FÉLELMEINK, ZSIGERI VÁLASZAINK — HELYES ÚTON JÁRUNK?

Forrás: Internet

Európában hét évtizede béke van (na jó, számítsuk le a délszláv válságot), a kontinens társadalmai immár három generáció óta biztonságban élik világukat. Nem kellett szembenézniük otthonaik lerombolásával, a mindennapi élet ellehetetlenülésével. A békében felnőtt első generáció már évek óta eszi a nyugdíjasok – keserű vagy édes (attól függően, mely államban él) – kenyerét, de az esetek döntő többségében nem fenyegeti létbizonytalanság. (Mielőtt a kedves olvasó felháborodna azon, hogy bizony ez nem igaz, mert kis hazánkban számos idős ember él a létminimum alatt, szeretném hangsúlyozni, hogy ez a bejegyzés nem csak a magyarokról szól.)

Az Európai Unió nagy kihívás előtt áll, a legnagyobbal alapítása óta. A mai vezető politikusok – miután ők is döntő többségükben a háború után születtek – a biztonság és a béke körülményei között szocializálódtak, amit csak kicsit árnyékolt be a hidegháború. A mai német kancellár is viszonylagos egzisztenciális biztonságban nőtt fel és tanulhatott a volt NDK (sokan lassan már azt is elfelejtik, hogy volt egy ilyen államalakulat 25 évvel ezelőtt) állampolgáraként.

Forrás: Internet

Hasonló volt a helyzet egész Európában, éppen ezért igen komoly kihívás szembenézni egy olyan helyzettel, amelyet normális ésszel elképzelni is nehéz. Hiszen a kényelmes és jó körülmények között felnevelkedett európai polgár számára (bármely uniós országból is származzon) szinte felfoghatatlan, hogy az élete veszélyben van a hétköznapokban, hogy lakhelye egyik napról a másikra felrobbanhat;  hogy nem működnek a közszolgáltatások; hogy felfegyverzett emberek valamely ideológia követése vagy elvetése miatt lefejezik; hogy olyan cselekvésekre kényszerítik, amelyet normális körülmények között még rémálmában se tenne meg.

Már pedig ez a szituáció az Unió dél-keleti előszobájában.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szélsőséges helyzetből emberek százezrei szeretnének kitörni, menteni életüket.

Ugyanakkor az Unió polgárai – bár szövetségük a szolidaritásra épül – egyre kevéssé tolerálják azt a tömeget, amely az elmúlt évben megjelent határaikon és országaikban. A szolidaritást ugyanis az uniós polgárokkal kapcsolatban fogadják el. A menekültek és gazdasági migránsok e körön kívül esnek.

A probléma pedig itt van, és megoldást kell rá találni.

Forrás: Internet - 444.hu

Sokan kárhoztatják az uniós „bürokráciát” – lásd: CÖF –, azért mert nem veszik figyelembe a polgárok véleményét. Mondhatjuk persze, hogy ez alapjaiban nem igaz. De mondhatjuk azt is, hogy a részigazságokra felépített érvelésben vannak valóságos elemek is. Pontosan ez mutatja azt, hogy milyen bonyolult – gazdasági, társadalmi kulturális – problémahalmazzal állunk szemben.

A helyzetre nem lehet egyetlen intézkedéssel választ adni. A türelmetlen polgárok – akik egyébként féltik az általuk évszázadok, évtizedek alatt megteremtett szellemi, kulturális és anyagi értékeket – azonnali válaszokat sürgetnek. Meg is adják néha ezeket: kiutasítás, nem befogadás, elutasítás, erőszakos korlátozások stb., ám ezzel nem a problémát oldják meg, hanem csak a tüneteket kezelik. (Ha tüdőgyulladást kapok nem elegendő csak a lázat csillapítani, mert a betegség attól még megmarad, hatékonyabb beavatkozásra van szükség.)

Az Unió vezetői folyamatosan keresik a megoldásokat, miközben szembe kell nézniük azzal, hogy a tagállamok önös érdekei lassan szétfeszítik azokat a kereteket, amelyek olyan jól működtek „béke idején”. Számos állásfoglalást, politikai elképzelést olvashattunk az elmúlt hetekben, amelyek Brüsszelből származtak. A közös mindegyikben az, hogy a szövetséget előbbre teszik a nemzeti érdekeknél; fontosabbnak tartják a kontinens egységét a tagállamok egyszeri – döntően belpolitikai indíttatású –, úgymond „nemzeti érdekeinél”.

Látni kell azt, hogy ez a mostani politikai válság (amelynek nem kis része gazdasági eredetű) túlmutat Európán. A gazdasági recesszió, a közel-keleti konfliktus, az orosz-ukrán ellentét, Kína gyengélkedése – mind-mind egy-egy adalék ahhoz a helyzethez, ami kialakult. Maga az Unió ezeket egyedül, politikai vagy gazdasági intézkedésekkel nem képes megoldani. Ugyanakkor mindenkinek elemi érdeke, hogy maga a szövetség fennmaradjon, mert a globális körülmények között csak így maradhat versenyképes.

Lehet arról elmélkedni, hogy a magyar kormány 2020 után már nem is számít a közösség forrásaira, lehet itthon azon agyalogni, hogy mindennek az oka a brüsszeli diktátum, ám ez nem vezet sehová.  Be kellene látnunk, hogy ebben a politikai játszmában – ha így folytatjuk tovább – csak a vesztes oldalon köthetünk ki.

Magyarország az Unió GDP-jének 0,98 százalékát adja (ebből az összegből 40 százalékban részesednek az autóipari beruházások, amelyek nem magyar kézben vannak). Kis hazánk a közösség lakosságának 6,3 százalékát adja. Így gazdasági jelentősége: termelési részesedése, fogyasztói piaca kisebb, mint Londoné. Ezt tudomásul kellene venni. Minden politikai felhang nélkül: ekkorák vagyunk. Nem csoda, hogy az Unió most nem Magyarországra, hanem Lengyelországra koncentrál. nem akar elveszíteni egy csaknem 40 milliós piacot és egy olyan gazdasági potenciált, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme több mint 13 ezer dollár.

Forrás: Internet

A problémákra adandó válaszok egy  része pedig alapvetően filozófiai és politikai. Ugyanis az Uniónak tisztában kell lennie azzal, hogy a jelen körülmények között sok „megoldási javaslat” nem állja meg a helyét. Ezek egyike (főleg német forrásokban olvashatjuk), hogy az Unió gazdasági problémáinak megoldásához, a jóléti rendszerek fenntartásához szüksége van a bevándorlókra. Ez a nézet abból az eddigi gyakorlatból indul ki, hogy csak így –„munkahelyek teremtésével” – lehet kimászni a csávából. A probléma ezzel az, hogy a világ nem ebbe az irányba megy. A termelésbe – az anyagi javak előállításába – egyre kevesebb élő munkaerő kell. Ez a tendencia a jövőben még fokozódni fog. A foglalkoztatás egyre inkább eltolódik a nem anyagi jellegű szolgáltatások felé. Már ma is igen jelentős a munkanélküliség a közösségben. 2013-ban az átlagos ráta 11 százalék, ezen belül a 15-24 évesek rátája 23 százalék. A munkaerő tehát az Unión belül rendelkezésre áll. A társadalmi és jóléti kiadások fedezetét pedig az elosztási viszonyok gyökeres megváltozásával bőven fedezni lehetne.

A bevándorlási politika gazdasági indoka tehát elég nehezen áll meg.

A migráns és menekült probléma megoldása pedig szintén meghaladja az Unió egyedi lehetőségeit, hiszen a befogadás csak átmeneti gyógyír lehet, az igazi megoldás az érintett térség stabilizálása, az ottani körülmények normalizálása. Ez pedig nem képzelhető el más nagyhatalmak (USA, Oroszország, Kína), és a térség országainak aktív közreműködése nélkül. Az Unió önthet forrásokat Törökországba, megakadályozandó a menekültek átkelését az Égei-tengeren, ám ez csak tűzoltás. Ettől nem fognak kevesebben menekülni a háborús övezetből és nem indulnak el kevesebben a gazdaságilag elmaradott térségekből.

Azt kellene elérni, hogy a vándorló tömeg saját, jól megszokott környezetében – hazájában – találja meg az emberhez méltó körülményeket, érvényesülést.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AKTUÁLIS CITÁTUM — NEM KELLENE FELEDNI!

Az alant olvasható idézet Esterházy Péter tollából való, megjelent a Magvető Kiadó gondozásában 2003-ban. „A szavak csodálatos életéből” címet kapott előadás elhangzott a Mindentudás Egyetemén 2003. szeptember 8-án. Ijesztően aktuális még egy évtized távolából is. Mi több, talán aktuálisabb, mint elhangzásának és megjelenésének évében.

„…A szavak múltjának ismerete nem írói szakföladat, hanem mondhatni hazafias kötelesség, mindenesetre szükséges (ha nem is elégséges) föltétele az európai társalgásnak. Ha egy szót bepiszkolnak, vagyis fiszkos fráterek elhasználnak, akkor ez a használat is hozzátartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem döntés, nem elhatározás kérdése.

Ha az élettér kifejezést mérnök vagy belsőépítész használja nem történik semmi. De ha már a „magyarság életteréről” beszélnénk, szándékaink legyenek bár a legnemesebbek, ott üvölt a szó mögött az egész náci vircsaft. Vagy finoman szólva sem szerencsés a romák lakásproblémájának végső megoldásáról beszélni, egyrészt mert nyilvánvalóan hazudnánk, másrészt azonnal betemetne minket az Endlösung nyomasztó árnya.

Tévedés ne essék, ez nem politikai kérdés, hanem nyelvi kérdés. (Bár igaz, hogy az meg politikai kérdés…) A nyelv erősebb. Annak idején nem értettük, hogy mért lett nemzetközi botrány abból, hogy a Fradi–Ajax meccsen „huhogtak” (ti. ha egy színes bőrű ért a labdához). Azt hittük, hogy ez csupán a nagyképű hollandok fölényeskedése. A hollandok valóban nagyképűen fölényeskedtek, de a huhogás, mely sokkal gyakoribb vagy gyakoribb volt a nyugati futballpályákon, mint nálunk, az olyasmit jelent, mint „büdös nigger”. Csak föl kell lapozni a nemlétező szótárt. És erre hiába mondtuk, hogy mi ezt nem úgy értettük. Mi ezt nem akartuk mondani. Helyes, akkor meg kell tanulni a nyelvet, semmi nem indokolja, hogy ezt sértődötten ne tegyük meg, és akkor azt mondjuk, amit gondolunk. Többé-kevésbé.

De hát nem abszurd ez? Azért mert egy vacak náci vagy nyilas használta ezeket a szavakat, azért én ne használhassam? Igen, azért. De én a szót az eredeti értelmében használom! Nincs eredeti értelem, hanem van, ami van. De hát ez a szabadságom korlátozása! Valóban az. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe. De a 20. század, maradjunk ennél a szónál, abszurditásai után nem ez a legkevesebb, ez a figyelem, ez az óvatosság, ez az önkorlátozás? Nem másnak teszünk gesztust, nem mások történetéről van szó, hanem a miénkről, érzékenységünk nem udvariasság, hanem erkölcs.

Nem véletlen, hogy példáim a fasiszta diktatúrából valók, ez nem a sokat emlegetett kettős mérce, hanem rasszizmusban egyszerűen jobbak a nácik, gazdagabb a nyelvük, mert ebben gazdagabb az életük, megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az emberiség egy részét. A két dolog, látjuk, nem azonos, innét a példatár féloldalassága…”

A blogger ajánlása: Ajánlom e sorokat a mai uralkodó politikai elit figyelmébe a házelnöktől az utolsó képviselőjéig (szigorúan alfabetikus sorrendben), valamint a magát ellenzéki pártként megjelölő eufémikus nevű kisebbségnek.

Ceterum censeo OV esse delendam!