 |
| Forrás: Internet |
Európában hét évtizede béke van (na jó, számítsuk le a
délszláv válságot), a kontinens társadalmai immár három generáció óta
biztonságban élik világukat. Nem kellett szembenézniük otthonaik lerombolásával,
a mindennapi élet ellehetetlenülésével. A békében felnőtt első generáció már
évek óta eszi a nyugdíjasok – keserű vagy édes (attól függően, mely államban
él) – kenyerét, de az esetek döntő többségében nem fenyegeti létbizonytalanság.
(Mielőtt a kedves olvasó felháborodna azon, hogy bizony ez nem igaz, mert kis
hazánkban számos idős ember él a létminimum alatt, szeretném hangsúlyozni, hogy
ez a bejegyzés nem csak a magyarokról szól.)
Az Európai Unió nagy kihívás előtt áll, a legnagyobbal
alapítása óta. A mai vezető politikusok – miután ők is döntő többségükben a
háború után születtek – a biztonság és a béke körülményei között
szocializálódtak, amit csak kicsit árnyékolt be a hidegháború. A mai német
kancellár is viszonylagos egzisztenciális biztonságban nőtt fel és tanulhatott
a volt NDK (sokan lassan már azt is elfelejtik, hogy volt egy ilyen
államalakulat 25 évvel ezelőtt) állampolgáraként.
 |
| Forrás: Internet |
Hasonló volt a helyzet egész Európában, éppen ezért igen
komoly kihívás szembenézni egy olyan helyzettel, amelyet normális ésszel
elképzelni is nehéz. Hiszen a kényelmes és jó körülmények között felnevelkedett
európai polgár számára (bármely uniós országból is származzon) szinte
felfoghatatlan, hogy az élete veszélyben van a hétköznapokban, hogy lakhelye
egyik napról a másikra felrobbanhat;
hogy nem működnek a közszolgáltatások; hogy felfegyverzett emberek
valamely ideológia követése vagy elvetése miatt lefejezik; hogy olyan
cselekvésekre kényszerítik, amelyet normális körülmények között még rémálmában
se tenne meg.
Már pedig ez a szituáció az Unió dél-keleti előszobájában.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szélsőséges helyzetből
emberek százezrei szeretnének kitörni, menteni életüket.
Ugyanakkor az Unió polgárai – bár szövetségük a
szolidaritásra épül – egyre kevéssé tolerálják azt a tömeget, amely az elmúlt
évben megjelent határaikon és országaikban. A szolidaritást ugyanis az uniós
polgárokkal kapcsolatban fogadják el. A menekültek és gazdasági migránsok e
körön kívül esnek.
A probléma pedig itt van, és megoldást kell rá találni.
 |
| Forrás: Internet - 444.hu |
Sokan kárhoztatják az uniós „bürokráciát” – lásd:
CÖF –, azért mert nem veszik figyelembe a polgárok véleményét. Mondhatjuk
persze, hogy ez alapjaiban nem igaz. De mondhatjuk azt is, hogy a részigazságokra
felépített érvelésben vannak valóságos elemek is. Pontosan ez mutatja azt, hogy
milyen bonyolult – gazdasági, társadalmi kulturális – problémahalmazzal állunk
szemben.
A helyzetre nem lehet egyetlen intézkedéssel választ adni. A
türelmetlen polgárok – akik egyébként féltik az általuk évszázadok,
évtizedek alatt megteremtett szellemi, kulturális és anyagi értékeket –
azonnali válaszokat sürgetnek. Meg is adják néha ezeket: kiutasítás, nem
befogadás, elutasítás, erőszakos korlátozások stb., ám ezzel nem a problémát
oldják meg, hanem csak a tüneteket kezelik. (Ha tüdőgyulladást kapok nem elegendő
csak a lázat csillapítani, mert a betegség attól még megmarad, hatékonyabb
beavatkozásra van szükség.)
Az Unió
vezetői folyamatosan keresik a megoldásokat, miközben szembe kell nézniük
azzal, hogy a tagállamok önös érdekei lassan szétfeszítik azokat a kereteket,
amelyek olyan jól működtek „béke idején”. Számos állásfoglalást,
politikai elképzelést olvashattunk az elmúlt hetekben, amelyek Brüsszelből
származtak. A közös mindegyikben az, hogy a szövetséget előbbre teszik a
nemzeti érdekeknél; fontosabbnak tartják a kontinens egységét a tagállamok
egyszeri – döntően belpolitikai indíttatású –, úgymond „nemzeti érdekeinél”.
Látni kell azt, hogy ez a
mostani politikai válság (amelynek nem kis része gazdasági eredetű) túlmutat
Európán. A gazdasági recesszió, a közel-keleti konfliktus, az orosz-ukrán
ellentét, Kína gyengélkedése – mind-mind egy-egy adalék ahhoz a helyzethez, ami
kialakult. Maga az Unió ezeket egyedül, politikai vagy gazdasági
intézkedésekkel nem képes megoldani. Ugyanakkor mindenkinek elemi érdeke, hogy
maga a szövetség fennmaradjon, mert a globális körülmények között csak így
maradhat versenyképes.
Lehet arról elmélkedni, hogy a magyar kormány 2020 után már
nem is számít a közösség forrásaira, lehet itthon azon agyalogni, hogy
mindennek az oka a brüsszeli diktátum, ám ez nem vezet sehová. Be kellene látnunk, hogy ebben a politikai
játszmában – ha így folytatjuk tovább – csak a vesztes oldalon köthetünk ki.
Magyarország az Unió GDP-jének 0,98 százalékát adja (ebből az
összegből 40 százalékban részesednek az autóipari beruházások, amelyek nem
magyar kézben vannak). Kis hazánk a közösség lakosságának 6,3 százalékát adja.
Így gazdasági jelentősége: termelési részesedése, fogyasztói piaca kisebb, mint
Londoné. Ezt tudomásul kellene venni. Minden politikai felhang nélkül: ekkorák
vagyunk. Nem csoda, hogy az Unió most nem Magyarországra, hanem Lengyelországra
koncentrál. nem akar elveszíteni egy csaknem 40 milliós piacot és egy olyan
gazdasági potenciált, amelynek egy
főre jutó nemzeti jövedelme több mint 13 ezer dollár.
 |
| Forrás: Internet |
A problémákra adandó válaszok egy része pedig alapvetően filozófiai és
politikai. Ugyanis az Uniónak tisztában kell lennie azzal, hogy a jelen
körülmények között sok „megoldási javaslat” nem állja meg a helyét. Ezek egyike
(főleg német forrásokban olvashatjuk), hogy az Unió gazdasági problémáinak
megoldásához, a jóléti rendszerek fenntartásához szüksége van a bevándorlókra.
Ez a nézet abból az eddigi gyakorlatból indul ki, hogy csak így –„munkahelyek
teremtésével” – lehet kimászni a csávából. A probléma ezzel az, hogy a világ
nem ebbe az irányba megy. A termelésbe – az anyagi javak előállításába – egyre
kevesebb élő munkaerő kell. Ez a tendencia a jövőben még fokozódni fog. A
foglalkoztatás egyre inkább eltolódik a nem anyagi jellegű szolgáltatások felé.
Már ma is igen jelentős a munkanélküliség a
közösségben. 2013-ban az átlagos ráta 11 százalék, ezen belül a 15-24
évesek rátája 23 százalék. A munkaerő tehát az Unión belül rendelkezésre áll. A
társadalmi és jóléti kiadások fedezetét pedig az elosztási viszonyok gyökeres
megváltozásával bőven fedezni lehetne.
A bevándorlási politika gazdasági indoka tehát elég nehezen
áll meg.
A migráns és menekült probléma megoldása pedig szintén
meghaladja az Unió egyedi lehetőségeit, hiszen a befogadás csak átmeneti gyógyír
lehet, az igazi megoldás az érintett térség stabilizálása, az ottani
körülmények normalizálása. Ez pedig nem képzelhető el más nagyhatalmak (USA,
Oroszország, Kína), és a térség országainak aktív közreműködése nélkül. Az Unió
önthet forrásokat Törökországba, megakadályozandó a menekültek átkelését az
Égei-tengeren, ám ez csak tűzoltás. Ettől nem fognak kevesebben menekülni a
háborús övezetből és nem indulnak el kevesebben a gazdaságilag elmaradott
térségekből.
Azt kellene elérni, hogy a vándorló tömeg saját, jól
megszokott környezetében – hazájában – találja meg az emberhez méltó
körülményeket, érvényesülést.
Ceterum censeo OV
esse delendam!
