Nagyra becsült baloldali barátaim és ismerőseim megest elvetették a sulykot. A Gödi Fészek programja megpróbálta elemezni a baloldaliság értékeit. Mindennek a zanzája azonban kontraproduktív volt. A sajtó egyetlen dolgot emelt ki (mivel csak egyetlen napon volt ott), az úgynevezett alapjövedelmet (mint a baloldali gondolat egyetlen olyan szegmensét, amiben a résztvevők megegyeztek).
Nem szándékom kritizálni egyetlen előadót, felszólalót sem. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a téma (a baloldaliság és annak társadalmi megvalósulása, a tőke meghaladása) sokkal összetettebb annál, mint ami manapság a fejekben megfordul.
Marx és filozófiája a XIX. század elején született, amikor a termelés, a tőke és a társadalmak gyökeresen más állapotban voltak. A Tőkében megfogalmazott törvényszerűségek – valljuk be őszintén – a legtöbb közember számára érthetetlen elvont módon fogalmazódtak meg. Ezt természetesen igyekeztek már anno lefordítani valamiféle közérthető változatra. A kísérlet sikerült is, megszületett az a vulgáris, egyszerű formája ennek a filozófiának, amely mintegy másfél évszázadon át meghatározta a baloldali (főleg bolsevik) mozgalmak gondolkodását.
A baj csak az, hogy ennek a vulgármarxizmusnak egyre kevesebb köze volt (lett) az igazi marxi gondolatokhoz, és ahogyan az idő haladt előre, egyre kevesebb köze lett a valósághoz.
A tőke változása
Marx szerint a tőke tulajdonképpen egyenlő a kizsákmányolással. A tőke (termelőeszközök) tulajdonosa ugyanis elsajátítja annak a többletnek a nagy részét, amely a munkából (a munkások munkaerejéből és termelési tapasztalatából) származik. Ez elméletileg a XIX. század elején közepén valóban így volt, de mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Először is megváltozott a tőke tulajdonosi szerkezete. Míg a kapitalizmus kezdeteiben és még Marx idején is a tőke (termelőeszközök és pénz) jól meghatározható személyek kezében volt. Egyének, családok, kisebb-nagyobb klánok tulajdonolták azokat.
A XX. század végére azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A tőke ma már nem személyekhez köthető. A tőke társadalmasodott. A termelő tőke (nyílt, a tőzsdén szereplő részvénytársaságok) és a banktőke már nem döntően egyes személyek tulajdonában áll, hanem kisebb-nagyobb befektetőcsoportok, nyugdíj és egészségpénztárak diszponálnak felettük.
Ez utóbbiak pedig az egyszerű emberek megtakarításait, jövedelmük egy részét forgatják. Mint ahogy a bankok sem a tulajdonosok pénzét használják, hanem a betéteseik megtakarításait forgatják meg a tőkepiacon és a gazdaság termelő szférájában (hiteleznek).
A tőke pedig az elmúlt három évtized alatt oly mértékben globalizálódott, amelyről Marx annak idején nem is álmodhatott. Az európai gyakorlatban azt láthatjuk, hogy a termelő tőke jelentős rész kivonult az adott állam „fennhatósága” alól, és a világ más tájain telepedett meg (ahol olcsóbb a munkaerő és közelebb vannak a nyersanyag források). Így az európai – de más fejlett iparral rendelkező – országok ott maradtak a maguk szociális rendszereivel, gyakorlatilag forrás nélkül.
A mai szociális válság egyik szegmense pontosan ez a változás.
Persze a gyakorlatot és a valóságot a filozófia nem igazán követte. Bár az elmúlt két évtizedben komoly filozófiai viták zajlottak – elsősorban a nyugat-európai marxista körökben –, és ennek egyik lenyomata Mészáros István (egykori Lukács György tanítvány, a brightoni University of Sussex professzor emeritusa, az MTA külső tagja) napjaink egyik legelismertebb marxista filozófusa munkája a „Tőkén túl” négy kötete.
„A tőke világa valójában nagyon különbözik ma attól, amilyen az időtt volt, amikor a modern szocialista mozgalom útjára indult a tizenkilencedik század első felében. A fejlődés közbeeső évtizedeinek komoly vizsgálata nélkül – figyelemmel a szocialista alternatíva stratégiai elméleti rendszerére éppúgy, mint gyökeresen megváltozott szervezeti követelményeire – nem újulhat meg a szocialista projektum. Ezzel a kihívással minden szocialistának szembe kell néznie a belátható jövőben.” (M.I. Tőkén túl I kötet 19. old.)
