BIZTOS, AMI BIZTOS!

 

Egy karaktergyilkosság kényszere

Selmeczi Gabriella vezetésével a jobboldali média – egy diplomadolgozat vagy évfolyamdolgozat ürügyén – újra kifejezte, hogy mennyire nemkívánatos személy Gyurcsány Ferenc a mai politikai életben.

Gondolhatnánk azt a kiadott közlemény alapján, hogy ez is része „az elmúlt nyolcév”-ről szóló, hárító propagandának.
Ám azt hiszem erről azért többről van szó.
A FIDESZt – és elnökét Orbán Viktort – már-már „fortélyos félelem igazgatja”, ha a Demokratikus Koalíció mai elnökéről, az MSZP volt elnökéről és volt miniszterelnökről van szó. Magyarázhatnánk ezt a mai miniszterelnök egy több, mint húsz évvel ezelőtti nyilatkozatával, miszerint azt a Gyurcsányt kell igazán komolyan venni. Ez a berzenkedés akkor újult ki igazán, amikor nevezett – néhány év sikeres vállalkozói lét után – visszatért a „nagypolitikába”. 2005-ös nyilvános összecsapásuk komoly presztízsveszteséggel járt a FIDESZ elnökére nézve. Az egy évvel későbbi – immár a két párt megegyezésén alapuló – vita szintén azzal járt, hogy Gyurcsány Ferenc fölényesen nyerte a szimpátiaversenyt.
Most nem foglalkozunk a 2006-os választások óta eltel idővel, annak sikereivel és hibáival. Erről a korszakról a szavazók több mint fele kimondta a verdiktet 2010 tavaszán.


Forrás: fotolexikon.blogspot.com

 Foglalkozzunk inkább azzal, hogy a mai kormányzópárt sikeresen ásta alá az MSZP miniszterelnökének renoméját, főleg az elhíresült „őszödi beszéd” kapcsán. Zseniális kommunikációs fogás volt. Szó, mi szó! Kiemelni egy szövegből néhány – főként a saját berkeknek szóló – idézetet, majd azt ráhúzni egy egész párt politikájára, mindezt – valljuk be így utólag – sikeresen — nem semmi teljesítmény. A sikeres karaktergyilkossághoz persze kellettek más ügyek is, amik csak közvetve (vagy úgy sem) voltak köthetők Gyurcsány Ferenchez. De nem is az volt – és ma sem – a lényeg, hogy mi a sokszor szajkózott állítások tényleges igazságtartalma, hanem egy személy lejáratása. E „munka” közben attól sem riadtak vissza, hogy hírbe hozzanak, eljárás alá vonjanak ártatlan embereket, csak azért, mert valahol és valamikor találkoztak a „célszeméllyel”. Utóbbiak esetében a független magyar bíróságok hoztak felmentő ítéleteket. Azonban soha senki sem kért tőlük bocsánatot, mert megsértették személyiségi jogaikat, lejáratták és ellehetetlenítették őket, sőt úgy állították be a közbeszédben, hogy „örüljenek, megúszták ennyivel!”.

Forrás: Internet (sardobalo.blog)

Ez a gondolkodásmód az első FIDESZ-kormány megalakulása és azt azt megelőző kampány óta jellemző a pártra. A politikai ellenfelek – politikán kívüli eszközökkel való – kiiktatása, lejáratása napi gyakorlattá vált.
Azt honosította meg ez a gyakorlat, amely rokon a bolsevik gondolkodással: politikai ellenfeleim nem vetélytársaim a választók elnyerésében, hanem valódi ellenségek, akik „népellenesek”, „rárontanak nemzetükre”, akik idegenszívűek”, pusztán azért, mert nem az általam vallott politikai értékeket követik.
Ha mindez azzal társul, hogy az ellenfél rendelkezik egy karizmatikus, sokak által elfogadott – ám a karaktergyilkosságoknak és a lassan egy évtizedes lejárató kampánynak köszönhetően sokak által elutasított – vezetővel, akit ráadásul a pártelnök is respektál, mi több, tart tőle — az már szinte kész tragédia.
Így hiába változnak meg a hatalmi arányok, a démoni figura még mindig a látótérben van, tehát a folyamatos lejáratást nem lehet abbahagyni. Keresni kell egy fogást, mindig újabbat. Jó ürügy erre a volt államelnök plagizációs ügye. Ha ebbe Schmitt Pál belebukott, akkor belebukik Gyurcsány is, örökre ki lehet iktatni a hazai politikai életből.
Itt már nem érdekes az sem, hogy mi a vád! csak legyen. Bizonyítani nem kell, hiszen amit mi mondunk, az úgy van! Elegendő csak azt hangsúlyozni, hogy plagizált. megerősítésként elég annyi, ha a sógor azt mondja: nem is volt ott szakkönyv, ahol a dolgozat született.
Ironikus: A médiumok azt állítják, hogy a sógor dolgozatát adta be Gyurcsány sajátjaként. A sógor meg azt nyilatkozza a fentieket! Senki sem veszi észre az önellentmondást?
Igen ám, de az ominózus dolgozat ma még nem található. Való igaz, az egyetemek néha selejteznek. Egy csaknem harminc évvel ezelőtti szakdolgozat nem az a kategória, amit évszázadokon át meg kell őrizni.
Csak egy kis kitérő ennek illusztrálására: ha egy főiskolai évfolyamra 100 fő jár, az azt jelenti, hogy évente keletkezik 100 szakdolgoztat, általában 80-100 oldal terjedelemben. Ezek egy példányát elhelyezik a könyvtárban. Egy példány gerincszélessége átlagosan (ennyi, mert lemértem a sajátjaim) 15 mm. Azaz egy évfolyam szakdolgozatai a könyvtárban másfél folyóméter polcot foglalnak el. Ez harminc év alatt 45 folyómétert jelent. Nincs az a könyvtár, amely csak erre a célra ekkora kapacitást képes felmutatni. Tehát selejtez, a maga elvei és gyakorlata szerint. Ezt politikailag megkérdőjelezni, és ezért beleszólni az egyetemi autonómiába meglehetősen botor és durva.
De igazából nem is cél az, hogy bárki „objektíven” megállapítsa, ama bizonyos dolgozatot támadott emberünk maga írta-e vagy sem!


Forrás: Internet

A cél az, hogy ha már a saját emberünket így ellehetetlenítették (bizonyítékok özönével, nem kis nemzetközi felháborodást kiváltva), akkor bizony mi is kísérletet teszünk a ti emberetek ellehetetlenítésére, már csak a biztonság kedvéért is, nehogy valami problémát okozhasson a jövőben. Hiszen nyilatkozik fűnek fának, érvei vannak a politikánk ellen, mi több, a legutolsó közvélemény kutatások alapján pártja már a bejutási küszöböt is átlépte. Újra itt az ideje egy újabb kampánynak, mert ez a Gyurcsány úgy viselkedik, mint a keljfeljancsi. leküldik a földre, de feláll!
És nem átallja bizonyítani politikai igazát! Új pártot gründol, növeli annak támogatottságát. Ez pedig tűrhetetlen! El kell tiporni mielőtt a mainál több borsot tör a hatalom orra alá!
Minden eszköz megengedett! Még a nemtelenek is.
Szegény az a hatalom, amely népszerűségét csak piszkos eszközökkel képes megtartani!

AZ ORBÁNI KONSZOLIDÁCIÓ



Forrás: Internet

 Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a rádióban ma reggel oda nyilatkozott, hogy a kormány megtalálta a kiutat.

Menekülő pályára állt a kabinet, de mindezt úgy adja elő, hogy tulajdonképpen mindenben neki van igaza, és nem a kormány, hanem az európai közösség fújt visszavonulást.
Elemezzük egy kicsit a kabinet prominensének mondatait, és állítsuk azt szembe a valósággal.

Az elhangzottak szerint a kormány olyannak látja a ma Európáját, amely „a gazdasági válsággal nem tudván mit kezdeni keres valami olyan témát, ahol úgy gondolja, hogy – rosszmájúan ezt nevezhetjük pótcselekvésnek is – fel tud mutatni eredményeket valakivel szemben.”
Nos, kétség kívül az Európai Unió számos problémával küzd: gazdaságiakkal (pénzügyi-, hitel- válság), politikaiakkal, szervezetiekkel. A strukturális válság oka, hogy az uniót alkotó államok politikai vezetése még nem döntötte el, hogy a jövő útja mi legyen: egy Európai Egyesült Államok megalakítása vagy egy lazább, többnyire csak gazdasági, pénzügyi közösség.
Az unió egyik alapelve a konszenzuskényszer, amely azt jelenti, hogy csak abban az esetben hoznak mindenkire vonatkozó szabályt, ha azokban az összes tagállam egyetért. Kétségtelen tény, hogy a döntéshozásnak ez egy meglehetősen macerás, egyeztetést igénylő módja, ami még ráadásul igen sok időt igényel. Ám azt nem lehet ráfogni erre, hogy bizonytalanságot és a cselekvésképtelenséget jelentene.


Forrás: piacesprofit.hu

 Az elmúlt hónapok európai eseményei – főleg Németország, Franciaország, Hollandia erőfeszítései – azt mutatják, hogy az öreg kontinens képes megújulásra, bár ellendrukkerei ezt nem akarják elismerni. Ami a legnagyobb érték az unióban éppen az a demokratikus értékrend, amely „nehézzé teszi” a döntések megszületését, ám biztosítja azt, hogy a későbbiekben ez mindenki hasznára váljon.
Az Uniónak tehát a demokratikus értékek védelmével kapcsolatos felszólamlásai nem „pótcselekvések”, hanem a közös alapértékek védelmét szolgálja, nem engedve azok fellazításán.
Ha ugyanis ebben a kérdésben enged az unió, úgy kiteszi magát a fejlődés helyett a csendes önfelszámolásnak. A demokratikus értékrend ugyanis sokkal fontosabb, mint a ciklikusan ismétlődő gazdasági és pénzügyi válságok sorozata.
A miniszterelnök-helyettes másik magyarázata, miszerint: „Az a rengeteg kifogás, amellyel a tavalyi év óta szembe kellett néznünk az Európai Bizottság vádjai kapcsán, azok két-három kivételtől eltekintve gyakorlatilag elenyésztek, és az Európai Bizottság elfogadta az érveinket”, egész egyszerűen nem állja meg a helyét.
Az Európai Bizottság szabad utat adott a tárgyalásoknak, pontosabban azok előkészítésének. Ez alatt a folyamat alatt derül ki, hogy a Széll Kálmán Terv 2.0 – ami konvergencia programként jutott el az Európai Bizottsághoz – kellően megalapozott-e. Az IMF-EU kettős a kormány benyújtandó – még nem létező – gazdasági programjának elemzésével hozza majd meg döntését arról, hogy hazánk megkapja-e az úgynevezett „biztonsági védőhálót”.


Forrás: Internet

 Az Európai Bizottság szerdai döntése egy gesztus. Előzetes hozzájárulás ahhoz, hogy ha Magyarország teljesíti a kölcsönhöz szükséges feltételeket, akkor megkaphatja a kedvezményes kölcsönt a költségvetés finanszírozásához.
A gazdasági kifogásokon átlépve, az unió nem elfogadta, hanem tudomásul vette a magyar kormánytól azt, hogy a kérdéses törvényeket szándékukban áll módosítani. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a problémák „elporladtak”, mindössze azt, hogy az Európai bizottság várja azokat a törvénymódosításokat a magyar parlamenttől, amit a kormány a tárgyalások során megígért.
Ha ezek a módosítások elmaradnak, vagy nem úgy készülnek el, ahogyan azt a tárgyalásokon a miniszterelnök megfogadta, akkor újra életbe léphetnek azok a korlátozó rendelkezések (felzárkóztatási alapok befagyasztása), amelyeket kilátásba helyeztek.
Az „egy-két technikai kérdés” pedig egy cseppet sem olyan bagatell, mint ahogyan azt Navracsics úr beállítja.
Az Európai Bíróság elé kerülő ügyek – még akkor is, ha gyorsított eljárást kértek – hosszú ideig tartanak. A bíróság pedig lényegi döntést fog hozni ezekben az ügyekben (adatvédelmi hatóság és a bírák nyugdíjazása), és kötelezni fogja az országot azok betartására.
Lehetséges, hogy a kormány úgy gondolja, hogy ezek piti ügyek, nem kell velük foglalkozni. Azonban ez csak egy nézőpont. Az Európai Unió sok tagországának azonban ezek lényegi kérdések, hiszen a demokratikus intézményrendszert érintik.

A kormányfő helyettese szerint a kifelé vezető út elején tartanak. Azt hangoztatja, hogy ez az út jó, és a konszolidáció meg fogja hozni az eredményeit.
Sajátságos nézőpont. Az út, amelyen kormány jár, valóban kivezető út! Kifelé vezet az Európai Unióból. Hogy jó-e ez az út, az már nagyon kérdéses (Bár a jelenlegi miniszterelnöktől hallottuk már korábban, hogy „van élet az unión kívül is”.). Az orbáni rendszer pedig már eddig is mindent megtett – törvények, Alaptörvény stb. – saját „konszolidációja”, azaz hatalmi berendezkedésének megváltoztathatatlansága érdekében.

Ha pedig a gazdasági ámokfutás konszolidációjáról beszél, attól meg az isten óvjon bennünket!

ÖRÜLÜNK — DE MINEK??

Mindenki very happy (don’t worry, be happy)!



Forrás: Internet

 Ez a boldogság azonban körülbelül olyan, mint amikor az oroszlán elől felmászik az ember az egyetlen fára, amin ott kuksol a leopárd. Az egyik rosszból a kisebbik rosszba menekülünk. (Mint anno, az ancien rezsimben, a vicc: Miért a nagy edények ünnepe április 4-e? — Mert csöbörből vödörbe estünk)

Úgy látszik a kényszerek nyomására a kormány végre valahára beadta a derekát. Belátható közelségbe került a költségvetés finanszírozásának egy olcsóbb lehetősége. Ha végül is sikerül megegyezni a hárombetűs intézménnyel, így az állam, a piaci kilenc százalékok helyett négy százaléknyi kamatra vesz majd fel kölcsönt (váltja ki az eddigi drága hiteleket).
Hurrá! Első látásra elfogadták a konvergencia programot is. A kivetésre kerülő kis adók – mobiladó, tranzakciós díj és még ki tudja mi – látszólag fedezik a költségvetésen tátongó lyukakat.
Így lesz ez jövőre is.
Három dologról feledkezett el a kormány: a strukturális átalakításokról és a pazarlás felszámolásáról valamint a gazdaság élénkítéséről. A konvergencia programban egy szó sem esik a gazdaság élénkítéséről, a nemzeti jövedelem növekedését hozó intézkedésekről.
Mindezek ellenére happy mindenki, lesz IMF, megúsztuk a csődöt.


Forrás: Internet

 És tessék mondani, az elmúlt két esztendőben felvett – piaci árazású – kölcsönöket mi a fészkesből fogjuk visszafizetni? Másfél-két százalékos bővüléssel számol a kormány. Ha arra gondolunk, hogy ez a „növekedés” megjelenik az átlagpolgár pénztárcájában – ami nincs így, mert azt már minden gyerek tudja, hogy a polgárok számára érezhető növekedés minimálisan 4 százalékos GDP növekedés mellett jelenik meg –, akkor ez megjelenhet az adóbevételekben is. Ám két százalékos költségvetési bevétel nem igazán fedezi a kilenc százalékra felvett hitelek törlesztését és kamatait (felárral).



forrás: Internet



Minden valamire való háziasszony tudja, hogy a család bevételeit (jövedelmét) miként ossza be, úgy, hogy abból a kevésből jusson is az alapvető dolgokra. Egy-két százalékos eltérést minden további nélkül ki tud gazdálkodni. Legfeljebb apa iszik egy sörrel kevesebbet, a gyerekektől megvon némi nasit, maga meg spórol egy kicsit a fodrászon.
Tudom! A fenti okfejtés kicsinyég demagóg, ám mégis van valamiféle igazságalapja. Mégpedig az, hogy a fent említett háziasszony pontosan és rugalmasan alkalmazkodik a körülményekhez. Ha csökken a család jövedelme, akkor spórol. Ha olyan kiadásai vannak, amik „nélkülözhetőek”, akkor azt szívfájdalom nélkül elhagyja. Nem a saját vágyai szerint költ és gazdálkodik, hanem a rendelkezésre álló összeg szerint. (Nem épít például futballstadiont a gyereknek az udvaron, bármennyire is szereti nézni, hogy rúgja a bőrt a srác, és ez másoknak is tetszik.)
Szóval, mindenki örül. Van miért. A kormány megtett egy lépést, amiről egy évvel ezelőtt még maga sem mert álmodni. (Pedig ez az adminisztráció szeret nagyokat álmodni. Később majd felébred a bili effektusra.)
Ám ezt a lépést a kényszer szülte. Olyan is. Kicsit nyögvenyelős! Látszik rajta, hogy legszívesebben visszacsinálná az egészet, de a következmények ezt nem engedik neki. De arra még mindig nem döbbent rá, hogy saját magát kormányozta ilyen pályára.
Ha feladnák bornírt ragaszkodásukat saját víziójukhoz – és itt, és most, csak a gazdaságról beszélünk, a filozófiai, politikai bajok maradjanak máskorra –, akkor a vállalkozói és személyi jövedelemadó-rendszer visszaállításával, mint Münchausen báró, húzhatnák ki magukat a féceszből.
Nem teszik — még!
De előbb utóbb rá kell jönniük, hogy nincs más útjuk.
Majd ha ezt meg is teszik, és azt a sok mindent is, amire a hazai gazdaság élénküléséhez szükség van, — na, akkor majd lesz okunk happynek lenni!

EGY VÁLASZTÁS ANATÓMIÁJA

A kormánypárti sajtó, a hatalom, örömmel vette tudomásul az – egyébként semmilyen fontossággal nem bíró – időközi választás eredményét Budapest második kerületében, Hidegkúton. A FIDESZ jelöltje a szavazatok 57,06 százalékának besöprésével nyerte a választást, így a kerület 21 fős testületében a kormánypárti képviselők száma 14 lett.

Mint mindig, ebben az esetben is az ördög a részletekben rejlik. Mert minek az 57 százaléka a nyerő pozíció? A jegyzőkönyvek szerint a választásra jogosultaknak csak a 26,3 százaléka járult az urnákhoz. A győzelemhez 744 voks is elegendő volt.
A választás tehát – kívülről szemlélve – szinte a teljes közönybe fulladt. A hidegkúti lakosok több mint kétharmada a választófülkék közelébe sem ment.
Egyetlen érdekessége volt ennek az időközi megmérettetésnek:
Az ellenzéki demokratikus pártok képesek voltak közös jelöltet állítani. Sikerült megegyezniük egy mindenki számára elfogadható jelölt személyét illetően. Ez – és a zuglói összefogás – talán csírája lehet annak, amivel egyébként a mai ellenzéki pártok tisztában vannak: a kétharmaddal elfogadott új választási törvény kikényszeríti a közös jelöltek állítását. Mert ha nem ezt teszik, úgy leválthatatlan a mai hatalom.

Minél többeket kell megszólítani annak érdekében, hogy két év múlva sikeresen vehessék fel a harcot a mai kormány leváltása érdekében. 2014 még messze van. Ám a legutolsó felmérések is azt mutatták, hogy a választópolgárok fele nem talál magának támogatható politikai erőt a mai palettán.
Ideje lenne ezen változtatni. Az ellenzéki erőknek már most meg kell kezdeni egy komoly, valódi választást jelentő programot alkotni. Olyan programot, ami nem a már unásig megszokott ígérgetésekre, és légből kapott ötletekre épül, hanem a valóságra. Az ország gazdasági, politikai és morális helyzete – a külső körülményekkel súlyosbítva – nem alkalmas arra, hogy a hatalom átvételét fontolgató politikai erő figyelmen kívül hagyja azokat, és demagóg, populista szlogenekkel gyarapítsa támogatói táborát. lehet, hogy vannak olyan szavazópolgárok, akik „vevők” a szép szavakra. Azonban az elmúlt választásokon mindig aszerint alakultak az eredmények, hogy ki mert nagyobbat álmodni. Természetes következmény – az nagy szavak megvalósulásának kudarcaként –, hogy el is vesztették ciklusuk végére a támogatásukat.

Ennek az országnak csaknem négy évtizede papolják politikusaik, hogy „csak egy kis erőfeszítés, csak egy kis nadrágszíjhúzás kell”, és eljön majd a jólét és a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Az információs forradalom korában ez a propaganda már nem érheti el a célját. A választók elé kell tárni az ország valós helyzetét, és a problémaözön megoldásának végrehajtható, reális útját-módját.
Nem elég azzal kampányolni, hogy „leváltjuk Orbán rendszerét”. Azt is világossá kell tenni, hogy ezt milyen úton, milyen lépésekkel lehet megtenni. Miként lehet visszaállítani a valódi polgári demokratikus rendet, és ez milyen erőfeszítéseket követel az egyénektől. Miként lehet – milyen forrásokból és munkával – kiépíteni egy szolidáris társadalmat.
Ez ma a demokratikus ellenzék feladata. A pártok saját ambícióit félre kell tenni. mert szép dolgok azok, ám a sikert csak közösen teremthetik meg, tehát konszenzuskényszerben vannak. Jó lenne látni, hogy alakul ez a megegyezés.

MELEG TAVASZ — FORRÓ NYÁR

Ez nem időjárási előrejelzés.
Gazdasági és politikai prognózis.


Forrás: Internet

 A kormány sajátos helyzetbe lavírozta bele magát (Lásd és emlékezz: „gyorsnaszád”). A konvergencia programot le kell tenni a Brüsszeli Bizottság asztalára. Az uniós pénzügyminiszterek valószínűleg ízekre szedik a Matolcsy vezette tárca elképzeléseit.

A hiány lefaragása, az adósságteher könnyítése csak két elem Brüsszel követelési közül, de már ez is előreláthatólag olyan feladata elé állítja a magyar vezetést, amelyet nem tud anélkül meglépni, hogy komolyabb belpolitikai feszültséggel ne nézzen szembe.
Az Európai Unió egyéb – a magyar kormány által a szuverenitás korlátozásának tartott – politikai követelményeit pedig arcvesztés nélkül képtelen végrehajtani.
A gazdaságban a legnagyobb kihívás az idei költségvetés 150 milliárdos „lyukának” a betömése jelenti, a jövő évi büdzsé 400 milliárdos hiánya pedig szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik, amennyiben a kormány továbbra is „szabadságharcol”.

Politikailag a FIDESZ az elmúlt húsz esztendő legnagyobb dilemmája elé került:
Az elmúlt nyolc évben folytatott „megszorítás-ellenes” politikáját kellene gyökeresen megváltoztatnia úgy, hogy az a lehető legkisebb presztízsveszteséggel járjon, és megfeleljen a „zemberek érdekének”.
Ez a politika roppant sikeres volt ellenzékben, és célt ért a kormányok gazdasági megszorításai ellen. Nem utolsó sorban ennek köszönhette a párt 2010-es nagyarányú győzelmét. Az örömmámor azonban elhomályosította látásukat. Az a képzet vált uralkodóvá, hogy a parlamenti kétharmados többség mindenre feljogosítja és hatalmazza őket, még a valóság negligálására is.
A saját maguk hirdette propaganda alapján úgy gondolták, hogy ez a hazai választási győzelem a külső partnereket (Európai Unió, nemzetközi gazdasági szervezetek, befektetők és vállalati döntéshozók) is olyan helyzetbe kényszeríti, mint a hazai politikai ellenzéket. Bornírt elgondolás.
Az első pofon rögtön a kormányváltás után, az első brüsszeli egyeztetéseken elcsattant.
Az unió – saját, más tagállamai érdekében – nem engedte, hogy a magyar hiány „elszaladjon”. Így gyakorlatilag az új kormány teljes gazdasági elképzelése a szemétre került, és sürgősen új elgondolás után kellett nézni, pénzt kellett valahonnan szerezni. Az eseményeket ismerjük. Ám ezek a nagy volumenű „unortodox” húzások (MNyP-k vagyonának államosítása, a szektoriális adók stb.) sem hozták meg azt az eredményt, amit vártak azoktól.
A magyar gazdaság nem indult be, a hazai fogyasztás nem növekedett. A gazdaságpolitikai döntések pedig felbosszantották a nemzetközi üzleti élet szereplőit. Azok pedig reagáltak a maguk módján: elszálltak a kötvényhozamok, egekig növekedett a kockázati felár. A költségvetés olyan pályára állt, amely hosszú távon finanszírozhatatlan.
Márpedig pénz kell!

Forrás:Internet

Az IMF-fel folyó „tárgyalások” lassan bohózatra hajaznak. Olyan az egész, mint a süketek párbeszéde. A felek mondják a magukét, a másik pedig meg sem hallja. Sőt a magyar kormány még sértettséget is mutat, hogy miért kívánnak tőle mindenfélét, amikor ő nem is akar mást, csak egy kis moneyt, lehetőleg olcsón.
Az Orbán vezette kabinet látszólag nem érti meg az unió kéréseit és félelmeit. Nem veszi észre, hogy két éves törvénykezésével olyan helyzetet teremtett, amelyet a közösség nem fogadhat el. Nem fogadhatja el azt a gazdaságpolitikát sem, amelyet a magyarok követni akarnak. Ugyanis, ha megengedik, akkor veszélye precedenst teremtenek, ami más tagországokra is átterjedhet. Ez a „fertőzés” pedig azt jelenti az unió számára, hogy mindaz az erőfeszítés vész el, amiket az elmúlt esztendőkben a válság legyűrésében és az európai gazdaság konszolidálásában végbevitt.
A magyar kormány veszélyhelyzetben van. No nem azért, mert jelenleg bárki képes lenne leváltani, hanem azért, mert kénytelen lesz mindenféle komoly lépést megtenni annak érdekében, hogy elkerülje az államcsődöt.


Forrás: Portfolio.hu

 A megszorítások sorozatát kell életbe léptetnie (még akkor is, ha ezt a szót kerüli), az egyensúly érdekében. Igaz ugyan, hogy a magyar költségvetés bevételi főösszege 13 950, 6 milliárd forint, kiadási oldala pedig 14 527 milliárd. A hiány a fenti két szám különbsége: 576,5 milliárd forint.
Ezen felül keletkezett a már említett 140 milliárd az idénre, amit feltétlenül úgy kell pótolni, hogy a hiány (százalékban mért) nagysága ne növekedjen. Ez egyszerűen lefordítva azt jelenti, hogy ez utóbbi összeget valamilyen „belső, strukturális átalakítással” – adóbevétel növeléssel, a kiadások lefaragásával – kell előteremteni.
Mivel a sávos adózás visszaállításáról szó sem lehet, így újra az ötletelések és a pillanatnyi elképzelések mentén dolgozik a gazdasági tárca. A legnagyobb baj ebben az, hogy nem születnek hatástanulmányok, amik egy-egy intézkedés társadalmi és gazdasági következményeit felmérné, és azok hatásait elemezné.


Forrás: Népszava

 Mindennel a politikai következményeivel szembe kell néznie a tavasz folyamán és a nyáron. Mert azt ne gondolja a kormányzat, hogy felelőtlen döntéseinek következményeit a társadalom szó nélkül fogja lenyelni. A lehetőségek (lásd: illusztrációk) komoly felháborodást váltanak majd ki a tömegekből. A mindennapi élet elnehezítése, a közlekedési, a kommunikációs terhek növelése a társadalom minden rétegét (a nyugdíjasoktól az alkalmazottakon át a vállalkozókig és a gazdálkodó szervezetekig) érinteni fogja. Tovább növeli az amúgy is ellehetetlenülő megélhetést. Rétegek csúsznak lefelé. Ne gondolja a kormányzat, hogy ezt már propagandával ellensúlyozhatja.

Forró lesz a nyár a kormánynak, nem csak a nap hevétől, de az egyre növekvő társadalmi elégedetlenség is izzasztani fogja őket.
Ám mindezt maguknak köszönhetik. Ha semmi mást nem csinálnak 2010 után, mint gazdaságpolitikájukban követik azt az ösvényt, aminek az elejét a Bajnai-kormány kitaposta, úgy ma egy sikeres kormányként nézhetnének a jövőbe, és biztos lenne mind politikai, mind gazdasági pozíciójuk.
A Matolcsy-féle gazdaságpolitikának – ha jót akarnak saját maguknak – azonnal véget kell vetni! Már csak azért is, hogy ne kelljen olyan méretű elégedetlenséggel szembenézniük mind külföldről, mind belföldről, ami kezelhetetlenné válhat.
A labda a kormány térfelén pattog. Ideje eldönteni: mit is akarnak?

PÁRBESZÉD

Régi ismerősömmel találkoztam ma egy rendezvény ürügyén. Egyívásúak vagyunk – Ő még talán néhány évvel idősebb is –, egyforma az érdeklődésünk, hasonló szakmát űzünk.

Együtt jöttünk el, közben persze mindenféle szóba került, többek között a politika, mai helyeztünk is. Azt tudtam róla – talán a rendszerváltás óta –, hogy megrögzötten jobboldali. Érthető is. Az ember legyen konzekvens.
Azért az a megjegyzése, hogy legutóbb a Jobbikra szavazott, kicsit mellbe vágott. Ezt azért nem gondoltam volna. Egy jobboldali értékeket valló, magát értelmiséginek tartó, javakorabeli embertől egy kicsit érdekes állásfoglalás volt. Látva arcomra önkéntelenül is kiülő kérdő tekintetet, rögtön meg is magyarázta: „büntiből”.
Nem részletezem a beszélgetés további részleteit. Volt olyan dolog, amiben igaza volt, volt olyan is, amelyben elfogadta az én véleményem.

A lényeg: normális politikai párbeszédet lehet folytatni, ha a felek, nem mint „utálatos képre tekintenek egymásra, hanem egy-egy témát kibeszélve, észérvek alapján próbálják meggyőzni egymást, illetve ésszerű kompromisszumra jutni.
Tulajdonképpen megvalósítottuk azt, amire a nagypolitika ma nem képes: meghallgattuk egymást, értékeltük az érveket, cáfoltuk a hiedelmeket, és végül úgy váltunk el, hogy volt valami közös a gondolkodásunkban. Ez a közös pedig az volt, hogy ha gondjainkra megoldást akarunk, azt csak így lehet megoldani. Az érvelést, a nézetek ütköztetését nem lehet megúszni.
Ha pedig valaki „középről” akarja újra megmondani, hogy mit gondoljunk, akkor visszamegyünk oda, ahol elkezdtük: a ’80-as évek puha diktatúrájába. Ezt pedig egyikünk sem akarja, hiszen megéltük azt.
Gondolkodni és megbeszélni minden szinten: a családban, a barátokkal, az ismerősökkel, kisebb-nagyobb közösségekben, az önkormányzatokban, és végül az ország házában is. Csak ez lehet a megoldás.
Azt álmodom – mert merek nagyot álmodni –, hogy végre felébred a mostani hatalom is, és elkezd értelmes emberként gondolkozni, mindannyiunkért.

TÉVEDÉS



Forrás: http://jobbik.hu/

 Az egyik kereskedelmi televízió egy hangfelvételt jelentetett meg, amelyen a Jobbik (parlamenti párt) egyik prominense, a gyöngyöspatai polgármester, néhány hasonszőrű hívével, egy esetleges polgárháborúról vizionál.

Az MSZP az Országgyűlés Nemzetbiztonsági bizottságának összehívását követeli, mert a párt szerint Juhász Oszkár kijelentései kimerítik a Btk-ban meghatározott bűntettet, az alkotmányos rend megdöntésére irányuló szervezkedést.
Tekintsünk el most a jogászkodástól. Ne ítéljük meg, hogy ez a szöveg valóban sérti-e az érvényes jogszabályokat. Ezt megítélni az ügyészek és a nyomozóhatóság kompetenciája.
A probléma ugyanis sokkal súlyosabb, semmint azt el lehessen intézni akár a parlament, akár a hatóságok szintjén.
A polgármester megnyilvánulása ugyanis nagyon komoly társadalmi válság tünete. És ezzel nem Juhász Oszkárt szeretném védeni. Amit mondott, és ahogyan mondta az úgy, ahogy van — védhetetlen.
A tünet pedig azért jelenhetett meg – mint minden „betegség” esetén –, mert a magyar társadalom sajnos tényleg válságban van. A válság pedig nem elsősorban gazdasági jellegű – bár annak hatása sem elhanyagolható –, hanem értékválság. A magyar társadalom anómiás állapotban van immár két évtizede. (Az anómiás állapotról itt olvashatunk. Külön felhívom a tisztelt olvasó figyelmét a hivatkozott cikkben Leo Srole anómia-szintjeire.)

A rendszerváltás, a békés átmenet azt eredményezte a társadalomban, hogy a közel négy évtizede beidegződött szokások, társadalmi korlátok – ha úgy tetszik a diktatúrán belüli mozgásterek, és mobilitási lehetőségek – egy csapásra érvényüket vesztették. Helyüket olyasféle szabályok váltották fel, amiről a társadalom döntő többségének se ismeretei, se tapasztalatai nem voltak. Tovább fokozza ezt az „értéknélküliséget” az, hogy a megszűnt társadalmi értékek helyébe nem léptek újak, olyanok, amiket a társadalom konszenzussal magáévá tehetett. Amit a rendszerváltáskor kínáltak neki, az csak részben elégítette ki, illetve nem fogadta el az újat.

Az egyéneknek és nagy csoportjaiknak ez a bizonytalansága végigkísérte az elmúlt húsz esztendőnket. Kifejeződött ez a szegregált társadalom kialakulásában, abban, hogy folyamatos viták zajlottak arról, hogy az egyház és a hit milyen szerepet játsszon a társadalom életében. Legyen ez az egyén magánügye, vagy pedig valamiféle intézményes elismerést kapjon az állam életében.
A vita a mai napig nem dőlt el. Ugyanakkor folyamatos politikai viták tárgya volt mind a törvényhozásban, mint a közbeszédben.
A rendszerváltás – és a sokkal korábbról datálható okok miatt – után a politikai elit úgy hitte, hogy a magyar társadalom egyik percről a másikra – mintegy megvilágosodva – azonnal, a nyugat-európai minták szerinti polgárként kezd el gondolkodni és cselekedni. Mint a valóság megmutatta, ez nem így történt.
Mert nem történhetett így! A magyar társadalomban ugyanis nincsenek meg a polgári lét százados hagyományai. Annak ellenére sem, hogy a politikai propaganda ezt próbálja sulykolni.
Éppen ezért a társadalom, ha komolyabb válsághelyzetbe kerül, hajlamos úgy viselkedni, mint az az egyén, aki kifogyott az érvekből, és véleménye érvényesítésére erőszakhoz folyamodik.
Azt is bebizonyította a szociológia és a pszichológia, hogy minél alacsonyabb a kulturális (civilizációs) szintje az egyénnek, annál inkább választja konfliktusai megoldására az erőszakot.

Az elmúlt húsz esztendő alatt a magyar társadalom jelentős része kezdte megtanulni a demokráciát. Kezdte elsajátítani annak „etoszát”. Ennek lerombolása törvényszerűen hozza magával az újabb „anómiás állapotot”.
Juhász Oszkár esetét lehet „törvényes” úton kezelni. lehet megfosztani polgármesteri címétől, lehet bíróság elé állítani. Ám a helyzet ettől jottányit sem fog megváltozni. A Jobbikot támogató „értékválságos” tömeg ettől még ugyanaz marad.
A megoldás a demokrácia visszaállítása, a polgári értékrendek elsajátításának segítése. Ez ma minden politikai erő kötelessége. Ezért tévedés az MSZP reakciója. Nem csak törvényes eszközökkel kell fellépni az ilyen ordas eszmék ellen, hanem a tudás, a felvilágosítás és a nevelés minden eszközével.
Manapság ugyan azt látjuk, hogy éppen ez utóbbit (közoktatás és felsőoktatás) építik le teljes gőzzel. A politikának pedig viselnie kell a felelősséget azért, hogy lebontja maga alatt azt az építményt, amelynek a tetején tetszeleg.

ÁLSÁG ÉS ÁTVERÉS

Forrás: IOT - internet

A XXI. századról azt mondják unos-untalan, hogy a tudás társadalma. Csak az érvényesül, akinek többféle és minél átfogóbb, magasabb szintű képzettsége van. Napi szlogenné vált az életen át való tanulás (lásd: Phd. fokozat szerzése 70 éves korban a’la Schmitt). Már az első diákhitel konstrukciót is álságosnak és képmutatónak éreztem, mert igaz ugyan, hogy segített a hátrányos helyzetű fiatalok oktatási költségeinek finanszírozásában, de igazából nem oldott meg semmit.

Mélyedjünk el egy kicsit ebben a konstrukcióban, hogy megértsük, miért tartom iszonyúan igazságtalannak és képmutatónak ezt az egészet:
Az a fiatal, aki a középosztályból vagy annak alsó széléről kezdi a tanulmányait, az nem vesz fel diákhitelt. Nincs rá szüksége. Bordieu óta tudjuk, hogy a közepes jövedelemmel rendelkező családok (szülők) sokszor erejüket majdnem meghaladó módon teremtik elő gyermekeik magas szintű oktatásához szükséges javakat. Teszik ezt azért, mert a későbbiekben a sikeres gyermek sokkal hatékonyabban tudja támogatni szüleit.


Forrás: népiskola.nolblog.hu

 A hátrányos helyzetű rétegek nehezen, vagy egyáltalán nem képesek előteremteni csemetéik taníttatásához szükséges összegeket. Ez még akkor is így van, ha egyébként a felsőoktatás „ingyenes”. Ugyanis az egyetemi oktatásban résztvevőknek az egyéb költségei (eszközök, jegyzetek, könyvek stb.) gyakran meghaladják a féléves tandíjra megállapított összeget. A legoptimálisabb esetben, ha a hátrányos szociális helyzetű, ámde igen tehetséges fiatal elnyer valamiféle ösztöndíjat, annak havi összege sem fedez minden kiadást. A maradékot így is a családnak kell fedeznie.
Az állam vagy tíz esztendővel ezelőtt úgy gondolta, hogy a felsőoktatás költségeit csökkenteni kell. Nosza, megszüntette egy sor addig működő intézmény finanszírozását.
Az ostor természetesen a hallgatókon csattant. Megszűnt az ingyenes kollégium, az oktatás térítésmentessége. A támogatások megvonása áttételesen drágította a tankönyveket, szakkönyveket, amelyek egyébként sem tartoznak az olcsókönyvtári sorozatba.
Az állam azonban bizonyítandó „szociális érzékenységét” és „együttérzését a hátrányos helyzetűekkel” kitalálta és megteremtette a diákhitel intézményét.
Ezzel ugyan nem oldott meg semmit, ámde elegendő volt arra, hogy a közvélemény szemében felmutasson valamiféle „eredményt”.
A diákhitelt felvehették az érintett hallgatók. El is költhették azt térítéses oktatásra és az egyetemi lét mindenféle kiadására. Nem is fájt a fejük a tanulmányi idő alatt, ugyanis a hitel visszafizetését csak a diploma megszerzése után, munkába álláskor kellett megkezdeni.
Igen ám! De ez utóbbit – a munkát és a munkahelyet – senki sem garantálta. Ha nincs munkahely, nincs törlesztés — gondolnánk. Ám ez nem így van. Ha a friss diplomás nem tud elhelyezkedni, úgy bizony egy év múlva akkor is meg kell kezdeni a törlesztés, mégpedig kamatostul. Ha a fiatalnak nincs jövedelme, akkor bizony a családnak kell fizetnie.

Előfordul az esetek sokaságánál, hogy sikerül elhelyezkedni, de a dolog akkor sem felhőtlen. Hiszen éppen azt az életciklust terheli meg a kölcsön visszafizetése, amikor az érintett saját egzisztenciát kezd kiépíteni, családot szeretne alapítani. A diákhitel törlesztési rendszere ezt jelentősen korlátozza.
Tehát sikeres fiatal esetében is inkább hátrányt jelent, mint előrelépést.
Azaz: a hátrányos helyzetből induló fiatalokon igazából nem segít, hanem hátrányaikat még tetézi.
Ezért álságos és képmutató. nem kiemel egy társadalmi helyzetből, hanem oda konzervál. Kiemel ugyan az eredeti környezetből, bemutat „egy másik világot”, majd kíméletlenül visszataszít oda, ahonnan kiemelt.
A diákhitel újabb csomagja tovább viszi e nemes hagyományt, azzal a kiegészítéssel, hogy a kamattámogatással a bankoknak tesz egy gesztust. Ez a gesztus pedig az adófizetőknek sokkal többe kerül, mint az eredeti, a diákhitel előtti felsőoktatási struktúra fenntartása.
Ami eredetileg jó ötletnek tűnt, az nem más, mint előre kódolt kudarcok sorozata, amit a jövő generáció fizet meg.


Forrás: OFI - internet

 Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a felsőoktatás mostani átalakítása, ahol 50-50 – államilag finanszírozott helyre – több ezer jelentkező pályázik. Mindezt csak annyival kommentálják az illetékesek, hogy „nagy lesz a verseny” a bejutásért.
Kiváló példája mindez a társadalmi szolidaritás negligálásának és annak a politikai törekvésnek, hogy ebben az országban növekedjen az alulképzettek aránya, hiszen a tanulatlan, tájékozatlan tömeget a legkönnyebb manipulálni mindenféle politikai érdekek mentén.

MEDDIG MÉG???

Az átlagos magyar állampolgár ül otthon, előveszi a pénzecskéjét, számolgatja, hogy mire jut neki. Ezt eddig a lakosság kb. harmada tette, ők tartoztak ugyani abba a kategóriába, aki a rendelkezésére álló forrásokból képes volt valahogyan – a társadalmi minimum szintjén – megélni. A társadalom csaknem 15 százaléka azonban ma már a mélyszegénységben él, azaz forrásai (szociális támogatásai és egyéb jövedelemforrásai) nem fedezik a mindennapos megélhetését.

A fennmaradó 55 százalék nagy része sem dúskál a javakban. Csökkennek vagy teljesen megszűnnek megtakarításai, egyre kevesebbet költ saját szellemi és fizikai rekrációjára. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy nem utazik üdülni, a szabadságát lakóhelyén tölti a négy fal között, nem, vagy a korábbinál jóval kevesebbet költ kultúrára (színházra, könyvre, egyéb szellemi kikapcsolódásra, ad absurdum kocsmára).
Mindössze a társadalom tíz százalékát teszik ki azok, akik a mai helyzetben is megtalálják számításaikat, jövedelmük nőtt vagy nem csökkent.
Éppen ezért igen problémás a kormány újabb gazdaságpolitikai törekvése, amely el akarja inflálni az adósságállomány egy részét, így növelve a költségvetés bevételeit, kiegyensúlyozandó annak egyensúlytalanságait.
Az inflációban mi magyarok vagyunk a világon a csúcstartók. Az 1946.január elsején bevezetett adópengőt a régihez viszonyítva 1:1 arányban váltották, ez az arány 1946 júliusára 1: 200x1010 arányra romlott. Ez az újkori történelem legnagyobb pénzromlása. (forrás: Magyar Nagylexikon, Kronológia 2. kötet 1301. és 1307. oldal) Sok háztartásban és a nagyi sublótjában talán még fellelhetők a 10 billió millpengősök. Ez a folyamat mind a gazdaságra mind a lakosságra pusztítóan hat.
Bár az 1946-os hiperinfláció nem ismétlődött meg a magyar gazdaságban, ám a gazdaságpolitika mindig is kacérkodott ezzel az eszközzel, mint a költségvetési egyensúly fenntartásának eszközével.
Ezzel a közgazdászok jelentős része nem ért egyet – sem konzervatív, sem ellenzéki oldalon –, ám a kormány teszi a dolgát. Azaz olyan lépéseket tervez, amely újfent a legkiszolgáltatottabb rétegeket viszi a tönk szélére.

Azzal egy cseppet sem törődik a miniszterelnök, hogy az eddig mélyszegénységben és szegénységben élő milliók ezután miként fognak megélni, azzal sem foglalkozik, hogy az általa „preferált középosztály” szép csendesen csúszik lefelé.
A kormány a napi problémákat látva ötletel, nincs kialakult képe arról, hogy a hazai gazdaságot milyen irányban, milyen úton lehetne kivezetni a csődből. Az az út, amelyen a kormány jár, csak propagandisztikusan sikeres, a valóságban romok és rombolás marad utána.


Forrás: Portfolio.hu

 Elegendő csak a KSH közzétett adatait áttekinteni az elmúlt két évről. Csökkentek a vállalkozások száma és jövedelmezősége, csökkentek a hitelek, a bankok hitelkihelyezései. Csökkent a lakosság megtakarítása, az elmúlt esztendőben az elmúlt 20 év legalacsonyabb szintjét produkálta. Ugyanakkor a kormány erőlteti, hogy e kevéske megtakarítások is állampapírokban jelenjenek meg. Ez ugyan azt hozza magával, hogy a lakosság finanszírozza egyrészt az államot, nem pedig külső piaci szereplők. Ám a kamat akkor is kamat marad, a későbbiekben ki kell fizetni.
E lépéssel párhuzamosan a lakosság kivonja a pénzét a kereskedelmi bankokból (hiszen állampapírt: kötvényt, kincstárjegyet vesz), a bankok likviditása pedig csökken. Azaz kevesebb forrást képesek kihelyezni a gazdaságba vagy a lakosságnak. Ebből pedig aligha lesz növekedés, fogyasztásélénkülés.
A kígyó beleharapott a saját farkába, és mohón kezdi nyelni saját magát.
Mikor lesz már vége ennek az öngerjesztő folyamatnak?
Mikor döbben már rá a kormány, hogy végzetesen rossz úton jár? Miért kell pusztán presztízs érdekek mentén feláldozni a még meglevő értékeinket (amit hamarosan elvisz az infláció)? Mikor jön már rá a magyar politikai elit (kormánypártok és ellenzékiek egyaránt), hogy húsz évvel a rendszerváltás után, a kapitalizmus keretei között kellene egy eredményes tervet kidolgozni az ország felemelésére?
Kapitalizmusban, az annak megfelelő eszközökkel és módszerekkel, nem szociális és populista demagógiával!

ZSAROLÁS



Forrás: Internet, ATV.hu

 A miniszterelnök szokásos pénteki rádióinterjújában kijelentette, hogy szerinte közönséges zsarolás, hogy az IMF-EU Bizottság páros csak bizonyos politikai feltételekhez köti a kölcsönről folyó tárgyalásokat.

Nocsak, nocsak!
Ez persze a kormányoldalról tekintve kétségtelenül így van. Hiszen ha lefordítjuk a Velencei Bizottság „non paper”-jét, abban bizony fekete-fehéren benne van, hogy mi is a baja az egész uniónak a magyar kormány törvénykezésével.
Mivel a jó szó – a figyelmeztetések, az európai parlamenti viták – nem igazán győzte meg a magyar kormányfőt arról, hogy letért az útról, amelyet a közös európai értékrend jelölt ki, így az Európai Bizottság olyan eszközökhöz folyamodott, amit megért.
Hasonló ez ahhoz, mint amikor hiába próbálod meggyőzni érvekkel a konok kamaszt, hogy amit csinál az nem helyes, sőt, saját magának okoz bajt, ennek ellenére csinálja tovább hülyeségeit. A következő lépés ebben az esetben már a kényszerítés, azaz az adott dologtól való eltiltás, illetve más kedvezmények megvonása (pl.: zsebpénz) addig, amíg el nem hagyja a kritizált magatartást.
A srác persze mindezt zsarolásként fogja fel, ám ha a szülő elég következetes, végül is eredménnyel jár, és előbb utóbb a lurkó is rájön, hogy a sok tiltás és feltétel végül is az ő érdekeit szolgálta.
Van ennek a nevelési formának egy másik változata, amikor „elmegyünk a falig”. Ebben az esetben hagyjuk a gyereket, hogy menjen a maga feje után, közben folyamatosan figyelmeztetve, hogy amit csinál, az nem jó, és a végén pórul jár. Persze csinálja teljes erővel, aztán egyszer csak megégeti magát. Meglesz a baj. Egy életre megtanulja, hogy a figyelmeztetéseket komolyan kell venni.
Ennek a verziónak csak az a hátránya, hogy a baj bekövetkeztekor bizony sok energiába kerül a következmények felszámolása.
Valahogy így állunk a mi kormányunkkal is. Mindenki – itthon az ellenzék és a független gondolkodók, külföldön a jóakaratú politikai és gazdasági partnereink – folyamatosan figyelmezteti, hogy neki megy a falnak. Ám ennek ellenére járja a hatalom a maga útját, pökhendien nyilatkozik a figyelmeztetésekkel kapcsolatban, megkérdőjelezi azok érvényességét. Ugyanakkor sértődötten „kikéri magának”, hogy beleszóljanak a dolgaiba. De azért a zsebpénzért  kuncsorog!
Kívülről nézve szánalmas ez az egész. És irtózatosan veszélyes. Ön- és közveszélyes.
A kormány úgy gondolja, hogy a matematikai kétharmad – amivel erre a ciklusra rendelkezik – felhatalmazza arra, hogy az egész magyar társadalmi és politikai, intézményi rendszert átalakítsa.
Sokadszor és sokan mondják mondják neki, hogy erre nem kapott felhatalmazást. Mi több, ez a törekvése nem az ország érdekeit szolgálja, hanem szöges ellentétben van azzal.
Senki se gondolja, hogy az unió – a mostani helyzetében – különösebb gondot fordít az úgynevezett „magyar ügyre”. Egyrészt nincs ilyen ügy, másrészt pedig az unió összességét tekintve sokkal nagyobb problémákkal küzd. Fontosabb számára a spanyol stabilitás, a portugál vagy az olasz gazdaság, az euró zóna gazdasági egysége.

Ebben a kontinensnyi játszmában Magyarország – a maga gazdasági és piaci potenciáljával – nem tétel. Már csak ezért is, mert népességét és annak piaci jelentőségét illetően kisebb, mint Nagy-London.
Hogy mégis figyelmet fordít a közösség a hazai dolgainkra, az abból fakad, hogy az unió nem engedheti meg azt sem, hogy az általa fontosnak és alapnak tekintett értékeket gátlástalanul felrúgják.
A gyereket valahogy fegyelmezni kell. És ha a magyar kormány ezt nem ismeri fel, akkor bizony magára fogják hagyni, és ennek minden ódiumát is viselnie kell.
A nagy kérdés, hogy képes-e a magyar vezető politikai elit egyáltalán felmérni, hogy „fékevesztett szabadságharca” milyen következményekkel jár. Ha képes felismerni, elvárható tőle az a bölcs döntés, hogy azonnal felhagy eddigi politikájával. Ha pedig nem képes rá, akkor záros határidőn belül tönkreteszi az országot.
Lehetséges ugyan a költségvetést a szabad piacról finanszírozni 9 százalékos kamattal, ám ez azt is jelenti, hogy az elkövetkező 5-10 évben a magyar államadósság szintje olyan körülmények közé szorítja a mindenkori kormányokat, ami meggátolja a fejlődést. Nem jut forrás sem a társadalmi elosztórendszereknek (oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás), sem a hazai gazdaság szereplőinek megsegítésére.
„To be, or not to be, That is the question”

„To be, or not to be: that is the question:

Whether 'tis nobler in the mind to suffer

The slings and arrows of outrageous fortune,

Or to take arms against a sea of troubles,

And by opposing end them?...”

