részt vesz a szavazásra jogosultak 75 százaléka és a kérdésre valamely módon a szavazók legalább a 60 százaléka teszi a voksát. (Mint tudjuk, ez a feltétel a brexit szavazáson nem érvényesült.) Érdekessége ennek a petíciónak, hogy azt jóval a népszavazás előtt nyújtották be a parlamentnek.

Nagy Britannia a gazdasági és pénzügye elemzők szerint csak veszthet azzal, ha kilép az Unióból. London elveszti pénzügyi-gazdasági központ szerepét. Ez óriási bevételkiesést jelent a büdzsének. Több multinacionális cég – amelynek központja jelenleg Londonban van – már jelezte „költözési” szándékát. (Ilyen például a Vodafon, amely a kontinensre helyezi át központját.)

Számos más intézmény, gazdasági szervezet jelezte hasonló szándékát. Az úgynevezett szolgáltató szektor képviselői is komoly problémáknak néznek elébe. Például a nemzetközi gazdasági joggal foglalkozó brit ügyvédi irodás jelezték, hogy az euro zónához tartozó Írországba jegyeztetik be magukat, hogy így továbbra is képviselhessék ügyfeleiket az uniós partnerekkel kapcsolatban.

Ezek csak példák arra, hogy a gazdasági és pénzügyi életben milyen alapvető változásokra készülhet a szigetország, ha kilép az együttműködésből.

A kilépésnek azonban óriásiak a belpolitikai kockázatai, amelyek elsősorban a UK jelenlegi struktúrájára vonatkoznak. Skócia – amely az uniós támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője – már jelezte, hogy felújítja kilépési szándékát a UK-ből, és csatlakozását az EU-hoz.

Ez óriási presztízsveszteség lenne. Így Nagy-Britannia megszűnne annak lenni, ami. (Itt azért figyelembe kell venni azt is, hogy a brit alkotmányjog keretei között milyen Skócia mozgástere.)

Az elkövetkező hetek, hónapok, a szeptemberi tory kongresszusig valószínűleg óriási vitákkal telnek majd. Cameron jelezte lemondásakor, hogy az esetleges kilépést már az új brit kormány teszi meg.

Szerintem addig még sok víz lefolyik a Temzén, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a brit parlament nem adja meg a hozzájárulást (erre minden jogi lehetősége meg van) a kilépéshez.

Ezt a véleményt arra lehet alapozni, hogy ma már olvashatók azok a brit állampolgári vélemények is, amelyek szinte „megbánták” a kilépésre adott szavazataikat, mert nem voltak tisztában döntésük szerteágazó következményeivel. Egy kicsit abszurd példa erre azoknak a nyugdíjasoknak a szavazatai, akik pihenő éveiket a szigetországon kívül töltik (Spanyolország, Portugália, Görögország), élvezve minden olyan szociális ellátást, amely, mint uniós állampolgárokat, megilletik őket. Ezek az emberek a kilépésre szavaztak, és csak most szembesültek azzal, hogy ha ez megtörténik, akkor bizony mindezeket a jogokat elvesztik.

Mi van ez érem másik oldalán az Európai Unióban.

Tekintsünk el az első napok eléggé eklektikus politikusi nyilatkozataitól (Juncker, Merkel stb.), amik sürgették a briteket, hogy ha már így döntöttek, akkor, nosza, gyorsan léptessék életbe az alapszerződés 50. cikkelyét.

A hét elején megtartott EU csúcs se volt semmi, gyakorlatilag nem született semmiféle döntés. Nem is születhetett, hiszen nincs miről dönteni. Nagy-Britannia ugyanis nem adta be kilépési kérelmét. Persze elhangzottak nagy ívű „fenyegetések” arról, hogy majdani esetleges tárgyalásokon kik, és milyen módon fogják diktálni a feltételeket, de ezeket egyelőre nem tekinthetjük másnak, mint kommunikációs bombáknak.

Az Uniónak magának is végig kell gondolnia, hogy mit veszít a brit kilépéssel. UK nettó befizető a közös büdzsébe, így a közösségnek el kell gondolkodni arról, hogy a kieső pénzeket honnan pótolja. Egyes elemzők szerint mintegy 30 milliárd dolláros kárt okozott már eddig is a brexit körüli bizonytalanság.

Azt azonban figyelembe kell venni, hogy az Unió két legerősebb (gazdaságilag és politikailag legbefolyásosabb) tagja hogyan gondolkodhat a UK nélküli Európáról.

Németország kétségtelenül nyerne a brit kilépéssel, hiszen a frankfurti tőzsde rögtön átvenni azt a pénzügyi és gazdasági irányító szerepet, ami most még Londoné. A francia, a holland gazdaság is nyerne ezzel, hiszen elég sok cég tenné át székhelyét a kontinensre.

Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A globalizált világban a különböző üzleti és gazdasági kapcsolatok sűrű hálója szövi át Európát (benne Nagy-Britanniával). Ezek a gazdasági szereplők erőteljes nyomást gyakorolhatnak a politikai döntéshozásra. Ha túl nagy a politikai döntésekből fakadó kár, úgy arra is képesek, hogy megtorpedózzák azokat.

Itt felvetődnek más szempontok is.

A demokrácia és a politika viszonya, a gazdaság és a politika, a nemzeti kultúra és a kontinens együttműködésének problémái.

Joggal mondhatják a demokrácia iránt elkötelezettek, hogy egy népszavazás felülírja a politikusok és a parlamentek által hozott döntéseket, és azt kell figyelembe venni, amit a „nép” akar. Ez így elméletileg rendben is lenne, ha a szavazó állampolgárok tisztában lennének döntéseik hozadékaival. De pontosan a brexit-szavazás mutatta meg, hogy az átlagpolgár nem rendelkezik objektív, saját döntését megalapozó információkkal. Döntése általában egy manipulatív kampányra vagy emocionális okokra támaszkodik. Azaz nem valós döntést hoz, nem az érdekeinek megfelelően dönt.

Ha pedig ez így történik, az nem a társadalom megnyugvását szolgálja, hanem csak újabb problémákat gerjeszt.

Ezért hatalmas a kommunikáció jelentősége. A polgárok, a társadalom tényszerű tájékoztatása a politikai hatalmat gyakorlók felelőssége. Lehetséges, hogy egy-egy jól hangzó (általában populista) tartalmakkal rövid távú előnyökre tehetnek szert, de a társadalom hosszabb távú érdekeinek figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhat az egész közösségre és politikai elitjére nézve is.

Mindenki nyugodjon le! A brexittel kapcsolatos politikai lépéseknek még nincs vége. Nagy-Britannia egészen addig az Unió tagja, amíg hivatalosan be nem adja kilépési szándékát.

A nyár ebben a kérdésben még nagyon sok változást hoz majd. Az sem elképzelhetetlen változat, hogy végül is, minden marad a régiben, és ezt a félresiklást „elfelejti” az európai politika.

Mindez különösen fontos, abban az összefüggésben is, hogy nem hiányzik sem Európának sem a UK-nak egy ilyen feszültség a mai, kihívásokkal terhelt nemzetközi körülmények között.

Ceterum censeo OV esse delendam!

FÉLELMEINK, ZSIGERI VÁLASZAINK — HELYES ÚTON JÁRUNK?

Forrás: Internet

Európában hét évtizede béke van (na jó, számítsuk le a délszláv válságot), a kontinens társadalmai immár három generáció óta biztonságban élik világukat. Nem kellett szembenézniük otthonaik lerombolásával, a mindennapi élet ellehetetlenülésével. A békében felnőtt első generáció már évek óta eszi a nyugdíjasok – keserű vagy édes (attól függően, mely államban él) – kenyerét, de az esetek döntő többségében nem fenyegeti létbizonytalanság. (Mielőtt a kedves olvasó felháborodna azon, hogy bizony ez nem igaz, mert kis hazánkban számos idős ember él a létminimum alatt, szeretném hangsúlyozni, hogy ez a bejegyzés nem csak a magyarokról szól.)

Az Európai Unió nagy kihívás előtt áll, a legnagyobbal alapítása óta. A mai vezető politikusok – miután ők is döntő többségükben a háború után születtek – a biztonság és a béke körülményei között szocializálódtak, amit csak kicsit árnyékolt be a hidegháború. A mai német kancellár is viszonylagos egzisztenciális biztonságban nőtt fel és tanulhatott a volt NDK (sokan lassan már azt is elfelejtik, hogy volt egy ilyen államalakulat 25 évvel ezelőtt) állampolgáraként.

Forrás: Internet

Hasonló volt a helyzet egész Európában, éppen ezért igen komoly kihívás szembenézni egy olyan helyzettel, amelyet normális ésszel elképzelni is nehéz. Hiszen a kényelmes és jó körülmények között felnevelkedett európai polgár számára (bármely uniós országból is származzon) szinte felfoghatatlan, hogy az élete veszélyben van a hétköznapokban, hogy lakhelye egyik napról a másikra felrobbanhat;  hogy nem működnek a közszolgáltatások; hogy felfegyverzett emberek valamely ideológia követése vagy elvetése miatt lefejezik; hogy olyan cselekvésekre kényszerítik, amelyet normális körülmények között még rémálmában se tenne meg.

Már pedig ez a szituáció az Unió dél-keleti előszobájában.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szélsőséges helyzetből emberek százezrei szeretnének kitörni, menteni életüket.

Ugyanakkor az Unió polgárai – bár szövetségük a szolidaritásra épül – egyre kevéssé tolerálják azt a tömeget, amely az elmúlt évben megjelent határaikon és országaikban. A szolidaritást ugyanis az uniós polgárokkal kapcsolatban fogadják el. A menekültek és gazdasági migránsok e körön kívül esnek.

A probléma pedig itt van, és megoldást kell rá találni.

Forrás: Internet - 444.hu

Sokan kárhoztatják az uniós „bürokráciát” – lásd: CÖF –, azért mert nem veszik figyelembe a polgárok véleményét. Mondhatjuk persze, hogy ez alapjaiban nem igaz. De mondhatjuk azt is, hogy a részigazságokra felépített érvelésben vannak valóságos elemek is. Pontosan ez mutatja azt, hogy milyen bonyolult – gazdasági, társadalmi kulturális – problémahalmazzal állunk szemben.

A helyzetre nem lehet egyetlen intézkedéssel választ adni. A türelmetlen polgárok – akik egyébként féltik az általuk évszázadok, évtizedek alatt megteremtett szellemi, kulturális és anyagi értékeket – azonnali válaszokat sürgetnek. Meg is adják néha ezeket: kiutasítás, nem befogadás, elutasítás, erőszakos korlátozások stb., ám ezzel nem a problémát oldják meg, hanem csak a tüneteket kezelik. (Ha tüdőgyulladást kapok nem elegendő csak a lázat csillapítani, mert a betegség attól még megmarad, hatékonyabb beavatkozásra van szükség.)

Az Unió vezetői folyamatosan keresik a megoldásokat, miközben szembe kell nézniük azzal, hogy a tagállamok önös érdekei lassan szétfeszítik azokat a kereteket, amelyek olyan jól működtek „béke idején”. Számos állásfoglalást, politikai elképzelést olvashattunk az elmúlt hetekben, amelyek Brüsszelből származtak. A közös mindegyikben az, hogy a szövetséget előbbre teszik a nemzeti érdekeknél; fontosabbnak tartják a kontinens egységét a tagállamok egyszeri – döntően belpolitikai indíttatású –, úgymond „nemzeti érdekeinél”.

Látni kell azt, hogy ez a mostani politikai válság (amelynek nem kis része gazdasági eredetű) túlmutat Európán. A gazdasági recesszió, a közel-keleti konfliktus, az orosz-ukrán ellentét, Kína gyengélkedése – mind-mind egy-egy adalék ahhoz a helyzethez, ami kialakult. Maga az Unió ezeket egyedül, politikai vagy gazdasági intézkedésekkel nem képes megoldani. Ugyanakkor mindenkinek elemi érdeke, hogy maga a szövetség fennmaradjon, mert a globális körülmények között csak így maradhat versenyképes.

Lehet arról elmélkedni, hogy a magyar kormány 2020 után már nem is számít a közösség forrásaira, lehet itthon azon agyalogni, hogy mindennek az oka a brüsszeli diktátum, ám ez nem vezet sehová.  Be kellene látnunk, hogy ebben a politikai játszmában – ha így folytatjuk tovább – csak a vesztes oldalon köthetünk ki.

Magyarország az Unió GDP-jének 0,98 százalékát adja (ebből az összegből 40 százalékban részesednek az autóipari beruházások, amelyek nem magyar kézben vannak). Kis hazánk a közösség lakosságának 6,3 százalékát adja. Így gazdasági jelentősége: termelési részesedése, fogyasztói piaca kisebb, mint Londoné. Ezt tudomásul kellene venni. Minden politikai felhang nélkül: ekkorák vagyunk. Nem csoda, hogy az Unió most nem Magyarországra, hanem Lengyelországra koncentrál. nem akar elveszíteni egy csaknem 40 milliós piacot és egy olyan gazdasági potenciált, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme több mint 13 ezer dollár.

Forrás: Internet

A problémákra adandó válaszok egy  része pedig alapvetően filozófiai és politikai. Ugyanis az Uniónak tisztában kell lennie azzal, hogy a jelen körülmények között sok „megoldási javaslat” nem állja meg a helyét. Ezek egyike (főleg német forrásokban olvashatjuk), hogy az Unió gazdasági problémáinak megoldásához, a jóléti rendszerek fenntartásához szüksége van a bevándorlókra. Ez a nézet abból az eddigi gyakorlatból indul ki, hogy csak így –„munkahelyek teremtésével” – lehet kimászni a csávából. A probléma ezzel az, hogy a világ nem ebbe az irányba megy. A termelésbe – az anyagi javak előállításába – egyre kevesebb élő munkaerő kell. Ez a tendencia a jövőben még fokozódni fog. A foglalkoztatás egyre inkább eltolódik a nem anyagi jellegű szolgáltatások felé. Már ma is igen jelentős a munkanélküliség a közösségben. 2013-ban az átlagos ráta 11 százalék, ezen belül a 15-24 évesek rátája 23 százalék. A munkaerő tehát az Unión belül rendelkezésre áll. A társadalmi és jóléti kiadások fedezetét pedig az elosztási viszonyok gyökeres megváltozásával bőven fedezni lehetne.

A bevándorlási politika gazdasági indoka tehát elég nehezen áll meg.

A migráns és menekült probléma megoldása pedig szintén meghaladja az Unió egyedi lehetőségeit, hiszen a befogadás csak átmeneti gyógyír lehet, az igazi megoldás az érintett térség stabilizálása, az ottani körülmények normalizálása. Ez pedig nem képzelhető el más nagyhatalmak (USA, Oroszország, Kína), és a térség országainak aktív közreműködése nélkül. Az Unió önthet forrásokat Törökországba, megakadályozandó a menekültek átkelését az Égei-tengeren, ám ez csak tűzoltás. Ettől nem fognak kevesebben menekülni a háborús övezetből és nem indulnak el kevesebben a gazdaságilag elmaradott térségekből.

Azt kellene elérni, hogy a vándorló tömeg saját, jól megszokott környezetében – hazájában – találja meg az emberhez méltó körülményeket, érvényesülést.

Ceterum censeo OV esse delendam!

NYÍLT LEVÉL A MIGRÁNSOKHOZ!

Azt álmodtam az éjjel, hogy felültem a Railjetre, és jó néhány migráns társaságában utaztam Győrig.

A menekültek elcsigázva, de valamiféle révületben ültek, jártak-keltek a vagonban. A szemben levő ülésen egy 25 év körüli fiatalember utazott. Arra a kérdésre, hogy honnan menekül, gondolkodás nélkül felelte, hogy Szíriából. Jobban szemügyre véve ez azért kizártnak tetszett, vonásai inkább pakisztáni vagy afgán eredetre utaltak. Mikor ezt szóvá is tettem, kiderült, hogy persze, onnan jön, csak szírként több támogatásra számít. 

Miért is indult el? Mert saját hazájában szegényként él, nincsenek kilátásai. A mivel foglalkozott kérdésre azt válaszolta, hogy arab nyelvet tanított.

Mire számít? Hát arra, hogy majd jól eltartják, és egy idő után valamiféle munkához is jut majd. Nem valószínű, hogy tanárként kapkodni fognak érte Németországban. Lehet majd belőle mosogatófiú, vagy valami más, mit egyébként képzettség és nyelvtudás nélkül elláthat. (Az információk valósak, az elmúlt napok televíziós közvetítéseiből származnak.)

