Három napja az ellenzéki oldal felbolydult, mint a méhkas. Politikai elemzők latolgatják, hogy akkor most ki mit léphet, ki, kinek a javára lépjen vissza. Valahogy megint a lényeg marad el, a stratégia a teendőkről.
Ha egy hadvezér harcba száll, (a háború nem más, mint a politika folytatása, más, erőszakos eszközökkel) a megvívandó csatát szorgos tervező munkával (ami néha hónapokig is tarthat) megtervezi. Először is tisztázza a célokat. Mi az, amit rögtön el akar érni, a siker után hogyan, milyen irányban fejleszti tovább a hadműveletet (távolabbi célok). Mindehhez pedig akkurátus pontossággal számba veszi, hogy milyen erők állnak rendelkezésére a katonáktól a munícióig. Erről számvetést készít, beszámítva a várható veszteségeket, az elvesző anyagiakat és (sajnos) a katonákat.
De nem csak a saját erőket elemzi, hanem az ellenfélét is. Hogyan ásta be magát, mekkora ellenállásra számíthat, mik a valószínű reakciói, milyen tartalékokkal rendelkezhet (felderítés).
Amikor mindezeket elvégzi, eldöntheti, hogy képes-e megvívni a csatát vagy kénytelen azt elhalasztani, amíg nagyobb erővel nem rendelkezik.
A mai ellenzékben nem látszik e stratégia. Pedig kellene. Mert az ellenfél erős, betonozott erődítményekkel (Alaptörvény, választási- és kétharmados törvények garmadája, államigazgatásba több évre kinevezett vazallusok stb.) és lekötelezett szerviensekkel (megtévesztett választók) készül az ütközetre. Anyagi forrásai szinte korlátlanok, és azokat bármely módszerrel képes növelni.
Egy ilyen ellenféllel szemben nem alkalmazható a frontális letámadás, mert az csak részeredményeket hozhat. Mégis: miként lehetne az óhajtott siker elérni korlátozott eszközökkel, szedett-vedett csapatokkal?
A válasz nem egyszerű, de a lecke megoldható, ha a hadvezér kellő stratégiát tervez és alkalmaz.
Először is a közelebbi célt kell meghatároznia. Ez nem más, mint az ellenfél kivetése a jelenlegi állásaiból. A másodlagos cél a siker konszolidálása, a csapatok rendezése és a távolabbi célok meghatározása.
Mindez hogyan szól a politika nyelvén?
Létrehozni egy olyan koalíciót (összefogást), amely lehetővé teszi, hogy az ellenfél által diktált, antidemokratikus választási körülmények között is sikerrel kecsegtet. Ebben a koalícióban nincs szerepe a dominanciának, annak, hogy ki mekkora tömeget mozgósított, hiszen egyetlen (a legkisebb) hiánya is kudarchoz vezet.
Amennyiben a koalíciót képesek megalakítani, és szerencsés esetben a mozgósítás is sikerül, elérik az első eredményt. Megszerezhetik a választási győzelmet. E pillanattól fordulnak igazán komolyra a dolgok és itt érvényesülhet a valódi stratégia: le kell bontani a rendelkezésre álló erővel a bebetonozott akadályokat: Átalakítani a jogi rendszert, visszaállítani a fékek és egyensúlyok rendszerét – közben figyelni arra, hogy a gazdaság se satnyuljon tovább. Kialakítani az új jogi környezetet. Ezzel megvalósította a második célt.
A második cél megvalósítása után pedig be is fejezte a hadjáratot. Ettől fogva pacifikációs feladatai vannak. Új választásokkal kialakítani egy valóban demokratikus, többpárti parlamentet, ahol a legyőzött ellenfélnek is helye van!
Minden más csak ezután jöhet! Majd csak ekkor lehet hozzákezdeni egy eredményes gazdaságpolitikához, a társadalom alapvető gondjainak kezeléséhez, esetleges felszámolásához.
Hogy mindez legalább három évet vesz igénybe, és ez alatt tulajdonképpen nem javul az átlagpolgár helyzete? Igen! Erre lehet számítani. De mindez megéri, mert legalább nem romlik tovább, és az ország visszaszerzi elvesztegetett presztízsét.
A választópolgároknak pedig tudniuk kell: Ha most nem követik a stratégiát, akkor évtizedekre válnak egy autoriter hatalom foglyaivá, minden kilábalási lehetőség nélkül. Az ország egyre messzebb kerül a modernizációtól, attól az Európától, amely képes lenne (és akarja is) megmenteni a közös értékek alapján.
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. augusztus 26., hétfő
2013. augusztus 25., vasárnap
AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK
A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. augusztus 18., vasárnap
BALOLDAL AVAGY A VULGÁRMARXIZMUS
Nagyra becsült baloldali barátaim és ismerőseim megest elvetették a sulykot. A Gödi Fészek programja megpróbálta elemezni a baloldaliság értékeit. Mindennek a zanzája azonban kontraproduktív volt. A sajtó egyetlen dolgot emelt ki (mivel csak egyetlen napon volt ott), az úgynevezett alapjövedelmet (mint a baloldali gondolat egyetlen olyan szegmensét, amiben a résztvevők megegyeztek).
Nem szándékom kritizálni egyetlen előadót, felszólalót sem. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a téma (a baloldaliság és annak társadalmi megvalósulása, a tőke meghaladása) sokkal összetettebb annál, mint ami manapság a fejekben megfordul.
Marx és filozófiája a XIX. század elején született, amikor a termelés, a tőke és a társadalmak gyökeresen más állapotban voltak. A Tőkében megfogalmazott törvényszerűségek – valljuk be őszintén – a legtöbb közember számára érthetetlen elvont módon fogalmazódtak meg. Ezt természetesen igyekeztek már anno lefordítani valamiféle közérthető változatra. A kísérlet sikerült is, megszületett az a vulgáris, egyszerű formája ennek a filozófiának, amely mintegy másfél évszázadon át meghatározta a baloldali (főleg bolsevik) mozgalmak gondolkodását.
