ÉRTÉKELEM AZ ÉVET

Mindenki értékelte az évet. A kormányfő, a pártok vezetői, mindenki. Miért ne tehetném én is, aki alulról (elszenvedőként) éli meg mindazt, ami ebben a kis országban történik. Persze nem veszem magamnak a bátorságot, hogy végigmenjek minden eseményen, ami az idén történt. Nincs is rá szükség, hiszen mindannyian megéltük azokat, sőt mi több: puffogtunk is eleget ezekkel kapcsolatban.

Az év végi ünnepek esetleg elterelték a figyelmünket két ajándékcsomagról, amiket a házelnök volt szíves a fenyőfa alá helyezni. Az egyik ilyen a parlament munkájának átalakítása, a háromhetenkénti plenáris ülés bevezetése, valamint a felszólalások további korlátozása. Úgy látszik, a kormányzó párt már azt a kis hatékonyságú ellenállást sem tűri, amit az alig egyharmadnyi mandátummal rendelkező ellenzék képvisel.


Forrás: Internet - Szeged Ma

 Kövér László láthatóan saját személye iránti támadásnak tartja, ha képviselők (akiknek egyébként az a dolga, hogy a rájuk ruházott jogosítvány értelmében szót emeljenek azoknak az érdekeikért, akik megválasztották őket) kicsit markánsabban hívják fel a döntéshozók figyelmét egy-egy komoly, társadalmi feszültséget kiváltó intézkedésükre.
Ajándéknak szánta a kormány a „megegyezést” az egyetemistákkal és a középiskolásokkal. Ebben csak a baj, hogy a fiatalok ismerik a mesét a lányról, aki „hozott is meg nem is”. Ugyanis két dolog nem változott: az egyik az úgynevezett röghöz kötési szerződés, a másik pedig az a hat szak, amelyen nem hirdetnek államilag támogatott képzést. Ennek van egy leágazása, ami már-már nevetséges is lehetne, ha nem lenne véresen komoly. Ugyanis a kormány eredeti tervei szerint a nem támogatott képzések sorában szerepelt a közszolgák képzése is. Azaz az eredeti döntés szerint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem is a nem támogatottak között szerepelt. Ennek értelmében a rendőrök, köztisztviselők és katonák is súlyos pénzekért sajátíthatnák el a haza szolgálatához szükséges ismereteket.
Persze a belügyminisztérium rögtön rájött a turpisságra, és gyorsan közzétette, hogy 1500 fő számára természetesen ingyenes a képzés a közszolgák egyetemén. A hiba imígyen kijavítva. Lám-lám, vannak még az apparátusban olyanok is, akik gondolkodnak, képesek a hibák gyors javítására. A probléma azonban nem ez, hanem az, hogy a hibák egyáltalán keletkeznek! Az egész évben az átgondolatlanság, a rögtönzés volt a jellemző a kormányzatra és a törvényhozásra. Pedig erre még érvényes törvényünk is van! Csakhogy ennek betartása fáradságos, mindenféle előtanulmányokat, hatásvizsgálatot, jogi elemzést igényelne (például azért, hogy az új előírások nem ütköznek-e más, eddig hatályos jogszabályokkal). Mindez megkerülhető, mert az egyéni képviselői indítványokra ez a törvény nem vonatkozik. Ezért is használják oly előszeretettel, amióta csak megragadták a hatalmat.


Forrás: Internet

 Tegnapi hír, hogy az Alkotmánybíróság elmeszelte a regisztrációs törvényt és az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek egy részét. Formai okokra hivatkozott a taláros testület.
Nosza, volt is nagy megnyugvás a FIDESZ soraiban. Nem átallották rögtön kijelenteni, hogy sebaj, megoldják a formai hibákat és újra elfogadják a kritizált paragrafusokat.
Az AB itt komoly hibát követett el, hiszen nem tartalma miatt semmisítette meg a törvényeket, hanem csak formai hibára hivatkozva. Ez mintegy felhívásként is felfogható. Mert ebben az esetben nem a demokratikus jogok korlátozásáról van szó, hanem csak egy fogalmazási hibáról. Pedig a társadalom tiltakozása e törvény ellen nem arról szólt, hogy rossz a jogszabály helyesírása, hanem arról, hogy bizony sok polgárt foszt meg attól, hogy éljen egyik alapjogával. E feleslegesen meghozott törvény ugyanis azzal a céllal született, hogy a választók egy része elé olyan akadályt állítson jogának gyakorlása során, amelyet nem tud átlépni, így nem élhet a választás szándékával.
Szóval, így az év végén ki lettünk stafírozva rendesen.

Az év egyébként – mint annyi másnak – sokkal rosszabb volt, mint az azt megelőző. Matolcsy gazdasági miniszter minden ígérgetése ellenére nem élünk jobban, gazdasági szabadságharcunk elbukni látszik, mert a jövő évi kilátások is egyre borúsabbak. Tulajdonképpen senki sem érzi jól magát, mert az a néhány százezer alkalmazott, akinek a mostani adószabályok kedveznek, azok is látják, hogy mindez igazságtalan és ostoba. Annyival meg nem keresnek többet, hogy ezt a véleményüket véka alá rejtsék. A többség életviszonyai pedig szignifikánsan romlottak. Igaz, hogy a statisztikában már meg sem jelennek azok, akiknek évek óta nincs munkájuk, mert már régen nem szerepelnek semmilyen statisztikában.
A helyzet romlását a legjobban az mutatja, hogy nagy kereskedelmi cégek hagyják el hazánkat. Kivonult a Match (élelmiszer kereskedelem), a Bricostore (építőanyag és szerelvény), hasonlót fontolgat a Praktiker is. A hazai cégek forgalma nagymértékben csökkent, mint ahogy a háztartások átlagfogyasztása is.
Ha pedig csökken a háztartások fogyasztása, az azt jelenti, hogy csak kevesebbet vásárol, hanem különböző szolgáltatásokat sem vesz igénybe. Nem megy étterembe, nem utazik, és több más szolgáltatást sem vesz igénybe. Így ezek a vállalkozások is a csőd szélére kerülnek. Elküldik dolgozóik egy részét, rossz esetben felszámolják a vállalkozást.
Rosszabbul élünk mint négy éve! És ez sajnos úgy néz ki, marad jövőre is!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A KULTÚRKAMPFRÓL

AVAGY LEHET-E A KULTÚRÁT IRÁNYÍTANI?

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton

Az elmúlt hét két kulturális botránytól híresedett el. Mindkettő a hatalom sajátos felfogását és bornírtságát tükrözi, amely képtelen arra, hogy intézkedéseinek a hatásait felmérje. Talán arra is képtelen, hogy egyáltalán felfogja, mit is csinál.
A kormány felsőoktatással kapcsolatos intézkedései – kiegészítve az alapfokú oktatás államosításával – egy olyan világnézetet tükröznek, amely láthatóan nem képes elhelyezni saját magát abban a korban, amelyben él. A „munka alapú” társadalomnak, miről Orbán Viktor oly szívesen értekezik szerte a kontinensen, ugyanis végérvényesen vége. Mindezt alátámasztják a statisztikai adatok. A társadalom számára szükséges anyagi javakat ugyanis a munkaképes lakosság egy igen kis százaléka állítja elő. És ez a tendencia nem új. A technológia és a tudomány fejlődésének következtében tovább erősödik a jövőben. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyni pedig ostobaság.
A távol-keleti államok az elmúlt 35-40 évben robbanásszerűen fejlődtek. Mindezt annak köszönhetik, hogy még a hetvenes-nyolcvanas években szinte erejükön felül finanszírozták az oktatást.
Az az ország, amely a 21. század második évtizedében nem a tudásba, hanem a tudatlanságba „ruház be”, az biztosan rombolja saját nemzeti létét, taszítja saját népét a perifériára, veszi el a jövendő évek polgárainak lehetőségeit, teszi tönkre a jövő generációkat.
Ezt teszi a mostani kormányzat. A bejegyzés írásának idején még nem tudhatjuk, hogy az egyetemisták és középiskolások tiltakozásai alapján milyen „ötlettel” áll elő a kormányzat, de ismervén képességeiket, túlzottan optimista jóslataink nem lehetnek. Addig ugyanis, míg a kormányzat pusztán fiskális alapokon akarja problémáit rendezni, erre esély sincs. Addig, amíg a politika nem lát túl saját – meglehetősen rövid, ámbár az igazmondás hiányától egyre hosszabbodó – orrán, addig e kérdésben valódi, modern megoldást nem is várhatunk tőle.

A kultúra nem tervezési kérdés

Az Alaptörvény értelmében a Magyar Művészeti Akadémia jogosultságai ugyanazt a retrográd gondolatiságot tükrözik, mint az oktatáspolitika. Az MMA elnöke Aczél György legrosszabb reinkarnációjának tetszik. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy szereptévesztésbe esett.
Természetesen ez nem vonatkozik a kétségtelenül nagyhírű és tehetséges művészekre, akiket e magát köztestületként megfogalmazó szervezet meghívott soraiba, és akik legjobb tehetségük szerint alkotnak, gyarapítják a közös kultúrkincset.

Azt azonban el kellene fogadni, hogy egy ország kultúráját sohasem a hatalom határozta meg. A kultúrát ugyanis az alkotók és a társadalom együttesen teremti. Az a hatalom, amely megpróbálta meghatározni, hogy „mi a kultúra”, mindig kudarcra volt ítélve. A hatalom ugyanis favorizálhat alkotókat, művészeti ágakat, bevezethet különböző korlátozásokat (lásd: 3T), de ezek talmi sikereket hozhatnak csak. A független alkotás – amely szuverén gondolkodás és világnézet alapján születik – áttöri ezeket a mesterséges határokat.
A kurzusművészet hozhat sikereket időlegesen, ám amilyen gyorsan aratja azokat a hatalom segítségével, ugyanolyan gyorsan ki is hull a kulturális életből. Ki emlékszik már a húszas-harmincas évek dédelgetett íróira, vagy az ötvenes-hatvanas évek „támogatott” műveire. Mára elsüllyedtek, oda kerültek, ahová valók: a szellemi raktár hátsó, soha nem látogatott polcaira. Jól megvannak ott, emlékeztetnek egy olyan korra, amit senki sem kíván vissza.
Hasonló sorsra jutnak majd az alaptörvény illusztrációi is. Ugyanis a kultúra sikeressége attól függ, hogy a befogadók hogyan értékelik azokat. Ha elfogadják (megértik, magukévá teszik), akkor megmarad a kánonban, ha nem, könyörtelenül kihull onnan. Bizonyítja mindezt, hogy számos szerző és alkotó művét tekintjük ma a magyar kultúra legértékesebb alkotásainak, annak ellenére, hogy születésükkor a hatalom nem fogadta azokat „lelkesedéssel”.
Balassi magyar nyelvű költészete fennmaradt annak ellenére, hogy korában – a magyar nemesség fafejűsége eredményeként – a hivatalos nyelv hazánkban a latin volt. Ugyanígy Kassák kétségtelenül a magyar avantgárd egyik letagadhatatlan alakja marad, függetlenül attól, hogy a későbbi korok miként ítélték meg, többnyire politikai szempontok alapján. De sorolhatnánk a példákat oldalakon keresztül.
Éppen ezért bornírt az a szerep, amit Fekete György magára vállal. Nem lehet „kijelölni” a magyar kultúra irányának „fő csapásait”. Már csak azért sem, mert ez eleve megkülönböztetést von maga után. Mert az a művész, aki nem áll be az irányba, az nem a magyar kultúrát színesíti gazdagítja?
Más megközelítéssel: csak az a művész, akiről megmondják, hogy az? Akinek a „magyarságteljesítménye” eléri az elvárt szintet? A többi pedig menjen a hóra, azt nem tekintjük se művésznek, se magyarnak?
Mekkora ostobaság ez? Akkora, amekkorát a hatalom képzel. Ám ha a hatalom így gondolkodik, akkor saját magáról állít ki bizonyítványt. Ezzel a bizonyítvánnyal pedig nem lehet bekerülni a felsőoktatásba. nem éri el a 240 pontot.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EZENTÚL — KUSS! — MINDENKINEK?

A kormány – és az őket híven kiszolgáló szoldateszka – túl megy minden határon. Az az egyik dolog, hogy szinte semmit sem reagáltak a középiskolások és egyetemisták tiltakozó demonstrációjára. Mert mit is reagálhattak volna – tekintsünk el ebben az esetben szerencsétlen Balogh Zoltán miniszter, aki belekényszerítettek egy, politikailag is ostoba megnyilatkozásba a tárgyalásokról –, hiszen láthatóan nem tudják kezelni a helyzetet.

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton



Egy ismerősöm – aki a felsőoktatásban dolgozik – azért izgul, nehogy a diákok és a rendőrség között összecsapásokra kerüljön sor. Megnyugtattam – és ezt a tegnap esti gyakorlat is megerősítette –, hogy rendőrség „glasszékesztyűs kézzel” bánik a fiatalokkal. Hogy ezt miért teszi, annak lehetnek különböző okai és indokai (például az, hogy számos rendőr, főleg a vezető állományból, érintett saját gyermekei révén, mert saját illetményéből képtelen lenne fizetni az oktatási költséget).
A kormány képtelen bármiféle kompromisszumra. Csupán egyetlen dologra koncentrál: uralmának megőrzésére és annak meghosszabbítására. Minden eszközt bevet ennek érdekében.
Az MTVA nyugdíjba vonuló igazgatójának széke még ki sem hűlt, amikor máris újabb rendteremtésről – munkatársak eltávolításáról – szólnak a hírek. Mint ahogyan a diáktüntetésről is csak egy csatornán szerezhetett tudomást a „nagyérdemű”, mert érdekes módon a közszolgálatinak nevezett csatornák nem siettek tájékoztatni „online, valós időben” a nézőket.
Most pedig a kiszivárgott elbocsátások azt mutatják, hogy nem csak a híreket manipulálják, hanem hadat üzennek a teljes kulturális műsorfolyamnak. Mi mással lehet magyarázni, hogy a teljes kulturális főosztálynak felmondtak? Ennek a bejegyzésnek nem az a célja, hogy egyenként értékelje az elbocsátott munkatársak erényeit. Sőt, még az sem, hogy helyettük szálljon síkra jogaikért.
Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez egy tendencia.


Forrás: Internet - képkocka Orwell 1984-ből

 Lerombolt felsőoktatás. Korlátozott alsó- és középfokú képzés. A tankötelezettség leszállítása. A felsőfokú képzésbe belépők szelektálása vagyoni helyzet szerint.
A tömegtájékoztatás feladatainak olyan meghatározása, hogy abból lehetőleg maradjanak ki azok a műsorok, amelyek a nézők épülésére szolgálnak.
Mind-mind egy irányba mutat: egy olyan társadalom létrehozása viszonylag rövid idő alatt (5-8 év), amely képtelen lesz helyesen felmérni saját helyzetét, nem lesz alkalmas arra, hogy artikulálja saját érdekeit, és ezt meg is jelenítse a politika színterén. Azaz egy végtelenül lebutított társadalom, amelyet a hatalom úgy manipulál – olyan hírekkel és információkkal lát el – ahogyan pillanatnyi érdekei diktálják.
De ez még mind semmi: Nemrég az éjszakai órákban elfogadott a parlament egy olyan törvényt is, amely az internetes vélemények korlátozását jelenti. Azaz szembe megy a gondolatszabadsággal és azzal az alaptörvénnyel is, amelyet saját maga fogalmazott meg.
Ne is folytassuk a választási végrehajtási törvénnyel, amely jelen pillanatban „előzetes normakontrollon” az AB előtt fekszik. Az már egy másik post témája lehet, hogy a Salamon Lászlóval kiegészülő grénium milyen választ fog adni a Köztársasági Elnöknek.
Szóval, kedves feleim, egyre telik a pohár. Ma már nem is tehetjük fel azt a kérdést, hogy meddig van? Már a pesszimista és az optimista sem mondhatja, hogy „félig teli” vagy „félig üres”. Ugyanis a pohár már tele van. Csurig. Az egyetemistáknál már ki is csordult. Már pedig ha náluk is kiveri valami a biztosítékot, akkor baj van. Ezen pedig a hatalomnak el kellene gondolkodnia. Két lehetősége van: vagy eltakarodik, vagy változtat. Ez utóbbira láthatóan képtelen….

Ceterum censeo OV esse delendam!

ABSZURDISZTÁNI TUDÓSÍTÁS

Felébredtem. Kinéztem az ablakon, ugyanaz a kép fogadott, mint tegnap vagy azelőtt. A szokásos reggeli botorkálás a kávéfőző irányába. Szinte ugyanazzal a mozdulattal kapcsoltam be a rádiót is. Na, ekkor kezdődtek a bajok. Először csak azt hittem, hogy álmodom, minden külső jel ellenére nem ugyanabban az országban ébredtem, mint ahol nyugovóra tértem.

Forrás: Internet

Aztán rájöttem, hogy — tényleg! Ez már nem az az ország. Ez egy másik. Ez Abszurdisztán. Mert európai országban miként fordulhat elő – a XXI. század második évtizedében –, hogy egy kormányzat szánt szándékkal lerombolja a saját jövőjét. Sőt, nem csak a sajátját – mert azzal mindenki egyet is értene –, hanem az egész társadalomét.
A legutóbbi agyament ötletük, miszerint a felsőoktatásban az államilag finanszírozott helyek számát tízezer-ötszázra csökkentik, nem más, mint a jövő adófizetőinek szándékos és előre megfontolt csökkentése. Ennek eredményeként jelentősen csökken a képzett munkaerő – illetve az olyan kiművelt emberek – száma, akik a mindenkori változó körülményekhez igazodva képesek lesznek saját egzisztenciát építeni, és ezzel hasznos tagjaivá válni a közösségnek.
A felsőoktatásból kivont források most talán napi előnyöket hoznak, az állami költségvetésnek kevesebb a kiadása, és a fogyatkozó forrásokkal „kézben lehet tartani” az egyetemek körül csoportosuló értelmiséget, szakembereket. Ez a politika azonban öngyilkos cselekvés. Hasonlatos ahhoz, mint amikor levágjuk az aranytojást tojó tyúkot. Igaz, hogy egyszer jóllaktunk, ám a jövőnk egyszeriben kilátástalan lett.

Forrás: Internet - Nagycsaládosok Egyesülete

Mint ahogy ez a kormányzat ezzel az oktatáspolitikával pontosan azokon rúg egy nagyot, akiket eleddig példaként állított a társadalom elé: a nagycsaládosokat. Most mondhatja mindenki, hogy a több gyermeket nevelő szülők számos állami támogatást kapnak. Csakhogy, ez a fajta támogatás és adókedvezmény éppen arra elegendő, hogy a most cseperedő lurkókat viszonylag normális szinten lássák el. A jövőre ebből a támogatásból nem futja.
Matematika ez kérem! De lássunk egy minden szempontból kitalált, ám a mai jogszabályoknak és támogatási rendszernek megfelelő családot. Adott két „középosztálybeli” szülő, akik jövedelemként összedobnak havi nettó félmillió forintot. Három gyermeket nevelnek. Az egyik most kezdi az ötödik osztályt, a második a gimnáziumot, a harmadik meg éppen érettségizik. A gyerekek ráadásul jól is tanulnak, mindegyik ácsingózik valamiféle felsőbb végzettségre. A szülők ebben az esetben tördelhetik a kezüket, mert igen kicsi az esélye annak, hogy legnagyobb gyerekük – aki szerencsére műszaki érdeklődésű – bejusson az államilag dotált helyre.

Forrás: Internet

Ha nem jut be, úgy – egyeteme válogatja mennyi – borsos tandíjat kell fizetniük még abban az esetben is, ha elcsípnek egy féldotált helyet. (Igaz ugyan, hogy ebben az esetben biztosak lehetnek abban, hogy gyerekük itthon marad, mert erre a kötelezően előírt szerződés kötelezi.) Ha ez utóbbi se sikerül, akkor bizony még mélyebben nyúlhatnak a pénztárcájukba, és akár félmillió forintot is kipengethetnek szemeszterenként (öt havonta), azaz az iskoláztatás egymillióba kerül évente. Ez pedig a családi jövedelemből 83 ezer forintot visz el minden hónapban. Ha a második gyerek is belép a felsőoktatásba, akkor ez már (a fentiek szerint) havi 160 ezer. Mivel a gyerekek között nincs nagy korkülönbség, a harmadik gyerek főiskolai tanulmányainak kezdetén már 240 ezret kell fordítaniuk tandíjra, ami a családi jövedelem fele. (Ha netán valamelyik mostani lurkó orvosnak szeretne tanulni, akkor bizony az ő oktatási költsége egyedül több mint testvérei tandíja.)

Mit tehet ilyenkor egy szülő? Mit tehet a család? Az első és legelfogadhatatlanabb döntés, hogy a gyerek nem tanul tovább. A másik döntés, hogy hitelt vesznek fel (diákhitel). Ez átmenetileg jó ötletnek bizonyul, azonban van egy óriási buktatója: A hitelt akkor is fizetni kell, ha a gyerek a diploma kézhezvétele után nem jut munkahelyhez. Azaz a teher nem múlt el, csak időben kitolódott, súlyosbítva a még oly kedvező kamatterhekkel is. A harmadik verzió, hogy a fiatal – felhasználva uniós állampolgári státusát – külföldön tanul tovább. Ez ugyan szintén komoly terhet rak a szülőkre, de ez még mindig kevesebb, mint ha gyerek egy hazai, de a lakóhelytől távol eső egyetemen tanulna.
A fiatalok szempontjából pedig egyszerű a képlet. Ha a szülőknek mindenképpen komoly áldozatokat kell hozni azért, hogy tanulhassanak, akkor inkább vállalják a külföldi tanulást, mert ott a hazainál lényegesebben jobb körülmények között tehetik azt. Arról nem is beszélve, hogy az ott megszerezhető – Bourdieu-i – kapcsolati tőke eleve nagyobb lehetőségeket kínál, mint a hazai félázsiai röghöz kötés.

Mindennek az eredménye pedig 10-15 éven belül katasztrofális lesz. Hiányozni fognak a felsőfokú képzettséggel rendelkező munkaerők. Nem lesz elég orvos, tanár, mérnök, közgazdász, bölcsész (akinek a tudását a gazdaság és az államigazgatás számos területe igényli). Ellenben lesz több ezer érettségizett, esetleg valamiféle szakmával rendelkező fiatal, akik nagy része állástalanul fog csellengeni, és még 30 éves korára is arra szorul, hogy eltartsák a szülei.

Szép kis kilátások…..

Abszurdisztán vezetőit azonban mindez láthatóan nem érdekli. Valamiféle lila ködben élnek, amelyet saját maguk gerjesztenek, amitől képtelenek tisztán látni a valóságot és a bennünket körülvevő világot!
A megoldás: el kell oszlatni a ködöt, és elzavarni mindazokat, akik ezt gerjesztik.

Ceterum censeo OV esse delendam!

NEM — Összefogás szellemi szeplőkkel



Forrás: Internet -- Facebook

 A csaknem ötvenezer résztvevő egyöntetűen üdvözölte azt az összefogást, amely elítéli a szélsőjobboldal (újnáci mozgalmak, egyesületek és pártok) rasszizmusát és kirekesztő politikáját. Ez a fellépés az utolsó előtti pillanatokban történt. De mindez nem volt előzmény nélküli. Nem célja a blognak Gyöngyösi Máté képviselő minősíthetetlen mondatainak ekézése.

Mélyebbre kell pillantani, ha valamiféle eredményt szeretnénk ebben a kérdésben.
A szavaknak súlyuk és következményük van. Hiába a szép szavak a pódiumról, ha azok elrohannak a szélbe, átszaladnak néhány százezer ember agyán, akik közül csak a kisebbséget érintik meg.
Miért a szeplők?
Vannak helyzetek, amelyek nem tűrik a „polite language” kifejezéseit. Bombera Krisztina bevezetőjében elhangzott, hogy a Jobbikot a politika margójára kell szorítani. Nos ez nem igazán megfelelő kifejezés. Ugyanis a nevezett pártot – és annak ideológiai alapjait és gyakorlatát – nem marginalizálni kell, hanem betiltani. Demokratikus jogállamban ugyanis ilyen gondolatoknak és politikának nincs helye. Azaz nem a margóra szorítani kell, hanem nem tűrni! Mert a szélre szorítás egyben azt is jelenti, hogy tudomásul veszem a létét, behunyom a szemem, beteszem az alsó polcra a kamrába, hogy ne legyen szem előtt. De ettől még ez az ocsmányság ott van! Ott rontja a levegőt, és alig várja, hogy valami zavaros időben előszedjék a homályból.
Szintén nem célja ennek a bejegyzésnek, hogy a felszólaló politikusok és közéleti szereplők szavait elemezze, de egy-két megjegyzést mindenképpen kell tenni.
Néhány mondattal ezelőtt azt olvashatták, hogy voltak előzmények.


