ADÓ, KORRUPCIÓ, TÜNTETÉS, AMERIKA

Forrás: Internet - MTI Soós Lajos

A botrány kitört. No nem a „közfelháborodás”napja miatt, hanem azért, mert végleg lehullott a lepel, és kiderült a király meztelen.

Az már csak hab a tortán, hogy a mai nap elfogadta a kormány adóügyi előterjesztését a parlament. Nem is tehetett mást. Ma ebben az országban a kormányzó párton belül nincs egyetlen, józan paraszti ésszel megáldott, képviselő sem, aki azt merné mondani a miniszterelnöknek, hogy túllőtt a célon, és éppen saját magát lövi lábon.

Az adók emelésére és új adók kitalálására persze azért van szükség, mert egyébként nem tartható a költségvetési hiány három százalékos hiánycélja. És ha ez nem tartható, akkor újra megindulhat az uniós túlzott deficit eljárás, amely a pénzek befagyasztásával és a magyar költségvetésbe való betekintéssel járna. Ettől meg úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől.

Bármilyen furcsa, itt kapcsolódik egymásba a két téma: az amerikai tiltakozás a korrupció ellen és a NER gazdasági rendszere. Ez utóbbi ugyanis egy valamit tartott az elmúlt négy év alatt gazdasági célnak: a magyar gazdaság újraosztását. Ezt azonban nem volt képes megtenni a verseny szabályai között, így „kénytelen” volt a törvényhozó és végrehajtó hatalom közvetlen beavatkozásával végbevinni.

Nem részletezem, miként osztották újra a piacokat, miként szorították ki – a köznép számára befogadható nacionalista propaganda kíséretében – a nemzetközi cégeket, a bankokat, a nagy kereskedelmi láncokat.

Az elmúlt négy évben dollár milliárdokat vontak ki a befektetők Magyarországról. Mindezt azért, mert a hatalom által előállított törvények szöges ellentétben vannak annak a gazdasági és politikai közösség által vallott gyakorlattal és értékrenddel, amelyhez egyébként hazánk önként csatlakozott.

Az amerikai nagyköveten mind a mai napig valamiféle bizonyítékokat követelnek a korrupciós ügyekkel kapcsolatban. Ez persze nem más, mint a probléma elmaszatolása. Hiszen a amerikai nagykövetség nem konkrétumokkal vádolta meg a kormányt, hanem erkölcsileg.

Az történt, hogy az USA és az EU már régóta tudta, hogy mi folyik adó és korrupciós ügyekben. Felhívták a kormány figyelmét több ízben is, hogy ez a gyakorlat számukra elfogadhatatlan. Az egyes emberek kitiltása csak nyomaték annak bizonyítására, hogy a figyelmeztetést komolyan gondolják. Nem az USA-nak vagy személy szerint az ügyvivőnek kell bizonyítania a korrupció jelenlétét egyes esetekben, hanem a magyar kormány szervezeteinek kellene azt felderíteni, és nyilvánosságra hozni.

Ám a kormány ezt nem teheti meg, mert ha megtenné, saját politikai imázsát rombolná porrá. Az egész rendszer – amit némi eufémizmussal NER-nek és unortodox gazdaságpolitikának hívnak – arra épül, hogy a szervienseket lássák el anyagi alapokkal, és a nemzetgazdaságban megtermelhető értéket a saját gazdasági érdekszférának osszák le. Akinek ez nem tetszik, az vagy alkalmazkodik, vagy pedig felhagy tevékenységével. De találkoztunk e téren némi kényszerítéssel is: gondoljunk csak a kormányzati informatikai rendszer eistandolására, vagy egész szolgáltatási ágak kényszerű államosítására.

Forrás: Internet

Az eszközök között persze nagy szerepet játszik az adópolitika és a korrupció. (Ha tejelsz, maradsz, ha nem, mész a levesbe!)

Szóval, ezt a rendszert unta meg két legerősebb szövetségesünk. Nota bene, a korrupciót nem csak nálunk, de saját házuk táján is tűzzel-vassal üldözik. Gondoljunk csak Juncker esetére. A volt luxemburgi miniszterelnök, jelenleg az EU „kormányának” feje, most éppen azzal néz szembe, hogy megbízatása bizony rövid életű lesz, mert bizalmatlansági indítványt adtak be ellene éppen adóoptimalizálási ügyekben.

Nem tisztem Vida Ildikót védeni, de ebben a játszmában ő csak egy közönséges, feláldozható figura, akire – ha minden kötél szakad – rá lehet kenni a nyilvánosság előtt a szar nagy részét.

A fekália maradéka örökre rákenődött már a FIDESZ kormányra. Hiába fenyegetőznek perekkel, hogy egyetlen kormánytagra sem lehet rábizonyítani a korrupciót. Valóban nem. Egyetlen kormánytag sem fogadott el közvetlenül egyetlen forint készpénzt sem. Csak éppen minden megtettek annak érdekében, hogy ezt a barátaikról se lehessen elmondani. Úgy alakították a törvényeket, hogy ami az egyszerű emberek erkölcsi érzéke szerint megvesztegetés, hatalommal való visszaélés, az ne kerülhessen jogi eljárás alá.

Ügyes! … Mondta erre a régi pesti vicc. Csakhogy mára már olyan lett e „vicc” nagysága, és a hatalomtól elvakultak olyan nyíltan művelik, hogy az már a legegyszerűbb emberekben is megfordította a borjút!

Lesz még itt cifrább tüntetés is, mint amilyen a tegnapi volt! Ez csak a bemelegítés. Az országgal nem lehet mint magántulajdonnal bánni!

Ceterum censeo OV esse delendum!

ELLENFORRADALOM A FÜLKÉBEN

„Uraim! Az oroszok a spájzban vannak” – hangzott az elhíresült mondat Major Tamás szájából a hetvenes évek egyik legsikeresebb magyar filmvígjátékában.

Valahogy ez ötlött az eszembe a szombati tüntetésen. Jóindulatú – de indulatos – emberek ekézték a kormányt és a nemzeti együttműködés rendszerét. Megérdemli persze mind a kettő, ezzel nincs is semmi baj.

A baj az, hogy valamiféle üde amatőrizmus lengi körbe ezt az egészet. Nem csak ezt a rendezvényt, de az elmúlt időszak számos hasonló megmozdulását. Valamiféle hiányérzetem támadt.

Jó szándékú, hiteles emberek jelennek meg a tömeg előtt és ideális álmokat adnak elő. Olyanokat, amelyek lelkesítőek, és megvalósulásuk egycsapásra hozza el a kánaánt. Emberek tízezreinek véleménye tükröződik ezekben.

Csak, hogy mondani szokták: az ördög a részletekben rejtőzik. Éppen ezért, vannak dolgok, amiket – bármennyire is szeretnénk – nem tudunk megkerülni. Ezek pedig nem mások, mint napjaink tényei, a bennünket körülvevő valóság.

A mai politikai rendszer beágyazottsága

A kétharmad eredményei: részlegesen lebontott demokratikus intézményrendszer (alkotmánybíróság hatáskörcsökkentés, az érdekegyeztetés negligálása, bíróságok befolyás alá vonása stb.); újjáírt, társadalmi legitimáció-hiányos alaptörvény; egy politikai erőnek kedvező választási törvény; az önkormányzatiság részleges korlátozása hatékonyság címén; a nagy szociális rendszerek átalakítása társadalmi konszenzus nélkül (nyugdíj-, egészségügyi- és szociálisrendszer, egyéb ellátások).

A közpolitikai-rendszer (centrális politikai erőtér) átalakítása mai valóságunknak csak egy szelete. Ezt alapvetően határozza meg az a gazdasági környezet, amelyben Magyarország létezik. Az Európai Unió gazdasági rendszerébe betagozódott nyitott gazdaságú ország ezer szállal kötődik szövetségeseihez. Az általa előállított javak jelentős részét ez a piac vásárolja fel, saját fogyasztását és egyéb javait pedig főként ezektől szerzi be. Nincs lehetősége – saját tőke és nyersanyagforrások hiányában – arra, hogy bezárkózó politikát folytasson, önellátásra rendezkedjen be. Ha ezt megteszi, abban az esetben mintegy 50-70 évvel veti vissza saját társadalmát.

Ma Magyarország kettős problémával néz szembe: a tőkehiánnyal és a piacok felvevőképességének korlátozottságával. Az európai gazdaság az elkövetkező néhány évben korlátozott fejlődéssel kell, hogy kibéküljön. Az OECD országok legújabb becslése szerint a gazdasági növekedés alacsony marad, ami stagnálásnak tekinthető. E nem növekvő környzetben gazdaságilag elképzelhetetlen, hogy egy nyílt gazdaságú ország sokkal nagyobb ütemben bővüljön, mint piaci partnerei.

Márpedig, ha a gazdasági növekedés korlátos, úgy nem igazán lehet számítani arra, hogy a társadalom közös dolgaira rendelkezésre álló források gyarapodjanak. Azaz: nem jut több sem a szociális, sem az egészségügyi, sem a nyugellátásokra.

A mai kormány is ezekkel a problémákkal küzd, és láthatóan eredmény nélkül. A toldozás-foltozás nem hoz valódi eredményeket, csak azzal jár, hogy az eddigi felhalmozást használja fel azonnali rések betömésére. Az elmúlt két esztendőben jelentős – hosszú hatású és fenntartható – fejlődést nem ért el a kormány. A költségvetés hiányának „lefaragása” csak időleges manőverekkel biztosított erre az évre. A mértékadó gazdasági szakemberek szerint ez a hiánymérték jövő évre és 2014-re már nem tartható.

Ezzel a helyzettel kell szembenéznie a mai ellenzéknek.

A nagy igérgetéseknek tehát igen komoly gátjai vannak. Nem igazán vehető komolyan, ha azt ígérik a tömegeknek, hogy hatékony egészségügyi rendszert szerveznek. Már csak azért sem, mert manapság az egészségipar a legdrágábbak egyike. Hasonló a helyzet – a már lényegesen átalakított – nyugdíjrendszerrel. Ma egyetlen felelősséggel bíró politikus sem igérheti komolyan, hogy visszaállítja a korábbi rendszert. Egyrészt azért, mert a kétpilléres nyugdíj szisztémát felszámolták, másrészt pedig azért, mert a korábbi kedvezményes és egyéb ellátásokra egész egyszerűen nincs pénz. (Az ország nem termeli meg az ehhez szükséges javakat.)

Az ellenzéket azonban nem csak a források szűkös volta korlátozza céljai megvalósításában, hanem a saját maga által vallott politikai értékvilág is.

A demokratikus érték gátat is jelent a cselekvésben. Hiszen csak bizonyos „szabályok” betartásával gyakorolhatják a hatalmat, az irányítást.

Elgondolkodtató, hogy nagy tudású jogászok gondolkodnak azon, miként lehet a mai – kétségtelenül nem demokratikus – jogrendszert (kétharmados törvények sokasága) úgy átalakítani, hogy azok módszere megfeleljen a demokratikus elveknek. Mivel a FIDESZ-kormány kétharmaddal „védett be” sok törvényt, amelyek biztosítják a jelen „centrális erőteret”, komoly jogi és alkotmányos kihívást jelent ezek felszámolása.

A mostani ellenzék – még ha kormányra kerül is – nem reménykedhet a maga kétharmados többségében. Tehát nem lesz képes egycsapásra felülírni az Orbán-féle alaptörvényt, és nem lesz képes tucatjával módosítani a sarkalatos törvényeket. Meg kell találnia a demokratikus megoldást mindezekre. Ha ezt nem találja, úgy hiába a győzelme a választásokon, hiába a kormányalakítása, gyakorlatában kénytelen lesz az orbáni-rendben működni.

A legideálisabb forgatókönyv persze az lenne, ha a mai ellenzéki csoportok és pártok képesek lennének az összefogásra, hogy – kihasználva a választási törvényt – megszerezhessék a kétharmadot.

Valljuk be azonban, hogy ez az összefogás ma nem nagyon körvonalazódik. Sőt! Azt látjuk, hogy a különböző pártok és mozgalmak – tisztelet a kivételnek – mind-mind magukat tartják a jelen kormány hatékony ellenzékének, és kevéssé mutatják az együttműködésre való elkötelezettségüket.

A politikában persze sohasem lehet mondani valamiről, hogy lehetetlen, de a mai állás szerint az elkövetkező két évben valamivel nagyobb elánnak kellene kialakítani a demokratikus ellenzék egységét, hogy az a bizonyos „fülke-ellenforradalom” – a saját jövőnk érdekében – sikeres lehessen.