2013. december 3., kedd

ADVENTI HÓNAP

Forrás: Internet
December elsején volt advent első vasárnapja. Ilyenkor illik meggyújtani az első lila gyertyát, majd minden vasárnap egy újabbat, egészen karácsonyig, amikor is mind a három lila és az egy rózsaszín gyertya is hirdeti: eljött a világosság.
Nem hiszem, hogy ebben a hónapban politikai értelemben is világosság lengi majd be a karácsony körüli időszakot. Sok okból nem hiszem.
A legfontosabb talán az, hogy az emberek sokasága ezekben a napokban sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy milyen legyen a családi karácsony, mi legyen az ünnepi asztalon és mi legyen a fa alatt.
Persze az idei karácsony – dacára annak, hogy „hasít az ország” –, valószínűleg szerényebb lesz, mint egy évvel ezelőtt. Már csak azért is, mert a devizaadósok újra várhatják a banki értesítést törlesztő részleteik emelkedéséről, hiszen a jegybank elnöke mindent megtesz annak érdekében, hogy rontsa a forint egyéb vezető devizákhoz számított értékét.
Az elmúlt két hét ismét adott röhögésre és síráshoz közeli állapotra alkalmat. Mit csináljon az átlagember, aki végiggondolja, hogy hazai politikai elitünk miként adja elő az iszapbirkózás nemes játékát? Sírva röhög!
A NAV-botrány, ahol mindenki mindenkit le akar járatni, első látásra komolynak tetszett, ám néhány nap alatt kiderült, hogy nem más, mint vihar egy pohár vízben, hiszen a kommunikációt sikeresen térítették el a legfőbb kérdésről: miért is kellett az adóhatóság szervezetét sietve átalakítani a kormányváltást követően? Miért is esett áldozatul az egyik leghatékonyabb felderítő apparátus ennek az átszervezésnek?
A kormánypárt sietve kijelenti, hogy nem lát politikai felelősséget abban, ha az egyelőre vélt adócsalások megtörténtek? Hát már hogy a fenébe ne lenne, ha megszünteti azt a szervezetet, amely képes ezt felderíteni. Az adóhatóság szervezeti változásai ugyanis nem az ördögtől valók, hanem a kormánytól.
Hasonló „sírvaröhög” eset az ellenzék oldalán a „se vele, se nélküle” játék. Pedig ez legalább nagyjából érthető. A baloldal vezető pártja jól taktikázik a saját szempontjából. Ha maga vezeti a kormányváltást sürgető erőket, akkor mindenképpen nyertesen jön ki a játszmából. Ha megnyeri a jövő évi választást, akkor azért, ha nem nyeri meg, mindenképpen bekerül a parlamentbe, és részese marad a törvénykezésnek. Így az MSZP szempontjából a dolog kényelmes. Az Együtt–PM-nek meg az lesz a sorsa, mint hajdan a kisgazdáknak: eliminálják őket, beolvasztják a nagy egészbe.
A többi demokratikus erő meg nem számít! Nekik egyetlen feladatuk van: szavazzanak a mostani összefogásra és élvezzék annak a „hasznát”, hogy esetleg megdöntik a mostani kormányt.
Hallani (olvasni) olyan véleményeket is, amelyek szerint az ellenzék komolyan nem is a mostani választásokra, sokkal inkább 2018-ra gyúr. Ez a vélekedés két indok mentén értelmezhető:
A mai ellenzék belátja, hogy mindazt, amit a FIDESZ-többségű parlament végzett, nem orvosolható négy esztendő alatt, különösen nem akkor, ha nincs kétharmados ellenzéki győzelem. Az pedig nem lesz, erről jó előre gondoskodtak a mai hatalom birtokosai, gondoljunk a sok kétharmados törvényre az Alaptörvénytől a választási törvényig.
Ha az ellenzék győz, ám nem szerzi meg a kétharmadot, úgy demokratikus csapdába esik. Ugyanis az alapvető, és a kormányzást közvetlenül befolyásoló törvényeket nem lesz képes módosítani, így ellehetetlenül. Az ugyanis „írva vagyon”, hogy ha egy kormány nem tudja elfogadtatni a költségvetést, és azt nem szavazza meg az ellenzék, akkor bizony feloszlatható a parlament, és új választásokat kell kiírni. Hasonló dilemmával küzdhet majd a kormányzat az adójogszabályok módosításával is, ami szintén kétharmados törvény. És még folytathatnánk a sort…
Ezeket a korlátozó törvényeket csak demokratikus úton változtathatják meg, ám ha nincs kétharmad, úgy marad a csapdahelyzet: ha megváltoztatják más eszközökkel (kevéssé demokratikus módon), úgy az akkori ellenzék jogosan rohan majd mindenhová, hogy mennyire antidemokratikus a többség. Majd megint előkerül az egyszer már bevált szlogen: „a haza nem lehet ellenzékben”, és ki tudja, még milyen akciókkal hergelhetik a társadalmat. Rohanhatnak esetleg a ma még utált unióhoz is, hogy a hatalom mennyire antidemokratikus. Arról persze nem esik majd szó, hogy ezt a helyzetet a FIDESZ hozta létre.
A 2018-ra „gyúrás” másik mozgatórugója az lehet, hogy a ma még harcos ellenzéki politikusok is belátják: gyorsan és hatékonyan nem képesek eltakarítani azt a gazdasági kárt, amit az elmúlt négy esztendő okozott. Választási győzelmük esetén nem ígérhetnek gyors javulást. A választó pedig ténykedésüket nagyon könnyen kudarcnak értékelheti, így végső soron elveszíthetik a bizalmat.
Lehet ma úgy taktikázni, hogy hagyják az Orbán-kormányzatot újra nyerni. Abban bíznak, hogy olyan mértékben romlanak a hazai állapotok, amelyet már nem lesz képes a vezér nacionalista-populista propagandával ellensúlyozni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig megalkotóinak fejére dől.
Ennek a verziónak az a nagy veszélye, hogy az egyre romló közállapotok ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthatnak meg a társadalomban. A romló gazdasági körülmények – a propaganda ellenére a független elemzők nem sok jót jósolnak a hazai gazdaságnak az elkövetkező évekre –, olyan elementáris elégedetlenséget hozhat („Szívunk, mint a torkos borz”), ami elsöpörheti a FIDESZ-t a politikai palettáról. Volt már erre példa, gondoljunk csak az MDF-re.
A nagy kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy mi a jobb megoldás? Kivárni míg a FIDESZ politikája végleg csődöt mond, és teljesen el nem szegényíti a társadalom jelentős részét? Avagy: felvállalni a rendcsinálás, a demokrácia visszaépítés, a gazdaság élénkítésének sziszifuszi munkáját?
Minden esetre, felelős döntés előtt áll az ellenzék. És ebben a felelősségben nincs helye önös – politikai közösségi vagy egyéni – taktikázásnak. Kevesebb, mint fél évvel a választások előtt az elégedetlen állampolgár szeretne már világosan látni!
Ceterum censeo OV esse delendum!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése