AGYAMENT ORSZÁG — MI LESZ MÉG?

„…s az emberségen, mint rajta a rák,

nem egy szörny-állam iszonyata rág

s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

fő-e uj méreg, mely közénk hatol –…

(József Attila: Thomas Mann üdvözlése 1937 eleje.)

Forrás: Internet - emasa.hu

Bezárták a Lipótot. A sárga ház árválkodik a Budakeszi úton. Tapasztalataink szerint az ápoltak pedig itt rohangálnak közöttünk, és még a parlamentbe is bekerülnek. Eszement törvényeket szavaznak meg, magukat megváltónak tekintve elevenítenek fel rossz szagú szövegeket és politikát.
Most szavazta meg az általam legkevésbé sem tisztelt ház a választás végrehajtási törvényét, egyszerűbben a „regisztrációs törvényt”. Mert erre feltétlen szükség van.
Elhangzottak ezzel kapcsolatban – néhány héttel korábban – okos emberek szájából bornírt szavak, miszerint ez valamiféle cenzust visz majd a szavazásba. Csak azok vesznek részt a szavazásba, akik politikailag aktívak, akik fel tudják mérni, hogy kikre szavaznak és miért.
Na, ennél hülyébb indoklást nem hallottam ebben a kérdéskörben, de azért megindította az agyam.
Rendben van. Fogadjuk el, hogy a politika szereplői valamiféle cenzushoz (aktivitás, alapszintű megértés és cselekvés) kívánják kötni a szavazatok leadását. Mindebből az következik, hogy nincs semmi szükség az átlagemberek sokaságára, akik még azt sem tudják, hogy mi fán terem a GDP, és miként számolják ki a költségvetés egyenlegét, és mi a különbség a költségvetés hiánya és az ország adósságállománya között, főleg, ha ez utóbbit nettóban és bruttóban számolhatjuk.
De fordítsunk a képleten.
Ha a szavazókat (a polgárokat) így kívánják megkülönböztetni, akkor ezeknek engedtessék meg, hogy a politikusokat is valamiféle cenzus alá vessék.

Forrás: Internet

Mert ma azt látjuk, hogy akármilyen ostoba, önálló gondolattal, felelősségtudattal nem rendelkező zombi bekerülhet az országgyűlésbe. Ott jelre nyomkodhatja a gombot, és még banánt sem kap jutalmul. Igaz ugyan, hogy minden korábbinál magasabb jövedelmet húz, ezért a csekélyértelmű medvebocsnak sem megerőltető munkáért, aminek az értelmét néha maga sem látja át. Ha átlátná, nem lehetne rávenni olyasmire, mint például az „önálló képviselői indítvány”.
Az eljárás lényege az lenne, hogy ha valaki képviselőnek jelentkezik, azt objektív és ellenőrizhető módszerekkel, szigorú és széles körű vizsgálatoknak kellene alávetni. A vizsgálatok tartalmaznák az illető szellemi képességeinek áttekintését az IQ-jától az általános műveltségig (ez utóbbiból kimaradhatnak például az éppen esedékes szappanoperákkal és rap-sztárokkal kapcsolatos ismeretek). Felmérnék pszichológiai állapotát, képességeit, gyengeségeit és erősségeit. (Mindezt ma egy magára adó, akár közép szintű, vállalat is megteszi, ha valakit a menedzsmentjébe akar fogadni.) Természetesen nem maradhat ki anyagi helyzetének részletes számbavétele – megelőzendő a korrupciót.

Mivel e személyek a közösség érdekében kell, hogy tevékenykedjenek, éppen ezért minden vizsgálat eredményét nyilvánosságra kell hozni. Már csak azért is, hogy a szavazó tudja már, hogy kivel áll szemben. Mert manapság az esetek többségében nem igazán tudja. A jelölt mond valamit, aztán meg csinál ezt-azt. Végül pökhendien azt is mondhatja, hogy ne azt nézzék, mit mondok, hanem azt, hogy mit teszek.
A szegény választó meg aszerint döntött, hogy a jelölt mit mondott. Amikor meg a kezébe kerül a hatalom, akkor azt teszi, amit akar. No és ebből fakad a sok sírás-rívás.
Az előzetes politikusi cenzus ennek a lehetőségnek a javát kiiktatja. Kiesnének a listán a notórius hazudozók, a szociopaták, a karrieristák és még sokan mások. Lehet, hogy így jelentősen lecsökkenne kis hazánk „politikai elitje”, de szerintem ez csak használna a népnek!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MORÁLISAN VÁLLALHATÓ — VAGY MI?



Forrás: Internet - Index.hu Fotó: Huszti István


Azt nyilatkozta a FIDESZ – egyébként visszahúzódó, és néha markáns véleményének nyilvánosságot adó – alelnöke, hogy azért oly sikeres a politikájuk, azért nem vesztettek drasztikusan sok választót, mert nem keveredtek morálisan vállalhatatlan ügyekbe.


Ez persze érdekes kijelentés. Már csak azért is, mert vizsgáljuk meg a mondás tartalmát. A morál szó a magyar nyelvben az erkölcs szinonimája. Nézzük tehát az erkölcsöt:


Erkölcs: „Vki, vmi magatartását irányító, annak megítélését segítő, társadalmilag helyesnek tekintett szabályok összessége, ill. ezek megvalósulása…” (Magyar Értelmező Szótár – MTA Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008. 242. old.)

Forrás: Internet

A jelenleg kormányzó párt, választási győzelme óta, meg van győződve arról, hogy őket a magyar társadalom egésze jutatta hatalomra. Soha, még most sem, amikor elemi felháborodás jeleivel kell szembenézniük, nem jut eszükbe, hogy szembenézzenek a valósággal: nem a teljes magyar társadalom, sőt még annak kétharmada sem szavazott 2010-ben a FIDESZ-re. A választásokon összesen 3 326 524 szavazatot kapott. Ez az összes leadott szavazatnak (6 285 224) mindössze 52,92 százaléka. Az, hogy ebből a választási törvény „matematikája” szerint kétharmados mandátumtöbbség keletkezett, az nem jelenti automatikusan az egész társadalom támogatásának létét.
A fentiekből látszik, hogy a FIDESZ erkölcsi (morális) felfogásához egy valami nagyon hiányzik: a társadalmi elfogadottság. Pontosabban az egész társadalom elfogadása. Mi több: a statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy az a bizonyos 2010-es támogatottság is komolyan apad. (Jelenleg a FIDESZ szavazótábora 1,6 millió fő körül van.)
E tények birtokában immár értékelhetjük Pokorni Zoltán szavait. Kissé fellengzősnek hangzik az is, hogy drasztikusan nem csökkent a választótábor. Mekkora támogatottságcsökkenés kell ahhoz a kormányzópártnak, hogy azt drasztikusnak tekintse? Szerintem az 50 százalékos csökkenés (lásd fenti adatot) elég drasztikusnak tekinthető. Ha a jövedelmem hirtelen a felére csökkenne, az nem is drasztikusnak, hanem tragikusnak jellemezném.
Ami pedig az erkölcs másik vonzatát illeti: azt a világképet, azt a magatartást, amit a FIDESZ képvisel, a magyar társadalom többsége utasítja el.


Forrás: Internet

 A magyar polgárok mai erkölcsi rendjébe (képébe) ugyanis nem fér bele az a szemforgató – magát kereszténynek mondó, ám a bibliai értékekre fittyet hányó – politika, amit gyakorolnak. És tévedés ne essék, ezt nem csak hatalomra jutásuk óta teszik. Ezt az értékrendet képviselték az „elmútnyócévben” is.
A minden intézkedés tagadása, a politika utcára vitele, a tömegek hiszterizálása, mind-mind azt bizonyította, hogy Orbán Viktor és pártjának nincsenek skrupulusai. Nem számítanak az írott törvények, nem számít az adott szó, a mindenki által bevett szokások.
Azaz lehetett kordont bontani, lehetett hazudni népszavazások okán. Lehetett felelőtlenül ígérni és azt nem betartani, sőt: igérni mindent, mert amúgy sem számít.
Lehet hazudni azt aminek az ellenkezője sem igaz. Lehet bejelenteni, hogy nincsenek megszorítások – mert ezt a szót száműztük a szótárból – és mindenféle új adókat, illetékeket bevezetni a sárgacsekk adótól a baleseti adóig. Mindez csak a „zemberek” javát szolgálja. Pontosabban az emberek javait csökkenti.

Forrás: Internet

Lehet gátlástalanul tönkretenni vállalkozásokat és romokat fillérekét a „csókosoknak” juttatni. Mindez csak ujjgyakorlat. Ha esetleg az intézkedések a demokratikus jogrendbe ütköznének, akkor sincs semmi baj, csak át kell alakítani. No, nem az intézkedéseket, hanem a jogrendet. Ennek ez előzménye volt az ominózus „…oszt jónapot”-tal végződő cinikus kijelentés.
Ha tehát morálról van szó, akkor a FIDESZ csak ne szóljon egy szót sem. Amit ők vállaltak, annak ugyanis semmi köze ahhoz az erkölcshöz, amit a mai magyar társadalom magáénak vall.
Amit a kormányzó párt bevállalt, az nem más, mint a hatalom erőszakos megtartásához vezető intézkedések sora. Ezt pedig összekeverni a morállal erkölcstelen!

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ UTOLSÓ OLTSA EL A VILLANYT!

Az elmúlt néhány nap már megint alkalmat adott a csodálkozásra és a bosszankodásra. Kis magyar valóságunk mindent felülír, amit egyébként a gondolkodó polgár elvárna. Néhány hete úgy látszott, hogy az Orbán-kormány leváltása az a közös pont, amely mellé – hangsúlyozottan minden felelősségteljes – ellenzéki erők felsorakozhatnak, függetlenül attól, hogy van-e közöttük a részletekben eltérés vagy nincs.




Forrás: Internet -- Metropol

  Mára ez a remény teljesen szertefoszlott. Újra előkerültek azok az attitűdök, amelyek – mint valami turáni átok – jellemzik a magyar politikát, ha komoly krízishelyzet elé kerül. Ezek pedig nem mások, mint a féktelen önzés (politikai értelemben és valós anyagi alapon is), a felelőtlen küldetéstudat és a bornírt, rövidlátó politikai gyakorlat.
Jellemző képet adott erről két kis párt. A parlamentben elhanyagolható nagyságban jelen levő LMP éppen a szombati kongresszusán döntött arról, hogy a formálódó együttműködésben formailag semmiféleképp nem vesz részt. Ezzel a döntésével – előre borítékolom – a párt kiírta magát a magyar politikai életből. Mi motiválhatta ezt a döntést?


Forrás: Internet - Metropol

 Az LMP soha nem volt olyan párt, amely koherens módon képes lett volna megítélni saját helyzetét. Az általuk hirdetett ökológiai szemléletről úgy hiszik, hogy az gyógyír lehet a magyar társadalom jellemző problémáira — pedig nem. És ezt tudniuk kellene, már csak azért is, mert tagjai az európai zöldpártok családjának. Az utóbbiak tapasztalatából azonban nem hajlandók átvenni semmit. Kizárólag a jelszavakat – azokat is kritika nélkül –, figyelmen kívül hagyva, hogy a hazai valóság és társadalmi állapot nem azonos a nyugat-európaival. Ami ott már a ’70-es évek második fele óta küzd az elfogadtatásért, és ez alatt a fél évszázad alatt jelentős támogatásra tett szert, az a hazai körülmények között eredménytelen. (E gondolat részletes kifejtésére a post terjedelme nem ad lehetőséget, röviden csak annyit: Ott voltak sikeresek a „zöld mozgalmak” a múlt század utolsó három évtizedében, ahol az anyagi és társadalmi fejlettség elérte azt a szintet, hogy a polgár – biztos anyagi és egzisztenciális biztonságban – „kinézett” szűkebb környezetéből, és törődni kezdett tágabb környékével. Ehhez a társadalomnak egy bizonyos fokú „gazdagságára” van szükség. Napjaink magyar átlagpolgárát elfoglalja saját problémája, küzdelme a megélhetésért, mindez pedig felülírja a magasztos elveket. Tisztelet a társadalom elenyésző kisebbségét kitevő szűk rétegnek, amelynek fontos a környezet állapota.)

Forrás: Internet



Mást sem ismert fel a Schiffer vezette párt. Mégpedig azt, hogy a polgári demokráciákban sikeres politikát csak az a politikai szervezet gyakorolhat, amelyben megfelelő kompromisszumképesség van, amely képes arra, hogy saját elveit hosszú, megegyezésekkel, együttműködéssel, lemondásokkal teli folyamatokban érvényesítse.

 Mindez – ma úgy tetszik – hiányzik az LMP-ből. Ez a hiátus pedig gyakorlatilag azt eredményezi, hogy támogatói elfordulnak tőle. A „politikai szüzesség” állandó hangoztatása nem erény, hanem a politikai impotencia bizonyítéka, az ostobaság megtestesülése. Már csak ezért is, mert az LMP már korántsem „szűz” néhány hibás döntése és megnyilvánulása már régen annulálta ezt a magáról kialakított képet.
Az magyar ellenzéki összefogás problémái pedig a mobilabb szavazótábort és polgárokat pedig ösztönzik. No nem arra, hogy komolyan mellé áll bármiféle kezdeményezésnek. Sokkal inkább azon gondolkodnak sokan, hogy miképp boldogulhatnának határainkon kívül.


Forrás: VG.hu

 Az elmúlt néhány esztendőben többen hagyták el kis hazánkat, mint a legutolsó migrációs hullám idején, 1956-ban. És ez a tendencia nem csak azon alapul, hogy a jelenleg regnáló kormány milyen politikát képvisel. Nem csak azon múlik, hogy lebontották a politikai felépítmény demokratikus intézményeit. Még csak nem is azon, hogy a hatalom elkövet minden adminisztratív és kommunikációs lépést, hogy a távozást megakadályozza. Bornírt példája ennek a legutóbb megjelent videoklip, ami különös alkalmat adott a bloggereknek és a kritikusoknak a fikázásra.
A legfőbb oka a fiatalok elvándorlásának, hogy nem látnak egy életképes változatot. Nem látják azt az erőt, amely valóban képes viszonylag belátható időn belül leváltani a jelen rendszert, és élhető országot teremteni.


Forrás: Internet

 Ha pedig azt látják, hogy azok a politikai erők, amelyek – egyébként saját maguk léte érdekében is – képtelenek összefogni, akkor a polgár jövőképe elborul, és sürgősen olyan helyet keres magának, ahol biztonságosan alapíthat családot, ahol az életét tervezni tudja.
A parlamenti pártok és a törvényhozáson kívüliek pedig „vívják kicsinyes harcukat”, miközben nem veszik észre, hogy az a támogató tömeg hagyja el őket és az országot, akikre „bazíroznak”.
Kudarcukat majd csak akkor fogják észrevenni, ha az utolsó polgár is elmegy, és lekapcsolja a villanyt. Nem marad égve máshol a lámpa, csak a parlamentben, ahol a valóságtól elrugaszkodott honatyák és honanyák mondogatják légből kapott elképzeléseiket.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ERKÖLCS NEVÉBEN — ERKÖLCSTELENÜL

Már megint tele van magyar valóságunk olyan abszurdokkal, amit már magyarázni sem lehet, mert a kijelentések és a kommentárok magukért beszélnek. A sok jogától megfosztott Alkotmánybíróság – amit, nem is tudom miért, nem neveznek Alaptörvény Bíróságnak – mégis hozott egy régi időkre emlékeztető döntést. Alkotmány (Alaptörvény) ellenesnek minősítette a hontalanokat büntető jogszabályt.

Forrás: Internet

Az ombudsman javaslatára vizsgálták a jogszabályt, amely megtiltotta volna a közterületen való „lakást”. Azaz a szerencsétlen, minden vagyonukat elvesztett hajléktalanokat e paragrafus alapján büntetőjogilag vonhatták felelősségre, ha eldőltek egy padon, vagy hosszabb időre leültek a fal mellé, hónuk alá véve kis csomagjukat, amiben mindenüket hurcolják. A rend szigorú őrei még meg is bírságolhatták őket néhány tízezer forintra, mint szabálysértőket.
Az AB határozata alapján a továbbiakban erre nem lesz lehetőség. A hajléktalanok továbbra is itt élnek majd közöttünk, tetszik ez valakinek vagy nem. A kényes ízlésűek majd elfordítják fejüket, miközben a fogaik között szűrt mondatokkal mantrázzák, hogy „ez mégis csak felháborító!”.
Tarlós István főpolgármesternek is volt egy rossz mondata ezzel kapcsolatban. „…a testület »akarva-akaratlanul« lehetővé tette, hogy hajléktalanok tömegei lakhassanak a közcélú aluljárókban… az Ab-határozat visszahozhatja a 2010 előtti időket, amikor a fedél nélkülieknek az akkori liberális felfogás szerint elidegeníthetetlen joguk volt szabadon megfagyni, meghalni”. De a legfelháborítóbb mégis csak a FIDESZ (gyengébbek kedvéért: a kormányzópárt) nyilatkozata volt ezzel kapcsolatban:
„…mi kudarcnak tekintjük ezt a politikát, hiszen ezáltal a hajléktalanok még inkább kiszolgáltatottabbakká válnak és a közbiztonság is romlik”.

Forrás: Internet - Hírextra

Nos, egy ilyen döntésért nem az AB-t kell okolni. A hajléktalanság ugyanis nem bűnügyi, hanem szociális probléma. Az emberi lét peremére kerülők helyzetének kezelése – valamilyen módon: állami eszközökkel, a közösségek összefogásával, egyéni akciókkal – a társadalom feladata.
A hatalom azonban úgy gondolta, hogy amit nem látunk, az nincs is. Így született az ominózus jogszabály, amely rendőri feladattá tette a közterek „megtisztítását” a hajléktalanoktól. Ne zavarják a becsületes középosztályt a látványukkal, hiszen azok mindent megtesznek a gyarapodás érdekében, ezért kiemelt állami támogatásban részsülnek. Micsoda dolog, hogy a homeless-ek létükkel elcsúfítják – az egyébként amúgy sem túl színvonalas – aluljárókat. Zaklatják az embereket, mindenféle újságokat akarnak rájuk tukmálni, amiben sorstársaik írják meg keserves tapasztalataikat.
A problémák igazi megoldásában a legutóbbi időben nem jeleskedik a hatalom (a kormány). Még azt az egyházat is megfosztotta a támogatás lehetőségétől, amely az elmúlt két évtizedben – sok adakozással és önkéntes munkával – felvállalta e szerencsétlenek gondozásának egy részét. Nem igazán bővültek a hajléktalan-ellátás lehetőségei. Csak itt emlékeztetek a nyári zuglói esetre a belügyminiszter szereplésével.


Forrás: Internet - Kormány.hu, fotó: Botár Gergely

Mindez már csak azért is bornírt, mert eközben Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes óvta kivont karddal a kereszténységet.
Immáron akkor vizsgáljuk a fentieket a keresztény értékek alapján, amelynek egyik alapvetése a tízparancsolat: „szeresd felebarátid, mint tenmagad”.
Hol van tehát e híres szolidaritás? Vagy talán magukra nézve az alábbit alkalmazzák?
„Hamisságot szól egyik a másiknak; hízelkedő ajakkal kettős szívből szólnak .” (Zsolt. 12,3 – Károli Gáspár fordítása.)
Ezek után a nyilatkozatok után a jelen hatalom még képes magát erkölcsösnek nevezni?

Ceterum censeo OV esse delendam!

HOL ÉLÜNK? — DE TÉNYLEG!?

Az elmúlt hét második fele olyan dolgokat produkált a magyar közéletben, ami minden egészségesen gondolkodó állampolgárban ki kell, hogy verje a biztosítékot.

Forrás: Internet

Azzal kezdhetjük, ahogyan a miniszterelnök reagált a luxemburgi bírósági ítéletre. A „döglött kutyát vágtak fejbe” már csak ezért is szerencsétlen mondat, mert egy kormányfőnek disztingválnia kellene, és valamelyest diplomatikusabb kifejezéseket kellene használnia.
Úgy van ez, mint a gyereknél: ha megszidod, még neki áll feljebb. Komoly nevelési probléma, hogy meg kell egy magyarázni neki: viselje tettének következményeit. A magyar miniszterelnök most pontosan úgy viselkedik, mint aki nem látja be, hogy korábbi döntése nem helyénvaló. Még azokat hibáztatja, akik ezt felróják neki.
Hasonló Kósa pártelnök-helyettes reakciója, az Európai Unió Bizottságának döntésével kapcsolatban. Mindenáron meg akarja magyarázni, hogy téved a bizottság, és Olli Rehn bejelentése nem más, mint az említett személy belenézett a kávézaccba.

Forrás: Internet -- Szegedma.hu



Kósa Lajos az ATV Szabad Szemmel című műsorában arról próbálta meggyőzni a nézőket, hogy mégiscsak felháborító, hogy a EU pénzügyi biztosa mindenféle aggodalmának ad hangot a 2014-es költségvetéssel kapcsolatban, amikor senki sem tudja, hogy mi is lesz abban az esztendőben. Meg különben is, miért abajgatják a magyarokat, amikor az uniós bürokratáknak öt százalékos bérfejlesztést ad az unió, miközben kevesebb az infláció.
Ez az érvelés egész egyszerűen nevetséges. Hasonló ahhoz, hogy azért nem randizom az egyébként csinos szomszéd hölggyel, mert annak a nővére sokat költött a szemközti boltban. Körülbelül ennyi az összefüggés a magyar költségvetés és az uniós alkalmazottak bére között.
Az uralmon levő párt elnöke fenntartások és gondolkodás nélkül mantrázza mindazt, amit kuszaszemű gazdasági miniszterünk – főnöke nyomására – szajkózik.
Az átlagnéző meg csak néz ki a fejéből, és nem is érti, mi történi e hazában?
Egyre nagyobb elkeseredéssel veszi tudomásul, hogy sokkal hülyébbnek nézik, mint amilyen a valóságban, és ezt még gátlástalanul az arcába is vágják.
Ez pedig két következménnyel jár.
Az első következmény, hogy a normálisabb polgárokban egyre gyűlik az elégedetlenség, és látványosan elfordulnak a politikától, átengedve a terepet azoknak, akiknek még van energiájuk kinyitni a szájukat.

A másik következmény pedig az, hogy az elfásult közvélemény még az igazán fontos dolgokat is kezdi elhanyagolni, így közönyével ad teret a szélsőségeknek. Erre jó példa volt a pénteki – a nőszövetség által szervezett – megemlékezés, ahol az 1944-es nyilas terror áldozataiért gyújtottak gyertyát néhány tucatnyian a Duna parton a Cipők-nél.
Felháborítóan kevesen vettek részt a rendezvényen. Csak egyetlen ellenzéki párt képviselői jelentek meg – és néhány közéleti személyiség. A parlamenti pártok – bár fennen hangoztatják demokratikus elkötelezettségüket – többsége távol maradt. Nem tartotta fontosnak, hogy megemlékezzen az életüket áldozó százakról.

A problémát abban látom, hogy ha a társadalom ilyen közömbös e témában, akkor miért csodálkozunk, hogy ordas eszmék jelenhetnek meg (sőt még a parlamentbe is bekerülnek). Az egyik szónok megfogalmazása szerint kis hazánk a szélsőjobb eszmék melegágya, ahonnan kisugárzik ez egész Közép-Európába. Akkor túlzásnak éreztem a kijelentést. Mindezt felülírták a varsói események, ahol a szélsőjobbos randalírozásba a magyar „delegáció” is belekeveredett.
A normális magyar polgár ilyenkor lehajtja a fejét, és szégyenkezik….

Ceterum censeo OV esse delendam!

OBAMA GYŐZÖTT — ÉS MI?

Forrás: Internet

Barack Obama győzött. Mitt Romney gratulált. Mint egy golfban: győzött az, aki jobban teljesített a pályán. A legyőzött gratulált, elismerte a vereséget, és biztosította híveit, hogy nemes ellenfele bizonyára továbbra is az Amerikai Egyesült Államok érdekében dolgozik tovább.

Az USA külpolitikai orientációja tehát az elkövetkező négy évben markánsan nem változik majd. Ez persze hat Európára is, benne egy olyan kis országra is, mint hazánk.
A kommentátorok és szakértők hada ma azt próbálja megjósolni, mit tesz majd a régi-új elnök, hiszen már nem nagyon sokat kell foglalkoznia saját népszerűségével, hiszen az amerikai alkotmány kiegészítése értelmében az afroamerikai elnök nem pályázhat újabb mandátumra. Ebből adódóan megvalósíthatja azt a politikát, amelynek egy részét már az elmúlt négy évben végrehajtotta.


Forrás: Internet

 Egy dolgot figyelembe kell venni – amit manapság a hazai politikában kezdenek elfeledni és tudatosan mellőzni –, hogy az elnök nincs kontroll nélkül. A szenátusban ugyan stabil a demokrata többség, azonban a képviselőházban a republikánusok többségével kell számolnia a végrehajtó hatalomnak. Azaz minden döntésében kompromisszumokra kényszerül.
Ez a megegyezési kényszer adja az amerikai politika társadalmi elfogadottságát, végső soron ez biztosítja azt, hogy a ma ellenzéki „elefántok” is elfogadják az elnököt magukénak.
A várhatóan változatlan amerikai külpolitika azt is jelentheti, hogy az a demokrácia-felfogás, ami jellemzi ezt az adminisztrációt, nem vált hangsúlyokat.

Nehéz helyzet elé néz tehát a magyar külpolitika az elkövetkező két évben, hiszen menthetetlen antidemokratikus intézkedéseit kell majd magyaráznia stratégiai partnereinek. Magyarország a NATO tagja marad, eleget kell tennie szövetségesi kötelezettségeinek. Nagyon sokan abban a tévhitben vannak, hogy ezek a vállalások csak katonai-szakmai jellegűek. Ez súlyos tévedés. Ugyanis a NATO alapokmánya elsősorban politikai szövetségről szól, amelyben a polgári, demokratikus értékek kiemelten kezelendők. Oly annyira, hogy azokat – ha kell – fegyveres erővel is megvédik.
Az Orbán-kormányra nehezedő külső nyomás tehát szerintem egy cseppet sem fog lazulni. Egyre nehezebb lesz az „unortodox” intézkedéseket végrehajtani. Már csak azért is, mert mint a tőzsde mai nyitása is mutatta, az üzleti körök még nem alakították ki stratégiájukat az új amerikai kormányzattal kapcsolatban. Ez számunkra azt jelenti, hogy egy ideig hektikusan mozoghatnak a nemzetközi deviza-árfolyamok. Ez pedig a magyar gazdaság szempontjából nem éppen szerencsés.
A gazdasági bizonytalanság hat majd az IMF-re is, és áttételesen annak hazánkkal kapcsolatos tárgyalási hajlamára. A Matolcsy-féle gazdaságpolitika még mindig azt mantrázza, hogy nincs nagy baj, hiszen a hazai költségvetés finanszírozható a piacról. Ez valóban így igaz, nyolc százalékos hitelre komoly befektető társaságok és alapok hajlandók kockáztatni pénzüket.
A baj azonban az, hogy ezeket a kötvénykibocsátásokat (hiteleket) vissza kell fizetni. Nem most, hanem a kötvények lejárati idejével. A probléma az, hogy a magyar költségvetés éves bevétele nem nő évi nyolc százalékkal, mert a hazai nemzeti jövedelem sem nő ilyen arányban.
Készítsünk egy példaszámítást arra, hogy mekkora a különbség az IMF és a piaci kamatozású finanszírozás között. Legyen a példánk kis összegű, hogy lássuk a számokat, a valós összegek ezek után egy egyszerű szorzással számíthatók. A kamatos kamat (márpedig a kötvényes esetében erről van szó) számítása C1= C0x(1+k)n ,(ahol C0= kezdő tőke, k=kamatláb , C1= jövő érték, n= évek száma hatványkitevőként)
Példánkban egy egymillió euró értékű, öt év futamidejű kötvénnyel számoljunk. Elsőként a piaci finanszírozást számoljuk ki, amely a fenti képlet alapján: C1= 1000000x(1+0,08)5 azaz: C1=1000000x2,52688=2 526 888. Mint a példából látható, minden kibocsátott egymillió euró után a költségvetésnek több mint két és félmillió eurót kell visszafizetnie.
Ugyanez az IMF kedvezményes kölcsönével számolva (három százalék) 1 159 274 euró. Azaz csaknem egymillió euróval kell kevesebbet fizetnie a magyar államnak. Ha ezeket az összegeket lebontjuk éves törlesztésre, akkor ez utóbbinál (IMF) minden millió euró után évente 232 ezer eurót kell fizetni, míg a piaci változatnál 505 ezret.
A kétféle kölcsön között a különbség 273 ezer euró, amely többletet a magyar adófizetőknek pluszban kell kifizetniük.


forrás: Internet

 Bár az amerikai elnökválasztás nem nagyon befolyásolja – láthatóan – a magyar kormányt, néhány hét, hónap elteltével szembesülnie kell a kőkemény valósággal. Például azzal, hogy eredménytelen minden olyasfajta propaganda, amelyet legutóbb – performanszként – bemutattak az ország házában. Kicsit nevetséges volt az államadósságról folyó vita, különösen Matolcsy miniszter kijelentése, miszerint a pénz a bankokhoz került. Az elmúlt 20 esztendőben a magyar államháztartás (költségvetés) folyamatosan kölcsönökre szorult. Az azonban ebben a vitában el sem hangzott, hogy a mai magyar államadósság jelentős része, több mint fele, nem a költségvetés hiányából fakad, hanem a magyar gazdálkodó szervezetek és magánszemélyek „hozták össze”. Azaz nem elsősorban a kormányok rossz gazdálkodásából fakadt – bár ez is vastagon hozzájárult –, hanem abból a költekezésből és hitelfelvételekből, amelyet a lakosság és a vállalatok vettek fel.
 A pénz pedig nem hiányzik, megvan az, az utolsó euróig, hiszen megtestesül beruházásokban, lakásokban és építményekben, gépjárművekben és egyéb anyagi javakban. Ami a korábbi kormányok számlájára írható, az a gazdaságpolitikai döntések téves volta. Nem ismerték fel a fenyegető hitelbuborék veszélyét. Nem akadályozták pénzügyi eszközökkel a devizában történő eladósodást. nem ösztönözték a hazai fizetőeszköz előnyét a külföldi valutával szemben.

Forrás: Internet



Tehát az egész vitanap nem volt más, mint egy felesleges témáról, rosszul koreografált előadást tartani, azzal a céllal, hogy a lehető legtöbb figyelmet eltereljünk jelen gazdaságpolitikánkról, annak kudarcairól.

És mi köze mindennek az amerikai elnökválasztáshoz? Mindössze csak annyi, hogy amíg a karaván (a fejlett országok, élükön az USA-val és az európai országokkal) halad, a kutyának pedig nem marad más, mint az ugatás. Hol a holdra, hol pedig valamiféle ködös keleti irányba. Válasz pedig sehonnan sem érkezik, mert a karaván egyre távolodik, és szánakozva néznek vissza a lemaradóra!

Ceterum censeo OV esse delendam!

GONDOLATOK EGY ELŐADÁS ÜRÜGYÉN



Forrás: Internet



Hangsúlyozottan nem színikritikát írok a Nemzeti Színház monstre előadásáról. Tegyék ezt meg az esztéták, az ítészek. Ez a dolguk. Sokkal inkább azokat a gondolatokat szeretném megosztani olvasóimmal, amit maga az előadás hívott elő.

Nem célom részletesen ismertetni a szereplők erényeit. Mint néző, csak azt adhatom közzé: nyolc ember a szó szoros értelmében betöltötte a színpadot.
Kushner drámája azonban hat. Hat a gondolkodásunkra, azt eredményezi, hogy amikor elhagyjuk a színházat, forog tovább az agyunk, kalandozunk napjaink valóságában.
Mint minden színház, ez dráma is végletes. Nem azzal hat elsősorban, amit a színpadon látunk, hiszen az csak egy tünet. A valóság egy – végletekig sarkított – szelete. A lényeg a bennünket körülvevő valóság, amelyben ez létrejöhetett.
Mi változott meg végletesen az életünkben a nyolcvanas években? Hogyan lehetséges az, hogy évezredes értékeink látványosan összeomlanak? Hogyan lehetséges, hogy az angyalok sem képesek segíteni?
Ezt a változást az ember okozta. Az a társadalmi, gazdasági és politikai változás, amely végigsöpört a világon a nyolcvanas évek végén. Azok a fiatalok, akik akkor születtek, ma már felnőtt emberek, lassan krisztusi korba lépnek. Nincs közvetlen tapasztalatuk a korról.


Forrás: Internet - Ridley Scott

 Reagan kora, Gorbacsov peresztrojkája számukra már történelem. Nem élték meg azt a krízist, amely a fejlett országokat érte a számítástechnika elterjedésével, az informatikai forradalom kibontakozásával. Az átalakuló kommunikációs lehetőségek, a tudáshoz való szinte korlátlan hozzáférés totálisan átalakította – az amúgy hagyományokra oly érzékeny – Amerikát és Nyugat-Európát. Mindez felborította az addigi erkölcsöket (szokásokat), értékrendeket.
Az AIDS megjelenése egyszerre rádöbbentette – elsősorban az USA – a társadalmakat, hogy az addig elpalástolt valósággal szembe kell nézniük, hiszen ez a kór nem csak a közösségek szélére szorított páriákat veszélyezteti, hanem a nyakas reformátusokat, a hívő katolikusokat és a hagyománytisztelő mormonokat is. Már nem lehetett a homokba dugni a fejeket. Szembe kellett nézni a valósággal, a megváltozott világgal, az „elveszett paradicsommal”.
De nem csak Amerika került „anómiás” állapotba. Az európai változások is megrengették a világ addigi rendjét. Olyan átalakulás következett be az öreg kontinensen is, amit addig a legmerészebb futurológusok sem mertek remélni. A darabban felcsendülő reagani mondatok relevációként hatottak.
Igaz ugyan, hogy nem Ronald Reagan elnök mondataira dőlt le a berlini fal, sok más esemény – a létező szocializmus gazdasági és politikai válsága, a Szovjetunió hibás bel- és külpolitikája – hozzájárult ahhoz, ám mindez véglegesen megváltoztatta Európát.

Mi pedig lassan negyedszázada ülünk a készen kapott szabadság körülményei között, miközben halvány gőzünk sincs arról — mit is kezdjünk vele. A demokrácia számunkra nem más, mint a szabadosság egy formája. Nem tudjuk, hogy ez nem korlátlan szabadságot jelent, sokkal inkább egyfajta felelősséget saját cselekedeteinkért. „Az egyén szabadsága addig terjed, amíg mások szabadságát ezzel nem sérti”.
Azt pedig végképp képtelenek vagyunk felfogni, hogy az összefogás – a népek politikai, gazdasági, pénzügyi együttműködése – jelentheti a jelen problémáinak megoldását. Azt sem fogjuk fel, hogy ez nem sérti szuverenitásunkat. Ugyanis nemzeti létünk, identitásunk forrása nem a politikai rendszer, hanem kultúránk. Nyelvünk, hagyományaink, történelmünk jelenti a nemzet polgárai számára az igazodási pontokat. A magyar nemzet magyar marad attól, hogy egy nagyobb együttműködés része lesz, hiszen ebben az együttműködésben senki sem követeli (kívánja) tőle, hogy megfossza magát nyelvétől, kultúrájától.

Mint ahogy a történelem már bizonyította: legyen bármilyen hatalom a domináns, attól Kölcsey, Ady, Arany, Kosztolányi, Baranyi és Jékely – és még hosszan folytathatnánk a sort aszerint, kinek mi a kedves – versei azok maradtak, amik: részei tudatunknak. Nem hal el a nyelv – bár sokat ettől tartanak, de ez eddig sem történt meg –, és megmaradnak hagyományaink is. A busójárás, a menyegzők és minden más is. Mert mindezeknek igen kevés közük van a napi politikához és az éppen esedékes gazdasági döntésekhez.
Az ezredvég – nem a bibliai millennium, mert az más – változásai persze komoly kihívás elé állítják a fejlett országok társadalmait. De mint mindig: erre is megfelelő választ ad majd az emberiség.
És ennek semmi köze ahhoz, amit a mai hatalom „szabadságharc” címén elkövet.

Ceterum censeo OV esse delendam!

FORRÓ ŐSZ ÉS IGEN FAGYOS JÖVŐ

Mindenszentek napján arról kellene elmélkedni, hogy kikre emlékezünk eltávozott szeretteink sorában. Kit miért és hogyan szerettünk (utáltunk, viseltünk el, kerültük vagy ragaszkodtunk hozzá), mit tettünk és mit nem. Ezek a gondolatok azonban beszorulnak manapság a „privát szférába”. A temetők környékén csendes, magukba fordult emberek róják ilyenkor szokásos útjukat. Kezükben virág, a szatyorban pedig az obligát mécses és a kis seprű vagy avargereblye…

Rendbe tesszük a sírt vagy az urnafülke környékét. Megnyugodva távozunk, eleget tettünk a szokásoknak. Nem igazán szoktunk elgondolkozni a jövőről. Ilyenkor a múlt felülírja napi gondjainkat, aggódásunkat az elkövetkező időszakért.

Márpedig van miért aggódnunk.


Forrás: Internet

 Éppen napjainkban próbálja a minden fékét elvesztett hatalom „alkotmányos joggá” emelni azt a diszkriminációt, ami éles különbséget tesz hazai és határon túli állampolgárok között. Éppen most akarja kicsavarni a társadalom kezéből – a polgári demokráciákban egyetlen – fegyverét, amivel féken tarthatja a mindenkori hatalmat. És hogy mindez teljes legyen, nem csak a választás szabadságát kívánja korlátozni, hanem a gondolkodásunkat is. Minden rendelkezésére álló eszközzel azt próbálja elhitetni, hogy ez egyetlen és üdvözítő megoldást kínálja fel nekünk. Hazugságok garmadájával bombázza a közt annak érdekében, hogy úgy fesse le mai valóságunkat, mint minden létező legjobbikát.
Hallottunk mi már itt mindent tündérországtól kezdve a növekedésig és a keleti szélig szinte mindent. Hallani halottunk, azonban napi tapasztalataink mindezek ellenkezőjét bizonyítják. A gazdálkodni akaró vidéki gazda elől nímandok viszik el a termőföldet. Mesterségesen döntenek be élelmiszeripari üzemeket – csak azért, mert így olcsóbban megszerezhetők –, mit sem törődve százakkal, akiknek ez nyújtja az egyetlen megélhetési forrást. (A beszállító állattenyésztőkről már ne is beszéljünk!)
Okos – magukat értelmiséginek tekintők – fikázzák a rendszert, de leszólják azokat is, akik valamiféle nagyobb összefogást sürgetnek az egyre fenyegetőbb társadalmi és gazdasági összeomlás elkerülése érdekében.


Forrás: VG online

 Bonyolult választási és politikai képleteket emlegetnek (amiben formálisan talán igazuk is van), hivatkozva a társadalomtudományok „törvényszerűségeire” és az eddigi történelmi tapasztalatokra. „A helyzet egyre fokozódik… Ezt sose szabad elfelejteni..” – mondja Virág elvtárs Pelikánnak. Márpedig most is így vagyunk vele: a helyzet fokozódik, bárki bármit is mond. Elhangzanak egészen optimista értékelések arra hivatkozva, hogy a hiány a három százalék alatt van, hogy a CDS felárak (amiről a magyar polgárok döntő többségének gőze sincs, hogy micsoda) csökkennek, az adósságállomány pedig csökken. Az átlagember mindezt hallva nyugodtan hátradől, legyint egyet, és issza tovább a sörét, mondván: még sincs itt akkora baj.
Márpedig van. Mert a fent idézet adatok csak egy szelet egy kis részét mutatják abból a tortából, amit magyar valóságként elénk raktak. Ha egy marcipánrózsa díszíti az emeletes süteményt, az nem bizonyítja annak kitűnő voltát, különösen akkor nem, ha belül penészes az egész, és a töltelékét az udvar végi latrinából termelték ki.
A széles körű – már most is szükséges – összefogás és együttműködés nem azért kell, hogy az elkövetkező másfél év alatt legyen min rágcsálódnia ellenzéki és kormánypárti orgánumoknak, hanem azért, mert nagyon gyorsan juthat az ország olyan helyzetbe, ahol már a legjobb szándékok is kicsorbulhatnak. Gazdaságilag – és ennek eredményeként – és társadalmilag olyan helyzetbe jutunk, hogy az ország nem lesz képes megtermelni mindazt, amiből eltartható a közösségi szolgáltatások sora.


Forrás: Internet

Nem lesz akkora adóbevétel, ami fedezi az egészségügy, a szociális kiadások (nyugdíjak egyéb ellátások), az államigazgatás kiadásait, a költségvetés egyéb fejezeteit. Az elkövetkező két-három évre a hitelesnek tekinthető gazdasági szakemberek a legjobb esetben is stagnálást jósolnak. Azaz nem emelkedik a nemzeti jövedelem. Ha pedig nem emelkedik, akkor a kormány által eddig „piaci alapon” felvett hitelek visszafizetése a mainál sokkal nagyobb mértékben terheli a költségvetést (azaz az adófizetők pénztárcáját). Még kevesebb lesz az esély arra, hogy valamiféle kilábaláshoz szükséges forrásokat előteremtsenek. A hazai ipar és mezőgazdaság ugyan szépen lassan „hazai kezekbe” kerül, ám ezek a kezeknek az a tulajdonsága, hogy csak kapni szeretnek. Adni és fejleszteni nem igen tudnak, hiszen nekik sincs. Nincs magyar tőke, nincs magyar fejlesztés, ami belátható időn belül hasznosulhatna.
A kormány oligarchái – élükön a gazdasági miniszterrel – a jól ismert mesehőst akarják utánozni, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De azt tudjuk: Münchausen báró csak a kocsmai mesékben volt ilyen ügyes. Jót szórakoztak rajta, akik hallgatták, ám egy szavát sem hitték el.
Miből gondolja a kormány, hogy a hazai kocsma közönsége másként vélekedik ostoba hazudozásaikról?

Ceterum censeo OV esse delendam!