ELMÉLKEDÉS BREXIT ÜRÜGYÉN

Tulajdonképpen ezt a „brexit”-et, amely lassan fogalomként vonul be a hétköznapok diskurzusaiba, hogyan is kell írni? Nagy „B”-vel, mondván Britannia rövidítése, vagy csak simán kis „b”-vel mivel egy egy közönséges, ám meglehetősen ronda szó?

De az elmélkedésnek nem ez a tárgya, ez csak amolyan elménckedés.

Vessünk néhány pillantást a dolgok mélyére. Próbáljuk lerántani a médiumok által sugallt „tuti” megoldásokról és „kissé manipulatív” véleményekről a leplet, és tegyünk rendet saját kútfejünkben, a rendelkezésre álló információk alapján.

Vegyük sorra a tényeket, a várható következményeket és az ezekből fakadó döntések lehetséges variációit.

Tények:

Nagy Britannia politikai vezetése (David Cameron ma már ex miniszterelnök) úgy döntött, hogy egy évekkel korábbi választási kampány ígéretét valóra váltja. Kiírta a népszavazást arról, hogy a UK maradjon-e az EU tagja vagy lépjen ki abból. A brit alkotmányos rend szerint ez a népszavazás  nem ügydöntő, csupán véleménynyilvánító referendum. Azaz bármilyen eredményt hoz, az a parlamentet semmilyen módon nem kötelezi.

Az persze más tészta, hogy a brit parlamentben (az alsóházban) a korábbi választások eredményeként tory többség van. Mi több, ez a konzervatív többség is megosztott a menni vagy maradni kérdésében. Állítólag többen vannak a maradás pártiak, mint a kilépést szorgalmazók. De mint annyiszor a politika történetében a kisebbség a hangosabb. (Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a konzervatívoknak sem volt, és még most sincs terve arra, hogy mi legyen a UK kilépése után.)

Jelenleg Nagy Britanniában elegendő nagyságú politikai káosz van, hiszen a maradást pártolók már a szavazás eredményének nyilvánosságra kerülését követően több mint 3 millióan írták alá azt a parlamentnek szóló petíciót, ami szerint ilyen jelentőségű véleményt csak abban az esetben lehet figyelembe venni, ha azon részt vesz a szavazásra jogosultak 75 százaléka és a kérdésre valamely módon a szavazók legalább a 60 százaléka teszi a voksát. (Mint tudjuk, ez a feltétel a brexit szavazáson nem érvényesült.) Érdekessége ennek a petíciónak, hogy azt jóval a népszavazás előtt nyújtották be a parlamentnek.

Nagy Britannia a gazdasági és pénzügye elemzők szerint csak veszthet azzal, ha kilép az Unióból. London elveszti pénzügyi-gazdasági központ szerepét. Ez óriási bevételkiesést jelent a büdzsének. Több multinacionális cég – amelynek központja jelenleg Londonban van – már jelezte „költözési” szándékát. (Ilyen például a Vodafon, amely a kontinensre helyezi át központját.)

Számos más intézmény, gazdasági szervezet jelezte hasonló szándékát. Az úgynevezett szolgáltató szektor képviselői is komoly problémáknak néznek elébe. Például a nemzetközi gazdasági joggal foglalkozó brit ügyvédi irodás jelezték, hogy az euro zónához tartozó Írországba jegyeztetik be magukat, hogy így továbbra is képviselhessék ügyfeleiket az uniós partnerekkel kapcsolatban.

Ezek csak példák arra, hogy a gazdasági és pénzügyi életben milyen alapvető változásokra készülhet a szigetország, ha kilép az együttműködésből.

A kilépésnek azonban óriásiak a belpolitikai kockázatai, amelyek elsősorban a UK jelenlegi struktúrájára vonatkoznak. Skócia – amely az uniós támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője – már jelezte, hogy felújítja kilépési szándékát a UK-ből, és csatlakozását az EU-hoz.

Ez óriási presztízsveszteség lenne. Így Nagy-Britannia megszűnne annak lenni, ami. (Itt azért figyelembe kell venni azt is, hogy a brit alkotmányjog keretei között milyen Skócia mozgástere.)

Az elkövetkező hetek, hónapok, a szeptemberi tory kongresszusig valószínűleg óriási vitákkal telnek majd. Cameron jelezte lemondásakor, hogy az esetleges kilépést már az új brit kormány teszi meg.

Szerintem addig még sok víz lefolyik a Temzén, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a brit parlament nem adja meg a hozzájárulást (erre minden jogi lehetősége meg van) a kilépéshez.

Ezt a véleményt arra lehet alapozni, hogy ma már olvashatók azok a brit állampolgári vélemények is, amelyek szinte „megbánták” a kilépésre adott szavazataikat, mert nem voltak tisztában döntésük szerteágazó következményeivel. Egy kicsit abszurd példa erre azoknak a nyugdíjasoknak a szavazatai, akik pihenő éveiket a szigetországon kívül töltik (Spanyolország, Portugália, Görögország), élvezve minden olyan szociális ellátást, amely, mint uniós állampolgárokat, megilletik őket. Ezek az emberek a kilépésre szavaztak, és csak most szembesültek azzal, hogy ha ez megtörténik, akkor bizony mindezeket a jogokat elvesztik.

Mi van ez érem másik oldalán az Európai Unióban.

Tekintsünk el az első napok eléggé eklektikus politikusi nyilatkozataitól (Juncker, Merkel stb.), amik sürgették a briteket, hogy ha már így döntöttek, akkor, nosza, gyorsan léptessék életbe az alapszerződés 50. cikkelyét.

A hét elején megtartott EU csúcs se volt semmi, gyakorlatilag nem született semmiféle döntés. Nem is születhetett, hiszen nincs miről dönteni. Nagy-Britannia ugyanis nem adta be kilépési kérelmét. Persze elhangzottak nagy ívű „fenyegetések” arról, hogy majdani esetleges tárgyalásokon kik, és milyen módon fogják diktálni a feltételeket, de ezeket egyelőre nem tekinthetjük másnak, mint kommunikációs bombáknak.

Az Uniónak magának is végig kell gondolnia, hogy mit veszít a brit kilépéssel. UK nettó befizető a közös büdzsébe, így a közösségnek el kell gondolkodni arról, hogy a kieső pénzeket honnan pótolja. Egyes elemzők szerint mintegy 30 milliárd dolláros kárt okozott már eddig is a brexit körüli bizonytalanság.

Azt azonban figyelembe kell venni, hogy az Unió két legerősebb (gazdaságilag és politikailag legbefolyásosabb) tagja hogyan gondolkodhat a UK nélküli Európáról.

Németország kétségtelenül nyerne a brit kilépéssel, hiszen a frankfurti tőzsde rögtön átvenni azt a pénzügyi és gazdasági irányító szerepet, ami most még Londoné. A francia, a holland gazdaság is nyerne ezzel, hiszen elég sok cég tenné át székhelyét a kontinensre.

Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A globalizált világban a különböző üzleti és gazdasági kapcsolatok sűrű hálója szövi át Európát (benne Nagy-Britanniával). Ezek a gazdasági szereplők erőteljes nyomást gyakorolhatnak a politikai döntéshozásra. Ha túl nagy a politikai döntésekből fakadó kár, úgy arra is képesek, hogy megtorpedózzák azokat.

Itt felvetődnek más szempontok is.

A demokrácia és a politika viszonya, a gazdaság és a politika, a nemzeti kultúra és a kontinens együttműködésének problémái.

Joggal mondhatják a demokrácia iránt elkötelezettek, hogy egy népszavazás felülírja a politikusok és a parlamentek által hozott döntéseket, és azt kell figyelembe venni, amit a „nép” akar. Ez így elméletileg rendben is lenne, ha a szavazó állampolgárok tisztában lennének döntéseik hozadékaival. De pontosan a brexit-szavazás mutatta meg, hogy az átlagpolgár nem rendelkezik objektív, saját döntését megalapozó információkkal. Döntése általában egy manipulatív kampányra vagy emocionális okokra támaszkodik. Azaz nem valós döntést hoz, nem az érdekeinek megfelelően dönt.

Ha pedig ez így történik, az nem a társadalom megnyugvását szolgálja, hanem csak újabb problémákat gerjeszt.

Ezért hatalmas a kommunikáció jelentősége. A polgárok, a társadalom tényszerű tájékoztatása a politikai hatalmat gyakorlók felelőssége. Lehetséges, hogy egy-egy jól hangzó (általában populista) tartalmakkal rövid távú előnyökre tehetnek szert, de a társadalom hosszabb távú érdekeinek figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhat az egész közösségre és politikai elitjére nézve is.

Mindenki nyugodjon le! A brexittel kapcsolatos politikai lépéseknek még nincs vége. Nagy-Britannia egészen addig az Unió tagja, amíg hivatalosan be nem adja kilépési szándékát.

A nyár ebben a kérdésben még nagyon sok változást hoz majd. Az sem elképzelhetetlen változat, hogy végül is, minden marad a régiben, és ezt a félresiklást „elfelejti” az európai politika.

Mindez különösen fontos, abban az összefüggésben is, hogy nem hiányzik sem Európának sem a UK-nak egy ilyen feszültség a mai, kihívásokkal terhelt nemzetközi körülmények között.

Ceterum censeo OV esse delendam!