Talán arra kellene emlékeztetni ezeket az embereket, ha megfutnak saját hazájukból, mert ott a körülmények elégtelenek a számukra, akkor azon is el kellene gondolkozniuk, hogy ki fog majd ott élhető körülményeket teremteni a maradók számára. Ha egy országból a legaktívabb és legerősebb réteg eltávozik, akkor annak az országnak a jövője eléggé megkérdőjelezhető. Nem lesz, aki valóban dolgozna azért, hogy javuljanak a körülményeik.

Nem vagyok rasszista, de azért a több évtizedes történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az Európába így érkező menekültek beilleszkedése bizony nem sikeres. (Mindig vannak üdítő kivételek, de a közmondás szerint: kivétel erősíti a szabályt.)

Meg merem kockáztatni, hogy minden politikai nyilatkozattal ellentétben Franciaországban és Németországban is az átlagember bizony ferde szemmel néz a menekültekre. Még azok a bevándorlók is szenvednek ettől, akik már több évtizede élnek ezekben az országokban, azok állampolgárai. A többség szemében ezek mégis csak „idegenek”. Bár jogilag és járandóságaikat illetően nincs megkülönböztetés, de a mindennapokban igenis érezhető.

Emlékezzünk a tavalyi Párizs környéki gettólázadásra.

Ezek a gettók nem a hatalom által kialakított szigetek, hanem lassan kialakuló közösségek. Először csak néhány család költözik egy blokkba, majd életvitelével, mindennapi kultúrájának gyakorlásával szinte „elüldözi” az ott lakókat. Így aztán a azok helyére újabb migráns hullám költözik be.

Egy Franciaországban élő barátom szerint ezek a „szigetekben” élők szinte nem keverednek az amúgy multikulturális város lakosságával. Szinte elszigetelten élnek. Természetesen dolgoznak – vannak, persze, akik munka nélkül tengődnek –, de meg sem próbálnak alkalmazkodni a helyi körülményekhez.

Mi több, eléggé agresszívan akarják rávenni a környezetüket, hogy alkalmazkodjanak hozzájuk. Így aztán a konfliktusok, ha nem is élesek, de állandóak. Saját magukat „rekesztik ki” egy nagyobb közösségből, mert nem képesek és nem is akarnak alkalmazkodni, és közben azt hangoztatják, hogy megkülönböztetik őket. Végzetes circus vitiosus!

Európának mintegy 400 év kellett ahhoz – hosszú háborúk, és fejlődés után –, hogy elérje azt a színvonalat, amelyben él. Most a fejlődésnek köszönhetően ez korlátlanul nyilvánossá válik, elérhető az internet jóvoltából szinte bárhol a világon. Ez a kép arra ösztönzi a kevéssé fejlett országok lakóit, hogy elinduljanak, részt kérjenek abból a gazdagságból, amit Európa felhalmozott.

Eszükbe sem jut, hogy olyan kemény munkával, ami itt jellemző volt az elmúlt évszázadokban, a saját környezetükben is megteremthetnék a maguk jólétét. Egyszerűbb elmenni messze, és részesedni a javakból.

Nincs a kezemben a bölcsek köve. Nem tudok jó megoldást erre a problémára. De egy tény: ez a helyzet sokáig nem tartható fenn. Az Európai Unió nem képes – politikai elvek ide vagy oda – „felszívni” ezt a menekült áradatot anélkül, hogy saját belső biztonságát (társadalmi és belbiztonsági) ne veszélyeztesse.

A megoldást valahol a Közel-keleten kell keresni. A válságövezetekben az egymásnak feszülő, a hatalomért harcoló csoportok kiegyezésére, a helyzet konszolidálására van szükség. Felismerni azt, hogy a különböző vallási csoportok felhagyjanak az erőszakkal, és a valós ellenség, az agresszív ISIS ellen forduljanak, amely nagyobb kárt okoz nekik, mint az összes, propagandisztikusan ellenségnek beállított „nagyhatalom”.

Segítséget lehet adni a gazdasági felzárkózáshoz a leszakadó országoknak. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy semmi teendőjük, csak a sült galambot kell várniuk.

MENEKÜLTEK – EURÓPAI GONDOK

Régen írtam blogot, valahogy nem volt kedvem kiszálazni napjaink hazai történéseiből a lényeget. A mindent elborító migrációellenes propaganda – üdítő kivétel a civil szervezetek karitatív tevékenysége – teljesen elhülyíti a hazai közvéleményt. Persze sokszor megírtam már, hogy gondolkozni, tájékozódni strapás dolog. De a mai helyzetben igazán vehetné magának a fáradságot az átlag magyar, hogy kialakítsa a maga állásfoglalását, és ne fogadja el a kész, konzerv véleményeket.