A baj csak az, hogy ennek a vulgármarxizmusnak egyre kevesebb köze volt (lett) az igazi marxi gondolatokhoz, és ahogyan az idő haladt előre, egyre kevesebb köze lett a valósághoz.
A tőke változása
Marx szerint a tőke tulajdonképpen egyenlő a kizsákmányolással. A tőke (termelőeszközök) tulajdonosa ugyanis elsajátítja annak a többletnek a nagy részét, amely a munkából (a munkások munkaerejéből és termelési tapasztalatából) származik. Ez elméletileg a XIX. század elején közepén valóban így volt, de mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Először is megváltozott a tőke tulajdonosi szerkezete. Míg a kapitalizmus kezdeteiben és még Marx idején is a tőke (termelőeszközök és pénz) jól meghatározható személyek kezében volt. Egyének, családok, kisebb-nagyobb klánok tulajdonolták azokat.
A XX. század végére azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A tőke ma már nem személyekhez köthető. A tőke társadalmasodott. A termelő tőke (nyílt, a tőzsdén szereplő részvénytársaságok) és a banktőke már nem döntően egyes személyek tulajdonában áll, hanem kisebb-nagyobb befektetőcsoportok, nyugdíj és egészségpénztárak diszponálnak felettük.
Ez utóbbiak pedig az egyszerű emberek megtakarításait, jövedelmük egy részét forgatják. Mint ahogy a bankok sem a tulajdonosok pénzét használják, hanem a betéteseik megtakarításait forgatják meg a tőkepiacon és a gazdaság termelő szférájában (hiteleznek).
A tőke pedig az elmúlt három évtized alatt oly mértékben globalizálódott, amelyről Marx annak idején nem is álmodhatott. Az európai gyakorlatban azt láthatjuk, hogy a termelő tőke jelentős rész kivonult az adott állam „fennhatósága” alól, és a világ más tájain telepedett meg (ahol olcsóbb a munkaerő és közelebb vannak a nyersanyag források). Így az európai – de más fejlett iparral rendelkező – országok ott maradtak a maguk szociális rendszereivel, gyakorlatilag forrás nélkül.
A mai szociális válság egyik szegmense pontosan ez a változás.
Persze a gyakorlatot és a valóságot a filozófia nem igazán követte. Bár az elmúlt két évtizedben komoly filozófiai viták zajlottak – elsősorban a nyugat-európai marxista körökben –, és ennek egyik lenyomata Mészáros István (egykori Lukács György tanítvány, a brightoni University of Sussex professzor emeritusa, az MTA külső tagja) napjaink egyik legelismertebb marxista filozófusa munkája a „Tőkén túl” négy kötete.
„A tőke világa valójában nagyon különbözik ma attól, amilyen az időtt volt, amikor a modern szocialista mozgalom útjára indult a tizenkilencedik század első felében. A fejlődés közbeeső évtizedeinek komoly vizsgálata nélkül – figyelemmel a szocialista alternatíva stratégiai elméleti rendszerére éppúgy, mint gyökeresen megváltozott szervezeti követelményeire – nem újulhat meg a szocialista projektum. Ezzel a kihívással minden szocialistának szembe kell néznie a belátható jövőben.” (M.I. Tőkén túl I kötet 19. old.)
A termelőeszközök fejlődése
A harmadik (vagy már negyedik, ötödik) technológiai forradalom, amelyet az elmúlt fél évszázadban éltünk meg, tovább fokozta mindazt a társadalmi válságot, amelyet a tőke globális mozgása beindított. 1970-től, de főként a ’80-as évtized elejétől az informatika robbanásszerű fejlődése olyan termelőeszközöket eredményezett az anyagi javak előállítása terén, amely a korábban foglalkoztatott munkaerőhöz képest töredékére csökkentette az élő munkaerő szükségletet egyes iparágakban és a mezőgazdaságban.
Ez a technológiai forradalom tovább növelte a társadalmi feszültségeket, hiszen a foglalkoztatottság tovább csökkent a fejlett országokban. Az első időben az így munkanélkülivé vált tömegek egy részét ugyan felszívta a tercier szektornak nevezett szolgáltatói szféra, azonban ennek is megvoltak (vannak) a maga korlátai. Aki csak egy kicsit is hajlandó kutakodni például a magyar foglalkoztatottsági statisztikákban, igen megdöbbentő tényekkel szembesülhet. (Egy jellemző példa: a magyar bankszektor a ’90-es évek elején, közepén – ekkor jelent meg hazánkban az ipari méretű komputerizáció – alkalmazottainak csaknem negyven százalékát bocsátotta el, mert a számítógépek gyorsabban és pontosabban végezték a számlákkal kapcsolatos munkát, mint a „számlamanók”.)
A fent már említett feszültségre pedig sem a politikusok, sem a teoretikusok részéről nem született jó megoldás.
Társadalmi gondok
Nem csak a fejlett társadalmak szembesültek azzal, hogy az úgynevezett „jóléti társadalmaknak” vége, mert az adott államnak nincs annyi bevétele, amiből finanszírozhatná az addigi juttatásokat, hanem az úgynevezett „nyertes államok” (elsősorban kelet-Ázsia feltörekvői: Kína, Dél-Korea, Malajzia, India) sem örülhetnek feltétlenül annak, hogy a termelés jelentős részét végzik. A társadalom részéről ugyan még nincsenek azok az évtizedes elvárások, amelyekkel az európai országokban szembe kell néznie a politikának, ám az egyre tömegesebbé váló globális kommunikáció (erre mondja Vitányi Iván, hogy „entertainment és info-culto-compu-tainment”), amely a különböző kultúrák között mintákat közvetít ezekben az országokban is, olyan „fogyasztást” gerjeszt, amelyet nem képesek teljesíteni.