Forrás: Internet Wikipédia:Horthy Miklós újratemetése 1993

 Igen! A rendszerváltás után közvetlenül hatalomra került középjobb kormány sem tudott igazán mit kezdeni azzal, hogy hirtelen szélsőjobbos csoportocskák tűntek fel, feléledt egyfajta nosztalgia a világháború előtti korszakkal kapcsolatban. Minden ezzel kapcsolatos kritikát és véleményt lemostak azzal, hogy ez egy már „lejárt, kádárista történelemszemlélet”. Mindez persze valamiféle bátorítást adott a szélsőjobbnak. Emlékezhetünk az elhíresült „Csurka-dolgozatra”, amely anno az MDF széteséséhez és a MIÉP megszületéséhez vezetett.
Antall József vezette kormány képtelen volt karanténba zárni az egyre erőteljesebben felszínre törő retrográd ideológiákat. Nem tudott mit kezdeni Csurkával, és nem tudott mit kezdeni az e jelenség farvizén érkező neo-Horthy-kultusszal sem. Olyannyira nem, hogy Kenderesen Horthy újratemetésén – igaz, nem „hivatalos minőségben”, hanem „magánemberként” – számos, ma is regnáló politikus vett részt.
Sem akkor, és azóta sem, szólalt fel senki a magyar parlamentben azért, hogy a „visszatekintés a múltba” és az immár az Alaptörvényben is szentesített „jogállami korszak”, egy olyan ideológia feléledését teszi lehetővé, amely a 21. század Európájában – még a legfinomabb fogalmazással is – nem „com il faut” (gyengébbek kedvéért komilfó).
(A blog írásának idejében éppen a regnáló politikai erők képviselői szánalmasan és szinte nevetségesen vitatkoznak arról, hogy milyen „jogi” formulát találjanak a gyűlöletbeszéd ellen — már ez önmagában is szánalmas. Az eszükbe sem jut, hogy a dolog egyszerű — véget kell vetni neki.)
A politikusaink akkor is és most is elfeledkeztek arról, hogy Horthy Miklós rendszere 1920-tól (Numerus Clausus) több törvényben (1938. évi XV. tc és az 1939. évi IV. tc, 1941. évi XV. tc. továbbá az 1942. XV. tc.) korlátozta a zsidó magyar állampolgárok jogait.
A kormányzó is nyilatkozott arról, hogy magát antiszemitának tekinti.
A magyar közgondolkodásban mindez nincs benne. A mai Magyarországon számos választópolgár és egyszeri polgár nincs tisztában azzal, hogy mi is történt itt a múlt században az első háború után.
A történelmi ismeretei hézagosak, torzak, alkalmatlanok arra, hogy a társadalom egységesen léphessen fel az eluralkodó ordas eszmékkel szemben. Fel sem ismeri őket. Mert nem tanították meg őket arra.
Attól a hatalomtól pedig – lásd: Orbán-kormány –, amely úgy tekint az 1944 előtti időszakra, mint követendő példára, nem várható el, hogy valódi és hatékony lépéseket tegyen az erősödő neonáci párt ellen, hiszen potenciális partnert lát benne — egészen pontosan szavazótáborában.



Forrás: Internet-Wikipédia:Buchenwaldi túlélők, köztük több magyar.

A középső sorban balról a hetedik Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas író

A NEMozgalom előtt tehát hatalmas feladat áll: egy egész társadalmat kell rávenni arra, hogy nézzen szembe múltjával, legyen képes a történelmi tények alapján egyfajta új szemléletet elsajátítani. Képes legyen felülemelkedni az ostoba politikai propagandákon, és alapértéke legyen a megkülönböztetés elutasítása.

Mindehhez pedig legalább az kellene, hogy – a mostani gyakorlattal ellentétben – mondjuk ki: a Horthy-rendszer igenis felelős több százezer magyar állampolgár deportálásáért és elpusztításáért. Ugyanis a deportálásokban, a zsidó állampolgárok összeírásában és gyűjtőtáborokba hajtásában a magyar közigazgatás tisztviselői és rendvédelmi feladatot ellátó szervezetei (csendőrség, rendőrség) aktívan részt vettek. Ezen nem enyhít az sem, hogy a kormányzó 1944. július 6-án leállítatta a zsidók deportálását (részben külföldi nyomásra). Három hónappal később, október 15-én, Szálasi vette át a hatalmat, és a budapesti zsidók sem menekülhettek.
Mindezek alapján a magyar társadalomnak illene szembenéznie önmagával. Úgy, ahogyan ezt tették a németek, a hollandok és más európai országok.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AGYAMENT ORSZÁG — MI LESZ MÉG?

„…s az emberségen, mint rajta a rák,

nem egy szörny-állam iszonyata rág

s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

fő-e uj méreg, mely közénk hatol –…

(József Attila: Thomas Mann üdvözlése 1937 eleje.)

Forrás: Internet - emasa.hu

Bezárták a Lipótot. A sárga ház árválkodik a Budakeszi úton. Tapasztalataink szerint az ápoltak pedig itt rohangálnak közöttünk, és még a parlamentbe is bekerülnek. Eszement törvényeket szavaznak meg, magukat megváltónak tekintve elevenítenek fel rossz szagú szövegeket és politikát.
Most szavazta meg az általam legkevésbé sem tisztelt ház a választás végrehajtási törvényét, egyszerűbben a „regisztrációs törvényt”. Mert erre feltétlen szükség van.
Elhangzottak ezzel kapcsolatban – néhány héttel korábban – okos emberek szájából bornírt szavak, miszerint ez valamiféle cenzust visz majd a szavazásba. Csak azok vesznek részt a szavazásba, akik politikailag aktívak, akik fel tudják mérni, hogy kikre szavaznak és miért.
Na, ennél hülyébb indoklást nem hallottam ebben a kérdéskörben, de azért megindította az agyam.
Rendben van. Fogadjuk el, hogy a politika szereplői valamiféle cenzushoz (aktivitás, alapszintű megértés és cselekvés) kívánják kötni a szavazatok leadását. Mindebből az következik, hogy nincs semmi szükség az átlagemberek sokaságára, akik még azt sem tudják, hogy mi fán terem a GDP, és miként számolják ki a költségvetés egyenlegét, és mi a különbség a költségvetés hiánya és az ország adósságállománya között, főleg, ha ez utóbbit nettóban és bruttóban számolhatjuk.
De fordítsunk a képleten.
Ha a szavazókat (a polgárokat) így kívánják megkülönböztetni, akkor ezeknek engedtessék meg, hogy a politikusokat is valamiféle cenzus alá vessék.

Forrás: Internet

Mert ma azt látjuk, hogy akármilyen ostoba, önálló gondolattal, felelősségtudattal nem rendelkező zombi bekerülhet az országgyűlésbe. Ott jelre nyomkodhatja a gombot, és még banánt sem kap jutalmul. Igaz ugyan, hogy minden korábbinál magasabb jövedelmet húz, ezért a csekélyértelmű medvebocsnak sem megerőltető munkáért, aminek az értelmét néha maga sem látja át. Ha átlátná, nem lehetne rávenni olyasmire, mint például az „önálló képviselői indítvány”.
Az eljárás lényege az lenne, hogy ha valaki képviselőnek jelentkezik, azt objektív és ellenőrizhető módszerekkel, szigorú és széles körű vizsgálatoknak kellene alávetni. A vizsgálatok tartalmaznák az illető szellemi képességeinek áttekintését az IQ-jától az általános műveltségig (ez utóbbiból kimaradhatnak például az éppen esedékes szappanoperákkal és rap-sztárokkal kapcsolatos ismeretek). Felmérnék pszichológiai állapotát, képességeit, gyengeségeit és erősségeit. (Mindezt ma egy magára adó, akár közép szintű, vállalat is megteszi, ha valakit a menedzsmentjébe akar fogadni.) Természetesen nem maradhat ki anyagi helyzetének részletes számbavétele – megelőzendő a korrupciót.

Mivel e személyek a közösség érdekében kell, hogy tevékenykedjenek, éppen ezért minden vizsgálat eredményét nyilvánosságra kell hozni. Már csak azért is, hogy a szavazó tudja már, hogy kivel áll szemben. Mert manapság az esetek többségében nem igazán tudja. A jelölt mond valamit, aztán meg csinál ezt-azt. Végül pökhendien azt is mondhatja, hogy ne azt nézzék, mit mondok, hanem azt, hogy mit teszek.
A szegény választó meg aszerint döntött, hogy a jelölt mit mondott. Amikor meg a kezébe kerül a hatalom, akkor azt teszi, amit akar. No és ebből fakad a sok sírás-rívás.
Az előzetes politikusi cenzus ennek a lehetőségnek a javát kiiktatja. Kiesnének a listán a notórius hazudozók, a szociopaták, a karrieristák és még sokan mások. Lehet, hogy így jelentősen lecsökkenne kis hazánk „politikai elitje”, de szerintem ez csak használna a népnek!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MORÁLISAN VÁLLALHATÓ — VAGY MI?



Forrás: Internet - Index.hu Fotó: Huszti István


Azt nyilatkozta a FIDESZ – egyébként visszahúzódó, és néha markáns véleményének nyilvánosságot adó – alelnöke, hogy azért oly sikeres a politikájuk, azért nem vesztettek drasztikusan sok választót, mert nem keveredtek morálisan vállalhatatlan ügyekbe.


Ez persze érdekes kijelentés. Már csak azért is, mert vizsgáljuk meg a mondás tartalmát. A morál szó a magyar nyelvben az erkölcs szinonimája. Nézzük tehát az erkölcsöt:


Erkölcs: „Vki, vmi magatartását irányító, annak megítélését segítő, társadalmilag helyesnek tekintett szabályok összessége, ill. ezek megvalósulása…” (Magyar Értelmező Szótár – MTA Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008. 242. old.)

Forrás: Internet

A jelenleg kormányzó párt, választási győzelme óta, meg van győződve arról, hogy őket a magyar társadalom egésze jutatta hatalomra. Soha, még most sem, amikor elemi felháborodás jeleivel kell szembenézniük, nem jut eszükbe, hogy szembenézzenek a valósággal: nem a teljes magyar társadalom, sőt még annak kétharmada sem szavazott 2010-ben a FIDESZ-re. A választásokon összesen 3 326 524 szavazatot kapott. Ez az összes leadott szavazatnak (6 285 224) mindössze 52,92 százaléka. Az, hogy ebből a választási törvény „matematikája” szerint kétharmados mandátumtöbbség keletkezett, az nem jelenti automatikusan az egész társadalom támogatásának létét.
A fentiekből látszik, hogy a FIDESZ erkölcsi (morális) felfogásához egy valami nagyon hiányzik: a társadalmi elfogadottság. Pontosabban az egész társadalom elfogadása. Mi több: a statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy az a bizonyos 2010-es támogatottság is komolyan apad. (Jelenleg a FIDESZ szavazótábora 1,6 millió fő körül van.)
E tények birtokában immár értékelhetjük Pokorni Zoltán szavait. Kissé fellengzősnek hangzik az is, hogy drasztikusan nem csökkent a választótábor. Mekkora támogatottságcsökkenés kell ahhoz a kormányzópártnak, hogy azt drasztikusnak tekintse? Szerintem az 50 százalékos csökkenés (lásd fenti adatot) elég drasztikusnak tekinthető. Ha a jövedelmem hirtelen a felére csökkenne, az nem is drasztikusnak, hanem tragikusnak jellemezném.
Ami pedig az erkölcs másik vonzatát illeti: azt a világképet, azt a magatartást, amit a FIDESZ képvisel, a magyar társadalom többsége utasítja el.


Forrás: Internet

 A magyar polgárok mai erkölcsi rendjébe (képébe) ugyanis nem fér bele az a szemforgató – magát kereszténynek mondó, ám a bibliai értékekre fittyet hányó – politika, amit gyakorolnak. És tévedés ne essék, ezt nem csak hatalomra jutásuk óta teszik. Ezt az értékrendet képviselték az „elmútnyócévben” is.
A minden intézkedés tagadása, a politika utcára vitele, a tömegek hiszterizálása, mind-mind azt bizonyította, hogy Orbán Viktor és pártjának nincsenek skrupulusai. Nem számítanak az írott törvények, nem számít az adott szó, a mindenki által bevett szokások.
Azaz lehetett kordont bontani, lehetett hazudni népszavazások okán. Lehetett felelőtlenül ígérni és azt nem betartani, sőt: igérni mindent, mert amúgy sem számít.
Lehet hazudni azt aminek az ellenkezője sem igaz. Lehet bejelenteni, hogy nincsenek megszorítások – mert ezt a szót száműztük a szótárból – és mindenféle új adókat, illetékeket bevezetni a sárgacsekk adótól a baleseti adóig. Mindez csak a „zemberek” javát szolgálja. Pontosabban az emberek javait csökkenti.

Forrás: Internet

Lehet gátlástalanul tönkretenni vállalkozásokat és romokat fillérekét a „csókosoknak” juttatni. Mindez csak ujjgyakorlat. Ha esetleg az intézkedések a demokratikus jogrendbe ütköznének, akkor sincs semmi baj, csak át kell alakítani. No, nem az intézkedéseket, hanem a jogrendet. Ennek ez előzménye volt az ominózus „…oszt jónapot”-tal végződő cinikus kijelentés.
Ha tehát morálról van szó, akkor a FIDESZ csak ne szóljon egy szót sem. Amit ők vállaltak, annak ugyanis semmi köze ahhoz az erkölcshöz, amit a mai magyar társadalom magáénak vall.
Amit a kormányzó párt bevállalt, az nem más, mint a hatalom erőszakos megtartásához vezető intézkedések sora. Ezt pedig összekeverni a morállal erkölcstelen!

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ UTOLSÓ OLTSA EL A VILLANYT!

Az elmúlt néhány nap már megint alkalmat adott a csodálkozásra és a bosszankodásra. Kis magyar valóságunk mindent felülír, amit egyébként a gondolkodó polgár elvárna. Néhány hete úgy látszott, hogy az Orbán-kormány leváltása az a közös pont, amely mellé – hangsúlyozottan minden felelősségteljes – ellenzéki erők felsorakozhatnak, függetlenül attól, hogy van-e közöttük a részletekben eltérés vagy nincs.




Forrás: Internet -- Metropol

  Mára ez a remény teljesen szertefoszlott. Újra előkerültek azok az attitűdök, amelyek – mint valami turáni átok – jellemzik a magyar politikát, ha komoly krízishelyzet elé kerül. Ezek pedig nem mások, mint a féktelen önzés (politikai értelemben és valós anyagi alapon is), a felelőtlen küldetéstudat és a bornírt, rövidlátó politikai gyakorlat.
Jellemző képet adott erről két kis párt. A parlamentben elhanyagolható nagyságban jelen levő LMP éppen a szombati kongresszusán döntött arról, hogy a formálódó együttműködésben formailag semmiféleképp nem vesz részt. Ezzel a döntésével – előre borítékolom – a párt kiírta magát a magyar politikai életből. Mi motiválhatta ezt a döntést?


Forrás: Internet - Metropol

 Az LMP soha nem volt olyan párt, amely koherens módon képes lett volna megítélni saját helyzetét. Az általuk hirdetett ökológiai szemléletről úgy hiszik, hogy az gyógyír lehet a magyar társadalom jellemző problémáira — pedig nem. És ezt tudniuk kellene, már csak azért is, mert tagjai az európai zöldpártok családjának. Az utóbbiak tapasztalatából azonban nem hajlandók átvenni semmit. Kizárólag a jelszavakat – azokat is kritika nélkül –, figyelmen kívül hagyva, hogy a hazai valóság és társadalmi állapot nem azonos a nyugat-európaival. Ami ott már a ’70-es évek második fele óta küzd az elfogadtatásért, és ez alatt a fél évszázad alatt jelentős támogatásra tett szert, az a hazai körülmények között eredménytelen. (E gondolat részletes kifejtésére a post terjedelme nem ad lehetőséget, röviden csak annyit: Ott voltak sikeresek a „zöld mozgalmak” a múlt század utolsó három évtizedében, ahol az anyagi és társadalmi fejlettség elérte azt a szintet, hogy a polgár – biztos anyagi és egzisztenciális biztonságban – „kinézett” szűkebb környezetéből, és törődni kezdett tágabb környékével. Ehhez a társadalomnak egy bizonyos fokú „gazdagságára” van szükség. Napjaink magyar átlagpolgárát elfoglalja saját problémája, küzdelme a megélhetésért, mindez pedig felülírja a magasztos elveket. Tisztelet a társadalom elenyésző kisebbségét kitevő szűk rétegnek, amelynek fontos a környezet állapota.)

Forrás: Internet



Mást sem ismert fel a Schiffer vezette párt. Mégpedig azt, hogy a polgári demokráciákban sikeres politikát csak az a politikai szervezet gyakorolhat, amelyben megfelelő kompromisszumképesség van, amely képes arra, hogy saját elveit hosszú, megegyezésekkel, együttműködéssel, lemondásokkal teli folyamatokban érvényesítse.

 Mindez – ma úgy tetszik – hiányzik az LMP-ből. Ez a hiátus pedig gyakorlatilag azt eredményezi, hogy támogatói elfordulnak tőle. A „politikai szüzesség” állandó hangoztatása nem erény, hanem a politikai impotencia bizonyítéka, az ostobaság megtestesülése. Már csak ezért is, mert az LMP már korántsem „szűz” néhány hibás döntése és megnyilvánulása már régen annulálta ezt a magáról kialakított képet.
Az magyar ellenzéki összefogás problémái pedig a mobilabb szavazótábort és polgárokat pedig ösztönzik. No nem arra, hogy komolyan mellé áll bármiféle kezdeményezésnek. Sokkal inkább azon gondolkodnak sokan, hogy miképp boldogulhatnának határainkon kívül.


Forrás: VG.hu

 Az elmúlt néhány esztendőben többen hagyták el kis hazánkat, mint a legutolsó migrációs hullám idején, 1956-ban. És ez a tendencia nem csak azon alapul, hogy a jelenleg regnáló kormány milyen politikát képvisel. Nem csak azon múlik, hogy lebontották a politikai felépítmény demokratikus intézményeit. Még csak nem is azon, hogy a hatalom elkövet minden adminisztratív és kommunikációs lépést, hogy a távozást megakadályozza. Bornírt példája ennek a legutóbb megjelent videoklip, ami különös alkalmat adott a bloggereknek és a kritikusoknak a fikázásra.
A legfőbb oka a fiatalok elvándorlásának, hogy nem látnak egy életképes változatot. Nem látják azt az erőt, amely valóban képes viszonylag belátható időn belül leváltani a jelen rendszert, és élhető országot teremteni.


Forrás: Internet

 Ha pedig azt látják, hogy azok a politikai erők, amelyek – egyébként saját maguk léte érdekében is – képtelenek összefogni, akkor a polgár jövőképe elborul, és sürgősen olyan helyet keres magának, ahol biztonságosan alapíthat családot, ahol az életét tervezni tudja.
A parlamenti pártok és a törvényhozáson kívüliek pedig „vívják kicsinyes harcukat”, miközben nem veszik észre, hogy az a támogató tömeg hagyja el őket és az országot, akikre „bazíroznak”.
Kudarcukat majd csak akkor fogják észrevenni, ha az utolsó polgár is elmegy, és lekapcsolja a villanyt. Nem marad égve máshol a lámpa, csak a parlamentben, ahol a valóságtól elrugaszkodott honatyák és honanyák mondogatják légből kapott elképzeléseiket.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ERKÖLCS NEVÉBEN — ERKÖLCSTELENÜL

Már megint tele van magyar valóságunk olyan abszurdokkal, amit már magyarázni sem lehet, mert a kijelentések és a kommentárok magukért beszélnek. A sok jogától megfosztott Alkotmánybíróság – amit, nem is tudom miért, nem neveznek Alaptörvény Bíróságnak – mégis hozott egy régi időkre emlékeztető döntést. Alkotmány (Alaptörvény) ellenesnek minősítette a hontalanokat büntető jogszabályt.

Forrás: Internet

Az ombudsman javaslatára vizsgálták a jogszabályt, amely megtiltotta volna a közterületen való „lakást”. Azaz a szerencsétlen, minden vagyonukat elvesztett hajléktalanokat e paragrafus alapján büntetőjogilag vonhatták felelősségre, ha eldőltek egy padon, vagy hosszabb időre leültek a fal mellé, hónuk alá véve kis csomagjukat, amiben mindenüket hurcolják. A rend szigorú őrei még meg is bírságolhatták őket néhány tízezer forintra, mint szabálysértőket.
Az AB határozata alapján a továbbiakban erre nem lesz lehetőség. A hajléktalanok továbbra is itt élnek majd közöttünk, tetszik ez valakinek vagy nem. A kényes ízlésűek majd elfordítják fejüket, miközben a fogaik között szűrt mondatokkal mantrázzák, hogy „ez mégis csak felháborító!”.
Tarlós István főpolgármesternek is volt egy rossz mondata ezzel kapcsolatban. „…a testület »akarva-akaratlanul« lehetővé tette, hogy hajléktalanok tömegei lakhassanak a közcélú aluljárókban… az Ab-határozat visszahozhatja a 2010 előtti időket, amikor a fedél nélkülieknek az akkori liberális felfogás szerint elidegeníthetetlen joguk volt szabadon megfagyni, meghalni”. De a legfelháborítóbb mégis csak a FIDESZ (gyengébbek kedvéért: a kormányzópárt) nyilatkozata volt ezzel kapcsolatban:
„…mi kudarcnak tekintjük ezt a politikát, hiszen ezáltal a hajléktalanok még inkább kiszolgáltatottabbakká válnak és a közbiztonság is romlik”.

Forrás: Internet - Hírextra

Nos, egy ilyen döntésért nem az AB-t kell okolni. A hajléktalanság ugyanis nem bűnügyi, hanem szociális probléma. Az emberi lét peremére kerülők helyzetének kezelése – valamilyen módon: állami eszközökkel, a közösségek összefogásával, egyéni akciókkal – a társadalom feladata.
A hatalom azonban úgy gondolta, hogy amit nem látunk, az nincs is. Így született az ominózus jogszabály, amely rendőri feladattá tette a közterek „megtisztítását” a hajléktalanoktól. Ne zavarják a becsületes középosztályt a látványukkal, hiszen azok mindent megtesznek a gyarapodás érdekében, ezért kiemelt állami támogatásban részsülnek. Micsoda dolog, hogy a homeless-ek létükkel elcsúfítják – az egyébként amúgy sem túl színvonalas – aluljárókat. Zaklatják az embereket, mindenféle újságokat akarnak rájuk tukmálni, amiben sorstársaik írják meg keserves tapasztalataikat.
A problémák igazi megoldásában a legutóbbi időben nem jeleskedik a hatalom (a kormány). Még azt az egyházat is megfosztotta a támogatás lehetőségétől, amely az elmúlt két évtizedben – sok adakozással és önkéntes munkával – felvállalta e szerencsétlenek gondozásának egy részét. Nem igazán bővültek a hajléktalan-ellátás lehetőségei. Csak itt emlékeztetek a nyári zuglói esetre a belügyminiszter szereplésével.


Forrás: Internet - Kormány.hu, fotó: Botár Gergely

Mindez már csak azért is bornírt, mert eközben Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes óvta kivont karddal a kereszténységet.
Immáron akkor vizsgáljuk a fentieket a keresztény értékek alapján, amelynek egyik alapvetése a tízparancsolat: „szeresd felebarátid, mint tenmagad”.
Hol van tehát e híres szolidaritás? Vagy talán magukra nézve az alábbit alkalmazzák?
„Hamisságot szól egyik a másiknak; hízelkedő ajakkal kettős szívből szólnak .” (Zsolt. 12,3 – Károli Gáspár fordítása.)
Ezek után a nyilatkozatok után a jelen hatalom még képes magát erkölcsösnek nevezni?

Ceterum censeo OV esse delendam!

HOL ÉLÜNK? — DE TÉNYLEG!?

Az elmúlt hét második fele olyan dolgokat produkált a magyar közéletben, ami minden egészségesen gondolkodó állampolgárban ki kell, hogy verje a biztosítékot.

Forrás: Internet

Azzal kezdhetjük, ahogyan a miniszterelnök reagált a luxemburgi bírósági ítéletre. A „döglött kutyát vágtak fejbe” már csak ezért is szerencsétlen mondat, mert egy kormányfőnek disztingválnia kellene, és valamelyest diplomatikusabb kifejezéseket kellene használnia.
Úgy van ez, mint a gyereknél: ha megszidod, még neki áll feljebb. Komoly nevelési probléma, hogy meg kell egy magyarázni neki: viselje tettének következményeit. A magyar miniszterelnök most pontosan úgy viselkedik, mint aki nem látja be, hogy korábbi döntése nem helyénvaló. Még azokat hibáztatja, akik ezt felróják neki.
Hasonló Kósa pártelnök-helyettes reakciója, az Európai Unió Bizottságának döntésével kapcsolatban. Mindenáron meg akarja magyarázni, hogy téved a bizottság, és Olli Rehn bejelentése nem más, mint az említett személy belenézett a kávézaccba.

Forrás: Internet -- Szegedma.hu



Kósa Lajos az ATV Szabad Szemmel című műsorában arról próbálta meggyőzni a nézőket, hogy mégiscsak felháborító, hogy a EU pénzügyi biztosa mindenféle aggodalmának ad hangot a 2014-es költségvetéssel kapcsolatban, amikor senki sem tudja, hogy mi is lesz abban az esztendőben. Meg különben is, miért abajgatják a magyarokat, amikor az uniós bürokratáknak öt százalékos bérfejlesztést ad az unió, miközben kevesebb az infláció.
Ez az érvelés egész egyszerűen nevetséges. Hasonló ahhoz, hogy azért nem randizom az egyébként csinos szomszéd hölggyel, mert annak a nővére sokat költött a szemközti boltban. Körülbelül ennyi az összefüggés a magyar költségvetés és az uniós alkalmazottak bére között.
Az uralmon levő párt elnöke fenntartások és gondolkodás nélkül mantrázza mindazt, amit kuszaszemű gazdasági miniszterünk – főnöke nyomására – szajkózik.
Az átlagnéző meg csak néz ki a fejéből, és nem is érti, mi történi e hazában?
Egyre nagyobb elkeseredéssel veszi tudomásul, hogy sokkal hülyébbnek nézik, mint amilyen a valóságban, és ezt még gátlástalanul az arcába is vágják.
Ez pedig két következménnyel jár.
Az első következmény, hogy a normálisabb polgárokban egyre gyűlik az elégedetlenség, és látványosan elfordulnak a politikától, átengedve a terepet azoknak, akiknek még van energiájuk kinyitni a szájukat.

A másik következmény pedig az, hogy az elfásult közvélemény még az igazán fontos dolgokat is kezdi elhanyagolni, így közönyével ad teret a szélsőségeknek. Erre jó példa volt a pénteki – a nőszövetség által szervezett – megemlékezés, ahol az 1944-es nyilas terror áldozataiért gyújtottak gyertyát néhány tucatnyian a Duna parton a Cipők-nél.
Felháborítóan kevesen vettek részt a rendezvényen. Csak egyetlen ellenzéki párt képviselői jelentek meg – és néhány közéleti személyiség. A parlamenti pártok – bár fennen hangoztatják demokratikus elkötelezettségüket – többsége távol maradt. Nem tartotta fontosnak, hogy megemlékezzen az életüket áldozó százakról.

A problémát abban látom, hogy ha a társadalom ilyen közömbös e témában, akkor miért csodálkozunk, hogy ordas eszmék jelenhetnek meg (sőt még a parlamentbe is bekerülnek). Az egyik szónok megfogalmazása szerint kis hazánk a szélsőjobb eszmék melegágya, ahonnan kisugárzik ez egész Közép-Európába. Akkor túlzásnak éreztem a kijelentést. Mindezt felülírták a varsói események, ahol a szélsőjobbos randalírozásba a magyar „delegáció” is belekeveredett.
A normális magyar polgár ilyenkor lehajtja a fejét, és szégyenkezik….

Ceterum censeo OV esse delendam!

OBAMA GYŐZÖTT — ÉS MI?

Forrás: Internet

Barack Obama győzött. Mitt Romney gratulált. Mint egy golfban: győzött az, aki jobban teljesített a pályán. A legyőzött gratulált, elismerte a vereséget, és biztosította híveit, hogy nemes ellenfele bizonyára továbbra is az Amerikai Egyesült Államok érdekében dolgozik tovább.

Az USA külpolitikai orientációja tehát az elkövetkező négy évben markánsan nem változik majd. Ez persze hat Európára is, benne egy olyan kis országra is, mint hazánk.
A kommentátorok és szakértők hada ma azt próbálja megjósolni, mit tesz majd a régi-új elnök, hiszen már nem nagyon sokat kell foglalkoznia saját népszerűségével, hiszen az amerikai alkotmány kiegészítése értelmében az afroamerikai elnök nem pályázhat újabb mandátumra. Ebből adódóan megvalósíthatja azt a politikát, amelynek egy részét már az elmúlt négy évben végrehajtotta.


Forrás: Internet

 Egy dolgot figyelembe kell venni – amit manapság a hazai politikában kezdenek elfeledni és tudatosan mellőzni –, hogy az elnök nincs kontroll nélkül. A szenátusban ugyan stabil a demokrata többség, azonban a képviselőházban a republikánusok többségével kell számolnia a végrehajtó hatalomnak. Azaz minden döntésében kompromisszumokra kényszerül.
Ez a megegyezési kényszer adja az amerikai politika társadalmi elfogadottságát, végső soron ez biztosítja azt, hogy a ma ellenzéki „elefántok” is elfogadják az elnököt magukénak.
A várhatóan változatlan amerikai külpolitika azt is jelentheti, hogy az a demokrácia-felfogás, ami jellemzi ezt az adminisztrációt, nem vált hangsúlyokat.

Nehéz helyzet elé néz tehát a magyar külpolitika az elkövetkező két évben, hiszen menthetetlen antidemokratikus intézkedéseit kell majd magyaráznia stratégiai partnereinek. Magyarország a NATO tagja marad, eleget kell tennie szövetségesi kötelezettségeinek. Nagyon sokan abban a tévhitben vannak, hogy ezek a vállalások csak katonai-szakmai jellegűek. Ez súlyos tévedés. Ugyanis a NATO alapokmánya elsősorban politikai szövetségről szól, amelyben a polgári, demokratikus értékek kiemelten kezelendők. Oly annyira, hogy azokat – ha kell – fegyveres erővel is megvédik.
Az Orbán-kormányra nehezedő külső nyomás tehát szerintem egy cseppet sem fog lazulni. Egyre nehezebb lesz az „unortodox” intézkedéseket végrehajtani. Már csak azért is, mert mint a tőzsde mai nyitása is mutatta, az üzleti körök még nem alakították ki stratégiájukat az új amerikai kormányzattal kapcsolatban. Ez számunkra azt jelenti, hogy egy ideig hektikusan mozoghatnak a nemzetközi deviza-árfolyamok. Ez pedig a magyar gazdaság szempontjából nem éppen szerencsés.
A gazdasági bizonytalanság hat majd az IMF-re is, és áttételesen annak hazánkkal kapcsolatos tárgyalási hajlamára. A Matolcsy-féle gazdaságpolitika még mindig azt mantrázza, hogy nincs nagy baj, hiszen a hazai költségvetés finanszírozható a piacról. Ez valóban így igaz, nyolc százalékos hitelre komoly befektető társaságok és alapok hajlandók kockáztatni pénzüket.
A baj azonban az, hogy ezeket a kötvénykibocsátásokat (hiteleket) vissza kell fizetni. Nem most, hanem a kötvények lejárati idejével. A probléma az, hogy a magyar költségvetés éves bevétele nem nő évi nyolc százalékkal, mert a hazai nemzeti jövedelem sem nő ilyen arányban.
Készítsünk egy példaszámítást arra, hogy mekkora a különbség az IMF és a piaci kamatozású finanszírozás között. Legyen a példánk kis összegű, hogy lássuk a számokat, a valós összegek ezek után egy egyszerű szorzással számíthatók. A kamatos kamat (márpedig a kötvényes esetében erről van szó) számítása C1= C0x(1+k)n ,(ahol C0= kezdő tőke, k=kamatláb , C1= jövő érték, n= évek száma hatványkitevőként)
Példánkban egy egymillió euró értékű, öt év futamidejű kötvénnyel számoljunk. Elsőként a piaci finanszírozást számoljuk ki, amely a fenti képlet alapján: C1= 1000000x(1+0,08)5 azaz: C1=1000000x2,52688=2 526 888. Mint a példából látható, minden kibocsátott egymillió euró után a költségvetésnek több mint két és félmillió eurót kell visszafizetnie.
Ugyanez az IMF kedvezményes kölcsönével számolva (három százalék) 1 159 274 euró. Azaz csaknem egymillió euróval kell kevesebbet fizetnie a magyar államnak. Ha ezeket az összegeket lebontjuk éves törlesztésre, akkor ez utóbbinál (IMF) minden millió euró után évente 232 ezer eurót kell fizetni, míg a piaci változatnál 505 ezret.
A kétféle kölcsön között a különbség 273 ezer euró, amely többletet a magyar adófizetőknek pluszban kell kifizetniük.


forrás: Internet

 Bár az amerikai elnökválasztás nem nagyon befolyásolja – láthatóan – a magyar kormányt, néhány hét, hónap elteltével szembesülnie kell a kőkemény valósággal. Például azzal, hogy eredménytelen minden olyasfajta propaganda, amelyet legutóbb – performanszként – bemutattak az ország házában. Kicsit nevetséges volt az államadósságról folyó vita, különösen Matolcsy miniszter kijelentése, miszerint a pénz a bankokhoz került. Az elmúlt 20 esztendőben a magyar államháztartás (költségvetés) folyamatosan kölcsönökre szorult. Az azonban ebben a vitában el sem hangzott, hogy a mai magyar államadósság jelentős része, több mint fele, nem a költségvetés hiányából fakad, hanem a magyar gazdálkodó szervezetek és magánszemélyek „hozták össze”. Azaz nem elsősorban a kormányok rossz gazdálkodásából fakadt – bár ez is vastagon hozzájárult –, hanem abból a költekezésből és hitelfelvételekből, amelyet a lakosság és a vállalatok vettek fel.
 A pénz pedig nem hiányzik, megvan az, az utolsó euróig, hiszen megtestesül beruházásokban, lakásokban és építményekben, gépjárművekben és egyéb anyagi javakban. Ami a korábbi kormányok számlájára írható, az a gazdaságpolitikai döntések téves volta. Nem ismerték fel a fenyegető hitelbuborék veszélyét. Nem akadályozták pénzügyi eszközökkel a devizában történő eladósodást. nem ösztönözték a hazai fizetőeszköz előnyét a külföldi valutával szemben.

Forrás: Internet



Tehát az egész vitanap nem volt más, mint egy felesleges témáról, rosszul koreografált előadást tartani, azzal a céllal, hogy a lehető legtöbb figyelmet eltereljünk jelen gazdaságpolitikánkról, annak kudarcairól.

És mi köze mindennek az amerikai elnökválasztáshoz? Mindössze csak annyi, hogy amíg a karaván (a fejlett országok, élükön az USA-val és az európai országokkal) halad, a kutyának pedig nem marad más, mint az ugatás. Hol a holdra, hol pedig valamiféle ködös keleti irányba. Válasz pedig sehonnan sem érkezik, mert a karaván egyre távolodik, és szánakozva néznek vissza a lemaradóra!

Ceterum censeo OV esse delendam!

GONDOLATOK EGY ELŐADÁS ÜRÜGYÉN



Forrás: Internet



Hangsúlyozottan nem színikritikát írok a Nemzeti Színház monstre előadásáról. Tegyék ezt meg az esztéták, az ítészek. Ez a dolguk. Sokkal inkább azokat a gondolatokat szeretném megosztani olvasóimmal, amit maga az előadás hívott elő.

Nem célom részletesen ismertetni a szereplők erényeit. Mint néző, csak azt adhatom közzé: nyolc ember a szó szoros értelmében betöltötte a színpadot.
Kushner drámája azonban hat. Hat a gondolkodásunkra, azt eredményezi, hogy amikor elhagyjuk a színházat, forog tovább az agyunk, kalandozunk napjaink valóságában.
Mint minden színház, ez dráma is végletes. Nem azzal hat elsősorban, amit a színpadon látunk, hiszen az csak egy tünet. A valóság egy – végletekig sarkított – szelete. A lényeg a bennünket körülvevő valóság, amelyben ez létrejöhetett.
Mi változott meg végletesen az életünkben a nyolcvanas években? Hogyan lehetséges az, hogy évezredes értékeink látványosan összeomlanak? Hogyan lehetséges, hogy az angyalok sem képesek segíteni?
Ezt a változást az ember okozta. Az a társadalmi, gazdasági és politikai változás, amely végigsöpört a világon a nyolcvanas évek végén. Azok a fiatalok, akik akkor születtek, ma már felnőtt emberek, lassan krisztusi korba lépnek. Nincs közvetlen tapasztalatuk a korról.


Forrás: Internet - Ridley Scott

 Reagan kora, Gorbacsov peresztrojkája számukra már történelem. Nem élték meg azt a krízist, amely a fejlett országokat érte a számítástechnika elterjedésével, az informatikai forradalom kibontakozásával. Az átalakuló kommunikációs lehetőségek, a tudáshoz való szinte korlátlan hozzáférés totálisan átalakította – az amúgy hagyományokra oly érzékeny – Amerikát és Nyugat-Európát. Mindez felborította az addigi erkölcsöket (szokásokat), értékrendeket.
Az AIDS megjelenése egyszerre rádöbbentette – elsősorban az USA – a társadalmakat, hogy az addig elpalástolt valósággal szembe kell nézniük, hiszen ez a kór nem csak a közösségek szélére szorított páriákat veszélyezteti, hanem a nyakas reformátusokat, a hívő katolikusokat és a hagyománytisztelő mormonokat is. Már nem lehetett a homokba dugni a fejeket. Szembe kellett nézni a valósággal, a megváltozott világgal, az „elveszett paradicsommal”.
De nem csak Amerika került „anómiás” állapotba. Az európai változások is megrengették a világ addigi rendjét. Olyan átalakulás következett be az öreg kontinensen is, amit addig a legmerészebb futurológusok sem mertek remélni. A darabban felcsendülő reagani mondatok relevációként hatottak.
Igaz ugyan, hogy nem Ronald Reagan elnök mondataira dőlt le a berlini fal, sok más esemény – a létező szocializmus gazdasági és politikai válsága, a Szovjetunió hibás bel- és külpolitikája – hozzájárult ahhoz, ám mindez véglegesen megváltoztatta Európát.

Mi pedig lassan negyedszázada ülünk a készen kapott szabadság körülményei között, miközben halvány gőzünk sincs arról — mit is kezdjünk vele. A demokrácia számunkra nem más, mint a szabadosság egy formája. Nem tudjuk, hogy ez nem korlátlan szabadságot jelent, sokkal inkább egyfajta felelősséget saját cselekedeteinkért. „Az egyén szabadsága addig terjed, amíg mások szabadságát ezzel nem sérti”.
Azt pedig végképp képtelenek vagyunk felfogni, hogy az összefogás – a népek politikai, gazdasági, pénzügyi együttműködése – jelentheti a jelen problémáinak megoldását. Azt sem fogjuk fel, hogy ez nem sérti szuverenitásunkat. Ugyanis nemzeti létünk, identitásunk forrása nem a politikai rendszer, hanem kultúránk. Nyelvünk, hagyományaink, történelmünk jelenti a nemzet polgárai számára az igazodási pontokat. A magyar nemzet magyar marad attól, hogy egy nagyobb együttműködés része lesz, hiszen ebben az együttműködésben senki sem követeli (kívánja) tőle, hogy megfossza magát nyelvétől, kultúrájától.

Mint ahogy a történelem már bizonyította: legyen bármilyen hatalom a domináns, attól Kölcsey, Ady, Arany, Kosztolányi, Baranyi és Jékely – és még hosszan folytathatnánk a sort aszerint, kinek mi a kedves – versei azok maradtak, amik: részei tudatunknak. Nem hal el a nyelv – bár sokat ettől tartanak, de ez eddig sem történt meg –, és megmaradnak hagyományaink is. A busójárás, a menyegzők és minden más is. Mert mindezeknek igen kevés közük van a napi politikához és az éppen esedékes gazdasági döntésekhez.
Az ezredvég – nem a bibliai millennium, mert az más – változásai persze komoly kihívás elé állítják a fejlett országok társadalmait. De mint mindig: erre is megfelelő választ ad majd az emberiség.
És ennek semmi köze ahhoz, amit a mai hatalom „szabadságharc” címén elkövet.

Ceterum censeo OV esse delendam!