Az első dolog, amit meg kellene vizsgálni, hogy mi okozza ezt a nagyarányú népvándorlást. Miért indulnak el emberek egy másik kontinensről, mindenüket hátrahagyva a – végső soron ismeretlen – bizonytalanságba?

A helyzet összetettebb, mint gondolnánk.

Nem csak a lassan négy éve (2011 márciusa) folyó szíriai polgárháború, az iraki helyzet rendezetlensége, az IS feltűnése és az általuk egy éve tartó folyamatos terror csak az indító ok. Ha így lenne, akkor Afganisztánból, Pakisztánból, Közép-Afrikából nem indulnának tömegek az „ígéret földjére” Európába.

Az üldöztetés, az emberi élet és vagyon veszélyeztetettsége csak az egyik ok. Persze, ez is untig elég, mi több teljes mértékben érthető és akceptálandó.

A másik ok viszont a tömegkommunikáció elterjedésében (forradalmában) keresendő. Nagyon sok gazdaságilag elmaradt és diktatúrákkal terhelt országban az emberekhez eljut az a minta, amit az internet, a televízió közvetít: egy szebb egy élhetőbb társadalmat mutat, amelyet, ha az adott ember összehasonlít a maga valóságával, akkor mint egy hatalmas mágnes vonzani kezdi. Nem tud arról, hogy amit a képek sugároznak az nem az igazi valóság,, csak annak valamiféle idealizált képe. De ettől még igen vonzó, mert azt mutatja, hogy „ott minden más, mindenki gazdag”. Ami ugyan igaz is a menekülésre készülő szempontjából, hiszen saját hazájában ez számára elképzelhetetlen.

Azzal azonban nem számol, hogy az európai „gazdagságnak” is meg vannak a maga határai.

Nem számol azzal, hogy egy másik közegbe kerül, ahol mások a szokások, mások a körülmények. Itt most nem nagy dolgokra gondolok, hanem olyan hétköznapi dolgokra, mint a nyelvtudás, a közlekedés, a vallásgyakorlás lehetőségei, az étkezés és sorolhatnánk.

Hiába befogadó a közeg, nem képes a nélkül beilleszkedni, hogy eddigi identitásának egy részét ne adná fel.

A befogadó ország pedig hiába nyújtja a lehetőséget, mégis azt várja el, hogy az így befogadott üldözött illeszkedjen be, fogadja el a törvényeit, éljen azok szerint. Ha ezt nem sikerül elérni, akkor bizony a befogadó ország társadalma lesz frusztrált. Egyrészt azért, mert igen sokba kerül ez, energiába, társadalmi mozgósításba, nem utolsó sorban pedig pénzbe.

Ezt a forrást az Unió tagállamai még állják (már amelyik, kis hazánk kivételként vitézkedik), de a nagy kérdés az, meddig?

A menekültek megállításának másik megoldási lehetősége, hogy ott teremtünk konszolidált viszonyokat, ahonnan elindulnak az emberek. Igen ám, de ez politikai és kulturális falakba ütközik.

Nem véletlen, hogy sem az USA, sem az Unió nem tüsténkedik „rendet teremteni” a Közel- és Közép-keleten. Az első Öböl-háború után megtanulta az USA és a koalíció, hogy a saját értékrendje alapján nem képes rendezni a térség viszonyait.

Ha a fejlett országok – a segítségnyújtáson kívül – közvetlenül beavatkoznának a konfliktusba, az azt eredményezné, hogy még jobban fokozódna a szélsőségesek propagandája, az Európa és USA ellenesség. A probléma másik része, hogy jelenleg a mérsékeltnek tekinthető arab országok is megosztottak a probléma rendezésének ügyében. Az IS megítélése is elég felemás. Vannak hatalmak Közel-keleten, amelyek szigorúan lépnének fel ellenük, de ez csak akkor megvalósítható, ha az egész térségben meg lehetne alakítani a közös koalíciót. Ám ennek ma még nyoma sincs. Az IS pedig gátlás nélkül irtja a sajátjait.

Azt látni kell, hogy ez a terrorszervezet – bár egyes akcióit a fejlett országokban hajtja végre – elsősorban Irak és Szíria, Jemen lakosságát terrorizálja. (Hogy az ehhez szükséges eszközöket és fegyvereket honnan szerzi be, arra kérdésre ez a blog nem mer vállalkozni.) Az igazi pusztítás ezekben az országokban történik, arab keresztények ezreit mészárolták le. A különböző, iszlám vallási áramlatok képviselői pedig – mindannyian Allah nevében – gond nélkül irtják egymást. Ebbe a konfliktusba a fejlett országok nagyon nehezen avatkozhatnak be anélkül, hogy ne fordítanák maguk ellen a küzdő feleket.

A probléma, mint látható – és ez csak a felszín – igen összetett. Nem megoldható csak a hazai szinten, de még európai léptékben sem. Nem lehet kárhoztatni az uniós politikát, hiszen egy komolyabb megoldás kidolgozásához a fentieken kívül még ezer más dolgot is figyelembe kell venni.

Nézetem szerint az elkövetkező hónapokban mindenképpen megszületik majd valamiféle „megoldás”, ami persze nem a gyökereket érinti majd, hanem csak tüneti kezelés lesz.

Az uniós vezetőknek ugyanis azt is figyelembe kell venniük, hogy saját országaik polgárai miként viszonyulnak az elhúzódó, és várhatóan erősödő migrációs problémákhoz.

Aki figyelemmel kíséri az elmúlt hetek európai híreit, azt olvashatta, hogy bizony az uniós tagállamokban is felerősödött a szélsőjobb idegenellenes politikája. Svédországban már többségben vannak a felmérések szerint a jobboldaliak, Hollandiában is megkerülhetetlen erő az idegeneket elutasító jobboldal, Németországban (különösen a keleti tartományokban, a volt NDK területén) is erősödnek az idegenellenes akciók, és folytathatjuk a sort.

A helyzet tehát igen képlékeny. Nincs az az elemző, aki ma meg tudja mondani, hogy ennek a „válságnak” milyen lesz a kimenetele.

Nyugat-Európa ugyan azt mondja, hogy szüksége is van a bevándorlókra a gazdaságban – mert egyre fogy a munkaképes lakosság aránya –, így teremtve meg az eddigi életszínvonal fenntartásához szükséges adóbevételeket. Ám ez csak egy része a problémának. A menekülteknek csak egy kis része az, amelyet „egyből” alkalmazni lehet az uniós munkaerőpiacon.

Mi lehet tehát a dolgunk?

Minden esetre egy biztos: a menekülteket kerítéssel, szögesdróttal, határvadász alakulatokkal, a hadsereggel megállítani nem lehet. A józan eszünkre hallgatva gyakorolnunk kell a befogadás és a szolidaritás gesztusait. Ezt a problémát nemzeti keretek között kezelni nem lehet. Nincs az országnak más választása, mint részt venni az uniós együttműködésben, és csatlakozni az európai megoldásokhoz, azok kidolgozásához.

Ceterum censeo OV esse delendum!

VONA MAGYARORSZÁGA



Kép: Origo.hu

 Kivonult a Jobbik, hűséges kísérőivel – a gárdákkal (Új Magyar-, Nemzeti- és Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület) – az Európa Parlament irodája mögé, a Lövőház utcába tüntetni. A másfélezer ember előtt, akik az egy főre jutó árpád sávos és jobbikos zászlókat tekintve sem lehettek többen, arról elmélkedett, hogy ki kell lépni az Európai Unióból. E bejelentést a résztvevők hangos ovációval helyeselték. Így is van ez rendjén, ha az ember elmegy egy számára szimpatikus politikai rendezvényre, a minimum az, hogy azonosuljon a szónokkal.