(Hamlet by William Shakespeare)

TOBIN-ADÓ A’LA MATOLCSY (ORBÁN)

A Tobin-adó először 1970-ben jelent meg a közgazdaságtan szótárában. James Tobin, a Nobel-díjas közgazdász vette fel, mert szerinte ezzel megelőzhetők – vagy jelentősen korlátozhatók a spekulációs pénzmozgások az egyre globalizálódóbb világban. (Részletekért kattints a linkre!)

A hosszas nemzetközi viták ellenére – vannak akik támogatják, mások elutasítják – az eredeti elképzelés eddig nem valósult meg. Például az Európai Unió pénzügyi körei a devizaügyletekkel kapcsolatban azt hangoztatják, hogy bevezetése ellentétes lenne az unió egyik alapelvével, a tőke szabad áramlásával.
A magyar kormány újfent kinyilvánította, hogy feltétlen híve az „unortodox” megoldásoknak. A fenti adó mintájára a gazdasági kormányzat tranzakciós díjat vetne ki a hazai pénzmozgásokra – a munkabér átutalásoktól a „sárga csekkes” befizetéseken át, az ATM-ből képpénzfelvételig – szinte mindenre.

Kristálytisztán látszik, hogy a gazdasági kormányzat egész egyszerűen ostoba. Sőt, nagy igyekezetében – hogy saját bornírtságának következményeit leplezze, pénzhez jusson valamilyen módon, ha már az adókulcsokat pusztán presztízs okokból nem emelheti – olyan megoldásokat eszel ki, amelyek alkotmányossága is megkérdőjelezhető.
Álljon itt egy példa. A kormány már sok évvel ezelőtt törvényben szabályozta, hogy a munkaadók bérjellegű kifizetéseit a munkavállalók bankszámlájára utalják. Ennek egyik magyarázható oka a pénzmosás elleni küzdelem volt, de szerepet játszott benne az is, hogy megelőzzék a járulékokkal való visszaélést, azok nem fizetését.
Jelen helyzetben a két intézkedés (törvény, rendelet) üti egymást. Ugyanis maga az állam rendeli el az átutalást, ám ugyanez adóztatja is. Ez pedig egy adott összeg kettős adóztatása. Még akkor is, ha mindezt „díjnak” becézi. Valaki kap „x” forint jövedelmet, ebből az állam bezsebeli a személyi jövedelemadót és a különböző járulékokat, majd egy új ötlettől vezérelve újabb összeget nyúl le belőle.
Hasonló a helyzet minden más átutalás esetén is. Mi köze az államnak ahhoz, hogy készpénzben, vagy bankkártyával fizetek valamilyen áruért vagy szolgáltatásért? És még sorolhatnánk az ellenérveket.
Ám, ami a legaranyosabb az egészben, hogy a tervezet kiagyalói is mindössze 100 milliárdos bevételt várnak ennek bevezetésétől.
Tiszteletteljes a kérdés:
A magyar állam költségvetési főösszege 16 ezer milliárd körül van. Ennek egy százaléka 160 milliárd. Azaz az eredmény nem éri el a kifizetések egy százalékát, egészen pontosan 0,625 százalék. Ekkora bevételtöbbletért érdemes-e kockáztatni az amúgy is megtépázott politikai presztízst?

Persze megfordult a fejemben az is, hogy ez az egész tervezet egy jó nagy médiahekk, amit a kormány indított útjára, vizsgálva azt, hogy milyen reakciókat szül a közvéleményben. Aztán, ha túl hangos a fújolás, szép csendesen elfelejtik az egészet.
De mindegy is, hogy melyik verzió az igaz. A lényeget mindkét esetben mutatja. A FIDESZ gazdaságpolitikai korifeusai, mint elszabadult hajóágyúk tüzelnek mindre, ami mozog. A baj csak az, hogy már a lőtávolon belül csak a saját erők vannak. Azokat pedig nem illik lemészárolni.

Quo Vadis? OV

Húsvét vasárnap este. Az ünnep elfedi a napi politikát. Megpróbáljuk kizárni a már-már irracionális eseményeket szűkebb köreinkből; megpróbálunk e néhány napon a húsvétra koncentrálni. Ki így, ki úgy, attól függően, hogy mire helyezi a hangsúlyt: a spirituális tartalomra vagy csupán a tavasz köszöntésére, a családra és a barátokra.

Vasárnap este – ki tudja hányadszor – tűzte műsorára az egyik közszolgálati televízió az ötvenes évek végén, Sienkiewicz műve alapján készült amerikai monstre filmet. Szó, mi szó, a mostani ízlésnek már kicsit vontatottnak tűnik. De nem filmkritikai blogot írok…
Az ünnepbe szinte berobbant az Új Emberben a kormányfői nyilatkozat.
El is rontotta rendesen a kedvem. Nem azért, mert ez az interjú – érezhetően és szándékosan – a katolikus híveknek szól, hanem azért, mert a miniszterelnök egy kicsit elvette a sulykot.
„Most dől el, hogy kimaradhat-e egy ország a szekuláris, családellenes és a nemzetet meghaladottnak tekintő európai szellemi törekvések hatálya alól, építheti-e jövőjét az azokkal ellentétes értékekre.”
Természetesen ezek az értékek a keresztény értékek, amelyekről nem sokkal később megjegyzi, hogy manapság „…európai politika színpadán azok a vezetők kerültek többségbe, akik kevésbé tartják fontosnak a keresztény gyökereket.”
Nos, azt hiszem, a miniszterelnök téved. És azért mondhat ilyen bornírtságokat, mert nincs is tisztában azzal, hogy szavai mögött milyen hatalmas hiátusok tátonganak.

A miniszterelnök, kétségtelen, sikeres intelligens politikus. De az nem lehet felmentés az ostobaság alól.
„…Az ostoba emberek éppen attól olyan veszélyesek, hogy intelligensek, hogy vállalkozásukat többnyire siker koronázza. És minél intelligensebbek, butaságuk annál katasztrofálisabb következményekkel jár. …A butaság különös adottság ahhoz, hogy öntudatlanul a saját jól felfogott érdekünk ellen cselekedjünk; szélsőséges esetben halálhoz vezet.”
A fenti idézet Matthijs van Boxsel: A Butaság Enciklopédiája című kötetéből, a való, amelyet a Nyitott Könyvműhely jelentetett meg 2009-ben.
Összekapcsolódik az ünnep, a nyilatkozat és a könyv.
Kirajzolódik manapság valamiféle külön utas törekvés. Amolyan bent is vagyok, kint is vagyok álláspont. Ez pedig ma életveszélyes az ország szempontjából. Mert ami igaz, az igaz. Európa elég sokat vesztett presztízséből, gazdasági erejéből az elmúlt évtizedek alatt. Néhány évvel ezelőtt Joschka Fischer – a volt német külügyminiszter – tartott egy előadást a berlini Humboldt egyetemen Európa jövőjéről. Az akkor már az Egyesült Államokban tanító volt politikus keresetlen szavakkal ostorozta az Európát. Mondanivalójának lényege az volt, hogy amennyiben a kontinens országai nem képesek a feltétel nélküli összefogásra, akkor bizony a világ perifériájára szorulnak a globális versenyben.
Ez az összefogás azonban nem jelenti sem az adott nemzetek kulturális értékeinek és hagyományinak negligálását, sem a közös európai értékek elvetését. Sokkal inkább azt, hogy ezekre a hagyományos értékekre építkezve lehet megteremteni az együttműködés egy más, magasabb szintjét. E közös értékek között szerepel Európa keresztény gyökere. Márpedig azért is, mert minden nemzeti kultúrának ez az alapja a kontinensen. Ezt tagadni botorság.
A visszatérést szorgalmazni egy értékrendhez, amelyet el sem hagytunk, azt mutatja, hogy az e kijelentést megfogalmazó nincs tisztában az értékek megjelenési formáival.
Az európai vezetők ugyanis ezeket a keresztény gyökereket – legyenek ezek katolikusok, reformátusok – soha nem hagyták és hagyják figyelmen kívül. Csak éppen – civilizáltságuk, demokratizmusuk okán – természetes módon magától értetődőnek tartják. Nem kérkednek vele, nem hangsúlyozzák úton útfélen, mert erre nincs szükség. A mindennapok valóságában él ez az érték, megjelenik döntéseikben, minden politikai megnyilvánulásukban.
Amit a magyar miniszterelnök nem ért: nem attól válik valaki polgárrá (kereszténnyé), ha „annak nevezzük ki”, hanem attól, hogy elsajátítja (saját életének mozgatójává teszi) annak morális, tartalmi követelményeit.
Magyarországon a társadalom évszázados lemaradásban e téren. Ezért nem szidni kell a környezetünket, arról papolni, hogy „mi vagyunk az igaziak”, hanem megtanulni azokat az értékeket, amelyek Európát meghatározzák immáron háromszáz éve.
Quo Vadis Orbán Viktor?
A szebb és eredményesebb európai jövőbe vagy egy retrográd, színes ceruzákkal rajzolt, képzelt világba?

A HÜLYESÉG APOTEÓZISA

Ül az ember, és néz maga elé. Ingatja a fejét. Nem hiszi el, ami történik vele, mert eddig nem ehhez van szokva. Sok intézkedést, törvényt lehet ide sorolni – mindazokat, amelyek nagy ötletelések után, egyéni indítványként, csont nélkül mennek át a törvényhozáson –, amikről kiderül, hogy semmilyen hatástanulmány, törvényességi egyeztetés (harmonizálás) nem előzte meg.

A fentiek legújabb gyöngyszeme a nyugdíjasok utazási igazolványával kapcsolatos mizéria. Az idős generáció hozzá volt szokva ahhoz, hogy a kis utazási blankettáját márciusban megkapja. Eltette azt a többi iromány közé a fiókba – jobb esetben összehajtogatva a személyi igazolvány mellé –, és jólesően vette tudomásul, hogy akár 50 vagy 90 százalék kedvezménnyel utazhat az unokákhoz vagy valamely fürdőhely akciós hétvégéjére.

Ne essünk túlzásokba. A magyar nyugdíjasok döntő többsége röghöz kötött, akár csak a jobbágyok Webőczy idején, mert anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy azt a fajta „szabadabb életet” élje, mint nála boldogabb nyugati sorstársai. Ezt a helyváltoztatás nélküliséget bizonyítja, hogy az elmúlt évben milyen gyorsan megszüntették a nyugdíjasok regisztrációs jegyeit a tömegközlekedésben (vasúton és távolsági buszokon), mert többe került, mint ami eredményt hozott.

Más a helyzet azonban a nagyvárosokban és Budapesten, ahol a mindennapi élethez a tömegközlekedés igénybevétele az élet része. Busz, villamos és metro nélkül alig-alig lehet elintézni bármit is: közszolgáltatókkal felvenni a kapcsolatot; szakrendelésre járni, ha arra kerül sor; …és még folytathatnánk a sort.
A kormány – tovább ütve a korengedményes nyugdíjasok néhány tízezres táborán, megvonva tőlük a kedvezményes utazás lehetőségét – most a nyugdíjasok nagy tömegével tolt ki emberese, így húsvét előtt. Mert olyan helyzetbe hozta őket, hogy ha esetleg eszükbe jutna az ünnepeken felkeresni szeretteiket, azt még véletlenül se tehessék kedvezményesen.
A másik oldala ennek a kormányintézkedésnek, hogy a nyugdíjasok tömegeit kényszerítették arra, hogy új bérletet csináltassanak. Igen ám, de ahhoz új fénykép kell, meg az új igazolás arról, hogy jogosult a kedvezményre.

A fénykép még csak-csak, előkerül a sublótból – igaz pár éves már, de ki törődik vele –, ám azt a fránya igazolást még mindig nem küldte ki a nyugdíjigazgatóság. A BKV cerberusai pedig – a hírek szerint – nem fogadják el a régi bérleteket április elsejétől.
Azon kívül, hogy nagyon sok embernek okoznak bosszúságot a törvényalkotók és a döntéshozók, kiállítanak magukról is egy bizonyítványt a hülyeség doktori fokozatáról.

Ugyanis a rendelet érvénybeléptetése nélkülözte a végrehajtók és érintettek értesítését, a velük való koordinációt. Így a döntés lóg a levegőben, a végrehajtás meg kapkod, képtelen tartani a „határidőket”, illetve kénytelen magát egy olyan szabályhoz tartani, aminek nincs reális alapja.
Mindenki bosszankodik: a nyugdíjasok, a közlekedési vállalatok, a társadalombiztosítás.
Hogy ez mire jó, azt viszont senki sem tudja megmondani.

ELNÖKI NEKROLÓG

Hát elment! Zajosan, tapssal és nevetéssel kísérve.



Forrás: HVG - Fotó: Túry Gergely

 Szánalmas volt. Egy hetven éves ember megpróbálta megmagyarázni a lehetetlent. A zavar mondatta vele azt, amely elhangzott a Tisztelt Házban. Az önigazolás és a sértettség mondatta vele azokat a szerencsétlen mondatokat.
Ne törjünk pálcát e szegény öregember felett. Pálcát tört már maga, maga felett. Tette mindezt akkor, amikor minden tartását félretéve – pusztán karriervágyból – eladta magát a politikai hatalomnak.
A baj nem az, hogy törekedett a magas posztra. A baj az, ahogyan gyakorolta a hivatalát. A régi alkotmányban (abban a bizonyos, sokszor módosított, 1989-ben kibrusztolt és bizonyított) és az új Alaptörvényben foglalt feladatait is igen sajátságosan értelmezte.
Nem tudta, hogy a legfőbb közjogi méltóságnak nem az a feladata, hogy a „nemzet tolla” legyen, hanem az, hogy őrködjön a demokratikus berendezkedés intézményeinek működése felett. Tartsa az egyensúlyt a fékevesztett végrehajtó hatalom és a jogállamiság követelményei között. Feladata az, hogy felülbírálja a törvényeket, még akkor is, ha az éppen aktuálisan kormányzó pártnak kétharmados matematikai többsége van a parlamentben, és törvénykezési ámokfutásával felülírja a demokratikus rendet.


Forrás: HVG - Fotó: Müller Judit

 Akkor tört pálcát maga felett, amikor kijelentette, hogy a törvényhozás motorja kíván lenni. Ezzel egyértelművé tette, hogy nem a teljes társadalmat képviseli posztján, hanem csak a hatalmon levő párt szimpatizánsait. Nem foglalkozott azzal, hogy az általa aláírt – alapvetően a politikai hatalom megtartását szolgáló – törvények súlyos erkölcsi problémát vetnek fel. Mégpedig azt, hogy az ország egy nem elhanyagolható része nem ért egyet azokkal. A regnáló kormánytöbbség kiszolgálása feledtette vele, hogy mi is a köztársasági elnök hivatali feladata.
Mondta persze, hogy ő a „zemberek elnöke” — de ezt még azok sem vették igazán komolyan, akik megválasztották. Nem volt ő más ebben a rendszerben, mint a mostani miniszterelnök hű kiszolgálója.
A legtragikusabb ebben az egészben az, hogy ezt vagy nem vette észre – legyen ez jóindulatú feltételezés –, akkor pedig komolyan megkérdőjelezhető alkalmassága a posztra.
A másik verzió pedig az, hogy mindezt szándékosan, saját karrierje, érdekei mentén tette. Akkor pedig – a hétköznapi erkölcs alapján – nem igen tisztelhető mindezért. mert akkor nem más, mint egy számító serviens, aki tudja: ha jól viselkedik, az úr majd jutalmazza.
Az úr azonban nem jutalmazta. Az úr levette róla a kezét. Elnöki léte eddig tartott.


Forrás: HVG - Fotó: Fülöp Máté

 Az általa emlegetett „élethosszig való tanulás” pedig csak most kezdődik. Meg kell tanulnia, hogy tartás nélkül lehet ugyan valaki snájdig, sármos úriember, de államfő nem.
Azt sem igazán tanácsolom, hogy bírósághoz forduljon. Ugyanis az a feltételezése, amellyel az egyetemi tanács döntését így akarja megváltoztatni — eleve kudarcra van ítélve. Már csak ezért is, mert a címet az vonhatja meg, aki adományozta. Jelen esetben az egyetem tudós közössége, ha bizonyított a kandidáló. Ha kiderül, hogy mindezt csalárd módon tette (ami bizonyított, függetlenül attól, hogy a verdikt előtt meghallgatták-e a pácienst), akkor e grénium kötelessége az elmarasztalás, a cím megvonása.
Ez nem jogi vagy bírói kérdés. Ez a tudományos teljesítmény kérdése és a tudományos erkölcsé. Ezek pedig sokkal fontosabbak, mint Schmitt Pál sértettsége.