NYÍLT LEVÉL A MIGRÁNSOKHOZ!

Azt álmodtam az éjjel, hogy felültem a Railjetre, és jó néhány migráns társaságában utaztam Győrig.

A menekültek elcsigázva, de valamiféle révületben ültek, jártak-keltek a vagonban. A szemben levő ülésen egy 25 év körüli fiatalember utazott. Arra a kérdésre, hogy honnan menekül, gondolkodás nélkül felelte, hogy Szíriából. Jobban szemügyre véve ez azért kizártnak tetszett, vonásai inkább pakisztáni vagy afgán eredetre utaltak. Mikor ezt szóvá is tettem, kiderült, hogy persze, onnan jön, csak szírként több támogatásra számít. 

Miért is indult el? Mert saját hazájában szegényként él, nincsenek kilátásai. A mivel foglalkozott kérdésre azt válaszolta, hogy arab nyelvet tanított.

Mire számít? Hát arra, hogy majd jól eltartják, és egy idő után valamiféle munkához is jut majd. Nem valószínű, hogy tanárként kapkodni fognak érte Németországban. Lehet majd belőle mosogatófiú, vagy valami más, mit egyébként képzettség és nyelvtudás nélkül elláthat. (Az információk valósak, az elmúlt napok televíziós közvetítéseiből származnak.)

Talán arra kellene emlékeztetni ezeket az embereket, ha megfutnak saját hazájukból, mert ott a körülmények elégtelenek a számukra, akkor azon is el kellene gondolkozniuk, hogy ki fog majd ott élhető körülményeket teremteni a maradók számára. Ha egy országból a legaktívabb és legerősebb réteg eltávozik, akkor annak az országnak a jövője eléggé megkérdőjelezhető. Nem lesz, aki valóban dolgozna azért, hogy javuljanak a körülményeik.

Nem vagyok rasszista, de azért a több évtizedes történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az Európába így érkező menekültek beilleszkedése bizony nem sikeres. (Mindig vannak üdítő kivételek, de a közmondás szerint: kivétel erősíti a szabályt.)

Meg merem kockáztatni, hogy minden politikai nyilatkozattal ellentétben Franciaországban és Németországban is az átlagember bizony ferde szemmel néz a menekültekre. Még azok a bevándorlók is szenvednek ettől, akik már több évtizede élnek ezekben az országokban, azok állampolgárai. A többség szemében ezek mégis csak „idegenek”. Bár jogilag és járandóságaikat illetően nincs megkülönböztetés, de a mindennapokban igenis érezhető.

Emlékezzünk a tavalyi Párizs környéki gettólázadásra.

Ezek a gettók nem a hatalom által kialakított szigetek, hanem lassan kialakuló közösségek. Először csak néhány család költözik egy blokkba, majd életvitelével, mindennapi kultúrájának gyakorlásával szinte „elüldözi” az ott lakókat. Így aztán a azok helyére újabb migráns hullám költözik be.

Egy Franciaországban élő barátom szerint ezek a „szigetekben” élők szinte nem keverednek az amúgy multikulturális város lakosságával. Szinte elszigetelten élnek. Természetesen dolgoznak – vannak, persze, akik munka nélkül tengődnek –, de meg sem próbálnak alkalmazkodni a helyi körülményekhez.

Mi több, eléggé agresszívan akarják rávenni a környezetüket, hogy alkalmazkodjanak hozzájuk. Így aztán a konfliktusok, ha nem is élesek, de állandóak. Saját magukat „rekesztik ki” egy nagyobb közösségből, mert nem képesek és nem is akarnak alkalmazkodni, és közben azt hangoztatják, hogy megkülönböztetik őket. Végzetes circus vitiosus!

Európának mintegy 400 év kellett ahhoz – hosszú háborúk, és fejlődés után –, hogy elérje azt a színvonalat, amelyben él. Most a fejlődésnek köszönhetően ez korlátlanul nyilvánossá válik, elérhető az internet jóvoltából szinte bárhol a világon. Ez a kép arra ösztönzi a kevéssé fejlett országok lakóit, hogy elinduljanak, részt kérjenek abból a gazdagságból, amit Európa felhalmozott.

Eszükbe sem jut, hogy olyan kemény munkával, ami itt jellemző volt az elmúlt évszázadokban, a saját környezetükben is megteremthetnék a maguk jólétét. Egyszerűbb elmenni messze, és részesedni a javakból.

Nincs a kezemben a bölcsek köve. Nem tudok jó megoldást erre a problémára. De egy tény: ez a helyzet sokáig nem tartható fenn. Az Európai Unió nem képes – politikai elvek ide vagy oda – „felszívni” ezt a menekült áradatot anélkül, hogy saját belső biztonságát (társadalmi és belbiztonsági) ne veszélyeztesse.

A megoldást valahol a Közel-keleten kell keresni. A válságövezetekben az egymásnak feszülő, a hatalomért harcoló csoportok kiegyezésére, a helyzet konszolidálására van szükség. Felismerni azt, hogy a különböző vallási csoportok felhagyjanak az erőszakkal, és a valós ellenség, az agresszív ISIS ellen forduljanak, amely nagyobb kárt okoz nekik, mint az összes, propagandisztikusan ellenségnek beállított „nagyhatalom”.

Segítséget lehet adni a gazdasági felzárkózáshoz a leszakadó országoknak. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy semmi teendőjük, csak a sült galambot kell várniuk.