ORBÁN VILÁGA — AVAGY: ÉRVELÉS KIS HIBÁKKAL

A tusványosi beszéd magyar fordítása


A bonyolult dolgokról nehéz beszélni. mert a bonyolult dolgok pontosan attól nehezen kezelhetők, mert szerteágaznak, számtalan összetevőjükre figyelni kell, mert ha bármelyiket is kihagyjuk a puzzle-ből a kép igen csak tele lesz fehér foltokkal.
Mi több: a bonyolult dolgokat nem lehet leegyszerűsíteni. Nem lehet egy elektronikus vezérlésű darut összehasonlítani egy faékkel, bár mind a kettőt „gépnek” tekintjük. Csak ez utóbbi egyszerű „mint a faék”, az utóbbi pedig egyesíti magában mindannak a tudásnak egy szeletét, amit az egész emberiség felhalmozott.

Orbán Viktor kockáztatott – mint említette is: „Bonyolult kérdésekről beszélni ilyen körben csak úgy lehetséges, hogyha az ember egyszerűsíti a mondandóját, vállalva ezzel a leegyszerűsítésnek a kockázatát is.” – és vesztett (a vájt fülű hallgatóság körében).
Természetesen nem minden gondolatot veszek górcső alá, csak a legmarkánsabbakat. Igyekeztem azonban ezt úgy tenni, hogy kirajzolódjon a kevéssé vájt fülűek számára is a kormányfő világlátása.
„A politika sok mindenről szól. Az egyik ok, amiért mi, akik az értelmiségi világból érkeztünk ide, illetve oda is tettünk egy kirándulást, az, hogy a politika a valóságértelmezésnek egy csiklandozó terepe.”
Hát igen. A politikai valóban sok mindenről szól. A modern demokráciákban a hatalomgyakorlásról a közjó érdekében. Például arról, hogy miképpen ismerjük fel a közelünkben zajló, vagy globális folyamatokat. Mennyiben vagyunk képesek ezek szerin cselekedni. Orbán Viktor a szabadegyetemi előadásában az európai válságról, annak okairól értekezett. „…mert meggyőződésem, hogy van itt néhány olyan mélyben zajló folyamat, amely döntő módon határozza meg Közép-Európa sorsát, benne Magyarországét és Erdélyét a következő évtizedekben.”
Való igaz, az európai folyamatok meghatározzák e térség életét. Ő azonban abban bízik, hogy nyerni fog ezen a válságon. A motiváció tehát nem az, hogy az uniós keretekben hozzájárul – akár még szerény módon is – e „válság” felszámolásához (ami fogalmazása szerint: „válság van az európai ember civilizációjában, hogy válság van a keresztény civilizációban”). Valami egész másról gondolkodik: ő nyerni akar ezen a válságon. Kiszáll a ringből, nem küzd tovább, hanem kívülről lesi az alkalmat arra, hogy valamelyes haszonhoz jusson.
Hogy mennyire téves a helyzetértékelése azt jól mutatja a válság okainak interpretációja. „Az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket kétszer romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg, és valahogy nem veszi kellő súllyal figyelembe azt a tényt, hogy a XX. század két pusztító eszméjének – a nemzetiszocializmusnak meg a nemzetközi szocializmusnak, amit mindközönségesen kommunizmusnak nevezünk – a közös vonása nem a nacionalizmus volt, hanem az a körülmény, hogy jogosnak vélték, hogy a társadalmat bármilyen eszközzel egyetlen eszme nevében gyökeresen átalakítsák.”
A miniszterelnök itt filozófiailag téved. De ez csak tévedés, nem hiba. Ám nem nagyon kellene ezzel a gondolattal kiállni nagyobb tömeg elé, mert ha azok közül valakik ismerik az európai eszme- és politikatörténetet, a legjobb esetben is némi elnéző mosollyal hallgatják. Hangos hahotára már csak ezért nem fakadnak, mert kultúremberként úgy vélik, mégsem illő kiröhögni egy kormányfőt.
A legnagyobb melléfogása az a mondata ebben a témában, hogy a politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni. Hát abban az értelemben, ahogyan hangsúlyozza, úgy valóban nem. Ugyanis a gazdasági problémákat – legalább is a fejlettebb demokráciákban – nem a politika okozza, hanem éppen fordítva: a gazdasági problémák okozzák a politikai válságokat.
Maga sem azért került hatalomra 2010-ben kétharmaddal, mert olyan programot tett a választók asztalára, hogy azok szinte kényszert éreztek az arra való szavazásra. Nem. A magyar gazdaság problémái – amelyek nem is az elmúlt tíz-húsz évben keletkeztek, hanem legalább fél évszázadra tekintenek vissza – eredményezték azt, hogy egyetlen magyar kormány sem volt képes azokat kezelni, és a társadalom a folyamatos változtatásra szavazott a rendszerváltás óta. A politika kiszolgálója a gazdaságnak és nem formálója, hiszen sem ereje, sem lehetősége arra, hogy egy demokráciában azt „irányítsa”. Ha a politika iránytani akarja a gazdaságot, az a társadalmi formáció már nem nevezhető demokráciának, mert az egyben azt is jelenti, hogy nem tartja tiszteletben a magántulajdont, az egyéni kezdeményezést, azaz a modern társadalmak két alappillérét.

Azt már csak félve teszem hozzá, hogy az indokként felhozott Európai Alkotmány elutasításának az oka nem az a „nemzeti reneszánsz” amiről oly meggyőzően beszélt. Ugyanis az általa emlegetett nyugat-európai nemzeti reneszánsz nem politikai töltésű elsősorban, hanem kulturális jellegű. Ez a törekvés – a nemzeti nyelv, hagyományok megőrzése – egyáltalán nem ellentétes az Európai Unió céljaival, hanem egyik alapértéke annak. A sokszínűség egyben letéteménye annak, hogy az öreg kontinens képes legyen a globális gazdasági, pénzügyi kihívásoknak eleget tenni. A közös pénz létrehozása pedig segítette a tagállamokat abban, hogy gazdaságaik hatékonyabbak legyenek. A pénzügyi válság – hitelválság – valóban abból indult ki, hogy „túlköltekeztek” a társadalmak. A közös pénz azonban rászorítja az uniót arra, hogy felelősséggel tekintsenek ne csak saját országaikra, hanem a teljes övezet egészére.
A lengyel vízvezeték szerelőkre való hivatkozását pedig tekintsük retorikai munkássága részének. Az azonban nem állja meg a helyét, hogy „…Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban.”. Ugyanis az unió nem azért támadja az országot, mert nem akarunk dolgozni, hanem azért mert a politikai felépítmény átalakítása nem felel meg azoknak az elveknek, amelyek a szövetséget jellemzik, és amelyeket – a csatlakozás aláírásával – Magyarország magára nézve is kötelezőnek ismert el. Nincs itt semmiféle „ideológiai bunkósbot”. Mindössze a saját vállalásainkat kérik rajtunk számon. Ezeknek pedig semmi köze ahhoz, hogy az unió elismeri vagy sem nemzeti érzéseinket.
Orbán Viktor újra és újra visszatér a válsághoz, mindig más magyarázattal szolgálva elkötelezett hallgatóinak. A legérdekesebb a beszéd e részében az érvelés, miszerint: „… Mi, közép-európaiak ahhoz a területhez tartozunk, ahol azok a nemzetek élnek, amelyek sem a XIX. század végén, sem a XX. században nem építettek ki gyarmatokat maguknak; a nyugatiak meg ahhoz a területhez tartoznak, ahonnan kiindultak a gyarmatosítások.” Ez m kijelentés már azért is sántít, mert a legnagyobb gyarmatosítások nem a XIX és XX. századra estek, hanem két-három évszázaddal korábbra, ám ez legyen a történelmi ismeretek tárgya. Innen egy szempillantás alatt eljutunk oda, hogy Közép-Európa nem csak vesztese a XX. századnak, hanem bűnbakja is. Érdekes a kitétel, miszerint a nyugat-európai elitben közmegegyezés, hogy a XX. század bűneiért a közép-európai népek a felelősek.
Lehetséges, hogy néhány szerzőnél – elenyésző kisebbség ma már – fellelni ilyen gondolatokat, mint ahogy olvasni olyan magyar szerzőt is, aki szerint a magyarok és sumérok is együtt küzdöttek vala.
Az itt elhangzó érvek pedig arról tanúskodnak, hogy a beszéd írója – valamely nagy tudású spindoktor – egész egyszerűen nincs tisztában a történelmi tényekkel.
Ne részletezzük itt a második világháború körülményeit, a nyugati hatalmak és Sztálin kényszerszövetségét. Az azonban tételesen nem igaz, hogy a nyugati demokráciák nem akartak harcolni a kommunizmus ellen. Akkor vajh' miért mondotta el Churchill híres fultoni beszédét, és miért „tombolt” a hidegháború a negyvenes évek végétől egészen a nyolcvanas évek közepéig?
A legérdekesebb megállapítás azonban az, hogy „…a nyugati vezetők továbbra is a félelem logikájában gondolkodva a történelemről, immáron nem a kommunizmustól vagy a fasizmustól kezdtek félni, hanem egész egyszerűen a tömegektől, méghozzá a politikailag aktív tömegektől.” Ha az ember csak a legutóbbi gondolkodókat, szociológusokat és politikusokat idézi – Churchilltől, Adenaueren, Kennedyn, Kohlon, Fukuyamán át Blairig – ez a gondolat meg sem jelenik, sőt a legkonzervatívabbak is a demokrácia fontosságát, a tömegek politikában való részvételét hangsúlyozzák.
Ami pedig a hatalomgyakorlásról mond, az azt mutatja, hogy a demokrácia alapját – amely már a görögök óta elfogadott elv – tagadja, azaz a hatalom gyakorlását nem a személyek testesítik meg, hanem az intézmények és a törvények. Pontosan azért, mert az intézmények, a törvényes előírások alapján valóban a társadalmat szolgálják. A hatalomban levő személy pedig ebből a szempontból nem megbízható, hiszen könnyen válhat belőle despota, ahogyan ezt a városállamok példája is mutatta.
El is mondja a miniszterelnök, hogy: „Azonban ma már be kell látnunk, hogy ez egy téves gondolat. Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem személytelen elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett. … és a szándék, amely a személytelen intézmények és elvek hatalmának kiépítésére irányult, akár becsületes is lehet, hiszen egy veszélyt akart elkerülni, azonban mégis egy helytelen választ adott egy problémára. Helytelen, mert hazugságra és látszatigazságra épül.”

Nagyon jól hangzó gondolat, hogy személyek döntenek és nem intézmények. Mint ahogyan Orbán Viktor hangsúlyozta is: „…Emberi döntések eredménye volt a kommunista diktatúra, vele szemben az 56-os forradalom is. Emberek döntöttek arról 56-ban, hogy nem avatkoznak be, és a Nyugat magára hagy bennünket. Emberek döntöttek, megnevezhető személyek a 68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az olajválságot is emberi döntések váltották ki, a szovjet birodalom összeomlása mögött is emberi döntések vannak, és persze a bankrendszer által előidézett pénzügyi válság mögött is igenis személyek, természetes személyek és az ő döntéseik állnak, mint ahogy az euróválság mögött is, igenis bankárok, bürokraták és politikusok, megnevezhető személyek és az ő döntéseik húzódnak.”
A probléma mindezzel csak az, hogy az „emberi döntések” a fenti esetekben intézményi, politikai döntések voltak. Nem köthető egyetlen emberhez a kommunista hatalom átvétel Oroszországban, hiába is kötik ezt Lenin személyéhez. Testület, ha úgy tetszik intézmény, döntött az Amerikai Egyesült Államokban arról, hogy nem avatkoznak be a magyar forradalom mellett. Ami csak annyiban igaz, hogy nem küldtek ide csapatokat, ám minden más eszközzel – titkossal és nyíltakkal – támogatták ’56 ügyét, sőt segítséget (egzisztenciát) nyújtottak az USA-ba menekült szabadságharcosoknak.
Folytathatnánk még azzal, hogy Orbán Viktor megeresztett még néhány kimondottan éles kirohanást a bankok és Brüsszel ellen, majd így összegezte ebbéli mondanivalóját: „Summa summárum, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt akartam ezzel a leegyszerűsített, de bonyolult összefüggésrendszerrel itt világossá tenni, hogy Nyugat-Európa ma egy ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. Lassacskán ki kell mondanunk: lehet, hogy egy kicsit korán van, és ezért majd jól megköveznek bennünket, de lassacskán ki kell mondani, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére.”
Mondja mindezt akkor, amikor a kormány – elkerülendő a költségvetés összeomlását, hangsúlyozottan a költségvetését és nem a magyar gazdaságét – pénzügyi segítséget kér az IMF-EU párostól. Ez a fajta politizálás nem csak nevetséges, hanem veszélyes is. Mert az egyszerű állampolgár is felteheti a kérdést: ha ezek ilyen gonoszok, akkor miért esedezünk és fogadunk el tőlük segítséget? Vagy mindez, ha mindez nem igaz, akkor mi a valóság a kormány politikájában?
A legérdekesebb érvelés pedig a demokratikus berendezkedés elleni érvelés. Lássuk csak: „…Szerintem a hatalom személyes természetét illetően a közép-európaiak még jobb ösztönökkel rendelkeznek, mint a nyugatiak. Mi nem éltük át azt a negyven esztendős jóléti társadalmat, ahol tulajdonképpen egy sikeres társadalmi modell, társadalmi és gazdasági modell eredményeképpen, persze a kormányokat kellett időnként cserélni, mert a politikus hibáznak. ….világos Közép-Európában – szemben Nyugat-Európával –, hogy sorsdöntő jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak, milyen emberek ők, és pontosan milyen döntéseket hoznak. Ezért a felelősség elve a politikából nem is itt tűnt el, de semmiképpen nem tűnt el olyan mértékben, mint ahogyan ez a nyugat-európai országokban ma ismeretes.”

Magyarra lefordítva ezt: csak én – a FIDESZ-szel a hátam mögött – vagyok képes és hivatott ezt az országot vezetni, mert ha ezt más (például a baloldal vagy a liberálisok) teszi, akkor romba dől az ország. Ami azt illeti, ennél jobban nem nagyon lehet ledönteni, mert a sokat szidott baloldal elkövetett ugyan néhány kapitális marhaságot, ám soha sem jutott eszébe, hogy a demokratikus intézményrendszert lebontsa és átalakítsa annak érdekében, hogy hatalmon maradjon. Emelt fejjel vesztették el a választásokat, amit a mostani miniszterelnökről a legjobb indulattal sem tudok feltételezni.
Arra már ki sem térek, hogy miként hívta fel az erdélyi magyarokat a népszavazás bojkottálására.
A lényeg azonban az, hogy ebből a beszédből – még ha a saját híveinek is beszélt – kiderült az a világlátás, amelyet a miniszterelnök vall.
És ettől komolyan kétségbe lehet esni. Mit is mondhatna a blog írója? Inkább idéz nagy gondolkodókat, elismert politikusokat:

„Nem feltétlenül tartom hibának, ha valakinek változtatnia kell politikai felfogásán. Egyszer mindenki megváltoztathatja ezt erkölcsi vagy politikai opportunizmus nélkül: ám ha többször teszi, ez már gyanús. Főként, ha ez mindig egybeesik az érdekeivel és a rendszerváltoztatással.” – mondotta volt Antall József (Az élő szellemi hagyaték – Vál: Vígh Károly).

Míg az antalli gondolat a miniszterelnökre, a prohászkai a választókra vonatkozik!
Prohászka Lajos gondolatát pedig meg kell fogadni: „…a magyarból épp az hiányzik, ami az európai szellemre általában jellemző: a tevékenység feszültsége, számvetése és kitartása.”


Ceterum censeo OV esse delendam!