A probléma – amiről TGM szellemesen megjegyezte, hogy nem csak a felszínét kell kapargatni – így láthatóan meg sem oldható egy adott társadalom keretei között.
Heller Ágnes nemrégen adott interjújában kifejtette, hogy maga a filozófia is részfilozófiákra esett szét, így képtelen egységes emberi értékek mentén válaszokat megfogalmazni. Mindebből pedig az következik, hogy a ma használatos politikai ideológiák még „jelzős szerkezetekkel” sem képesek leírni a globális valóságot, nemhogy arra lennének jók, hogy valamiféle kiutat mutassanak. A „nagy narratíváknak” vége. Kiüresedtek a nagy filozófiai irányzatok – benne a klasszikus marxizmus is –, ideje a paradigmaváltásnak.
Filozófusok feladata
Nagyon sokan támadták Mészáros Istvánt is. Pedig nem tett mást, mint következetesen marxista módszerekkel cáfolta a vulgármarxizmus eddig bevett formuláit. Hogy Ő miként képzeli az átmenet valóságát – természetesen sok idő és energia ráfordítása árán – álljon itt az idézet:
„…Világos azonban, hogy a szocialista átalakulás folyamata – pontosan azért, mert át kell fognia tőke, a munka és az állam közötti kölcsönös kapcsolatok minden oldalát – csakis az átmenetet jelentő átépítés olyan formájaként fogható föl, amelyik az öröklött és fokozódó ütemben változó anyagi közvetítések áttételére alapozódik. Mint Goethe atyjának esetében (még ha igen eltérő okból is), itt sincs lehetőség lebontani a meglevő építményt, és egy teljesen újat húzni föl a helyére, egészen új alapokon. Az életnek mennie kell tovább az aládúcolt házban az átépítés egész folyamán, miközben a ház emeleteit „alulról kezdve egyiket a másik után kicserélik, az újat mintegy beleillesztve,; így aztán úgyszólván semmi sem marad meg a régiből”. Sőt a föladat még ennél is nehezebb. Még az épület korhadozó támgerendáit is ki kell cserélni, s közben az emberiséget ki kell menteni a tőkerendszer veszélyessé vált vázszerkezetéből.” (Mészáros István: Tőkén túl II kötet 322. oldal – L’ Harmattan, Budapest, 2009.)
Ceterum censeo OV esse delendum
Nem szándékom kritizálni egyetlen előadót, felszólalót sem. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a téma (a baloldaliság és annak társadalmi megvalósulása, a tőke meghaladása) sokkal összetettebb annál, mint ami manapság a fejekben megfordul.
Marx és filozófiája a XIX. század elején született, amikor a termelés, a tőke és a társadalmak gyökeresen más állapotban voltak. A Tőkében megfogalmazott törvényszerűségek – valljuk be őszintén – a legtöbb közember számára érthetetlen elvont módon fogalmazódtak meg. Ezt természetesen igyekeztek már anno lefordítani valamiféle közérthető változatra. A kísérlet sikerült is, megszületett az a vulgáris, egyszerű formája ennek a filozófiának, amely mintegy másfél évszázadon át meghatározta a baloldali (főleg bolsevik) mozgalmak gondolkodását.
A baj csak az, hogy ennek a vulgármarxizmusnak egyre kevesebb köze volt (lett) az igazi marxi gondolatokhoz, és ahogyan az idő haladt előre, egyre kevesebb köze lett a valósághoz.
A tőke változása
Marx szerint a tőke tulajdonképpen egyenlő a kizsákmányolással. A tőke (termelőeszközök) tulajdonosa ugyanis elsajátítja annak a többletnek a nagy részét, amely a munkából (a munkások munkaerejéből és termelési tapasztalatából) származik. Ez elméletileg a XIX. század elején közepén valóban így volt, de mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Először is megváltozott a tőke tulajdonosi szerkezete. Míg a kapitalizmus kezdeteiben és még Marx idején is a tőke (termelőeszközök és pénz) jól meghatározható személyek kezében volt. Egyének, családok, kisebb-nagyobb klánok tulajdonolták azokat.
A XX. század végére azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A tőke ma már nem személyekhez köthető. A tőke társadalmasodott. A termelő tőke (nyílt, a tőzsdén szereplő részvénytársaságok) és a banktőke már nem döntően egyes személyek tulajdonában áll, hanem kisebb-nagyobb befektetőcsoportok, nyugdíj és egészségpénztárak diszponálnak felettük.
Ez utóbbiak pedig az egyszerű emberek megtakarításait, jövedelmük egy részét forgatják. Mint ahogy a bankok sem a tulajdonosok pénzét használják, hanem a betéteseik megtakarításait forgatják meg a tőkepiacon és a gazdaság termelő szférájában (hiteleznek).
A tőke pedig az elmúlt három évtized alatt oly mértékben globalizálódott, amelyről Marx annak idején nem is álmodhatott. Az európai gyakorlatban azt láthatjuk, hogy a termelő tőke jelentős rész kivonult az adott állam „fennhatósága” alól, és a világ más tájain telepedett meg (ahol olcsóbb a munkaerő és közelebb vannak a nyersanyag források). Így az európai – de más fejlett iparral rendelkező – országok ott maradtak a maguk szociális rendszereivel, gyakorlatilag forrás nélkül.
A mai szociális válság egyik szegmense pontosan ez a változás.
Persze a gyakorlatot és a valóságot a filozófia nem igazán követte. Bár az elmúlt két évtizedben komoly filozófiai viták zajlottak – elsősorban a nyugat-európai marxista körökben –, és ennek egyik lenyomata Mészáros István (egykori Lukács György tanítvány, a brightoni University of Sussex professzor emeritusa, az MTA külső tagja) napjaink egyik legelismertebb marxista filozófusa munkája a „Tőkén túl” négy kötete.
