NAGY BRITANNIA ÉS A FORRÓ KÁSA ESETE

Forrás: - Internet: ehoza.org.

Múlt csütörtökön – túlzás nélkül mondható – az egész világ figyelte a brit népszavazás eredményét: „leave or remain” — menni vagy maradni.

Nem kívánom részletesen ismertetni a szavazások eredményeit és statisztikáit, megtették ezt az elmúlt napokban a különböző médiumok (egy a mértékadók közül).

A kérés már most nem az, hogy mi volt a szavazás eredménye, hanem az, hogy mit indukált ez a brit és a világ közvéleményében, hogyan hatott ez a világgazdaságra és Európára.

Soros persze előre gondolkodott , tétjeit a kilépésre és az ezt követő árfolyamesésre tette, és jól számolt. Az általa menedzselt befektetési alapok – amelyek tőkéjét végső soron a kis emberek adták össze: nyugdíj és klb biztosítási alapok – jelentős haszonnal forgatták pénzeiket.

Előre lehetett látni, hogy ha a kilépés pártiak győznek, az Nagy Britanniának óriási károkat fog okozni. Minden felelős brit politikus ezt hangoztatta, ám mondanivalójuk elenyészett a demagóg és populista – a „nagy Nagy Britanniát” hangoztató – szólamok mellett.

Óriási a felelőssége a mostani helyzet kialakulásában a sajtónak is. Mindegyikük úgy állította be, hogy kész tény: a britek kilépnek az unióból. Ezt persze mindenki figyelembe vette, és egy pánikszerű cselekvési sor vette kezdetét. Az Unió vezetői is mindenféle nyilatkozatokat tettek már pénteken, hogy a Cameron rögtön jelentse be a kilépési szándékot hivatalosan Brüsszelben.

A gazdasági lapok és a tőzsdék is hiszterikusan reagáltak, ezzel sokmilliárdos kárt okoztak nem csak a briteknek, de számos más, uniós és nem uniós országnak.

Pedig a tények mást mutatnak.

A brit népszavazás nem ügydöntő, csak annyit jelent, hogy a brit parlamentnek meg kell fontolnia, hogy milyen lépéseket tesz. A népszavazás eredményével ellentétes döntést is hozhat — felvállalva persze annak belpolitikai következményeit. Egy tisztán látszik az elmúlt napok eseményeit figyelve.: Nagy Britannia közvéleménye most döbben rá döntése meggondolatlanságára. Néhány nap alatt több millióan írták alá azt a – még a népszavazás előtt a parlamentnek beadott – petíciót, amely nagy arányú többséget és részvételi arányt írna elő egy ilyen horderejű döntés meghozatalához.

Az is tény, hogy egyáltalán nem eldöntött, hogy a britek kilépnek az UE-ból. Egyrészt ennek meg van a maga hivatalos procedúrája. A kilépési eljárást hivatalosan kezdeményezni kell az alapszerződés 50. cikkelye értelmében, és az erről folyó tárgyalások várható időtartama legalább két év.

Az is tény, hogy ezt a döntést brit oldalról a miniszterelnök csak a népszavazásra hivatkozva nem teheti meg, ehhez felhatalmazást kell kapnia a parlamenttől. Ám a brit parlamentben ott ülnek Skócia és Észak-Írország képviselői is, akik nyilván nem szavazzák meg azt. A többségben levő tory (konzervatív) párt képviselői sem egységesek a kiválás ügyében, így egyáltalán nem biztos, hogy a parlament két házán át tudják verni a javaslatot.

Azt már most is látjuk, hogy a népszavazás óriási belpolitikai káoszt okozott. A maradás pártiak (városlakók és a fiatalabb generáció) nyomást gyakorolnak mind a parlamentre, mind a kormányzó pártra. A függetlenedés pártiaknak meg egyre kevesebb a logikus érvük, hiszen a gazdasági és politikai folyamatok (a font gyengülése, Skócia és Észak-Írország kiválási szándéka, extrém esetben London függetlenedése, hiszen erről is van petíció) ellenük dolgoznak.

Az már ma is biztosnak látszik, hogy Cameron nem fogja bejelenteni a brit kilépési szándékot a 2016, június 28-i EU csúcson.

Érdekességként – és a bölcsesség bizonyos példájaként – említhetjük, hogy a Királynő meg sem szólalt még eddig ebben az ügyben. Az, hogy a Buckingham palota hallgat, azt jelzi, hogy ez a kérdés még nem dőlt el.  Az uralkodó jelenleg hagyja, hogy a politikai erők a parlamenten belül megküzdjenek a saját maguk előállította helyzettel.

És itt eljutottunk egy nagyon lényeges kérdéshez: Ki a felelős mindezért?

Forrás: Internet - salon.com

Könnyen mondhatjuk, hogy Cameron, és nagyon sok ebben az igazság, ám mégsem ilyen pofonegyszerű a helyzet. David Cameron az elmúlt választási kampányban ígérte meg a választóinak – engedve a toryk populista szárnyának –, hogy hatalomra kerülése esetén kiírja a választást, ha nem sikerül megegyeznie az Unióval a britek érdekeinek megfelelően.

Ám ez az egyezség létrejött már két esztendeje. Így tulajdonképpen a Cameron taktikája az EU-val szemben bevált. A kilépés lebegtetése kompromisszumokra késztette Brüsszelt.

Igen ám, de maradt a brit belpolitikai helyzet: a választók számon kérhették a miniszterelnökön elmaradó ígéretének betartását.

Cameronnak két lehetősége volt: vagy felvállalja, hogy nem írja ki a népszavazást – ebben az esetben komolyabb kommunikációs kampányt kellett volna folytatnia az észérvek mentén –, vagy, mint azt tette is, kiírta a választásokat. Az döntések következménye számára mindkét esetben azonos: le kell mondania.

Cameron rosszul döntött. Mert igaz, hogy az első esetben megtépázta volna saját politikai presztízsét, ám mégsem okozott volna akkora káoszt, amely túllép a szigetország határain, érintve szinte a teljes fejlett világot. Churchill hasonló problémára mondta: „Ez több mint bűn, ez hiba!”

Így jelen pillanatban a kármentésnek vagyunk tanúi, hogy ezt milyen módszerekkel fogja a brit politikai elit abszolválni, az még nem tudható! Egy biztos: van olyan hagyománya a parlamentarizmusnak Londonban, hogy legyűrik a problémát.

Nem eszik a kását olyan forrón, a britek érdeke, hogy maradjanak.

Ceterum censeo OV esse delandam!