INTELEM AZ ÚJ GENERÁCIÓKNAK

Egy idézet:

„… Divat lett mindent tagadni, akár van indoka, akár nincs. Nyugtalanságra adhat okot a módszerek radikalizálódása, a sztrájkokkal való fenyegetőzés, a mértéktelen követelőzés, eleve teljesíthetetlen igények tömeges megfogalmazása. … A parlament lejáratásával …a vezetést kényszerlépésre kényszeríteni.

… Zavarják nemzetközi kapcsolatainkat, védelmi rendszerünk lejáratására és szétzilálására törekszenek. Hangulatot keltenek a hadsereg ellen, a közbiztonsági erők ellen azon a címen, hogy sok a rájuk fordított kiadás.

Látszik tehát, hogy célirányos, végig gondolt koncepció alapján akarják széjjel zilálni (az)…intézményrendszerét.

… A harc eredménye csak tőlünk függ: … Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mögé tudjuk-e állítani a józan erőket, ha kell az ellenséges …erőkkel szemben határozottan fel tudunk-e lépni.

Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, … Ha nem, az anarchia, a káosz és ne legyenek illúzióink, a fehér(vörös)terror fog eluralkodni.”

Deja vu érzésem van.

Ha a fenti szöveget elolvassuk, mintha a miniszterelnök (vagy csatlósai, támogatói stb.) megszólalását hallanánk, például Brüsszellel, a migránsokkal, a Sorosozással, a mai magyar ellenzékkel kapcsolatban. Végtelenül leegyszerűsített. „egy bites” kommunikáció, amely oly régen próbálja meg az egyszerű állampolgárt meggyőzni és megfélemlíteni egyszerre. A társadalmi és napi gondokat másokra hárító, a felelősséget elhárító mondatok ezek. Roppant jól hangzanak! Bennük van egyfajta mozgósítás és ijesztgetés a „mi lenne, ha én nem lennék” pökhendisége.

Ezzel találkoztunk Kövér László szoboravató beszédében vagy Kubatov Gábor felszólalásában a FIDELITAS kongresszusán.

Csakhogy a társadalmi problémák jelentős része nem bontható egy bites üzenetekre. Azok összetett problémahalmazt képeznek, hiszen egy ország életében minden mindennel összefügg, csak úgy mint egy ember vagy család életében. Valószínű nem lehet minden problémát egyszerre megoldani, mert ehhez se forrás, se lehetőség nincs.

Maradjunk a család hasonlatnál. Ha egy kis közösség rendelkezésére meghatározott méretű forrás (fizetés, jövedelem) áll rendelkezésre, akkor bizony a családnak döntenie kell ezek legoptimálisabb felhasználásáról. Nem lehet luxusnyaralásra költeni, ha nincs mit enni vagy hiányos a ruházkodás, és a gyerek iskoláztatásához szükséges anyagiak is hiányoznak. Az ésszerű döntés a nem igazán szükséges (ellenben jól kinéző vagy presztízst adó) kiadások törlése. Nem költünk olyanra, ami a legszükségesebbeket veszélyezteti.

Ezt a logikus gondolkodást rúgja fel a fenti idézet.

Ám akik az elmúlt három évtizedben születtek, azok nem is sejthetik, hogy ez az idézet, nem az elmúlt évekből származik, hanem pontosan 1988. november 29-éről, a Magyar Szocialista Munkáspárt Budapesti Aktívájának nagygyűléséről. Az előadó pedig nem volt más, mint Grósz Károly a párt újonnan (1988 májusa óta) megválasztott főtitkára, és az év novemberében lemondott miniszterelnök.

A történelem, szokták volt mondani, néha ismétli magát.

Ezért van deja vu érzésem. Napjaink hatalmi propagandája kísértetiesen hasonlít arra, amit az MSZMP próbált meg 1988-89-ben annak érdekében, hogy megtartsa hatalmát. Az tudjuk, közelmúltunk eseményeiből, hogy ez nem sikerült, 1990-ben megszületett a Magyar Köztársaság.

Felhívom a fiatalok figyelmét: a NER is elérte azt a pontot, ahol már nem képes saját hatalmát fenntartani. Egyszer elmúlik minden. A 30-as, 40-es korosztályon múlik, hogy felismeri-e azt, hogy a saját jövője érdekében ki kell kényszerítenie a változást. Akkor talán nekik nem lesz deja vu érzésük néhány év múlva.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENNAPI KULTÚRÁNKRÓL

Amikor arról beszélünk kisebb-nagyobb körben, közösségben, családban, hogy „viselkedj már kulturáltan” tulajdonképpen nem gondoljuk meg, hogy milyen összetett cselekvéssora és magatartásra szólítunk fel.

Forrás: Internet - Könczey Elemér rajza ,maszol.ro

Mit is értünk mindennapi kultúra alatt? Talán azért is van erre szükség, mert rohanó mindennapjainkban, az infokommunikáció néha csalós és talmi világa is hamis értékeket közvetít számunkra. A felsorolás és az ismertetés persze a teljesség igénye nélkül készült, csupán a legfontosabb dolgokra hívja fel a figyelmet azzal a szándékkal, hogy jobbá, kényelmesebbé és harmonikusabbá tegyünk mindennapjainkat.

Alapszocializáció

Kezdjük talán azzal, amiről – életünk során, ifjú, fiatal felnőtt vagy későbbi korunkban – nem is nagyon tehetünk, az alapszocializációval. Ennek a magatartásmintának a bevésődése igen korán, a gyermekkorban általában négyéves korig történik meg. A gyermek ekkor sajátítja el a családban a legfontosabb tudnivalókat. Az egymáshoz való viszonyt, itt éli meg a szeretet vagy szeretetlenséget, ekkor sajátítja el az alapvető kommunikációs sémákat (például a verbális erőszakot). Itt idegződnek be a legalapvetőbb higiéniai és egyéb tudnivalók.

„A család szerepe a gyermek szocializációjában, úgy látszik egyáltalán nem csökkent, talán még nőtt is. A pedagógiai szakirodalomban lépten nyomon olvashatunk arról, hogy a mai iskolák mennyire kevéssé nevelnek. A régebben a nevelésben részt vevő más társadalmi intézmények – a tágabb rokonság, szomszédsági csoportok …– szocializációs szerepe pedig inkább gyengül, mint erősödött. Ahol a család nem tud a helyükre lépni – és ennek éppen a családra minden oldalról nehezedő terhek az okai – …negatív szocializáló hatás érvényesül.

A család szocializációs szerepének jelenleg szinte pótolhatatlan voltát igazolja, hogy a kényszerűségből állami gondozásba vett gyermekek mennyi hátrányt szenvednek a család hiánya miatt.” (lásd: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris Budapest 1997. 370-371. oldal)

A családnak tehát ebben igen komoly szerepe van. Apró gyermekkorban kell megtanítani a gyereket köszönni, arra, hogy elfogadjon és tiszteljen másokat. Meg kell tanulnia kezelni a saját életkorának megfelelő konfliktusokat, és azt, hogy erőszakkal vagy más „zsarolási technikával” nem érhet el eredményt. Így a gyerekben kialakul egy elfogadó attitűd, ami nem jelenti azt, hogy nem képes „kiállni” a maga érdekeiért, de megtanulja ennek az elfogadott módját. Kialakul a gyerekben a kommunikációs készség is a családban látottak, halottak alapján.
És itt kell megemlíteni azt is, hogy ha a gyermek egy”erőszakos” családban nő fel, akkor azt fogja megtanulni, hogy a konfliktusokat erővel kell elintézni, a másik verbális vagy valóságos verésével, akkor számára ez lesz a „természetese”, és ő maga is ezt a gyakorlatot folytatja a továbbiakban.

Erről az alapszocializációról a gyereket később az iskolában vagy más közösségekben igen nehéz „leszoktatni” (többnyire nem is sikerül).

Ugyanígy az alapszocializáció része a tisztaság is. Nem részletezem, bár megérdemelne néhány sort a kézmosásától a toalett használatán át a ruházat tisztaságáig sok minden.

Viselkedés

Az ember társas lény. Magában tulajdonképpen létezni sem tud huzamosabb ideig. Helyét, szerepét elfogadottságát vagy elutasítottságát a környezetében viselkedése határozza meg. A vele interakcióba lépő más emberek ezek alapján alakítják ki a vele szemben véleményüket: fogadják vagy utasítják el személyét. Igaz ugyan a mondás: hogy lakva ismerjük meg a másikat, ám a mindennapi életünkben túl sok, számunkra ismeretlen emberrel találkozunk (munkahely, szórakozóhely, tömegközlekedés vagy csak simán az utcán). Ezek az emberek a legfelületesebb benyomásaik alapján ítélnek. (Például: ezért nem „szeretjük” ismeretlenül sem a hontalanokat vagy koldusokat, mert ápolatlanok, sokszor láthatóan koszosak, és nem a „normáink szerint” viselkednek. Pedig, lehet, hogy egyébként igen értékes emberek, okosak stb. voltak –vannak, dacára annak, hogy perifériára kerültek valami miatt. De pontosan az előzőek miatt a legtöbbször elutasítjuk velük a kontaktust, így esélyünk sincs valóban megítélni őket.)

E témakörbe tartozik egyebek között a generációk közti kommunikáció, a munkahelyi viselkedés, a nyilvános helyek „illemtana”. Mindezeket gyermekkorban kell elsajátítania az egyénnek a családon belül. Mindezek persze sokban függnek az adott társadalom értékrendjétől, kultúrájától. Aki csak egy kis időt is töltött más országokban, ezt a különbséget rögtön megtapasztalja.

Aki idáig eljutott az olvasásban joggal veti fel a kérdést, mire ez az ismeretterjesztés, hiszen ezt „mindenki tudja”. Ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, mert pontosan napjaink felmérései bizonyítják, hogy mindez nincs így!

Forrás:  Internet Szűcs Édua rajza. andalodo.worldpress.com

A családon belüli erőszakok, az iskolákban eluralkodó gyerekek közti erőszak is azt bizonyítja, hogy a család nem végezte el az alapszocializációs tevékenységét, vagy nagyon is rosszul végezte. Azt mindenki elvárja, hogy a gyerekeit jól képzett pedagógusok oktassák egy olyan tudásra, ami valamit érni fog, ha a csemete felnő. Arról azonban kevés szó esik, hogy maguknak a szülőknek is fel kell készülniük a gyerek nevelésére. Ezt a feladatot – különösen a gyerek első négy évében – senki sem vállalhatja át tőlük. Ám ha maguk a szülők sem tudják, mire kell figyelniük, maguknak miként kell viselkedniük, hogy értékes mintát adjanak utódaiknak, akkor megjelennek a már említett problémák.

Hétköznapi történet: egy kismama sétál a plázában, tolja a gyerekkocsit, benne, egy kb 8-10 hónapos csecsemővel, mellette kézen fogva egy 3-4 év körüli csöppség. Ez utóbbi meglát egy számára fontosnak tartott valamit és éktelen patáliába kezd annak érdekében, hogy azt most és rögtön megkapja. A fiatal édesanya hiába magyarázza, hogy azt most nem, a gyerek a földre veti magát és ordít, rugdalózik. Az anyának pedig – látszik a szemén az ijedelem – láthatóan fogalma sincs arról, hogy miként kezelje a helyzetet. Felrángatja a gyereket leken neki egy fülest és vonszolja kifelé.

Ez egy külső szemlélő számára azt mutatja, hogy a fiatalasszonynak fogalma sem volt a (saját)gyereke neveléséről. Honnan is lenne? Nem tanították meg neki. Talán, még gyerekkorában, a családban se sajátította el azt, az anyja meg biztos nem beszélt neki erről.

Szóval, ha azt akarjuk, hogy valami is változzon, nem elegendőek a törvények és a jogszabályok, amelyek súlyosbítását oly gyorsan szigorítani akarják. Még az sem elég, ha egy-egy évet a családoknak szentelünk, és mindenféle anyagi juttatást biztosítunk.

Gondolkodjunk el azon – ha már van tudományos alapunk és gyakorlatunk (pedagógia és szociológia) –, hogy mi a saját felelősségünk gyerekeink és a jövő generáció felnevelésében.

Ceterum censeo OV esse delandam!

AZ ERŐSZAK KULTÚRÁJA?

Ez az év is jól kezdődik, szokták mondani. Nem kell emigránshadakra várni, megteremtjük mi magunk a saját erőszak adagunkat. Egy fivér megöli az öccsét, és rágyújtja a házat. Egy apa legyilkolja a gyerekeit, egy ismeretlen felkoncol egy családanyát…. Csak az elmúlt hét termése. És akkor nem beszélünk arról, hogy az utcán, tömegközlekedési eszközökön támadnak meg embereket vagy az iskolában szabadul el az indulat és késelnek meg pedagógust, mert nem tetszik a rosszabb jegy.

El kellene gondolkozni azon, hogy mi az ok, mi vezetett idáig.

A közbeszédben egyre többször esik szó a családon belüli erőszakról, arról, hogy a mai fiatalok és középkorúak egyre kevésbé képesek konfliktusaikat kezelni.

Hogy is van ez?

A pszichológia és a szociológia tudománya már lassan egy évszázada feltárta az összefüggést egy ember alapszocializációja és későbbi viselkedésének összefüggéseiről. Kötetek tucatjai jelentek meg e témában, és láthatóan semmi hatásuk.

Ha pedig ilyen kutatási eredmények vannak, akkor hogyan lehetséges ez az „eredmény”?

Nem elég valamire rájönni, kikutatni, hogy annak a társadalomban is elérhető, észrevehető és hatásos eredménye legyen, azt meg kell ismertetni az emberekkel, és rávenni őket, hogy azok szerint cselekedjenek.