„A tőke világa valójában nagyon különbözik ma attól, amilyen az időtt volt, amikor a modern szocialista mozgalom útjára indult a tizenkilencedik század első felében. A fejlődés közbeeső évtizedeinek komoly vizsgálata nélkül – figyelemmel a szocialista alternatíva stratégiai elméleti rendszerére éppúgy, mint gyökeresen megváltozott szervezeti követelményeire – nem újulhat meg a szocialista projektum. Ezzel a kihívással minden szocialistának szembe kell néznie a belátható jövőben.” (M.I. Tőkén túl I kötet 19. old.)
A termelőeszközök fejlődése
A harmadik (vagy már negyedik, ötödik) technológiai forradalom, amelyet az elmúlt fél évszázadban éltünk meg, tovább fokozta mindazt a társadalmi válságot, amelyet a tőke globális mozgása beindított. 1970-től, de főként a ’80-as évtized elejétől az informatika robbanásszerű fejlődése olyan termelőeszközöket eredményezett az anyagi javak előállítása terén, amely a korábban foglalkoztatott munkaerőhöz képest töredékére csökkentette az élő munkaerő szükségletet egyes iparágakban és a mezőgazdaságban.
Ez a technológiai forradalom tovább növelte a társadalmi feszültségeket, hiszen a foglalkoztatottság tovább csökkent a fejlett országokban. Az első időben az így munkanélkülivé vált tömegek egy részét ugyan felszívta a tercier szektornak nevezett szolgáltatói szféra, azonban ennek is megvoltak (vannak) a maga korlátai. Aki csak egy kicsit is hajlandó kutakodni például a magyar foglalkoztatottsági statisztikákban, igen megdöbbentő tényekkel szembesülhet. (Egy jellemző példa: a magyar bankszektor a ’90-es évek elején, közepén – ekkor jelent meg hazánkban az ipari méretű komputerizáció – alkalmazottainak csaknem negyven százalékát bocsátotta el, mert a számítógépek gyorsabban és pontosabban végezték a számlákkal kapcsolatos munkát, mint a „számlamanók”.)
A fent már említett feszültségre pedig sem a politikusok, sem a teoretikusok részéről nem született jó megoldás.
Társadalmi gondok
Nem csak a fejlett társadalmak szembesültek azzal, hogy az úgynevezett „jóléti társadalmaknak” vége, mert az adott államnak nincs annyi bevétele, amiből finanszírozhatná az addigi juttatásokat, hanem az úgynevezett „nyertes államok” (elsősorban kelet-Ázsia feltörekvői: Kína, Dél-Korea, Malajzia, India) sem örülhetnek feltétlenül annak, hogy a termelés jelentős részét végzik. A társadalom részéről ugyan még nincsenek azok az évtizedes elvárások, amelyekkel az európai országokban szembe kell néznie a politikának, ám az egyre tömegesebbé váló globális kommunikáció (erre mondja Vitányi Iván, hogy „entertainment és info-culto-compu-tainment”), amely a különböző kultúrák között mintákat közvetít ezekben az országokban is, olyan „fogyasztást” gerjeszt, amelyet nem képesek teljesíteni.
A probléma – amiről TGM szellemesen megjegyezte, hogy nem csak a felszínét kell kapargatni – így láthatóan meg sem oldható egy adott társadalom keretei között.
Heller Ágnes nemrégen adott interjújában kifejtette, hogy maga a filozófia is részfilozófiákra esett szét, így képtelen egységes emberi értékek mentén válaszokat megfogalmazni. Mindebből pedig az következik, hogy a ma használatos politikai ideológiák még „jelzős szerkezetekkel” sem képesek leírni a globális valóságot, nemhogy arra lennének jók, hogy valamiféle kiutat mutassanak. A „nagy narratíváknak” vége. Kiüresedtek a nagy filozófiai irányzatok – benne a klasszikus marxizmus is –, ideje a paradigmaváltásnak.
Filozófusok feladata
Nagyon sokan támadták Mészáros Istvánt is. Pedig nem tett mást, mint következetesen marxista módszerekkel cáfolta a vulgármarxizmus eddig bevett formuláit. Hogy Ő miként képzeli az átmenet valóságát – természetesen sok idő és energia ráfordítása árán – álljon itt az idézet:
„…Világos azonban, hogy a szocialista átalakulás folyamata – pontosan azért, mert át kell fognia tőke, a munka és az állam közötti kölcsönös kapcsolatok minden oldalát – csakis az átmenetet jelentő átépítés olyan formájaként fogható föl, amelyik az öröklött és fokozódó ütemben változó anyagi közvetítések áttételére alapozódik. Mint Goethe atyjának esetében (még ha igen eltérő okból is), itt sincs lehetőség lebontani a meglevő építményt, és egy teljesen újat húzni föl a helyére, egészen új alapokon. Az életnek mennie kell tovább az aládúcolt házban az átépítés egész folyamán, miközben a ház emeleteit „alulról kezdve egyiket a másik után kicserélik, az újat mintegy beleillesztve,; így aztán úgyszólván semmi sem marad meg a régiből”. Sőt a föladat még ennél is nehezebb. Még az épület korhadozó támgerendáit is ki kell cserélni, s közben az emberiséget ki kell menteni a tőkerendszer veszélyessé vált vázszerkezetéből.” (Mészáros István: Tőkén túl II kötet 322. oldal – L’ Harmattan, Budapest, 2009.)
Ceterum censeo OV esse delendum
2013. augusztus 9., péntek
Kánikula alatt
Devizahitelesek problémái, a tőzegbányák ügye, a nemzeti parkok parcellázása mind-mind az „uborkaszezon” ügyei, tetézve az ózdi nyilvános kutak botrányával. Azt gondolta a regnáló hatalom, hogy a hőség eltompítja az emberek figyelmét, és a nyár jótékony fedése alatt – amikor is azt feltételezték, hogy a lakosság a nyári vakációjával van elfoglalva – szép csendben elintézhetik a még maradék vagyonok újraosztását.
