SZÜNTESSÜK MEG A BKV-T!

Ezt is mondhatta volna Tarlós István. De nem ezt mondta, hanem hebegett, habogott arról a bizonyos 8. pontról, amely igen cizelláltan a dugódíj bevezetését szorgalmazta a fővárosban, megoldandó a BKV folyamatos likviditási hiányát.

Nem fárasztom olvasóim a közlekedési vállalat csődjének stációival. Minden esetre ebben az elmúlt húsz évben folyamatosan benne voltak az éppen regnáló kormányok és a főváros vezetése is. És ez utóbbi alatt nem elsősorban a főpolgármestereket értem, hanem például a közgyűlést. Nézze vissza a tisztelt közönség – fellelhető a főváros honlapján –, hogy milyen határozatokat fogadtak el az egyik legnagyobb közlekedési vállalatunkkal kapcsolatban. Szégyen!

Nagyon úgy néz ki, hogy a mostani kormány sem rohan megsegíteni a céget, hiába ül annak élén az egyik legkedvesebb hívük fiacskája. A probléma ugyanis nagyobb: egész egyszerűen nincs rá pénz. Akkora a deficit, hogy Matolcsy örül, ha a legnagyobb lyukakat be tudják foltozni. A BKV nagy folt ugyan, de nem a legnagyobb.
És ilyenkor jönnek a kedves bennfentesek, akik bizony különféle ötletekkel próbálnak forrásokat szerezni a több sebből vérző közlekedésnek. Ilyen a gépkocsi-tulajdonosok ismételt megsarcolása.
Már az is vérlázító volt, hogy „baleseti adót” szednek, amelynek alapja a biztosítási díj. Ráadásul ennek beszedését rátestálták a biztosítókra — szidja őket a nép.
Most a legújabb ötlet: mivel az személygépkocsik utakon közlekednek – a főváros útjain – fizessen minden autós havi tízezer forint úthasználati díjat. Akár használja az autóját, akár nem.


forrás: Fortepan

 Ez a gondolkodásmód a hetvenes éveket idézi fel. Akkor terjedt az a felfogás a hatalom részéről, hogy akinek telik gépkocsira – meg tudja venni –, annak le lehet nyúzni a bőrét, hiszen az alatt is pénz van. Működött ez a rendszer egészen a rendszerváltásig. Emlékezzünk: kocsit akartál venni, be kellett fizetni a vételár egy jelentős részét, amit aztán az állam használt az alatt a pár év alatt, amíg végre leszállították a páciens álmai autóját. A Trabantra átlag két év volt a „várakozási idő”, a Zsigulira is kb. ennyi. A nyugati kocsit, pedig csak jelentős felárral, vagy nyugati valutáért lehetett szerezni.
Mindezek mögött már akkor az állt, hogy próbáljuk meg a tehetősebb munkásarisztokráciából kipréselni, amit lehet.
De, azóta eltelt több mint két évtized. A körülmények gyakorlatilag megváltoztak. A gépkocsi luxuscikkből használati tárggyá lényegült át. Olyan használati tárgy lett belőle, amely sok esetben elengedhetetlen a munkavégzéshez. Ezt újra megadóztatni balgaság. Ugyanakkor manapság már egyre több az a kisember, aki bizony tartja még gépkocsiját, mert havonta egy-két alkalommal használja, de alapvetően – főleg a drága üzemanyagárak miatt – a tömegközlekedést használja.
Hétfőn a kora esti órákra – a nagy felháborodás hatására – visszakozni kényszerültek az illetékesek, Tarlós István a fentiekben már említett hebegésre kényszerült, a kormány illetékesei is kifaroltak a javaslat mögül.

De azért ne nyugodjon meg senki. Szerintem még van néhány bornírt javaslat a tarsolyban. Csak várjunk egy kicsit, majd előrántják!
Mert abban ne reménykedjünk, hogy a kormány belátja bűneit, és a megrendelt szolgáltatásért fizetni fog a BKV-nak.

A legjobb lenne, ha meg is szüntetnék. A metró alagutakat kitűnően lehetne használni gombatermesztésre, a kivénhedt kocsikat el kell adni hétvégi háznak. A buszokat szét lehetne osztani a világban jó pénzért az antikvitások gyűjtőinek. A villamosok pedig visszatérhetnének szülővárosukba (Hannover), legfeljebb álmukban csöngetnének egy kicsit.


forrás: Mandíner.blog

 A trolik pedig nem tennének mást, mint ilyenkor a hidegben: dermedten álldogálnának tovább az utakon, mintegy színesítve a látványt, nagydarab fekvő rendőrként csillapítva a különben is gyérülő gépkocsiforgalmat.
Az emberek pedig az egészséges életmód jegyében majd gyalog, rollerrel és – a tehetősebbek – kerékpárral járnának. Mindjárt tisztább lenne a főváros levegője!
Az pedig, hogy a munkába járóknak ez komoly megterheléssel járna? Ki figyel oda? Megérdemlik. Ennyi áldozatot hozhatnak a hazáért, hiszen szabadságharcot vívunk vagy mi a fene!

„MISKOLC MINDIG VÁRNI FOG…”

Pataki Attila és az EDDA ikonikus dala csenghet fülünkben arra a hírre, miszerint néhány ellenzéki politikus vállalta a kockázatot, és a volt miniszterelnök vezetésével levonult a lepukkant iparváros elhíresült Avas lakótelepére. E postban nem sorolom fel mindazt a problémahalmazt, amelyet észak-magyarországi városunk felhalmozott az elmúlt évtizedekben.

Minden esetre ez az „akció” egyedülálló a közelmúlt hazai politikatörténetében. Mint ahogyan az is igen érdekes, ahogyan ezt a három napot a média interpretálta.

Azon senki sem csodálkozott, hogy a szélsőjobb hogyan reagált az avasi látogatásra. Ez szinte „természetes”, különösen ebben a városban, ahol emberek tízezrei küszködnek a legelemibb megélhetési gondokkal.
A gondom az úgynevezett mértéktartó médiumokkal van. Majd’ mindegyik – a HVG-től a Mandíneren át a Magyar Nemzetig és bloggerekig – lefikázta Gyurcsány és a Demokratikus Koalíció vezetőinek megjelenését a városban.
Mi is a bajunk ezzel a látogatással?
Alapjában véve a „zemberekkel” való találkozás, életkörülményeik megismerésének ez a módja, markánsan elüt az eddigi politikusi szokásoktól. Mert azért lássuk be: még a polgármesterek sem veszik maguknak a fáradságot, hogy „lemerüljenek” a mélységek bugyraiba. Pedig a valóság ott lakik. Tudhatjuk, tapasztalhatjuk, hogy a politikai elitnek nincsenek közvetlen tapasztalataik arról, hogy milyen körülmények között él az ország lakosságának többsége.
(Csak halkan jegyzem meg, hogy az ancien rezsimben sem volt. Megerősíti ezt a ’70 évek közepének-végének egy élménye, amikor egy – ma úgy mondanánk szociális segítőként – eljutottam a békési tanyavilág egy elhagyott szegletébe, ahol oly nyomorral szembesültem, amit csak olvasmányaimból ismertem. Márpedig ez a „legvidámabb barakk” legszebb időszakában volt, amikor a hivatalos politika az életszínvonal „folyamatos emelését” tűzte ki célul.)
A mai politikai elitet nem igazán érdeklik sem az avasi, sem a szabolcsi, sem a hevesi emberek, sem a „nyócker” perifériára sodródott páriái. Lázár János nagyon szépen fogalmazta meg ezt: „annyit ér, amennyije van”!
Gyurcsány Ferenc látogatása ezért ütötte ki a biztosítékot szinte mindenkinél. Furcsa, nem tolerálható ez a magatartás. A közvetlen találkozás a lecsúszott, vagy éppen még az egzisztenciális biztonság szélén egyensúlyozókkal nem elegáns. Nem tudunk vele mit kezdeni. Ez a viselkedés kilép a társadalomban elfogadott – és elvárt – politikusi szerep keretéből, némi emberséget mutat.
Mutatja ezt még akkor is, ha anyagiakban a találkozók között olyan szakadék tátong, amit egyik fél sem képes áthidalni.

Ám mégis más dolog a hazai szegénységről úgy beszélni, egy városrész problémáiról tudni, hogy azt nem a sajtóból és városházi jelentésekből tudjuk, hanem magunk is szembesülünk vele.
Kétségtelen, hogy ez a vendégjárás nem szokványos dolog. Különbözik a mostani kormánypárt „konzultációjától” is. Valahogy ember közelibbnek hat, még akkor is, ha nehezen mosható le róla egyfajta populizmus. Ám még mindig hatékonyabbnak tűnik, mint nyuggereknek írt levelek sokasága, a maga furfangos nyelvezetével.
Tény, hogy a DK politikusainak látogatása nem változtatja meg alapjában az Avason élők körülményeit.
De egy valamit mutat: ezek a politikusok képesek kilépni abból a sajtbúrából, ami körülveszi őket, képesek szembenézni a magyar valóság „érdesebb” részével is.
Az pedig, hogy ez miként jelenik majd meg politikájukban, az már emberségük, politikusi ars poeticájuk kérdése.

TÖREDEZETT VALÓSÁGUNK

Hallgatom TGM-et Kálmán Olga műsorában, megüt egy gondolata, amelyben azt fejtegeti, hogy milyen következményekkel jár (járt) a mostani kormánypárt elmúlt egy éves törvényalkotása.

Nem is az a lényeg, hogy Orbán Viktor – mint azt Strasbourgban a sajtótájékoztatóján kijelentette – példaképe Charles De Gaulle. Az, hogy kinek ki a követendő példa, szinte magánügy. Ha azonban egy országra akarja ezt rákényszeríteni, az már kicsit problémás.
A filozófus azt fejtegette az interjú végén, hogy az elmúlt időszak olyan változásokat hozott az intézményrendszerekben, és az ott dolgozó személyek kinevezésében, hogy az hosszan tartó következményekkel jár az egész társadalomra nézve.
„A magyar demokráciát nem fogják nemzetközi pénzügyi szervezetek és senki által meg nem választott európai bürokraták megteremteni, mert ez lehetetlen. …Ezt a magyar népnek kell megteremtenie. … Ez elég félelmetes munka, ugyanis a rombolás olyan… mértéket öltött, hogy ha nem akar az Orbán-rezsim utóda csúnyán viselkedni, akkor kénytelen lesz sok mindenbe beletörődni. Például – mint ahogy eddig is láttunk ilyeneket – hány száz embert dobtak ki különböző jobboldali kormányok a magyar rádióból. Ezeket nem lehet visszahelyezni oda, mert közben az Orbán-rezsim ki fog nevezni egy csomó embert, akiket szintén nem volna szép dolog elbocsátani. És így tovább…
A magyar értelmiséget – amelynek egy ilyen szegény és kicsiny országban, Kelet-Európában, hagyományosan nagy szerepe van – teljes egészében tönkretették. (Ez múlt idő!) Ez megtörtént. Egyetem, kutatás, művészetek, színházak, alternatív helyek — kampec.
Az lesz 2014-ben – 2018-ban vagy 2022-ben, amikorra megdöntjük a mai rezsimet, mi, a magyar nép – addigra konzervatív, fiatal értelmiségiek, konzervatív fiatal ügyvédek, akik mint bírók fognak működni, töltik majd be a pozíciókat. A családjuk ebből fog élni, teljes társadalmi hálójuk létre fog jönni. Az megint egy tömeges katasztrófa lenne, őket elbocsátani. Tehát velük fogunk élni. Az Orbán-rezsim kreatúráival fogunk élni még nagyon sokáig.
Csak arra gondolunk keveset, hogy itt sok ezer emberről van szó, akik ezt a mentalitást fogják képviselni 2050-ben is, hiszen akkor még mindig fiatal emberek lesznek.”

Tamás Gáspár Miklósnak kétségtelenül sok mindenben igaza van. Néhány dolog azonban – nézetem szerint – nem olyan sötét, mint azt feltételezi.
Egyrészt, saját maga állítja más helyütt, hogy ez a hatalom nihilista, semmiben sem hívő kormányzat. Márpedig ha ez a kormányzat ilyen „kiszolgálókat” állít a fontos posztokra, akkor azoknak nem elsősorban a konzervatív eszmerendszer az eligazodási pontjuk, hanem az általuk betöltött funkció.
Amennyiben változik a rezsim, úgy fog változni „eszmei nézetrendszerük” is, hiszen nem egy kiforrott ideológia és filozófia mozgatja cselekedeteiket és felfogásukat, hanem a megélhetésük. Azaz pragmatisták a végsőkig. Számukra nem az lesz az igazodási pont, hogy egy esetleges hatalomváltás esetén tovább képviseljék a mai rezsim politikai ideológiáját, hanem az, hogy megőrizzék a helyüket az intézményi struktúrában. Ez pedig ugyanazt a megalkuvást követeli meg tőlük, mint amit kiváltott bennük a kinevezésük. Az opportunizmus jól begyakorolható attitűd, a mai társadalmi környezetben kifizetődő. Ez pedig abból fakad, hogy a magyar társadalom éli a maga anómiás állapotát (lásd: Émile Durkheim).

A magyar társadalom egésze a modern korban soha nem volt abban a helyzetben, hogy elsajátítson koherens polgári értékrendeket. Erről bővebben olvashatunk Bánlaky Pál „A művelődés társadalmi meghatározottságai” című kitűnő tanulmányában, amely a Kultúraközvetítők Társasága gondozásában 2009-ben megjelent „SUB fehér ROSA” kötetben lelhető fel.
A hazai társadalom az elmúlt két évtizedben is „követő” társadalom volt, ami ebben az értelmezésben azt jelenti, hogy nem alakult ki benne a saját polgári értékrend, hanem különböző minták átvételével próbálta pótolni azt. Több-kevesebb sikerrel, de semmiképpen sem az egész népességet átfogóan. Ma, ha azt tekintjük, igen kevesen tudják azt, hogy a polgári értékrend mit is jelent, éppen ezért állnak szinte értetlenül az elvárások előtt, amit a politikai elit elvár tőlük.


forrás: Google.com

 A hagyományos „gondoskodó” állam – és nem csak a kádár-korszak szocializmusát értjük ez alatt, hanem a világháborút megelőző félfeudális berendezkedését is – soha nem kényszerítette rá az egyént arra, hogy szuverénként viselkedjen. A kiegyezés óta egyfajta „alattvalói” státusban létezett, függött a „felsőbbségtől”. Soha nem volt valóban polgár a szónak ebben az értelmében, hogy szabadon dönthetett sorsáról az adott körülmények között.
A polgári demokrácia nem azonos azzal, hogy léteznek azok az intézményrendszerek hazánkban, amelyek sok század alatt alakultak ki Európa „boldogabbik” felén. Az intézmények csak abban az esetben lehetnek stabilak és hatékonyak, ha azok léte, működése beépül a társadalom minden tagjának gondolkodásába. Ha elképzelhetetlenné válik az egyén számára, hogy ne legyen a jogszolgáltatás (igazságszolgáltatás) elfogulatlan; hogy ne legyen sajtószabadság — és így tovább.


forrás:hetek.hu

 A legfontosabb ezek közül pedig az, hogy az egyén legyen képes felismerni saját rövid és hosszú távú érdekeit. Ha képes lesz úgy gondolkodni, hogy a mai politikai döntések következményeit felméri, és eldönti, hogy jó-e ez neki, hasznos-e számára, unokáinak és leszármazóinak a mai döntés.
Ez persze így leírva nagyon egyszerűen hat, azonban mégsem az. A társadalomnak – a már említett Bánlaky tanulmány szerint is – ahhoz, hogy az új körülményekhez igazodjon, elsajátítsa annak elveit, és azt magáévá tegye, általában másfél-két generációnyi időre van szükség.
Ez az idő még nem telt el a rendszerváltás óta. Nagyon sokan magukban hordozzák még a „gulyáskommunizmus” szocializációját, a társadalom nagy része még nem sajátította el a polgári demokrácia és az ezzel járó kapitalizmus követelményeit. Mindez éles – sokszor populista – reakciókat szül mind az átlagember, mint a politikai hatalom részéről.
Magyarország és a polgári demokrácia viszonya olyan, mint a gyerek–felnőtt viszony. Mind a kettő ember, de egy általános iskoláson (aki még teljes erővel tanul) nem lehet számon kérni egy felnőtt tulajdonságait. Egész egyszerűen azért, mert még nem elég erős, nem elég tapasztalt. Tanítani kell, edzeni, etetni, hogy erős legyen. Ha felnő, akkor majd méltán lehet egyenrangúnak tekinteni.

ENYÉM A VÁR! — TIÉD A LEKVÁR!

Ez a gyerekes mondóka jutott eszembe, amikor elolvastam a kormány március 15-ére bejelentett területfoglalási igényeit.. Mert akárhogyan is forgatom a nyilvánosságra került területfoglalást, másra nem nagyon gondolhatok. Ilyen intézkedésre a rendszerváltás óta nem került sor.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium jó néhány frekventált helyet lefoglalt március 15-i rendezvények ürügyén. A főváros vezetése pedig a példán felbuzdulva további helyszíneket „biztosított” magának.
Hogy legyen hab ezen a tortán, a minisztérium az általa felsorolt területekre – Múzeum-kert, Kossuth tér, Ferenciek tere, Március 15-e tér, Erzsébet–híd, képviselői irodaház környéke, Várba vezető utak, Horváth –kert, Nemzeti Színház és MÜPA környéke – jelezte igényét, a következő két évben is, március 15-ére.
Na, kérem, ez nem más, mint a paranoia egyfajta sajátos megjelenése. Ám mindezt felfoghatjuk úgy is, mint egy hihetetlenül okosan kialakított kommunikációs fogást.
Első verzióban vizsgáljuk a paranoia esetét. Azt azért vegyük figyelembe – bármilyen is a mai magyar belpolitikai helyzet –, hogy nem kell tartania a mai hatalomnak az erőszakos eszközöktől. A kormány ellenzéke a demokratikus megmozdulásokban, az erőszakmentességben érdekelt. Így igen kicsi a valószínűsége annak, hogy a Navracsics Tibor vezette minisztérium pusztán félelemből hozta volna a döntést a „stratégiai”, „hagyományosan tüntetésre használt” helyszínek lefoglalására.

Sokkal inkább valószínűnek látszik az a politikai akarat, amelyből az olvasható ki, hogy a jól megközelíthető helyekről kiszorítják az ellenzéket, igyekeznek valamiféle periféria szorítani megmozdulásait.
Ez az elgondolás – teljes joggal – arra is számít, hogy nemzeti ünnepen a budapestiek ellátogatnak a legendás helyszínekre. Már csak azért is, hogy a hivatalosságok után elhelyezzék saját virágjaikat, kis nemzeti színű zászlócskáikat Petőfi szobránál és az egyéb 1948-as emlékhelyeknél. Így a kormány majd ország-világ előtt bemutathatja, hogy mindazok, akik feltűnnek ezeken a helyeken bizony a kormány felhívására és támogatására jelentek meg.

Nem lehet – és nem is szabad – az embereket megfosztani a nemzeti ünnep méltóságától. Magam is azt javasolom mindenkinek, járják be ezeket a helyeket.
De egyre ne figyeljenek majd oda: hogy a kormányzati médiumok mindezekről hogyan számolnak be. Mert ez nem érdekes. Az érdekes az, ha az állampolgárok maguk élik meg polgári forradalmunk és szabadságharcunk évfordulóját. Ha sokan elsétálnak a Pilvaxhoz – és ne adj’ Isten még le is gurítanak egy sört –, és megemlékeznek a márciusi ifjakról, akkor ezt az élményt senki sem tudja elvenni tőlük, senki sem tudja félremagyarázni.
A Város pedig elég nagy. Nem lehet minden teret, nyílt rész lefoglalni. Az ellenzéki tiltakozásra van és lesz tér Budapesten. Csak elő kell venni egy térképet, vagy rákattintani a Google Earth alkalmazásra, és máris kiderül, hová lehet néhány tízezer ember összehívni.
Ha pedig a mostani ellenzék képes ekkora tömeget megmozdítani, akkor már szinte mindegy, hogy azt a városon belül hol teszi. Ugyanis a média ott lesz. És tudósítani is fog róla. Persze nem mindegyik, de a bátrabbak feltétlen.
Az üres Andrássy út és a Kossuth tér pedig árválkodjon.
Az idegenforgalmi szezon ugyan még nem indul március idusán, de legalább a külföldiek sétálgathatnak majd háborítatlanul a szinte üres belvárosban.
Mert, normális ember kormányzati megemlékezésekre nem jár, az snassz.

GUMICSONT



Forrás: Google

 Az elmúlt hétvége az ellenzéki sajtó és médiumok szerint a köztársasági elnök plagizálásának jegyében telt. A tudományos élet prominensei is megszólaltak, elsősorban a tudományos élet presztízsének rombolását kérték számon.

Nem tisztem megvédeni Schmitt Pált – sem köztársasági elnöki mivoltában, sem kisdoktori értekezést író tudósjelöltként –, ha már magát nem akarja védeni.
Ez az eset a gumicsont jellegzetes példája.
Ne mondja már senki sem, hogy kis hazánkban ez ma a legégetőbb gond! Elsikkadt a hét végén ennél sokkal markánsabb események taglalása. Kapott, persze, szót az Európai Bizottság által indított kötelezettségszegési eljárás, néhány cikket megért a Jobbik bornírt tüntetése is.
A valós problémákról azonban teljesen elterelte a figyelmet a Nemzet Tollának botrányos ügye.
Az ellenéki politikusok is szívesen kapták fel a témát, feledve, hogy ez igen csak eltörpül az ország más ügyei mellett.
A gumicsont elérte célját.
Legalább néhány napra tematizálta a közéletet, miközben nem esett szó arról, hogy a kormánypárt éppen újabb bornírt sarkalatos törvényt kíván előterjeszteni, amivel tovább akadályozza a nem éppen hatékony ellenzéki pártok működését. Az új elképzelés szerint az Országgyűlés rendjén a későbbiekben a „háznagy” őrködik. Az elképzelés még nem teljesen nyilvános, de ne legyenek kétségeink, nem lesz dísze a modern parlamenti demokráciának.

Forrás: Google

Nem jutott elegendő terjedelem – néhány internetes honlapot kivéve – a szélsőjobboldal performanszára sem.
Nem kapott elég hangsúlyt, hogy milyen következményekkel járna, ha az a képtelen javaslat megvalósulna, amelyet Vona Gábor és elvakult kollégái népszavazásra terjesztenének: az ország kilépése az Európai Unióból. Pedig mindez megért volna néhány szakértői szót.
Már csak azért is, hogy az átlagpolgár tudja meg, hogy mire szavazna. Mivel kellene szembenéznie, ha felhevült hazafisága okán leadja voksát, anélkül, hogy végig gondolta volna, mit veszít.
Ez az egyik legnagyobb problémánk manapság.
A rendszerváltás óta nem tanultuk meg, hogy szavazatainkat nem pillanatnyi lelkesültségünkből, nem szimpátiából és nem is protest indokok alapján kell adnunk, hanem józan meggondolás és érdekeink figyelembe vételével.


Forrás: Google

 A legutolsó választás – remélhetőleg – megtanította ezt az országot arra, hogy ha dacból vagy tiltakozásul adja szavazatát bármely politikai erőre, nem várt következményekkel számolhat. Olyan következményekkel, amelyek mindazt lerombolják, amit idáig elért, és olyan helyzetbe hozzák, amiből csak évek hosszú sorának gürizésével verekedheti ki magát.
Sajnos, ma azt tapasztalhatjuk, hogy a hosszas munkával felépített intézményrendszereket – mint megunt, elavult épületeket – egy pillanat alatt lehet lerobbantani, ám újjáépítése hihetetlenül sok erőfeszítést és időt igényel.
Mindezt az erő és energiapazarlást el lehet kerülni. Egyetlen dolgot igényel mindez: a logikus és racionális gondolkodást. Igaz ugyan, hogy ez is feltételezi a fáradságot, amit ráfordítunk.
De legalább magunknak valljuk be: nincs más lehetőségünk!

VONA MAGYARORSZÁGA



Kép: Origo.hu

 Kivonult a Jobbik, hűséges kísérőivel – a gárdákkal (Új Magyar-, Nemzeti- és Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület) – az Európa Parlament irodája mögé, a Lövőház utcába tüntetni. A másfélezer ember előtt, akik az egy főre jutó árpád sávos és jobbikos zászlókat tekintve sem lehettek többen, arról elmélkedett, hogy ki kell lépni az Európai Unióból. E bejelentést a résztvevők hangos ovációval helyeselték. Így is van ez rendjén, ha az ember elmegy egy számára szimpatikus politikai rendezvényre, a minimum az, hogy azonosuljon a szónokkal.

De ez az azonosulás nem kell, hogy a józan gondolkodás elvesztését is jelentse.
Tegyük fel!
Nem egyetértve, csak amúgy science fiction-szerűen, hogy Magyarország kilép az unióból, hiszen a hű magyar emberek ezt követelik. Mi történne ezek után?
Tegyünk egy gondolatkísérletet erre, lássuk, hogy mivel járna ez a lépés.
A szerződés felbontásának konkrét jogi következményei:

Rögtön megszűnne schengeni határ. Azaz kis hazánk állampolgáraival szemben rögtön bevezetnék az útlevél kötelezettséget, a kényesebb országok a vízumkényszert is. Azaz megszűnne a szabad mozgás Európában. Nehezedne a külföldi munkavállalás, az utazás. Drágulna mindez azzal, hogy jelentős összegeket kellene kifizetni illetékekre és egyéb, utazással kapcsolatos okmányokra.
A nyitott határokkal visszaállna a közvetlen vámhatár is. Azaz minden magyar árut úgy bírálnának el, mint az unión kívüli terméket, védővámokkal sújtanák, azaz drágulna az export. Ám ez nem elég, a hazai vállalkozásoknak is vámot kellene fizetni minden félkész termékért vagy alapanyagért, amiből exportot vagy hazai terméket állítanak elő. Ez egyben azt is jelenti, hogy számos, a boltokban kapható – akár hazai gyártású – termék ára emelkedne meg. Ugyanakkor azok a vállalkozások, amelyek itthon foglalkoztatják a munkaerőt, tönkremennének, mert a vámmal emelt alapanyagokat már nem tudnák eredményesen beépíteni termékeikbe. Így vagy abbahagynák a termelést, vagy kivonulnának az országból, munkanélkülieket hagyva maguk után. Az állam költségvetése elesne az általuk fizetett adóktól és járulékoktól.


kép: Híradó.hu

 A kereskedelem egyes szegmensei csődöt jelentenének. Ma hazánkban például a kiskereskedelmi forgalomban kapható áruk több mint fele származik az unióból. Ezek a termékek jelentős része eltűnne a boltokból. Ezzel olyan hiány keletkezne, amelyet semmilyen körülmények között nem lenne képes kiváltani a magyar termelés. Kiürülnének az üzletek.
A gazdaságban nem jelenne meg az az évi 7-900 milliárd forint, amit a magyar költségvetés hívhat le az unió kohéziós alapjaiból. Bedugulnának az egyéb eu-s célzott támogatások is.
Azaz nem csak a gazdaság kerülne a padlóra, nem csak áruhiány lépne fel, hanem összeomlana a költségvetés is, hiszen a hazai gazdaság és a polgárok nem képesek az évi 14600 milliárdos főösszegű költségvetés forrásainak előállítására.
A nemzetközi pénzintézetek kivonulnának az országból, ezzel a gazdaság hitelezése bedőlne. Az állam kezében nincs hatékony kereskedelmi bank, amely képes lenne a kis- és középvállalkozások napi likviditásigényét kielégíteni. Csak szerényen jegyezzük meg, hogy a magyarként aposztrofált OTP Bank NyRt részvényeinek többsége is külföldi szakmai befektetők kezében van.
E néhány kiragadott következmény – amely felsorolás nem teljes, csak jelzés értékű – is jól szemlélteti, mi történne az országban.

Ennek társadalmi következményei pedig katasztrofálisak lennének. Hasonlatosak az államcsődhöz. A csökkenő bevételek miatt az állam kénytelen lenne eddigi közszolgáltatásainak egy részét lefaragni (egészségügyi ellátás, oktatás, közlekedés, állami szolgáltatások stb.), így tovább növekedne a munkanélküliség az elbocsátott állami alkalmazottakkal. Csökkentenék a nyugdíjak kifizetését. Minden állami juttatást, segélyt, szociális ellátást korlátoznának vagy megszüntetnének, mert nincs rá forrás.
Az energiahordozókat sem lenne képes az eddigi mennyiségben megvásárolni az ország, így lehetne számítani üzemanyaghiányra, a gázszolgáltatás akadozására. Ez kiterjedne az egyéb energiaszolgáltatások korlátozására: távfűtés, elektromos energia stb. (Ne feledjük, a paksi erőmű csak a hazai szükséglet harmadát adja.)
A fentiek pedig azt eredményeznék, hogy a társadalom káoszba süllyed, az emberek pedig minderre kiszámíthatatlan – azaz pontosan kiszámítható, és nagyon nem kedvező – választ adnának.
Tudom, ronda egy kép.
De ha valaki ma az Unióból való kilépést emlegeti, az ezekkel a következményekkel számolhat.
Akkor most itt a kérdés: ki a hazaáruló?

KULTURÁLIS SIVATAG

Több tízezren az Opera előtt. Fogadkozás a másik oldalról, hogy leszünk majd százezren március 15-én. Néhány százan egy másik megmozduláson.

Nagyon úgy látszik, hogy igazi tömegek – százezren, vagy még ennél is többen, mint Athénban, vagy Európa más országaiban – nem vonulnak az utcára. Valahogy nincs benne gyakorlatunk, nem tűnik hatékonynak a dolog. A hatalom nem igazán veszi komolyan az ilyen utcai tiltakozásokat. Bízik abban, hogy a nagy felhorgadás majd elmúlik, lecseng, az élet meg megy tovább. Mire eljönnek az új választások, addigra mindenki elfelejti mostani sérelmeit, a jogok korlátozása belesimul a mindennapokba, már gyakorlattá válik. A politikában való részvétel, az érdekek effajta kifejezése nem nagyon része a hazai kultúrának. Persze a hatalom nem is törekszik arra, hogy a tömegek tudásának gyarapításával, érdekérvényesítő képességük tudatos növelésével megteremtse a maga ellenzékét.
Mások arról polemizálnak – például a 186 Óra hasábjain –, hogy itt a demokrácia lebontásával és az autokrácia kialakulásával egy időben szépen kialakul az „idiokrácia” is.
Hatalmas szakadék tátong a 21. század társadalmi valóságában a kívánatos és valóságos ismeretek szintjei között, szinte behozhatatlan kulturális hátrányok képződnek. A műveletlenség és az ismeretek hiánya pedig egymásra halmozódik – szinte szigetelőrétegként –, és elzárja az utat az egyéni és a közösségi boldogulás előtt.
A hatalom szempontjából ez nem hátrány, hiszen sokkal könnyebb egy alulinformált, műveletlen, ismerethiányos tömeget manipulálni a rendelkezésre álló kommunikációs eszközökkel, mint egy gondolkodó, értékekkel és ismeretekkel bíró társadalmat, amely képes felismerni a manipulációt, átlát a sanda szándékokon, torzításokon.
A mindenkori hatalomnak azonban nem csak az a feladata, hogy saját presztízsét óvja, megőrizze vezető szerepét. Arra is kell gondolnia, hogy a társadalom túléli ezt a formációt, és képesnek kell lennie arra, hogy a jövőt is hasznosan, gazdagon és eredményesen élje meg.
A napi politikai jelmondatok szintjén természetesen megjelenik a „tudás társadalma”, az egyének által elsajátítandó ismeretek fontossága. De minden marad a jelmondatok szintjén, a célok megvalósításához hiányzik minden: „pénz, paripa, fegyver”.
Nem elegendő az – ami most jelenik meg az oktatási törvényben (ennek elemezése egy egész tanulmányt érdemel) – a szándék, hogy valamiféle „értékre” neveljük a gyerekeket, az ifjúságot. A társadalom kulturális lemaradásának felszámolásához sok-sok aprómunka és rengeteg befektetett forrás, energia szükséges. Nem lehet ezt csak az iskolarendszerre bízni.
A társadalom akkor képes műveltségét gyarapítani, ha a sokszínű értékekhez hozzájut, ha azokat – anyagi helyzetéhez képest – elérhető „áron” szerezheti be.
A legutolsó – reprezentatívnak tekinthető – kulturális felmérés 2005-ben volt, amelyet a MTA Szociológiai Intézete folytatott le. A minták 2003 végéről származnak, a kutatási eredményeket a Magyar Művelődési Intézet 2005-ben tette közzé Hunyadi Zsuzsa neve alatt. Nem tisztem e sokoldalas tanulmány ismertetése, megtalálható a neten.
A probléma az, hogy az akkori eredmények sem voltak túl rózsásak. Már akkor látható volt, hogy az ország „kulturálisan” lejt nyugat-keleti irányba. Csak egy adat ebből a tanulmányból (megtalálható a hivatkozott pdf. 11. oldalán): Kulturálisan aktívnak (az intézményrendszert használó) tekinthető a megkérdezettek 40 százaléka. Ezek közül sokoldalúan használja azokat a 40 százalék 16 százaléka, egyoldalúan (csak egy-egy intézményt, lehetőséget használ) a fentiek 24 százaléka. A megkérdezettek 60 százaléka „otthon ülő”, azaz nem használja ki az intézmények által nyújtott szolgáltatásokat. E csoporton belül passzívnak, kultúrán kívülinek számít 43 százalék, és csak 17 százalék tekinti magát olvasónak.

Ez a kép az elmúlt hét év alatt folyamatosan romlott.



Győrszentiványi művelődási ház pincéje belvíz idején. (forrás:Kisalföld)

 Az elmúlt években is művelődési házak tucatjaira került lakat, mert az önkormányzatok folyamatos forrásvesztésével ellehetetlenült azok fenntartása és programokkal való „megtöltése”. Ha pedig egy településen leépülnek a kulturális intézmények, úgy az ott lakók elsivárosodása szinte törvényszerű. nem marad más „szórakozás”, mint a televízió – jobb esetben a kábelszolgáltatók által kínált csatornakiosztás, rosszabbik verzióban a néhány földi sugárzású adó.
Nem segít ezen a helyzeten az internet elterjedése sem, mert egyrészt az átlag vidéki lakosság számára még mindig a „drága” kategóriába tartozik, és ezt tekintik a leginkább nélkülözhetőnek. Vannak olyan települések is, ahol egyáltalán nincs – vagy csak nagyon korlátozott – a hozzáférés. Nem sokat javít ezen a helyzeten az @pontok rendszere sem, hiszen azok is többnyire az önkormányzatok munkaidejében elérhetők.
Ha ez a fajta kulturális leszakadás tovább folytatódik, úgy egyre nehezebb lesz arról beszélni, hogy az ország fejlődési pályára állítható. Egész egyszerűen nem lesz olyan képzett munkaerő, aki elláthatja az esetlegesen megszülető munkahelyek követelményeit.

CSEPEL ÉS AZ IMA

Az egy dolog, hogy generációm abban nőtt fel, hogy Budapest déli kerülete, a Csepel-sziget budapesti csücske, szinte azonos fogalom volt a munkásosztállyal. De hát – ahogy az már lenni szokott – változnak az idők és az emberek.

Lassan húsz éve, hogy a magyar ipar egyik legöregebb gyára – Weiss Manfréd üzeme – az enyészet útjára lépett. Ma már a hajdan egy kézben levő hatalmas vállalat csak árnyéka önmagának. Az egykor több tízezer embert foglalkoztató nagyüzem ma már csak néhány ezer embernek ad munkát. A hajdani szerszámgépgyár – ma Excel-Csepel – 150 fővel dolgozik.

Az elmúlt két évtized folyamatosan erodálta az ott lakók „munkásöntudatát” is. Hol van már a régi, a harmincas, negyvenes évek „vörös Csepelje”, amire még a hatvanas években is olyan szívesen hivatkoztak. Ennek a városrésznek és az ott lakóknak volt egy nimbusza, amit még a legfelső párt- és állami vezetés is elismert, sőt akitől – nem titkoltan – tartott is.

A nagy munkásgenerációk eltűntek az elmúlt két évtized alatt. Ez azt is eredményezte, hogy a lakosság összetétele is megváltozott. A sok ki- és betelepülő megváltoztatta a munkáskerület arányait és arculatát is.

A városrész, elvesztve kiemelt – politikai és gazdasági – jelentőségét láthatóan nem találja helyét a város struktúrájában. Bár az elmúlt évek nagyobb ipari beruházásai közül létesült itt néhány, például a szennyvíztisztító, de nem nyerte vissza korábbi tekintélyét. Önkormányzata küzd mindazokkal a problémákkal, amelyekkel a „hátrányos helyzetű” települések küzdenek. A forráshiány, a bevételek csökkenése a közszolgáltatások elégtelenségével párosul, fejlesztésre, modernizációra alig van lehetőségük.
Valamivel fel kell hát hívni magukra a figyelmet. Valamivel el kell terelni az ott élők figyelmét az egyéni és közösségi problémákról.

Az, hogy Ulrich Ágoston plébános úr – a maga eszközeivel, hiszen mi mást tegyen egy pap, mint imádkozik – egy Wass Albert megemlékezésen, amúgy politikai felhangokkal, imádkozik az Orbán kormányért — ám legyen, tegye, lelke rajta.
De hogy mindezt a városrész hivatalos honlapján a polgármester is ajánlja, az azért túlzás.
Tisztázzunk valamit:
Nem az ima ellen van kifogásom, sőt, az ellen sem, hogy Ágoston atya elkötelezetten támogatja a mostani politikai kurzust. Bár egy modern, szekuláris államban ez sem nagyon elegáns. De mostanában erről, mintha elfeledkeznénk.
A problémám az, hogy a polgármester – aki nem pap, nem egyházi személy, ám feltehetően hívő – ilyen direkt módon hívja fel a polgárok figyelmét egy alapvetően szakrális cselekedetre. Nem az ő dolga. Nem az ő dolga, hogy a híveket beinvitálja a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánia templomába.
A polgármester dolga, hogy intézze a városrész ügyeit, próbáljon meg támogatásokat szerezni a kerületnek – ha kormánypárti színekben nyert, akkor még sansza is van rá –, igyekezzen minél élhetőbbé tenni a környezetet az amúgy is eléggé frusztrált lakosság számára.

Az pedig, hogy ez az imádság kicsalogatott néhány idősebb embert az Opera elé, Orbán Viktor mellett tüntetni, az eléggé érdekesnek tűnik. A színhelyt indokolhatja a január 2-i tüntetés, amelyre – úgy gondolták – válasz lehet ez a megmozdulás. De sem tartalmában, sem nagyságában nem tükrözi azt az aktivitást, amit esetleg „elvárna” a több oldalról is sarokba szorított kormányzat, élén a miniszterelnökkel.
Ez az aktivitás körülbelül olyan, mint az elhíresült győri Rédly Elemér plébános úr kezdeményezése az Államadósság Csökkentő Alapról, amelybe egy esztendő alatt néhány tucatmillió forint került. Amibe – az akkori fogadalmak ellenére – igen kevés kormánypárti képviselő „adakozott” (az adókedvezmény ellenére is).
De tudjuk azt, hogy lassan egy abszurd hazában élünk, irracionális körülmények között, Fogjuk fel azt is annak. A néhány tucat tüntetőnek pedig kívánjunk erőt, egészséget valamint azt, hogy az elkövetkező évben maradéktalanul megkapják a nyugdíjukat.
Mert ez utóbbi még necces!

CSAPDÁBAN A MINISZTERELNÖK

Nagyinterjút adott a miniszterelnök

Az MTI munkatársával készített beszélgetést a Heti Válasz közölte. Képekkel illusztrálva, ahogyan illik, az elhangzott kérdések és válaszok szerkesztve jelentek meg. Ám, ha az olvasók közül valaki rendelkezik regisztrációval az MTI honlapjára, az elérheti eredetben.

Az idézeteket Helmeczi Zoltán tollából vesszük, aki vasárnap 14. 32-kor tette fel azokat a nemzeti hírügynökség és központi hírgyár honlapjára.

Elöljáróban: a blogger véleménye az egész interjúról az, hogy professzionális munka. Egy miniszterelnöknek minden esetben – néhány különleges esetet kivéve, és most ezzel állunk szemben – védenie kell kormánya politikáját és a maga állásfoglalását. Ezt a feladatot az beszélgetés tökéletesen teljesíti. A problémák azonban abból adódnak, hogy egy olyan védhetetlen politikát és gazdaságpolitikát kell megmagyarázni, ami az országot a tönk szélére jutatta.

De lássunk neki a felületes elemzésnek, még akkor is, ha bizonyára lesznek olyanok, akiknek nem kedves, ha valakinek a mondandóját ízeire szedik.

Mari néni és Béla bácsi bizonyára csak kapkodja majd a fejét, hogy az újságban bizony nem ez áll. Hát a médiumokban bizonyára nem ezt hallják, de érdemes a mondatok mögé nézni, mert a valóság néha a szépen és szabatosan fogalmazott szavak mögé bújik el.

„…»Részünkről semmilyen előfeltétele nincs a tárgyalásoknak…az egyetlen szempont a kormány számára Magyarország érdeke. Ugyanakkor minden javaslatot mérlegelnek, és ha úgy látják, hogy megfontolandóak a nemzetközi szervezetek érvei, készek azokat »magukévá tenni«, »mert számunkra nem presztízskérdés a korábbi álláspontunk fenntartása vagy megváltoztatása«.”

Hát valóban. A magyar kormány és annak feje nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabhasson. Feltételeket ugyanis a győztesek (az erősek) szoktak szabni. Például a kocsmában, azzal, hogy vagy fizetsz egy felet, vagy leesik egy saller.

Súlyos szereptévesztésről árulkodik már a bevezető is. A magyar kormány kér! Nem feltételeket támaszt. Az IMF és az EU hitelez, biztosítékokat, ha úgy tetszik, „védőernyőt” kínál ahhoz, hogy Európa közepén egy kis ország ne menjen csődbe a maga bornírt gazdaságpolitikája miatt. Ezt a segítséget pedig – ami várhatóan mintegy 20 milliárd euró, jelenlegi árfolyamon (315,18 HUF/EUR) 6303,6 milliárd forint, a hazai költségvetési főösszeg közel fele – különböző feltételek teljesítéséhez köti, mert abban látja annak biztosítékát, hogy ezt a magyar állam képes lesz visszafizetni.

Hogy az IMF mennyire veszi komolyan magát, és az általa felvázolt feltételeket, arról a szervezet vezetője, Christine Lagarde beszélt a CNN-nek adott interjújában.

A magyar kormánynak nincs más lehetősége, mint a feltételek elfogadása.                                                

Bár erről Orbán Viktor másként vélekedik. Szerinte ugyanis „a magyar gazdasággal kapcsolatos jogszabályok esetében eddig csak politikai véleményeket hallott, de egyetlen olyan érvvel sem találkozott, amely miatt a parlamentnek meg kellene változtatnia egy már elfogadott törvényt.”

Hát ez az, és ez a csúsztatás.

Ugyanis sem az EU, sem az IMF nem gazdasági tárgyú követeléseket és törvénymódosításokat fogalmazott meg. Minkét szervezetnek kőkemény politikai feltételei vannak hazánk vezetésével kapcsolatban. Először is – a nyilván nem gazdasági törvénynek számító – Alaptörvény megváltoztatása azzal, hogy törölnek belőle néhány passzust, például az adórendszert bebetonozó, az államadóság mértékére vonatkozó előírásokat. Hasonló követelmény az EU részéről az úgynevezett sarkalatos törvények módosítása, az alkotmánybíróságra vonatkozó, a médiára, a bíróságokra – általában a hatalommegosztás korlátozását előíró – kétharmados törvények módosítása.

Sem az EU-nak, sem az IMF-nek nem a magyar gazdasággal van a problémája, hanem a politikai és antidemokratikus környezettel. Azt próbálják megértetni a – szerintem az értetlenséget csak tettető – miniszterelnökkel, hogy a gazdaság működtetéséhez, és ezzel együtt az állam finanszírozásához a pénzzel rendelkező befektetők bizalma kell. Ha elszáll a bizalom, akkor nincs pénz. Ilyen egyszerű ez a képlet.

Persze megérthetjük a miniszterelnök szempontjait is, akinek nem igazán akaródzik beismerni, hogy a hatalom megtartása érdekében úgy bontotta le a demokratikus rendszert, hogy az már mindenkinek szemet szúrt a kontinensen és a szövetségesi körökben.

Most azzal nem is foglalkozzunk, hogy a beszélgetésben visszautalt arra, hogy bezzeg 2004-ben nem volt ekkora felháborodás a jegybanktörvény miatt.

Valóban. Azok más idők voltak, senki sem vonta kétségbe az ország és annak vezetése, demokratikus elkötelezettségét.

De ezzel a banktörvénnyel kapcsolatban kibújt a szög a zsákból. Ugyanis: „az Európai Unió alapszerződése kimondja, hogy intézményi átalakítással nem lehet személycserét végrehajtani a nemzeti bank élén, a kormány nem fog élni a jegybank és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének összevonására vonatkozó lehetőséggel mindaddig, amíg a jelenlegi jegybankelnök mandátuma le nem jár.”

Azaz, félre ne értse senki. A személycserét végre fogja hajtani, már csak azt kell kivárnia, hogy Simor András mandátuma leteljen.

Ügyes, furmányos jogi gondolkodás. Átalakítom most az intézményt – ám az EU-s előírások miatt –, a bankvezért nem állíthatom fel, így marad az új struktúra élén, de ha lejár a mandátum, úgy a saját emberem ül majd a székbe, és ugrik a függetlenség is. Okos! Azt hitte, hogy nem látnak át a szitán. Sajnálattal kell közölnöm: átláttak, és átlátnak.

Kilátszik a hátsója az államnak a gatyából. Alig van pénze arra, hogy finanszírozza a rogyadozó költségvetést, amelynek alapszámait rengette meg a felesleges politikai kuruckodás.  Ennek a következménye a folyamatos bizalomvesztés – ami látványosan 2011-es strasbourgi debütálása óta tart –, ami a befektetőkből azt váltja ki, hogy folyamatosan távolodnak az országtól, egyre drágábban hajlandók kockázatot vállalni.

Ahogy a törvénykezést folytatták az elmúlt 18 hónapban, úgy vált egyre világosabbá hogy az a fajta kormányzás és törvényhozás, amit folytatott a FIDESZ kétharmados „felhatalmazására” hivatkozva, az egy cseppet sincs az unió ínyére. A sorozatos finomabb, finom és durva figyelmeztetéseket sorra elutasították. Ahányszor arrogánsan megszólaltak kormánypárti politikusok, vagy maga a miniszterelnök, úgy zuhant a nemzeti valuta egyre nagyobb mélységekbe.

Közben Orbán Viktor a hazai propagandában folytonosan arról hazudozott, hogy minden a legnagyobb rendben, az unortodox gazdaságpolitikát követi Európa is. Miközben a valóság mást mutatott, és mutat ma is.

Az a teljesen alaptalan feltételezés, amit követelményként a magyar főtárgyalónak, mint madátumot adott, normális, gondolkodó polgárnál – ha nem közgazdász akkor is – kiveti a biztosítékot: „…»Ezért mondjuk azt, hogy mi az IMF-től egy védelmi hálót várunk. Az ország működéséhez szükséges pénzt a piacokról akarjuk megszerezni, de világos jelzést akarunk adni nekik, hogy Magyarország az elérhető források beszűkülése, az euróválság jelentős elhúzódása esetén is rendelkezik azokkal a forrásokkal, amelyek a biztonságos működéshez és a növekedéshez szükségesek.«”

Miniszterelnökünk nem hallgat a saját országának szakértőire sem. Egy olyan globális környezetben, ahol a hitelválság utózöngéi még nem ültek el teljesen, ahol a gazdasági növekedés európai szintje nem éri el az 5 százalékot, ott nem igen lehet számítani arra, hogy a hazai gazdaság belátható időn belül e mérték feletti növekedést produkál.

Márpedig ha nincs nagyarányú 6-8 százalékos növekedés, akkor nem lehet – nem szabad – 10 százalék körüli kamattal terhelt állampapírokat kibocsátani. Ugyanis a gazdaságból származó bevétele az államnak nem lesz elegendő arra, hogy a felvett kölcsönök kamatait és tőkerészleteit fizessék.

Ezt a leckét az elmúlt két esztendő alatt tanulta meg mintegy millió magyar, akik valamilyen külföldi valutában adósodtak el. Értékteremtő képességüket – munkabérüket, amire a kölcsönt felvették – eliminálta az árfolyam-különbözet, eljutatta őket a fizetésképtelenségig.

A magyar állam tehát, ha nem teljesíti a politikai követelményeket, úgy továbbra is finanszírozhatatlan marad, még ha ott áll mögötte az IMF, akkor is.

Az pedig kategórikus hazugság, hogy Magyarország rendelkezik akkora forrásokkal, hogy egy elhúzódó válság esetén is biztonságosan működjön és fejlődjön.

Az elmúlt másfél évben gyakorlatilag nem költött az állam semmilyen fejlesztésre, amely a gazdaságot érintené. Nem is költhetett, mert nem volt rá forrása. Hacsak nem találunk kis hazánk területén olyan ásványkincseket, amelyek igen ritkák és keresettek – aminek semmiféle esélye sincs –,  akkor bizony nem beszélhetünk semmiféle forrásról.

Az pedig, hogy az ország gazdaságpolitikája három pillérre épül, az a szokott szólamok egyike, mindenféle alap nélkül. Pontosabban a harmadik szegmens, a „középosztály megerősítése” (amibe most éppen a nyugdíjasokat is beszámítja) szintén a szemfényvesztő kommunikáció egyik, már jól bejáratott kelléke. Persze ez az egyik indoka az egykulcsos (arányos) adórendszernek, amihez valamilyen érthetetlen módon ragaszkodik a miniszterelnök.

Fejlődésként kiemelte a diákhitel intézményét, az Erkel Színház megnyitását, mint a kultúra fejlődését és a fiatalok rendszeres sportolási lehetőségeinek megteremtését.

Bravó, bravisszimó! De azért ne tessék az olvasót totálisan ostobának nézni. A drasztikusan lecsökkentett államilag támogatott felsőoktatási helyeket nem váltja ki a diákhitel intézménye, mindössze azt eredményezi, hogy a kezdő diplomások teherrel indulnak, mert fizetnivalójuk ugyan lesz, de állásukat senki sem garantálja. A másik kettőről pedig csak annyit: e két projekt részesedése a költségvetésből a század százalékot sem éri el. Tehát nemzetgazdasági szinten említésre sem méltó.

Arra a kérdésre adott válasza, hogy kitart-e költségvetés, nem illik egy miniszterelnökhöz! A „jó esély van rá” válasz pontosan azt fejezi ki, hogy nem a valóság a lényeg, hanem a kockázat. Mint a ruletten: vagy kijön a páros piros vagy nem jó esélye van! Kb. 30 százalék.

Nem is folytatom a részletes ismertetést.

Az egész interjú azt sugallja a kicsit is tájékozott olvasónak, hogy miniszterelnökünk nem képes teljes egészében felfogni ennek a meccsnek a tétjét. Mint a csapdába esett róka képes lerágni a saját lábát, csak hogy megmeneküljön, ne derüljön ki, hogy tévúton jár.

Még mindig mer nagyokat álmodni egy nem hiteligénylő, de hitelt nyújtó országról. Ez mind szép, mert az embernek legyenek álmai. Ám ha kormányfő, akkor ezeket tartsa meg magának, és a realitásokat figyelembe véve kormányozza az országát.

Nem támadja ezt a hajórajt senki, főleg nem a globális szereplők, akiknek nincs hazájuk, és mindenütt otthon érzik magukat. Ilyen finom, de kikódolható zsidózást nem engedhet meg magának egy közszereplő sem, hát még egy miniszterelnök.

Bekerítették a mi miniszterelnökünket. Nincs hová mennie. Be kell ismernie, hogy mindaz a politika, a centrális erőtérről, a korlátozható civil szféráról és a központi hatalomról — elutasítást nyert. Nem csak a magyar társadalom jelentős részétől idegen már, de nem szeretik szomszédaink és szövetségeseink sem.

Ezt a leckét kell megtanulni, és akkor ki lehet jutni a csapdából.

EGYÜTT — VAGY SEHOGY

Az ország helyzete napról napra romlik. A külső és a belső körülmények feszítő problémákat jelentenek a mai kormányzatnak. Láthatóan még mindig átlátható stratégia nélkül bóklásznak a lehetséges döntések között. Mindezt jól illusztrálják az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok.

Ugyanakkor kitapintható, hogy a nemzetközi szervezetek egységesen lépnek fel, egyszerre szabva politikai és gazdasági feltételeket.
A demokratikus ellenzék pedig láthatóan hezitál. Pontosabban három markáns erőközpont kezd kialakulni.

Az egyik – talán a legnagyobb tömegtámogatással bíró – csomópont a civil szervezetek összefogása, a Szolidaritás, a Milla és más csoportok. Ezeknek a jellemzője, hogy főként azokból a polgárokból rekrutálódnak, akik elutasítják ez eddigi politikai elit működését, a jelenlegi parlamenti formációkban nem látják a kibontakozás lehetőségeit. Közös e csoportokban, hogy a civil szerveződés szuverenitására építenek, nem csatlakoznak – bizonyos mértékig –, elutasítják a ma regnáló pártokat.

A másik erőközpont a ma is a parlamentben ülő demokratikus pártok támogatói. Az MSZP, az LMP és a még frakció nélküli Demokratikus Koalíció azonban más-más felfogással áll az Orbán-rendszer megdöntéséhez.
A harmadik erőközpont – bár ez rendelkezik a legkisebb társadalmi támogatással – a különböző, parlamenten kívüli, magát baloldalinak nevező törpepártok csoportja.
Azt ma már látjuk, hogy az elfogadott új választási törvény alapján igen nehéz olyan többséget előállítani, amely meggyőző – lehetőleg kétharmados – többséggel váltja le a mostani kormányt.
A demokratikus erők összefogása tehát – mondhatjuk pátoszosan – életbevágó. A civil szervezetek vezetői hajlamosak az összefogásra. Ezt nyilatkozataik és tevékenységük igazolja. A Szolidaritás által meghirdetett „ellenzéki kerekasztal” jó ötletnek tűnik. E kezdeményezés sikere nagyban attól függ, hogy a civil szférát és a pártok köré gyülekező erőket miként lehet összesimítani.
A demokratikus pártok közül az MSZP és a DK feltételek nélkül kész a kooperációra. Kinyilatkoztatta ezt mind a két párt elnöksége. Félretéve minden skrupulusukat – belátva a feladat jelentőségét – hajlandóak az együttműködésre.
Az LMP-ről mindez nem mondható el ilyen egyértelműen. A párt különböző – egyenrangú – vezetői különbözőképpen nyilatkoznak. Fellelhető gondolkodásukban az eddig hangoztatott – szinte zsigeri – elutasítás, főleg Gyurcsány Ferenccel és a szocialistákkal kapcsolatban. Az LMP szereplése jelenleg azt üzeni az átlagembernek, hogy magukat tartják a demokratikus értékek felkent lovagjának. Mindezt teszik egy viszonylag kis támogatottság mellett. Álságos hozzáállásukat a második kerületi időközi választáson tanúsított magatartásuk is szemlélteti. Még akkor sem voltak képesek egy jelképes összefogásra (közös jelölt indítására), amikor ennek valós politikai tétje nem is volt.

Az LMP furcsa politizálását az is jellemzi, hogy kikelt az Európai Zöldpárt külpolitikai szóvivője (ez a párt alelnöki pozícióját jelenti) Ulrike Lunacek javaslata ellen, amely különböző uniós szankciók bevezetésével próbálja rávenni a kormányt, hogy térjen vissza a demokratikus keretek közé.
Az LMP sérelmezte ezt az eljárást, holott maga is tagpártja az Európai Zöldek Pártjának (Eurogreens). A párt láthatóan nem képes helyén kezelni a problémát. Nem belátni, hogy a demokrácia helyreállítása Magyarországon elődleges politikai feladat, mert ez vezethet ahhoz, hogy mind gazdaságilag, mind politikailag megszűnjön az ország elszigeteltsége.

Nincs más út, csak az összefogás
Itt az ideje, hogy a demokratikusan gondolkodó polgárok rávegyék saját közösségeiket arra, hogy feltétlenül működjenek együtt a közös cél érdekében. Csak ebben az esetben várható el, hogy az a bizonyos 56 százaléknyi „hallgató többség”, amely ma nem talál magának támogatható politikai erőt, megmozduljon, kinyilvánítsa választói akaratát.
Az ország érdeke, hogy a demokratikus baloldal feladja – évtizedek óta beidegződött – megosztottságát, és végre egy azonos cél érdekében képes legyen együttműködni mindenkivel, aki az Orbán-rendszer leváltásában érdekelt.
Nagy feladat, tanulságos lecke. De ezt a leckét meg kell tanulni, és fel is kell mondani a vizsgán. Legkésőbb 2014-ben.

TÉVEDÉSEK – EGY CSEPPET SEM VÍG – JÁTÉKA

Azt írja a HVG online egy cikkében, hogy a kormányzó koalíció egy prominense jelentette ki: „…1200 milliárd forintos érdeksérelmet okoztunk, ez nyilván nem marad válasz nélkül, ezt tudtuk”, mások pedig azzal toldották meg a frakció részéről: „a baloldali véleményformálók számára sosem lesz megemészthető, hogy egy stabil, kétharmados jobboldali többség van Magyarországon, és ez is marad 2014-ig, így ezzel együtt kell élnünk”. Megjegyzik az interjúalanyok azt is, hogy „…sem az IMF-nek, sem az EU-nak nem lehet érdeke a politikai instabilitás, márpedig a stabilitást jelenleg egyedül a Fidesz képes biztosítani”.

Ha abból a pozitív felfogásból közelítjük a fentieket, hogy mindaz a politika és eredmény, amely e politika következményeként létrejött szolgálja az ország hosszú távú érdekeit, akkor is kissé necces a dolog.
Ugyanis a rapid intézkedések láthatóan nem nagyon érik el a közép- és távolabbi célok megalapozásának célját. Ugyanis – láthatóan – nem növekednek azok az alapok, amelyeket a későbbiekben fejlesztésre és fejlődésre lehet fordítani.
A miniszterelnök tegnap azt hangsúlyozta, hogy az IMF-el való megállapodás azért kell, hogy megteremtsék azokat a fundamentumokat, amelyek segítségével majd szárnyalni fog a magyar gazdaság.

Szép szavak, csak egyetlen hibájuk van.

Valahogy az istennek sem passzolnak a valósággal. Mint ahogyan az sem, hogy voltaképpen nincs is szükségünk ezekre az euro milliárdokra, mert az ország finanszírozható a szabad piacokról.
Mari néni és Józsi bácsi persze mindezt elhiszi – egyrészt azért mert nem ért hozzá, másrészt meg abban szocializálódott, hogy a felsőbbség mindig tudja, hogy mit csinál –, csak a mindennapjaiban szembesül azzal, hogy valami nem stimmel, hiszen egyre többe kerül minden, egyre furmányosabb adókat kell fizetnie, és ha elveszti munkáját, hiába talpal állás után.
A propagandában a FIDESZ mindig is jó volt. Képesek voltak eladni a semmit eredményként, képesek voltak a legbornírtabb intézkedéseket lenyomni a társadalom többségének torkán pusztán azzal, hogy azt olyan kommunikációba csomagolták, amelyek eltakarták a lényeget.
Most is ezt a gyakorlatot követik. Mostanára azonban a társadalom többsége kezd magához térni e propaganda hipnózisából.

A puszta tények egy más világot mutatnak.

Igaz, hogy a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy az országot a piacról finanszírozza. Meg is tették. Néhány kötvénykibocsátásuk sikeres volt, de milyen áron? Hatalmas CDS felárakkal – 2012. január 03-án névérték alatt, 99,86 százalékos eladási áron, 6,25% + 2,65% felár = 8,5 százalék kamattal – adósították el az országot, adott esetben, 10 évre. Ez a fajta kölcsön már önmagában is a fejlődés gátja, hiszen a kamatokat és a törlesztőrészleteket a magyar társadalomnak (a gazdaságnak) kell kitermelnie. Ha huzamosabb ideig magas kamatokat kell fizetnie, így a megtermelt javakból nem jut a fejlesztésekre, az új beruházások ösztönzésére, a közjavak bővítésére.
Mindez a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az elkövetkező 5-10 évben nem lesz a kormányoknak forrásuk az egészségügy, az oktatás, a közszolgáltatások (tömegközlekedés, vasúti hálózat, stb.) fejlesztésére, bővítésére.
A felelőtlen gazdaságpolitika súlyos következményekkel járt. Hiába volt a MANYUP eistandolása, a fennálló adósság ugyan csökkent, de mindezt eliminálta az árfolyamok változása. Ma újra ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

A közember pedig egyre inkább megvonja a bizalmát a kormánytól. És itt nem csak arra gondolok, hogy a különböző civil kezdeményezések gombamód szaporodnak, és egyre több tiltakozót visznek az utcára, hangosan kifejezni egyet nem értésüket. Az emberek egyre nagyobb része – válós félelmektől hajtva – menekíti vagyonkáját a határainkon kívül. És ennek már üzenet értéke van!
Nem bíznak sem a kormányban, sem annak ígéreteiben, és abban sem, hogy a számukra belátható jövőben, ebben az országban érezhető javulás lesz.
Ha pedig a polgárok – állampolgárok – egy jelentős része úgy érzi, hogy sem vagyona, sem saját maga nincs – a szó egzisztenciális értelmében – biztonságban, az két, a társadalomra erodáló, cselekvést vált ki. Az egyik, hogy még a kisösszegű (egy-két milliós) megtakarítások is elhagyják az országot, ezzel tetemesen csökkentve a hazai bankok likviditását és hitelezőképességét. Ez közvetlenül hat vissza a hazai vállalkozásokra és gazdasági életre. A másik pedig az, hogy a lakosság mobilabb rétegei – elsősorban a jól képzett 20-35 éves korosztály – tömegesen keresi boldogulását külföldön. Ez azzal jár, hogy csökken az adó- és járulékfizetők száma, ami az állami – a közszolgáltatásokat fenntartó – bevételek csökkenéséhez vezet. Tehát tulajdonképpen mindenki rosszul jár.