De ez az azonosulás nem kell, hogy a józan gondolkodás elvesztését is jelentse.
Tegyük fel!
Nem egyetértve, csak amúgy science fiction-szerűen, hogy Magyarország kilép az unióból, hiszen a hű magyar emberek ezt követelik. Mi történne ezek után?
Tegyünk egy gondolatkísérletet erre, lássuk, hogy mivel járna ez a lépés.
A szerződés felbontásának konkrét jogi következményei:

Rögtön megszűnne schengeni határ. Azaz kis hazánk állampolgáraival szemben rögtön bevezetnék az útlevél kötelezettséget, a kényesebb országok a vízumkényszert is. Azaz megszűnne a szabad mozgás Európában. Nehezedne a külföldi munkavállalás, az utazás. Drágulna mindez azzal, hogy jelentős összegeket kellene kifizetni illetékekre és egyéb, utazással kapcsolatos okmányokra.
A nyitott határokkal visszaállna a közvetlen vámhatár is. Azaz minden magyar árut úgy bírálnának el, mint az unión kívüli terméket, védővámokkal sújtanák, azaz drágulna az export. Ám ez nem elég, a hazai vállalkozásoknak is vámot kellene fizetni minden félkész termékért vagy alapanyagért, amiből exportot vagy hazai terméket állítanak elő. Ez egyben azt is jelenti, hogy számos, a boltokban kapható – akár hazai gyártású – termék ára emelkedne meg. Ugyanakkor azok a vállalkozások, amelyek itthon foglalkoztatják a munkaerőt, tönkremennének, mert a vámmal emelt alapanyagokat már nem tudnák eredményesen beépíteni termékeikbe. Így vagy abbahagynák a termelést, vagy kivonulnának az országból, munkanélkülieket hagyva maguk után. Az állam költségvetése elesne az általuk fizetett adóktól és járulékoktól.


kép: Híradó.hu

 A kereskedelem egyes szegmensei csődöt jelentenének. Ma hazánkban például a kiskereskedelmi forgalomban kapható áruk több mint fele származik az unióból. Ezek a termékek jelentős része eltűnne a boltokból. Ezzel olyan hiány keletkezne, amelyet semmilyen körülmények között nem lenne képes kiváltani a magyar termelés. Kiürülnének az üzletek.
A gazdaságban nem jelenne meg az az évi 7-900 milliárd forint, amit a magyar költségvetés hívhat le az unió kohéziós alapjaiból. Bedugulnának az egyéb eu-s célzott támogatások is.
Azaz nem csak a gazdaság kerülne a padlóra, nem csak áruhiány lépne fel, hanem összeomlana a költségvetés is, hiszen a hazai gazdaság és a polgárok nem képesek az évi 14600 milliárdos főösszegű költségvetés forrásainak előállítására.
A nemzetközi pénzintézetek kivonulnának az országból, ezzel a gazdaság hitelezése bedőlne. Az állam kezében nincs hatékony kereskedelmi bank, amely képes lenne a kis- és középvállalkozások napi likviditásigényét kielégíteni. Csak szerényen jegyezzük meg, hogy a magyarként aposztrofált OTP Bank NyRt részvényeinek többsége is külföldi szakmai befektetők kezében van.
E néhány kiragadott következmény – amely felsorolás nem teljes, csak jelzés értékű – is jól szemlélteti, mi történne az országban.

Ennek társadalmi következményei pedig katasztrofálisak lennének. Hasonlatosak az államcsődhöz. A csökkenő bevételek miatt az állam kénytelen lenne eddigi közszolgáltatásainak egy részét lefaragni (egészségügyi ellátás, oktatás, közlekedés, állami szolgáltatások stb.), így tovább növekedne a munkanélküliség az elbocsátott állami alkalmazottakkal. Csökkentenék a nyugdíjak kifizetését. Minden állami juttatást, segélyt, szociális ellátást korlátoznának vagy megszüntetnének, mert nincs rá forrás.
Az energiahordozókat sem lenne képes az eddigi mennyiségben megvásárolni az ország, így lehetne számítani üzemanyaghiányra, a gázszolgáltatás akadozására. Ez kiterjedne az egyéb energiaszolgáltatások korlátozására: távfűtés, elektromos energia stb. (Ne feledjük, a paksi erőmű csak a hazai szükséglet harmadát adja.)
A fentiek pedig azt eredményeznék, hogy a társadalom káoszba süllyed, az emberek pedig minderre kiszámíthatatlan – azaz pontosan kiszámítható, és nagyon nem kedvező – választ adnának.
Tudom, ronda egy kép.
De ha valaki ma az Unióból való kilépést emlegeti, az ezekkel a következményekkel számolhat.
Akkor most itt a kérdés: ki a hazaáruló?