Csak egyet feledtek ki a számításból. Ma az emberek döntő többségének nincs lehetősége nyári szabadságra menni. Még azok sem nagyon gondolhatnak erre, akiknek valamiféle munkája van. Egész egyszerűen az új munka törvénykönyve értelmében nem is nagyon rendelkeznek szabadságuk jelentős részével. Így aztán nem kockáztatják, hogy a család pihenése érdekében összeütközésbe kerüljenek munkáltatójukkal, és ennek következtében hirtelen az utcán találják magukat.
A csaknem 300 ezres munkanélküli tömeg (meg akik már egy jó ideje kiestek mindenféle ellátási rendszerből) pedig nem is álmodhat arról, hogy nyaralni menjen.
(Régi vicc Hacsek és Sajótól:
–Hol nyaralnak Sajókám?
–Háromszéken!
–Az szép hely! Merre is található pontosan?
–Hár a gangon! Kiteszünk három széket!...)
Persze azért egyáltalán nem vicces, ami az elmúlt tíz napban történt.
A legjellemzőbb a láp ügye. Ezer hektárból – amin több vállalkozás bányássza a tőzeget – nyolcszázat hirtelen „természetvédelmi területté nyilvánítunk. Ezzel totálisan ellehetetlenítjük az ott kenyerüket keresőket (modell a trafik tender), semmiféle kárpótlásra nem jogosultak, mehetnek a hóra!
Nem úgy a maradék (ráadásul a terület kellős közepén) kétszáz hektáron dolgozó vállalkozó, aki érdekes véletlenek összjátékaként éppenséggel a miniszterelnök családjából való.
Nem gondolhatunk természetesen semmiféle hatalmi arroganciára. Mindössze arra, hogy lám, milyen jól választotta ki a művelési területet. Még a hatóság sem talál semmi kivetni valót a kitermelésen. Minden más feltételezés csak a hőségnek tudható be. A kánikula tompítja a gondolkodást, és a felháborodás csak ennek a következménye.
A lehető legszerencsétlenebb módon, pontosan a legmelegebb napokban vezette be pedagógiai jellegű intézkedését. Minden előzetes felmérés és végiggondolt következmények figyelembevétele nélkül.
Az intézkedés és a kifogásokra való első reakciók híven tükrözték a FIDESZ-politikusok (magukat annak tartó szerviensek) felfogását: bármit, bármikor megtehetünk, minél jobban kiabálnak ellene, annál nagyobb ívben van leszarva a reakció!
Mert lássuk be: ezt történik szinte mindennel. Hiába a társadalmi tiltakozás, a hatalom semmit sem vesz figyelembe. (Jelen esetben a polgármester még a belügyminiszter utasítását sem). Olyanok, mint a kiskakas a szemétdombon: kukorékol és azt hiszi, uralkodik a saját szemétdombja felett.
A devizahitelekkel kapcsolatban a kormányzat meg hezitál. Olyanok mint a szűzlányok: szeretnék is kipróbálni a testiséget, de jó lenne megtartani az „érintetlenséget” is. Mint tudjuk, ez nem megy!
Össze vissza beszélnek a médiában mindenféle „szakértők”, akik mögött persze jól meghatározható érdekcsoportok vannak: hol a kormány, hol a bankok. Csak egyetlen egy szereplő marad ki mindezekből: az adósok tömege. Idáig egyetlen épkézlábnak látszó javaslat hangzott el Róna Pétertől. Ám ezt senki sem akarja meghallgatni. Már csak ezért sem, mert e javaslat bizony (jogi alapon) felveti mind az állam, mind a bankok felelősségét. (E témakörben a legbornírtabb ötletet egy „banki szakember” repített fel, miszerint még ez ügyben a svájci jegybankkal is tárgyalni kellene. Nem fejtem ki miért ostoba az ötlet, maradjon feladványnak az olvasók számára.)
Egy tény: aki az elmúlt öt esztendőben hosszabb futamidőre euro vagy CHF kölcsönt vett fel, annak szembe kellett néznie azzal, hogy az általa felvett törlesztő részletekért a kétszeresét fizeti, mi több, a felvett tőke is megduplázódott. Így a bankok által beszedett – vagy beszedni kívánt – összeg a háromszorosára duzzadt. Ez pedig a józan ész (és a jog) alapján kimeríti az uzsora fogalmát.
Még egyáltalán nem látszik, hogy mi lesz ennek a csörtének a vége, de egy biztos: minél hosszabb ideig húzzák a rendezést, annál több hiteles megy csődbe, családok kerülnek a tönk szélére.
És még ez a kormány mondotta, hogy nem hagynak senkit az út szélén. Tényleg nem hagyják őket ott: belerúgják az árokba, hogy ne is látsszon!
Ceterum censeo OV esse delendum
2013. július 31., szerda
EGY TÉVES SZEMLÉLET VALÓDI KÖVETKEZMÉNYEI
Orbán Viktor miniszterelnök újra elmondta tusványosi beszédét, amitől lassan egy hete hangos a sajtó. A kormány közeli orgánumok dicsérik és idézik. Láthatóan nem is tudják, hogy miért, mert ami ott elhangzott, azt egy jó debattőr fellépésének lehet nevezni, de se Magyarország, se Európa igazi helyzetét nem írja le. Ami elhangzott az egy politikai és gazdaságpolitikai köntösbe öltöztetett bornírt elképzelés. Legalább annyira voluntarista, mint a 40-es évek végi politika elképzelése a „vas és acél országáról”, a magyar gyapotról és narancsról. (Lásd: Bacsó Péter Tanú című filmjét.)
A szónok jól látja: valóban megváltozott a világ. Gyökeresen az elmúlt ötven esztendő alatt. Csakhogy a változás mikéntjét nem értette meg. Nem értette már akkor sem, amikor három évvel ezelőtt megnyerte a választásokat.
Ugyanis a világ nem a 90-es években kezdett globalizálódni, hanem csaknem negyed századdal korábban. A kezdeteket az Európai Szén- és Acélközösségre lehet visszavezetni az ötvenes évekre. A tőke globálissá válása magával hozta a politikai rendszerek és az országok együttműködésének kényszerét. A fejlett világ gazdaságai egymásra utaltsága a szövetségi rendszerekben a politikai és gazdasági rendszerekben manifesztálódott az Amerikai Államok közösségétől az Európai Unión át a NATO-ig.
Ami pedig a történelmi leckét illeti: A történelem arra tanít bennünket, hogy az igazi nagy krízisekből az emberi társadalom minden esetben csak a különböző érdekű, kultúrájú formációk – legyenek ezek királyságok, császárságok, nemzetállamok – összefogásával volt képes túllépni. Persze ez időkben mindig voltak olyan szituációk is, amikor bizony a különböző érdekek közötti feszültségeket háborúkkal „oldotta fel” a politika. Ám ettől a megoldástól napjainkban nem igazán kell tartani.
A mai magyarországi hitelhelyzet – az európai hasonlókkal összevetve – nem oka, annak a krízisnek, amelyet az öreg kontinens és az USA átél.
A problémák gyökere sokkal inkább a három évtizede folyó tudományos és technikai forradalomnak köszönhető. Ennek pedig semmi köze a fülkeforradalomhoz. Az elmúlt évtizedek alatt gyökeresen átalakultak a termelési körülmények, a társadalmaknak szükséges anyagi javak megteremtése. Ma már – technológiai eredményeknek köszönhetően – sokkal kevesebb emberi erőfeszítés (élőmunka) szükséges az anyagi javak előállításához. Alapvetően változott meg a munka fogalma és jellege is. Éppen ezért teljesen téves az GNP és a GDP összevetése. Ugyanis a magyar gazdaságban alkalmazottak (jövedelemmel rendelkezők) többsége nem termelő ágazatokban (ipar, mezőgazdaság), hanem a különböző – nevezzük így – szolgáltatásokban (pénzügy, kereskedelem, közlekedés, szállítmányozás, közjószágok területén) keresi a kenyerét. Közvetlen anyagi értéket nem termel. Olyan értéket állít elő, aminek nincs közvetlen anyagi megjelenése: egészségügy, oktatás, biztonság, rekreáció, üdülés stb.
Az a munka, amelyről a miniszterelnök beszél tartósan sorvadásban van, és abban is marad. Ugyanis az ember azt a fajta munkát, amelynek nincs más értelme, mint saját létfenntartásának biztosítása, azt kényszernek, rabszolgamunkának tartja. Éppen ezért sok idő óta mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb energiával legyen képes biztosítani önmaga fenntartását. Ezért talált ki gépeket a keréktől a számítógép vezérelt robotokig. Ez utóbbiak pedig ráadásul sokkal hatékonyabban és pontosabban végzik el azoknak a javaknak az előállítását, mint ahogy azt az ember képes lenne véghezvinni.
Beszélhetünk itt –magyar példát említve – arról, hogy miként növekedett a mezőgazdaság hatékonysága a 60-as évek végétől a 90-es évekig, miközben az ott dolgozó emberek létszáma a tizedére csökkent. De ugyanez mondható el a modern iparról is. A kormány által sokat emlegetett Audi-beruházás mindössze 1800 munkahelyet jelent. Ám a tervek szerint 2015-re évi másfél millió gépkocsit kíván összeszerelni. A kilencszáz milliós beruházás döntő többsége az a csúcsminőségű gyártástechnológia, ahol a fenti munkaerőnek a többsége csupán a gépek felügyeletével és kiszolgálásával lesz elfoglalva.
A probléma alapja ugyanis a keletkező jövedelmek túlságosan egyenlőtlen elosztásában rejlik. Ez vonatkozik a termelő egységekre és az államokra is. Ugyanis a tőke java része „kivonul” a nemzeti keretek alól. Ez a folyamat ment végbe Nyugat-Európában és az USA-ban is. A termelő tőke olyan környezetet választott, ahol a lehető legkisebb ráfordításokkal a lehető legnagyobb profitot képes realizálni. Így a nagy termelő vállaltok a világnak azokra a részére tették át működésüket, ahol közelebb vannak a másodlagos nyersanyagforrásokhoz, az olcsó munkaerőhöz és a kedvezőbb adózási körülményekhez. A legnagyobb (pl.: német) multik is minden további nélkül kihelyezték gyártási kapacitásaikat Dél-Amerikába, a fenti példa szerint hazánkba, és nem igazán foglalkoztak azzal, hogy ez mekkora adókiesést okoz Németországnak.
Orbán Viktor érzékeli azt a probléma halmazt, ami lassan két évtizede halmozódik a fejlett világban. Ennek a megoldása azonban – pontosan a globalizáció okán – nem kereshető nemzetállami keretek között. Ez kezdett érlelődni az unió keretei között, amikor még a 2000-es évek elején felvetődött a közösség kibővítésének és átalakításának a gondolata, az unió alkotmány-tervezete.
A fent említett problémát ugyanis csak egy nagyon széles körben – mondhatni globális megegyezés keretében – lehet orvosolni: új nemzetközi társadalmi közmegegyezés keretében, ahol a termelésben érdekeltek (tőketulajdonosok, munkavállalók, az érintett államok és azok közösségei) politikai megoldást találnak a keletkező javak elosztásának új rendszeréről.
De ez még legalább két évtizedet vesz igénybe – mellesleg mindenképpen ki kell izzadnia ezt a világnak –, nem egyik választási ciklusról a másikra.
A miniszterelnök látomása az összeomló nyugatról pedig végletesen téves. Mint ahogy a keleti országok további prosperálásáról vallott nézete is. Nem oly régen került nyilvánosságra, hogy Kína is egyre nagyobb gondokkal néz szembe mind gazdaságilag, mind társadalmilag.
Nem szabad tehát felülni a jól hangzó, ám realitást nélkülöző (vagy csak nyomokban mutató) tusványosi beszédnek. Nem Orbán Viktor fogja megváltani a világot! Az ugyanis okosabb annál, mintsem hagyja magát.
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. július 22., hétfő
AZ ÍV
Ma már jól látszik az az ív, amely mentén a FIDESZ végrehajtja mindazokat a lépéseket, amik – szerintük – biztosítják a hatalom megtartását és bármely más politikai erő semlegesítését.
2010-ben a választópolgárok abban ringatták magukat, hogy egy négy éves fricskával – a jobboldal kormányra juttatásával – leckét adhatnak a baloldalnak.
Egy valamit azonban elfeledtek, illetve nem vettek figyelembe: azt a szisztematikus háttérmunkát, amit a FIDESZ ellenzékben töltött nyolc éve alatt végzett.
Az már 2002-ben és 2006-ban is világos volt minden politika után érdeklődő számára, hogy sem Orbán Viktor, sem legszűkebb környezete nem adta fel hatalmi törekvéseit. Emlékezzünk a 2002-es választásokat követő szlogenre: „A haza nem lehet ellenzékben”.
Meggyőződésem, hogy a kormányra kerülést megelőző nyolc esztendő a háttérben azzal telt, hogy mindenre kiterjedő részletességgel megtervezzék mindazokat a lépéseket, amelyekkel bebetonozhatják magukat a hatalomba. (Érdemes itt is emlékezni a Mikola István szavaira: „Mert ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának - 20 évre minden eldőlne ebben az országban.”)
Ne gondoljuk azt, hogy mindaz az intézkedés-sorozat, aminek tanúi voltunk az elmúlt három esztendő alatt, az csak úgy, spontán alakult. Nagyon jól szervezett, előre végiggondolt stratégiát lehet felfedezni. Először is az Alapvető jogok és jogszabályok teljes átalakítása. Mindez annak érdekében, hogy még véletlenül se lehessen okvetetlenkedni a végrehajtás során. Az Alaptörvény kihirdetése (és addig a már meglevő alkotmány folytonos módosítása), a fékek és ellensúlyok minimalizálása, az állam működését befolyásoló törvények kétharmadossá tétele. A tervre a koronát a választási rendszer átalakításával tették fel, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy bármely ellenzéki tömörülés – az eddig tapasztal részvételi statisztikák esetén – kétharmados többséget szerezzen a magyar törvényhozásban. Mindezek „jogilag” is biztosították a gazdasági ámokfutást. Ez pedig semmi mást nem szolgált, mint a párthoz kötődő gazdasági körök, eddig semmihez nem fogható, gazdagodását.
Mindezt a FIDESZ egy alapjaiban avítt, ócska és lejárt eszmei propagandával támasztotta alá. Jól gondolkodtak a spinn doktorok: a szocializmus évtizedeinek szélsőséges elnyomatásként ábrázoló kommunikációjával felkorbácsolták a nacionalizmust. Mindezzel pedig fittyet hánytak mind az európai értékekre, mind annak szervezeti megtestesülésére, az Európai Unióra. A „szabadságharcos” szövegek hatottak a társadalom fogékony, e témában tájékozatlanabb részére. Sajnos ebben a tömegben érintett az az értelmiség is, amely nem vette a fáradságot a változó világból fakadó körülmények feldolgozására. Így fordulhat elő, hogy a fiatalságban is egyre jobban terjednek a szélsőséges, nacionalista – vagy még ennél és rosszabb ordas – nézetek.
A politikai kommunikációra a baloldal nem találta meg a megfelelő választ. Mint ahogyan az Európai Unió testületei is csak néznek ki a fejükből a kormányfő megnyilatkozásai után. Nem akarnak hinni a fülüknek. Ezek a nézetek olyan távol állnak a gondolkodásuktól, hogy lebénulnak. Az uniónak pedig nincs semmiféle eszköze a magyar renitens kormány ellen, hiszen ez oly távolságban van az európai politikai gondolkodástól, hogy annak megjelenését nem is feltételezték.
Mindenki tudta Orbán Viktorról, hogy tehetséges politikus, jó debattőr. Azt azonban senki sem gondolta – néhány kivétellel, akikre nem hallgattak: például Kéri László –, hogy képes ennyire eltávolodni az igazi polgári demokrácia értékrendjétől. Az unió eszközei nem alkalmasak arra, hogy a kialakult helyzetet kezeljék. A legdrasztikusabb rendelkezésre álló eszközt, a szavazati jog felfüggesztését, pedig éppen azért nem alkalmazhatják, mert az igazából nem a kormányzatra és holdudvarára lenne hatással, hanem a már eddig is lehetetlen helyzetbe hozott lakosságra. Ebben az esetben gyökeresen megváltozna hazánk politikai megítélése, ami visszahatna az eddig még kismértékben csörgedező tőkebeáramlásra. Az uniós szankciók hatására megjósolhatatlan mértékben romlana az ország pénzügyi helyzete. A forint elértéktelenedne az euróhoz és dollárhoz viszonyítva. A költségvetés finanszírozására kibocsátott állampapírok kamatterhei újra emelkednének. Csökkenne a hazai fogyasztás is. Nem csökkenne az államadósság és a gazdaság teljesítőképessége (nemzeti jövedelem) sem növekedne. Mindez olyan hanyatló gazdasági spirálba kényszeríteni az országot, amiből nem lenne kiút, hasonlatos csődben lenne részünk, mint Görögországnak vagy a többi PIG országnak.
Az uniónak egyébként is szembe kell néznie azzal, hogy a magyar kormány politikája eszkalálódik, és ennek következményei beláthatatlanok. Orbán Viktor kormánya tehát nem csak saját országának nem tesz jót, hanem szinte az egész nyugat-európai kollektív rendszert fenyegeti.
Ceterum censeo OV esse delendum!
2013. július 20., szombat
JÖVŐKÉP
 |
Forrás: Internet
|
Olvasom a Galamuson Mihancsik Zsófia írását a jövő ellenzékéről és Orbán Viktorról. Sok mindenben egyetértek vele. Egy dologban azonban bizonytalan vagyok: „A Fidesz Orbán teremtménye, Orbán személyiségének a kivetülése. Ha a tartópillér meginog, az építmény összedől, akármilyen keményen összehabarcsolták is mindenféle külső segédeszközökkel (pénz, pozíció, jog, hatalom).” Ez a feltételezés szerintem hamis. Már csak azért is, mert ezt megelőzően azt írja, hogy a mai hatalom totális pókhálót épített ki a hatalmi gépezetben, mi több ezt még jogszabályokkal is körülbástyázták.
A történelem sokszor bizonyította, hogy egy jól szervezett kisebbség – például a nácik Németországban – korlátlanul hatalomban maradhat. Mindezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy ha a hatalom pozícióit – amelyeket nem érint a választáskor szokásos rotáció – az államigazgatásban, hivatalokban és hatóságoknál, a gazdasági élet meghatározó szegmenseiben meg lehet tartani, úgy magát a hatalmat is meg lehet tartani. Persze nem formális, hanem informális eszközökkel, de működőképesen.
 |
| Forrás: Internet |
Ez a hatalom pedig nem látens, hanem valós. És éppen ez az, ami az erejét adja. A klientúra – amely nagyon sokat köszönhet a hatalomnak, ami e helyzetbe jutatta – továbbra is lojális lesz a FIDESZ-hez. Már csak ezért is, mert mindenét neki köszönheti, és teljes erejéből ragaszkodni fog megszerzett pozícióihoz anyagi és presztízs értelemben is. Mivel a teljes jogi rendszert átalakították az elmúlt három esztendő alatt, a fenti „csókosokat” demokratikus, és jogi eszközökkel kiakolbólintani nem lehet a helyükről.
„Nyerni fogunk és kész” – írja Mihancsik Zsófia. Tegyük fel, hogy ez valóban így lesz. (Itt most nem térnék ki azokra a kételyekre, amelyeket a mai ellenzék teszetoszasága generál.)
A választási győzelem azonban – ha csak nem hoz ismét kétharmados többséget, amit egyébként a hatályos választási törvény szinte kizár – pirruszi lesz. Ugyanis a kormány (vezesse bárki) megkötött kézzel és lábbal lesz kénytelen táncolni. Az Alaptörvény előírásai szerint elegendő csak az, ha a következő ellenzék nem szavazza meg az éppen aktuális költségvetést, máris fel lehet oszlatni az Országgyűlést és új választásokat kiírni. Semmi okunk kételkedni abban, hogy a mai hatalom, ha véletlenül elveszti azt, nem tesz meg mindent annak érdekében – élve az általa alkotott jogi környezettel –, hogy visszaszerezze. És ebben segítségére lesz az a szavazótábor (csaknem másfél millió ember), aki képtelen megváltozni, mert nem veszi magának a fáradságot, hogy saját helyzetét elemezze. A „hívők” nem racionális alapokon választanak. Ők elkötelezettek – mint bármely vallás hívei – a tanok és vezetőjük iránt. meggyőzni őket nem lehet.
Nem csodálkoznék, ha újra előkerülnének olyan jelszavak, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, mert ennek újfent ütős üzenete lehet. ne feledjük, a polgárok politikai emlékezete kis hazánkban nem több mint 3-6 hónap. Dolgokra csak ezért emlékeznek (vélik, hogy emlékeznek), mert újra és újra kétszavas szlogenként a fülökbe és agyukba vésik. (Lásd: „hazudtunk éjjel….”) Arra már senki sem veszi a fáradságot, hogy felidézze a hivatkozott eseményeket, mondatokat.
A 21. század társadalmai a médiapártok társadalmai. A politikai küzdelem nem az alapvetően kis létszámú pártok között folyik, hanem a médiumok felületén. Nem igazi programok ütköznek meg egymással, nem aszerint dönt a választó, hanem a számára megjelenített kommunikációs sémák szerint.
Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy egyszerű állampolgár képes-e különbséget tenni politikai ideológiák között. Tudja-e, hogy mi a konzervativizmus, a liberalizmus, a modern szociáldemokrácia stb. Nem eszerint választ, hanem a tömegkommunikációból ömlő üzenetek alapján. Ez pedig a gátlástalan hazudozásnak és hatalomnak csinál helyet.
Véleményem szerint, ha beválik a jövendölés, és az ellenzék megnyeri a választásokat, a korábbinál sokkalta rosszabb ellenzékre számíthat a kormány és a győztes frakció. Niedermüller Péter véleménye ez esetben sokkal közelebb van a valósághoz, mint azt ma feltételezzük. De ez kiegészítésre szorul annyival, hogy a hatalomnak már ma sincsenek erkölcsi srupulusai, veresége után még annyi sem lesz. Nem szabad a FIDESZ-t erkölcsi alapon megítélni. Már csak azért sem, mert a modern politika és a hagyományos polgári erkölcs köszönő viszonyban sincs egymással, hiszen más-más alapokra épülnek: a polgári erkölcs az együttműködésre és a szolidaritásra, míg a politika a hatalomra és az érdekekre.
A 2014-ben győzelmi eséllyel induló mai ellenzék soha nem látott nehézségekkel néz majd szembe. Éppen ezért a rá szavazó polgárokat már most fel kell készíteni arra, hogy nem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán veszi kezdetét, hanem egy sokkal komiszabb küzdelem a demokrácia visszaállításáért, amit ráadásul olyan alkotmányos és jogi környezetben kell megvívni, ami az ellenzéknek kedvez.
Ceterum censeo OV esse delendum
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)