Mert azt ne gondoljuk, hogy azok, akik határainkon kívül találják meg számításukat, azok felhőtlenül boldogok. Idegen környezetben, idegen szokások, nyelv szorításában – jóval nagyobb egyéni stresszben – kell megfelelniük a követelményeknek, elszakítva a családtól, a gyökerektől. Bármennyire is multikulturális öreg kontinensünk, azért a szülőföld, a saját kultúra hiánya mindig ott kísért a háttérben, még akkor is, ha egyébként anyagi és egzisztenciális problémákkal nem kell számolniuk a kitelepülőknek.
Ha a kormány ezeket a változásokat nem érzékeli, sőt nem megfelelő politikai és gazdasági válaszokat talál rájuk, úgy egyszer és mindenkorra elveszti támogatását, alkalmatlanná válik az ország vezetésére.
Most itt tartunk. Szinte bohózatba illő kapkodást látunk a legfelső szinteken, és valami félelmetes bizonytalanságot, cél nélküliséget.

Mert azt azért ne tekintsük célnak, hogy a hatalmat meg kell tartani!

HÁNY POFON KELL MÉG?

Olvasva a mai nemzetközi sajtóban megjelent, kis hazánkkal foglalkozó írásokat, az jut eszembe, amikor gyermekem togyogós korban volt. Az éppen nyiladozó – mindent megismerni akaró – gyermeki értelem az ismeretlen kipróbálásra késztette a srácot. Hiába volt minden szülői figyelmeztetés, hiába volt minden óvó szó, ami felkeltette érdeklődését, azt nem hagyta el, a próbálkozásait rendületlenül folytatta. Így volt ez mindennel, többek között az olajkályhával is. Az egyszerre két szobát fűtő Mekalor – idősebb olvasóim bizonyára emlékeznek e szerkezetre – külső zománcos borítás bizony forró volt, nem állta az ember keze.

Sertepertélt a kályha körül a gyerek, minden áron meg akarta fogni. Már csak ezért is, hogy ellenőrizze: a szülői figyelmeztetés valós-e? Hiába volt a sokszori: „vigyázz forró!” intés. Térült-fordult, és két kis tenyerét bizony hozzányomta a kályha oldalához. El is kapta azon nyomban, és iszkiri a szobájába. Nem volt hangos sírás-rívás, csak halk hüppögés. Anyja persze rohant utána, csillapítani a kis ujjak végén keletkezett fájdalmat, hűteni az érzékeny bőrt. A gyerek néhány csekély vízhólyaggal megúszta az affért. Ám a továbbiakban úgy kerülte az olajkályhát, mint ördög a tömjénfüstöt. Más hozadéka is volt a dolognak: többé nem „ellenőrizte”, ha valamitől tiltották, vagy óvták.

Nem is értem a mai kormányt.

Számtalan figyelmeztetést kaptak, kapnak úton útfélen. Mégis úgy viselkednek, mint a gyerek. Szeretnék ellenőrizni, hogy amit ígérnek, az megvalósul-e?
Novemberi blogomban – a fene egye meg, már megint az a jóslás! – leírtam, mi várható, ha a kormány nem teszi meg azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, ami az ország stabilitását szolgálja. Hát most bejött.
A mai gazdaságpolitikai hírek szerint a magyar állampapírok CDS felára az egekben. Ez persze magával rántja az euró/forint árfolyamot is, amely soha nem látott mélypontot ért el. Ha mindez nem lenne elég, a világ vezető lapjai is komoly kritikákat fogalmaznak meg a magyar politikai vezetéssel szemben — érdekes módon annak továbbélése érdekében.
A hazai kormányzati reagálásokról nincs sok információnk.
Az viszont nyilvánosságra került, hogy az Európai Unió január 11-i Biztosi Ülése elé négy vaskos magyar dosszié is kerül. Egyikben sem az ország dicséretéről szóló passzusok vannak.
Hiába a hazai propaganda, hogy minden törvényünk EU-konform, ezt – úgy látszik – másként értékelik szövetségeseink.

Elmegyünk a falig. Csakhogy ezt a falat már nem nagyon lehet áttörni. Ha mégis megpróbálja a kormány, úgy annak a következménye súlyosabb lesz az országra nézve, mint az athéni válság a görögökre. Amíg ugyanis ez utóbbiakat az egész unió segíti abban, hogy elkerüljék az államcsődöt, addig ezt Magyarországgal nem biztos, hogy megteszik. Nem azért, mert kis hazánk kevéssé fontos az uniónak, mint Görögország. Teszik ezt azért, mert úgy látják: a magyar politikai vezetés szikrányi együttműködést sem mutat kardinális – a szövetség egészét érintő, az alapértékeket megtestesítő – kérdésekben. Sőt, kikéri magának, hogy egyáltalán „beleszóljanak” a hazai törvényhozásba. Motiválhatja az uniós döntést az is, hogy hazánk nem tagja az euro-övezetnek, továbbá mind gazdasági potenciálja, mind piaci jelenléte nem számottevő.
Pedig a hazai törvényalkotásba senki sem szól bele, mindössze arra hívják fel a figyelmet, hogy Magyarország, mint az Európai Unió egyik teljes jogú tagállama kötelezettséget vállalt arra, hogy saját törvényalkotását összhangba hozza az uniós törvényekkel, és nem iktat be olyan jogszabályokat, amelyek ellentétesek a közösség jogelveivel és -szabályaival.
A magyar kormány láthatóan erre nincs tekintettel. Így az unió úgy gondolkodik: ha nem tudom megmagyarázni ennek a büdös kölöknek, hogy mit ne csináljon, hagyom, hogy megégesse magát, hátha ettől jobb belátásra jut.
Most itt tartunk. Ennek a következményei pedig beláthatatlanok. Ma már 320 körül áll az árfolyam – nem kizárt az elkövetkező hónapokban az ennél 50-70 forinttal rosszabb kurzus sem –, a tőzsdén beszakadtak a kötvényárfolyamok, zuhan a hazai értéktőzsde is, ami azt jelenti, nincs jelen komolyabb befektetői szándék, nem jön működő tőke az országba.
Márpedig ha a források elapadnak, akkor nincs miből fejleszteni, leáll a hazai gazdaság, mert még az exporthoz szükséges alap- és nyersanyagokat sem képes beszerezni. A hazai gazdaság pedig nem képes kitermelni – a hazai fogyasztásra támaszkodva – azt a különbözetet, amit a tőke elvándorlása okoz.

Szabadságharcosan és emelt fejjel menetelünk a csődbe.
Az igazi probléma az, hogy ha ez valóban bekövetkezik, akkor nagyon nagy bajok lesznek. A közszféra szinte teljes egészében leáll – nincs fedezet a bérekre, a közszolgáltatások fenntartására – nem fizetik ki a járandóságokat (nyugdíjak, egyéb ellátások). A még termelő vállalkozások csőd közelbe kerülnek, hiszen ha nincs vásárlóerő, akkor tönkremennek. A frankban és euróban eladósodott polgárok szerencsétlenségéről már ne is beszéljünk, mert ebben a folyamatban ők jelentik a „nyitótételt”. Az omlási spirál beindul, és nem megjósolható, hogy hol lesz a vége.
(Lásd Argentína, amely több mint tíz éve csődölt be, de a gazdaság még ma sem tért magához teljes egészében. Milliók veszítették el teljes vagyonukat, megtakarításaikat.)
Soha nem eredményes az a pedagógia, ha a gyereket pofonokkal próbáljuk meggyőzni saját igazunkról. De a társadalom védelme érdekében adhatna már valaki egy jó nagy tockost a miniszterelnöknek és kuszaszemű jobb kezének!