A termelőeszközök fejlődése
A harmadik (vagy már negyedik, ötödik) technológiai forradalom, amelyet az elmúlt fél évszázadban éltünk meg, tovább fokozta mindazt a társadalmi válságot, amelyet a tőke globális mozgása beindított. 1970-től, de főként a ’80-as évtized elejétől az informatika robbanásszerű fejlődése olyan termelőeszközöket eredményezett az anyagi javak előállítása terén, amely a korábban foglalkoztatott munkaerőhöz képest töredékére csökkentette az élő munkaerő szükségletet egyes iparágakban és a mezőgazdaságban.
Ez a technológiai forradalom tovább növelte a társadalmi feszültségeket, hiszen a foglalkoztatottság tovább csökkent a fejlett országokban. Az első időben az így munkanélkülivé vált tömegek egy részét ugyan felszívta a tercier szektornak nevezett szolgáltatói szféra, azonban ennek is megvoltak (vannak) a maga korlátai. Aki csak egy kicsit is hajlandó kutakodni például a magyar foglalkoztatottsági statisztikákban, igen megdöbbentő tényekkel szembesülhet. (Egy jellemző példa: a magyar bankszektor a ’90-es évek elején, közepén – ekkor jelent meg hazánkban az ipari méretű komputerizáció – alkalmazottainak csaknem negyven százalékát bocsátotta el, mert a számítógépek gyorsabban és pontosabban végezték a számlákkal kapcsolatos munkát, mint a „számlamanók”.)
A fent már említett feszültségre pedig sem a politikusok, sem a teoretikusok részéről nem született jó megoldás.
Társadalmi gondok
Nem csak a fejlett társadalmak szembesültek azzal, hogy az úgynevezett „jóléti társadalmaknak” vége, mert az adott államnak nincs annyi bevétele, amiből finanszírozhatná az addigi juttatásokat, hanem az úgynevezett „nyertes államok” (elsősorban kelet-Ázsia feltörekvői: Kína, Dél-Korea, Malajzia, India) sem örülhetnek feltétlenül annak, hogy a termelés jelentős részét végzik. A társadalom részéről ugyan még nincsenek azok az évtizedes elvárások, amelyekkel az európai országokban szembe kell néznie a politikának, ám az egyre tömegesebbé váló globális kommunikáció (erre mondja Vitányi Iván, hogy „entertainment és info-culto-compu-tainment”), amely a különböző kultúrák között mintákat közvetít ezekben az országokban is, olyan „fogyasztást” gerjeszt, amelyet nem képesek teljesíteni.
A probléma – amiről TGM szellemesen megjegyezte, hogy nem csak a felszínét kell kapargatni – így láthatóan meg sem oldható egy adott társadalom keretei között.
Heller Ágnes nemrégen adott interjújában kifejtette, hogy maga a filozófia is részfilozófiákra esett szét, így képtelen egységes emberi értékek mentén válaszokat megfogalmazni. Mindebből pedig az következik, hogy a ma használatos politikai ideológiák még „jelzős szerkezetekkel” sem képesek leírni a globális valóságot, nemhogy arra lennének jók, hogy valamiféle kiutat mutassanak. A „nagy narratíváknak” vége. Kiüresedtek a nagy filozófiai irányzatok – benne a klasszikus marxizmus is –, ideje a paradigmaváltásnak.
Filozófusok feladata
Nagyon sokan támadták Mészáros Istvánt is. Pedig nem tett mást, mint következetesen marxista módszerekkel cáfolta a vulgármarxizmus eddig bevett formuláit. Hogy Ő miként képzeli az átmenet valóságát – természetesen sok idő és energia ráfordítása árán – álljon itt az idézet:
„…Világos azonban, hogy a szocialista átalakulás folyamata – pontosan azért, mert át kell fognia tőke, a munka és az állam közötti kölcsönös kapcsolatok minden oldalát – csakis az átmenetet jelentő átépítés olyan formájaként fogható föl, amelyik az öröklött és fokozódó ütemben változó anyagi közvetítések áttételére alapozódik. Mint Goethe atyjának esetében (még ha igen eltérő okból is), itt sincs lehetőség lebontani a meglevő építményt, és egy teljesen újat húzni föl a helyére, egészen új alapokon. Az életnek mennie kell tovább az aládúcolt házban az átépítés egész folyamán, miközben a ház emeleteit „alulról kezdve egyiket a másik után kicserélik, az újat mintegy beleillesztve,; így aztán úgyszólván semmi sem marad meg a régiből”. Sőt a föladat még ennél is nehezebb. Még az épület korhadozó támgerendáit is ki kell cserélni, s közben az emberiséget ki kell menteni a tőkerendszer veszélyessé vált vázszerkezetéből.” (Mészáros István: Tőkén túl II kötet 322. oldal – L’ Harmattan, Budapest, 2009.)
Ceterum censeo OV esse delendum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése