HOL ÉLÜNK? — DE TÉNYLEG!?

Az elmúlt hét második fele olyan dolgokat produkált a magyar közéletben, ami minden egészségesen gondolkodó állampolgárban ki kell, hogy verje a biztosítékot.

Forrás: Internet

Azzal kezdhetjük, ahogyan a miniszterelnök reagált a luxemburgi bírósági ítéletre. A „döglött kutyát vágtak fejbe” már csak ezért is szerencsétlen mondat, mert egy kormányfőnek disztingválnia kellene, és valamelyest diplomatikusabb kifejezéseket kellene használnia.
Úgy van ez, mint a gyereknél: ha megszidod, még neki áll feljebb. Komoly nevelési probléma, hogy meg kell egy magyarázni neki: viselje tettének következményeit. A magyar miniszterelnök most pontosan úgy viselkedik, mint aki nem látja be, hogy korábbi döntése nem helyénvaló. Még azokat hibáztatja, akik ezt felróják neki.
Hasonló Kósa pártelnök-helyettes reakciója, az Európai Unió Bizottságának döntésével kapcsolatban. Mindenáron meg akarja magyarázni, hogy téved a bizottság, és Olli Rehn bejelentése nem más, mint az említett személy belenézett a kávézaccba.

Forrás: Internet -- Szegedma.hu



Kósa Lajos az ATV Szabad Szemmel című műsorában arról próbálta meggyőzni a nézőket, hogy mégiscsak felháborító, hogy a EU pénzügyi biztosa mindenféle aggodalmának ad hangot a 2014-es költségvetéssel kapcsolatban, amikor senki sem tudja, hogy mi is lesz abban az esztendőben. Meg különben is, miért abajgatják a magyarokat, amikor az uniós bürokratáknak öt százalékos bérfejlesztést ad az unió, miközben kevesebb az infláció.
Ez az érvelés egész egyszerűen nevetséges. Hasonló ahhoz, hogy azért nem randizom az egyébként csinos szomszéd hölggyel, mert annak a nővére sokat költött a szemközti boltban. Körülbelül ennyi az összefüggés a magyar költségvetés és az uniós alkalmazottak bére között.
Az uralmon levő párt elnöke fenntartások és gondolkodás nélkül mantrázza mindazt, amit kuszaszemű gazdasági miniszterünk – főnöke nyomására – szajkózik.
Az átlagnéző meg csak néz ki a fejéből, és nem is érti, mi történi e hazában?
Egyre nagyobb elkeseredéssel veszi tudomásul, hogy sokkal hülyébbnek nézik, mint amilyen a valóságban, és ezt még gátlástalanul az arcába is vágják.
Ez pedig két következménnyel jár.
Az első következmény, hogy a normálisabb polgárokban egyre gyűlik az elégedetlenség, és látványosan elfordulnak a politikától, átengedve a terepet azoknak, akiknek még van energiájuk kinyitni a szájukat.

A másik következmény pedig az, hogy az elfásult közvélemény még az igazán fontos dolgokat is kezdi elhanyagolni, így közönyével ad teret a szélsőségeknek. Erre jó példa volt a pénteki – a nőszövetség által szervezett – megemlékezés, ahol az 1944-es nyilas terror áldozataiért gyújtottak gyertyát néhány tucatnyian a Duna parton a Cipők-nél.
Felháborítóan kevesen vettek részt a rendezvényen. Csak egyetlen ellenzéki párt képviselői jelentek meg – és néhány közéleti személyiség. A parlamenti pártok – bár fennen hangoztatják demokratikus elkötelezettségüket – többsége távol maradt. Nem tartotta fontosnak, hogy megemlékezzen az életüket áldozó százakról.

A problémát abban látom, hogy ha a társadalom ilyen közömbös e témában, akkor miért csodálkozunk, hogy ordas eszmék jelenhetnek meg (sőt még a parlamentbe is bekerülnek). Az egyik szónok megfogalmazása szerint kis hazánk a szélsőjobb eszmék melegágya, ahonnan kisugárzik ez egész Közép-Európába. Akkor túlzásnak éreztem a kijelentést. Mindezt felülírták a varsói események, ahol a szélsőjobbos randalírozásba a magyar „delegáció” is belekeveredett.
A normális magyar polgár ilyenkor lehajtja a fejét, és szégyenkezik….

Ceterum censeo OV esse delendam!

OBAMA GYŐZÖTT — ÉS MI?

Forrás: Internet

Barack Obama győzött. Mitt Romney gratulált. Mint egy golfban: győzött az, aki jobban teljesített a pályán. A legyőzött gratulált, elismerte a vereséget, és biztosította híveit, hogy nemes ellenfele bizonyára továbbra is az Amerikai Egyesült Államok érdekében dolgozik tovább.

Az USA külpolitikai orientációja tehát az elkövetkező négy évben markánsan nem változik majd. Ez persze hat Európára is, benne egy olyan kis országra is, mint hazánk.
A kommentátorok és szakértők hada ma azt próbálja megjósolni, mit tesz majd a régi-új elnök, hiszen már nem nagyon sokat kell foglalkoznia saját népszerűségével, hiszen az amerikai alkotmány kiegészítése értelmében az afroamerikai elnök nem pályázhat újabb mandátumra. Ebből adódóan megvalósíthatja azt a politikát, amelynek egy részét már az elmúlt négy évben végrehajtotta.


Forrás: Internet

 Egy dolgot figyelembe kell venni – amit manapság a hazai politikában kezdenek elfeledni és tudatosan mellőzni –, hogy az elnök nincs kontroll nélkül. A szenátusban ugyan stabil a demokrata többség, azonban a képviselőházban a republikánusok többségével kell számolnia a végrehajtó hatalomnak. Azaz minden döntésében kompromisszumokra kényszerül.
Ez a megegyezési kényszer adja az amerikai politika társadalmi elfogadottságát, végső soron ez biztosítja azt, hogy a ma ellenzéki „elefántok” is elfogadják az elnököt magukénak.
A várhatóan változatlan amerikai külpolitika azt is jelentheti, hogy az a demokrácia-felfogás, ami jellemzi ezt az adminisztrációt, nem vált hangsúlyokat.

Nehéz helyzet elé néz tehát a magyar külpolitika az elkövetkező két évben, hiszen menthetetlen antidemokratikus intézkedéseit kell majd magyaráznia stratégiai partnereinek. Magyarország a NATO tagja marad, eleget kell tennie szövetségesi kötelezettségeinek. Nagyon sokan abban a tévhitben vannak, hogy ezek a vállalások csak katonai-szakmai jellegűek. Ez súlyos tévedés. Ugyanis a NATO alapokmánya elsősorban politikai szövetségről szól, amelyben a polgári, demokratikus értékek kiemelten kezelendők. Oly annyira, hogy azokat – ha kell – fegyveres erővel is megvédik.
Az Orbán-kormányra nehezedő külső nyomás tehát szerintem egy cseppet sem fog lazulni. Egyre nehezebb lesz az „unortodox” intézkedéseket végrehajtani. Már csak azért is, mert mint a tőzsde mai nyitása is mutatta, az üzleti körök még nem alakították ki stratégiájukat az új amerikai kormányzattal kapcsolatban. Ez számunkra azt jelenti, hogy egy ideig hektikusan mozoghatnak a nemzetközi deviza-árfolyamok. Ez pedig a magyar gazdaság szempontjából nem éppen szerencsés.
A gazdasági bizonytalanság hat majd az IMF-re is, és áttételesen annak hazánkkal kapcsolatos tárgyalási hajlamára. A Matolcsy-féle gazdaságpolitika még mindig azt mantrázza, hogy nincs nagy baj, hiszen a hazai költségvetés finanszírozható a piacról. Ez valóban így igaz, nyolc százalékos hitelre komoly befektető társaságok és alapok hajlandók kockáztatni pénzüket.
A baj azonban az, hogy ezeket a kötvénykibocsátásokat (hiteleket) vissza kell fizetni. Nem most, hanem a kötvények lejárati idejével. A probléma az, hogy a magyar költségvetés éves bevétele nem nő évi nyolc százalékkal, mert a hazai nemzeti jövedelem sem nő ilyen arányban.
Készítsünk egy példaszámítást arra, hogy mekkora a különbség az IMF és a piaci kamatozású finanszírozás között. Legyen a példánk kis összegű, hogy lássuk a számokat, a valós összegek ezek után egy egyszerű szorzással számíthatók. A kamatos kamat (márpedig a kötvényes esetében erről van szó) számítása C1= C0x(1+k)n ,(ahol C0= kezdő tőke, k=kamatláb , C1= jövő érték, n= évek száma hatványkitevőként)
Példánkban egy egymillió euró értékű, öt év futamidejű kötvénnyel számoljunk. Elsőként a piaci finanszírozást számoljuk ki, amely a fenti képlet alapján: C1= 1000000x(1+0,08)5 azaz: C1=1000000x2,52688=2 526 888. Mint a példából látható, minden kibocsátott egymillió euró után a költségvetésnek több mint két és félmillió eurót kell visszafizetnie.
Ugyanez az IMF kedvezményes kölcsönével számolva (három százalék) 1 159 274 euró. Azaz csaknem egymillió euróval kell kevesebbet fizetnie a magyar államnak. Ha ezeket az összegeket lebontjuk éves törlesztésre, akkor ez utóbbinál (IMF) minden millió euró után évente 232 ezer eurót kell fizetni, míg a piaci változatnál 505 ezret.
A kétféle kölcsön között a különbség 273 ezer euró, amely többletet a magyar adófizetőknek pluszban kell kifizetniük.


forrás: Internet

 Bár az amerikai elnökválasztás nem nagyon befolyásolja – láthatóan – a magyar kormányt, néhány hét, hónap elteltével szembesülnie kell a kőkemény valósággal. Például azzal, hogy eredménytelen minden olyasfajta propaganda, amelyet legutóbb – performanszként – bemutattak az ország házában. Kicsit nevetséges volt az államadósságról folyó vita, különösen Matolcsy miniszter kijelentése, miszerint a pénz a bankokhoz került. Az elmúlt 20 esztendőben a magyar államháztartás (költségvetés) folyamatosan kölcsönökre szorult. Az azonban ebben a vitában el sem hangzott, hogy a mai magyar államadósság jelentős része, több mint fele, nem a költségvetés hiányából fakad, hanem a magyar gazdálkodó szervezetek és magánszemélyek „hozták össze”. Azaz nem elsősorban a kormányok rossz gazdálkodásából fakadt – bár ez is vastagon hozzájárult –, hanem abból a költekezésből és hitelfelvételekből, amelyet a lakosság és a vállalatok vettek fel.
 A pénz pedig nem hiányzik, megvan az, az utolsó euróig, hiszen megtestesül beruházásokban, lakásokban és építményekben, gépjárművekben és egyéb anyagi javakban. Ami a korábbi kormányok számlájára írható, az a gazdaságpolitikai döntések téves volta. Nem ismerték fel a fenyegető hitelbuborék veszélyét. Nem akadályozták pénzügyi eszközökkel a devizában történő eladósodást. nem ösztönözték a hazai fizetőeszköz előnyét a külföldi valutával szemben.

Forrás: Internet



Tehát az egész vitanap nem volt más, mint egy felesleges témáról, rosszul koreografált előadást tartani, azzal a céllal, hogy a lehető legtöbb figyelmet eltereljünk jelen gazdaságpolitikánkról, annak kudarcairól.

És mi köze mindennek az amerikai elnökválasztáshoz? Mindössze csak annyi, hogy amíg a karaván (a fejlett országok, élükön az USA-val és az európai országokkal) halad, a kutyának pedig nem marad más, mint az ugatás. Hol a holdra, hol pedig valamiféle ködös keleti irányba. Válasz pedig sehonnan sem érkezik, mert a karaván egyre távolodik, és szánakozva néznek vissza a lemaradóra!

Ceterum censeo OV esse delendam!

GONDOLATOK EGY ELŐADÁS ÜRÜGYÉN



Forrás: Internet



Hangsúlyozottan nem színikritikát írok a Nemzeti Színház monstre előadásáról. Tegyék ezt meg az esztéták, az ítészek. Ez a dolguk. Sokkal inkább azokat a gondolatokat szeretném megosztani olvasóimmal, amit maga az előadás hívott elő.

Nem célom részletesen ismertetni a szereplők erényeit. Mint néző, csak azt adhatom közzé: nyolc ember a szó szoros értelmében betöltötte a színpadot.
Kushner drámája azonban hat. Hat a gondolkodásunkra, azt eredményezi, hogy amikor elhagyjuk a színházat, forog tovább az agyunk, kalandozunk napjaink valóságában.
Mint minden színház, ez dráma is végletes. Nem azzal hat elsősorban, amit a színpadon látunk, hiszen az csak egy tünet. A valóság egy – végletekig sarkított – szelete. A lényeg a bennünket körülvevő valóság, amelyben ez létrejöhetett.
Mi változott meg végletesen az életünkben a nyolcvanas években? Hogyan lehetséges az, hogy évezredes értékeink látványosan összeomlanak? Hogyan lehetséges, hogy az angyalok sem képesek segíteni?
Ezt a változást az ember okozta. Az a társadalmi, gazdasági és politikai változás, amely végigsöpört a világon a nyolcvanas évek végén. Azok a fiatalok, akik akkor születtek, ma már felnőtt emberek, lassan krisztusi korba lépnek. Nincs közvetlen tapasztalatuk a korról.


Forrás: Internet - Ridley Scott

 Reagan kora, Gorbacsov peresztrojkája számukra már történelem. Nem élték meg azt a krízist, amely a fejlett országokat érte a számítástechnika elterjedésével, az informatikai forradalom kibontakozásával. Az átalakuló kommunikációs lehetőségek, a tudáshoz való szinte korlátlan hozzáférés totálisan átalakította – az amúgy hagyományokra oly érzékeny – Amerikát és Nyugat-Európát. Mindez felborította az addigi erkölcsöket (szokásokat), értékrendeket.
Az AIDS megjelenése egyszerre rádöbbentette – elsősorban az USA – a társadalmakat, hogy az addig elpalástolt valósággal szembe kell nézniük, hiszen ez a kór nem csak a közösségek szélére szorított páriákat veszélyezteti, hanem a nyakas reformátusokat, a hívő katolikusokat és a hagyománytisztelő mormonokat is. Már nem lehetett a homokba dugni a fejeket. Szembe kellett nézni a valósággal, a megváltozott világgal, az „elveszett paradicsommal”.
De nem csak Amerika került „anómiás” állapotba. Az európai változások is megrengették a világ addigi rendjét. Olyan átalakulás következett be az öreg kontinensen is, amit addig a legmerészebb futurológusok sem mertek remélni. A darabban felcsendülő reagani mondatok relevációként hatottak.
Igaz ugyan, hogy nem Ronald Reagan elnök mondataira dőlt le a berlini fal, sok más esemény – a létező szocializmus gazdasági és politikai válsága, a Szovjetunió hibás bel- és külpolitikája – hozzájárult ahhoz, ám mindez véglegesen megváltoztatta Európát.

Mi pedig lassan negyedszázada ülünk a készen kapott szabadság körülményei között, miközben halvány gőzünk sincs arról — mit is kezdjünk vele. A demokrácia számunkra nem más, mint a szabadosság egy formája. Nem tudjuk, hogy ez nem korlátlan szabadságot jelent, sokkal inkább egyfajta felelősséget saját cselekedeteinkért. „Az egyén szabadsága addig terjed, amíg mások szabadságát ezzel nem sérti”.
Azt pedig végképp képtelenek vagyunk felfogni, hogy az összefogás – a népek politikai, gazdasági, pénzügyi együttműködése – jelentheti a jelen problémáinak megoldását. Azt sem fogjuk fel, hogy ez nem sérti szuverenitásunkat. Ugyanis nemzeti létünk, identitásunk forrása nem a politikai rendszer, hanem kultúránk. Nyelvünk, hagyományaink, történelmünk jelenti a nemzet polgárai számára az igazodási pontokat. A magyar nemzet magyar marad attól, hogy egy nagyobb együttműködés része lesz, hiszen ebben az együttműködésben senki sem követeli (kívánja) tőle, hogy megfossza magát nyelvétől, kultúrájától.

Mint ahogy a történelem már bizonyította: legyen bármilyen hatalom a domináns, attól Kölcsey, Ady, Arany, Kosztolányi, Baranyi és Jékely – és még hosszan folytathatnánk a sort aszerint, kinek mi a kedves – versei azok maradtak, amik: részei tudatunknak. Nem hal el a nyelv – bár sokat ettől tartanak, de ez eddig sem történt meg –, és megmaradnak hagyományaink is. A busójárás, a menyegzők és minden más is. Mert mindezeknek igen kevés közük van a napi politikához és az éppen esedékes gazdasági döntésekhez.
Az ezredvég – nem a bibliai millennium, mert az más – változásai persze komoly kihívás elé állítják a fejlett országok társadalmait. De mint mindig: erre is megfelelő választ ad majd az emberiség.
És ennek semmi köze ahhoz, amit a mai hatalom „szabadságharc” címén elkövet.

Ceterum censeo OV esse delendam!

FORRÓ ŐSZ ÉS IGEN FAGYOS JÖVŐ

Mindenszentek napján arról kellene elmélkedni, hogy kikre emlékezünk eltávozott szeretteink sorában. Kit miért és hogyan szerettünk (utáltunk, viseltünk el, kerültük vagy ragaszkodtunk hozzá), mit tettünk és mit nem. Ezek a gondolatok azonban beszorulnak manapság a „privát szférába”. A temetők környékén csendes, magukba fordult emberek róják ilyenkor szokásos útjukat. Kezükben virág, a szatyorban pedig az obligát mécses és a kis seprű vagy avargereblye…

Rendbe tesszük a sírt vagy az urnafülke környékét. Megnyugodva távozunk, eleget tettünk a szokásoknak. Nem igazán szoktunk elgondolkozni a jövőről. Ilyenkor a múlt felülírja napi gondjainkat, aggódásunkat az elkövetkező időszakért.

Márpedig van miért aggódnunk.


Forrás: Internet

 Éppen napjainkban próbálja a minden fékét elvesztett hatalom „alkotmányos joggá” emelni azt a diszkriminációt, ami éles különbséget tesz hazai és határon túli állampolgárok között. Éppen most akarja kicsavarni a társadalom kezéből – a polgári demokráciákban egyetlen – fegyverét, amivel féken tarthatja a mindenkori hatalmat. És hogy mindez teljes legyen, nem csak a választás szabadságát kívánja korlátozni, hanem a gondolkodásunkat is. Minden rendelkezésére álló eszközzel azt próbálja elhitetni, hogy ez egyetlen és üdvözítő megoldást kínálja fel nekünk. Hazugságok garmadájával bombázza a közt annak érdekében, hogy úgy fesse le mai valóságunkat, mint minden létező legjobbikát.
Hallottunk mi már itt mindent tündérországtól kezdve a növekedésig és a keleti szélig szinte mindent. Hallani halottunk, azonban napi tapasztalataink mindezek ellenkezőjét bizonyítják. A gazdálkodni akaró vidéki gazda elől nímandok viszik el a termőföldet. Mesterségesen döntenek be élelmiszeripari üzemeket – csak azért, mert így olcsóbban megszerezhetők –, mit sem törődve százakkal, akiknek ez nyújtja az egyetlen megélhetési forrást. (A beszállító állattenyésztőkről már ne is beszéljünk!)
Okos – magukat értelmiséginek tekintők – fikázzák a rendszert, de leszólják azokat is, akik valamiféle nagyobb összefogást sürgetnek az egyre fenyegetőbb társadalmi és gazdasági összeomlás elkerülése érdekében.


Forrás: VG online

 Bonyolult választási és politikai képleteket emlegetnek (amiben formálisan talán igazuk is van), hivatkozva a társadalomtudományok „törvényszerűségeire” és az eddigi történelmi tapasztalatokra. „A helyzet egyre fokozódik… Ezt sose szabad elfelejteni..” – mondja Virág elvtárs Pelikánnak. Márpedig most is így vagyunk vele: a helyzet fokozódik, bárki bármit is mond. Elhangzanak egészen optimista értékelések arra hivatkozva, hogy a hiány a három százalék alatt van, hogy a CDS felárak (amiről a magyar polgárok döntő többségének gőze sincs, hogy micsoda) csökkennek, az adósságállomány pedig csökken. Az átlagember mindezt hallva nyugodtan hátradől, legyint egyet, és issza tovább a sörét, mondván: még sincs itt akkora baj.
Márpedig van. Mert a fent idézet adatok csak egy szelet egy kis részét mutatják abból a tortából, amit magyar valóságként elénk raktak. Ha egy marcipánrózsa díszíti az emeletes süteményt, az nem bizonyítja annak kitűnő voltát, különösen akkor nem, ha belül penészes az egész, és a töltelékét az udvar végi latrinából termelték ki.
A széles körű – már most is szükséges – összefogás és együttműködés nem azért kell, hogy az elkövetkező másfél év alatt legyen min rágcsálódnia ellenzéki és kormánypárti orgánumoknak, hanem azért, mert nagyon gyorsan juthat az ország olyan helyzetbe, ahol már a legjobb szándékok is kicsorbulhatnak. Gazdaságilag – és ennek eredményeként – és társadalmilag olyan helyzetbe jutunk, hogy az ország nem lesz képes megtermelni mindazt, amiből eltartható a közösségi szolgáltatások sora.


Forrás: Internet

Nem lesz akkora adóbevétel, ami fedezi az egészségügy, a szociális kiadások (nyugdíjak egyéb ellátások), az államigazgatás kiadásait, a költségvetés egyéb fejezeteit. Az elkövetkező két-három évre a hitelesnek tekinthető gazdasági szakemberek a legjobb esetben is stagnálást jósolnak. Azaz nem emelkedik a nemzeti jövedelem. Ha pedig nem emelkedik, akkor a kormány által eddig „piaci alapon” felvett hitelek visszafizetése a mainál sokkal nagyobb mértékben terheli a költségvetést (azaz az adófizetők pénztárcáját). Még kevesebb lesz az esély arra, hogy valamiféle kilábaláshoz szükséges forrásokat előteremtsenek. A hazai ipar és mezőgazdaság ugyan szépen lassan „hazai kezekbe” kerül, ám ezek a kezeknek az a tulajdonsága, hogy csak kapni szeretnek. Adni és fejleszteni nem igen tudnak, hiszen nekik sincs. Nincs magyar tőke, nincs magyar fejlesztés, ami belátható időn belül hasznosulhatna.
A kormány oligarchái – élükön a gazdasági miniszterrel – a jól ismert mesehőst akarják utánozni, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De azt tudjuk: Münchausen báró csak a kocsmai mesékben volt ilyen ügyes. Jót szórakoztak rajta, akik hallgatták, ám egy szavát sem hitték el.
Miből gondolja a kormány, hogy a hazai kocsma közönsége másként vélekedik ostoba hazudozásaikról?

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ESKÜ ÉS AZ ERKÖLCS



Forrás: Internet - Google

 2010. május 29-én Orbán Viktor a Magyar Országgyűlés 261 vs. 107 arányban megválasztotta a Magyar Köztársaság miniszterelnökének. Nevezett két percen belül letette kormányfői esküjét a legfőbb törvényhozói hatalom előtt. A történelmi zászlók előtt elhangzott esküjében megfogadta: „Én, Orbán Viktor esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek. Az Alkotmányt a többi jogszabállyal együtt megtartom és megtartatom… Miniszterelnöki tisztségemből eredő feladataimat a Magyar Köztársaság fejlődésének előmozdítása és az Alkotmány érvényesülése érdekében lelkiismeretesen teljesítem. Isten engem úgy segéljen!”

Magam valahogy úgy vagyok a politikusok esküjével, hogy azt komolyan veszem. A politikus adjon magára. Ha egyszer valamire felesküdött, a legminimálisabb követelmény vele szemben, hogy vállalását betartsa.
Orbán Viktor pedig megszegte az esküjét. Ettől a pillanattól kezdve pedig nem hiteles személyiség. Lássuk csak: felesküdött a Magyar Köztársaság Alkotmányára és törvényeire, és ő volt az első, aki ezeket lábbal taposta. Nem szeretném felsorolni időrendben a magyar alkotmányosság és jogállami keretek döntő többségének felszámolását, hiszen ezzel minden olvasó tisztában van.
Ne gondoljuk azt sem, hogy a miniszterelnöki eskü csak egy protokolláris fogás, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy valaki elfoglalja az egyik legmagasabb közjogi méltóságot. Mert nem az. Ez a státusz a legmagasabb szintű végreható-testület vezetőjének posztja. Azaz a miniszterelnök szolga. Szolgálnia kell esküje szerint az országot és annak népét.


Forrás: Internet

 Azt teheti, amire felhatalmazást kapott. Felhatalmazást pedig a kormányzásra kapott, nem arra, hogy átalakítsa az ország politikai felépítményét. Nem arra kapta a megbízását – mi több, nem arra esküdött –, hogy lebontsa az alkotmányos rendet, új alaptörvényt fogalmazzon – amelyet éppen most akar módosítani annak érdekében, hogy hatalmon maradjon –, lebontsa a fékek és ellensúlyok rendszerét, azt egy mondvacsinált NER-rel helyettesítse.
Bár ez a bejegyzés komoly, mégis e tevékenysége nyomán felsejlik Rejtő Jenő örökbecsűje, amelyben Piszkos Fred a kapitány Buddha rubin szemét egy vasúti jelzőlámpára cseréli, ami ezek után azt villogja a hívők szemébe, hogy stop, stop, stop.
Valahogy mi is úgy állunk, mint a regénybeli hívők: csak azt látjuk, hogy egy hamis jelzés vakítja szemünk, ahelyett, hogy valami értékeset látnánk.

A miniszterelnök minden kétséget kizárólag megszegte az esküjét – így van ez még akkor is erkölcsileg, ha alkotmány- és egyéb jogászok serege bizonyítja be, hogy különben jogilag mindent „tiszta” a cselekedetei körül – így a gondolkodó és erkölcsileg ép többség részére elveszítette morális tartását.

Egy szavahihetetlen és esküszegő embernek nincs helye a magyar közéletben, főleg nem a kormány élén. Be kell látnia, hogy – bármennyi is elkötelezett, szellemi zombiként élő híve – a magyar társadalom túlnyomó többsége átlát hazugságain, kettős beszédén, és nem szívesen látja mai posztján.

Persze tudom, mindez semmit sem ér, hiszen négy esztendeig tart a választási mandátum. Orbán Viktor most még marad a posztján. Ám mindenki vésse a fejébe: aki egyszer megszegte esküjét, az máskor sem veszi azt komolyan! Annak az adott szó nem számít! Ezen gondolkozzon el mindenki, aki már el- vagy még nem döntötte el, kire szavaz, kire származtatja jogait, kinek ad bizalmat.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÖSSZEFOGÁS — KÉRDŐJELEKKEL



Forrás: Internet - Index.hu Fotó: Ránki Dániel


Üdvözlendő iratot szignáltak ma a résztvevők. Hivatalosan is megalakult az Együtt 2014 mozgalom. Egyelőre három résztvevővel és kritériumokkal. A sajtótájékoztatón részletesen ismertették ezeket Bajnai Gordon és Kónya Péter és Juhász Péter.
Eddig a dolog rendben is van. A jelenleg érvényes választójogi törvény ugyanis kikényszeríti az ellenzék összefogását, mert azt úgy fogalmazták meg, hogy „a győztes mindent visz”. Tehát nincs más lehetőség a mostani kormány leváltására, mint a nagyon széles körű együttműködés.



A szerző felvétele

És éppen ebben az összefüggésben van a kutya elásva. Ugyanis van egy nagyfokú társadalmi nyomás, aminek a célja, hogy az Orbán-kormány Nemzeti Együttműködési rendszerét leváltsa, és visszaállítsa a polgári demokrácia intézményrendszerét. Ugyanakkor pontosan ez a polgári demokrácia (mint értékrend) mondja ki, hogy a polgár akaratát egy meghatározott intézményi keretben gyakorolhatja. Ez az intézményi rend a pártokra alapszik. Ámde a pártok is polgárokból állnak – és mint minden gyarló ember esetében – az egyéni és kollektív akaratok, ambíciók érdekes módon fonódnak egybe. A politikus nem csak „szolga” abban a nemes értelemben, hogy képviseli egy sokaság közösen megfogalmazott érdekeit, hanem egzisztenciális módon is kötődik e státusához, hiszen ebből él. A politikából szerzi jövedelmét. Érthetően ragaszkodik hozzá, már csak azért is, mert az esetek döntő többségében nincs mögötte más – megélhetését biztosító – forrás, vagyon.
Így a pártok egyben nem csak arra koncentrálnak, hogy az általuk képviselt tömegek érdekeit szolgálják, hanem arra is figyelnek, hogy vezető elitjeik a „felszínen” maradhassanak.


A szerző felvétele

 Az is lényeges, hogy a politika – a modern intézményrendszer – működtetése bizony komoly összegekbe kerül. Ezt a forrást pedig az állam biztosítja annak arányában, hogy az adott politikai tömörülés mekkora társadalmi támogatottsággal (szavazatokkal, mandátumokkal) rendelkezik.
Az első kérdőjel éppen ezért már most felvillan. Egy széles körű társadalmi mozgalom, amely – ha folytatja a sikeres kezdést – elnyerheti várhatóan kétmillió lakos (és egyben választó) támogatását programja alapján, miként kezdhet választási együttműködést a már jelen levő ellenzéki politikai pártokkal?
Az MSZP egy pár hónapja nyilvánosságra került dokumentuma – amelynek tartalmát aztán sietve igyekeztek cáfolni – lényegében azt fogalmazta meg, hogy a mai legnagyobb ellenzéki párt „érdekelt” a kétpólusú politikai rendszer fenntartásában. Ez részben érthető is, hiszen ha valamit nem csinál jól egy ciklusában, akkor sem esik ki a politikai játéktérről. Amennyiben sikeresen politizál, újra hatalomba kerülhet. És ez a váltógazdálkodás így mehet addig… — amíg maga a társadalom meg nem elégeli.


A szerző felvétele

 Ha a most alakult mozgalom maga is megnyerné a választásokat (benne van a pakliban egy választási párt alakítása), akkor fennáll annak a veszélye, hogy nem kap annyi szavazatot, hogy önállóan alakítson kormányt. Így a kormányzás stabilitása érdekében kénytelen lesz összefogni a ma regnáló, és a következő parlamentbe is bejutó ellenzéki pártokkal.
És ez már a második kérdőjelet veti fel. Mivel a választási törvény (a ma érvényes) egyfordulós választásokkal számol, így a koalíciókat – a siker reményében – már a választásokat megelőzően meg kell kötni. Azaz: el kell döntenie a politikai szereplőknek, hogy az erősen lecsökkent választási körzeteket miként osztják fel. Hol indítanak jelölteket egyik vagy másik szervezet nevében, és miként mozgósítanak kölcsönösen azok támogatására.
Szerintem óriási viták lesznek majd abból, hogy adott körzetben ki, kit indítson, és mások ezeket miként támogassák a szavazatmaximálás égisze alatt.


A szerző felvétele

 Persze, mondhatja az olvasó, hogy van még durván egy évük arra, hogy mindezt kidolgozzák az érdekelt felek. A probléma, azonban összetett, már csak azért is, mert egy csaknem egyesztendős kampányidőszak előtt állunk. A kormányzat „bölcs intézkedése” ugyanis előírja majd az előzetes regisztrációt, ami komolyabb feladat elé állítja a mostani ellenzéki pártokat, mint a rossz emlékű „kopogtató cédulák” rendszere.
Azaz a kampányt el kell kezdeniük azzal, hogy rávegyék potenciális támogatóikat arra, hogy elmenjenek regisztráltatni magukat – ami főleg a vidéki szavazók körében lesz kemény munka, de komoly propagandát kell végezniük a városi lakosság körében is, hogy szabadidejüket erre áldozzák. És ha ezt az akadályt sikeresen abszolválják, akkor jön az igazi politikai kampány. Amelyben a pártoknak és mozgalmaknak egy széles érdek- és kívánalomspektrumot kell valamiféle emészthető, érthető formába önteniük.
Érdekes hónapok – várhatóan értelmes munkával teli időszak – elé néz a hazai ellenzéki oldal.
A kocka el van vetve. A kérdés már csak az, hogy e kezdeményezés termékeny politikai talajra hull-e?

Ceterum censeo Ov esse delendam!

A SZAVAK SZINTJÉN – EGYÜTTMŰKÖDÉS KÉT SZÓLAMBAN

Forrás: Internet - Index.hu

Együttműködés. Ez volt a vezérmotívum október 23-án, az ’56-os forradalom 56. évfordulóján. A végletekig kettéosztott magyar társadalom tagjai – tartozzanak bármely politikai oldalhoz, kormánypárthoz vagy ellenzékhez – ma ezt a hívó szót halották. Még az előjel is egyforma volt. Az ellenzék felszólalói – Gyurcsány Ferenctől TGM-ig, Kónya Pétertől , Juhász Péteren át Bajnai Gordonig – mindenki ezt hangsúlyozta, érvként az ország jövőjét emelve ki.

Hasonló hívó szavakra menetelt a kormánypártot támogató tömeg is. Orbán Viktor szinte ugyanazokat a szavakat használta.

Mégis: mi lehet a különbség a két szóhasználat között, ha gyakorlatilag ugyanazt hallottuk? Elsőre talán azt vágnánk rá válaszul, hogy semmi. Pedig óriási a különbség. Addig, amíg a DK, a Szolidaritás, a Milla tüntetésén valamiért – egy értékrendért, egy jobb jövőért, egy élhetőbb országért – tüntettek az emberek, addig a Kossuth téren egy hatalom érdekében hirdették meg az összefogást.

Hogy értsük: az ellenzék azért szeretne összefogni, hogy Magyarországnak legyen jövője, legyen megbecsült tagja az európai közösségnek, polgárai pedig felemelt fejjel, nem pedig lesütött szemmel járhassanak határainkon túl.

Forrás: Internet - HVG.hu

A Békemenet összefogása pedig arról szólt, hogy hatalomban kell tartani a kormányt és a kormányfőt valamint pártbéli kiszolgálóit és gazdasági hátországát. Ez azért komolyabb különbség, mint elsőre látszik. Ugyanis a mai hatalomnak egyáltalán nem fontos – csak szavakban –, hogy miként él a magyar átlagpolgár. A folyamatos propaganda persze azt sugallja, hogy minden a „középosztály” érdekeit szolgálja, sőt manapság már az alsó középosztályt, ám a valóság méltó a miniszterelnök korábbi kijelentéséhez: „Ne azt figyeljék, mit mondok, hanem azt hogy mit cselekszem!”

Pontosan ez a legnagyobb problémája a mai magyar társadalomnak. Úgyanis egyre többen érzik, hogy mit is cselekszik a kormány. Minden, eddig elképzelhetetlen, lépést megtett annak érdekében, hogy ellehetetlenítse a társadalmat. Tette mindezt egy olyan politikai ideológia mentén, amely nemhogy a 21. század gondolkodásának nem felel meg, de már több, mint fél évszázada került a történelem szemétdombjára.

Figyeljünk hát a szavak és a kecses mondatok mögötti tartalomra. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy kinek a hívó szavára hallgatunk.

Ceterum censeo OV esse delendam!