Régebben is azt írtam, hogy kis hazánk társadalma anómiás állapotban van. (anómia= értéknélküliség, az értékektől megfosztott állapot). Azzal, hogy három évtizede sutba vágtuk az ancien régime értékrendjét, azzal egy űr keletkezett. Az embereknek azóta se mondta el senki, és nem is tett rá semmilyen kísérletet, hogy ismertesse, a polgári társadalom (amelyben élünk) milyen értékrendet követ, milyen viselkedést és gondolkodást vár el tagjaitól.

Joggal vetődik fel a kérdés, miért kellett volna elmondani, hiszen azt mindenki tudja! Nos, ez nincs így! Kis hazánkban csak csírájában volt jelen a polgári attitűd. A két háború közti korszak és utána a „szocialisztikus” politika még a maradékot is lenullázta.

A rendszerváltás után így az értékváltással kiöntöttük a fürdővízzel együtt a csecsemőt is.

Az emberek a bennünket körülvevő változásokra nem igazán találtak válaszokat, hiányzott az egységes értékrend. Ezt nem pótolta sem az erőltetett „keresztény” szellemiség és a „”jogállam” sokat hangoztatott koncepciója.

A szülők pedig a rendszerváltás után sokkal inkább elfoglaltak voltak egzisztenciális biztonságuk meg- és újrateremtésével, semmint a gyerekek kielégítő nevelésével. Ezt a feladatot átadni vélték az iskolának. Az a maga lehetőségei és módszerei szerint próbált valamit pótolni a családi hiátusokból, ám nem végezhetett hatékony munkát. Régi pedagógiai elv: „addig hajlítsd a fát, amíg vessző”, azaz a gyermek alapszocializációján – amit gyakorlatilag hároméves koráig elsajátít – csak 4-6 éves korig lehet változtatni, utána igen nehéz feladat, különösen akkor, ha a családi környezet „ellene dolgozik” az iskolának.

Ha egy gyerek azt látja a családban maga körül, hogy a konfliktusokat, vitákat erőszakkal oldják meg, akkor számára ez lesz a természetes, és a későbbiekben is így rendezi a saját konfliktusait. Amennyiben a szülők nem tanítják meg a gyerekeiket a legalapvetőbb együttélési és problémakezelési szokásokra és eljárásokra, akkor a későbbiekben frusztrált, és erőszakra hajlamos fiatalt felnőttet látunk majd.

A helyzetet súlyosbítja, hogy már a második generáció nő fel – az elhanyagolt gyerekek gyerekei –, amely gyakorlatilag a televízió és a tömegkommunikáció, az infokommunikáció hamis világából veszi a mintáit. Senki sem igazítja el őket ebben az információs dzsungelban, nem igazán tanítják meg a szülők az értékes és értéktelen megkülönböztetésére, a mindennapi kultúra elemeire. Ez az elmaradott térségekben sokszorosan jelentkezik.

Ez utóbbiban az államnak a fennálló politikai rendszernek megbocsáthatatlan bűnei vannak. Csak címszavakban: szegregáció, a fiatalok továbbtanulási lehetőségeinek korlátozása, a kötelező oktatás életkori határainak kurtítása, a szegény térségek fejlesztésének hiányai stb.

Így aztán megjelenik a mindennapjainkban egy korosztály, amelynek gőze sincs a mindennapi kultúráról, az együttélés szabályairól. Ezt pedig naponta tapasztalhatjuk, még az azonos korosztályok tagjai sincsenek tekintettel egymásra. Az egoizmus, az egymás kíméletlen letaposása vált napjaink gyakorlatává.

Ebből nem lesz szolidáris társadalom már csak azért sem, mert a NER körül sertepertélők is megengedhetetlen hangnemben nyilatkoznak idősebb generációról, és politikai ellenfeleikről.

Nem szép kép, de ez van!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MILYEN VOLT AZ ÉVÜNK?

Az év végén mindenki visszatekint az elmúlt esztendőre. Számot vet az elmúlt időszakkal – már ha van mivel –, és mérleget készít. Mi történt, hogyan hatott rá, jobb volt-e mint a korábbiak vagy romlott-e a helyzet.

Azt a módszert választottam, hogy hű leszek magamhoz, és az idei posztjaim – általam legjobbnak ítélt részeit – teszem közzé. Aztán mindenki levonhatja belőle a konzekvenciát, hogy mi is történt velünk, van-e olyan, amire már nem is emlékszünk, de mégis befolyásolta gondolatainkat, érzéseinket. Lássuk akkor az összefoglalót:

Január:

EZ MOST MÁS…

Grecsót olvasok. Ez persze nem nagy dolog, egy mondás szerint „az ember olvas!” De, hogy miért is lehet ez ekkora poén, az némi magyarázatra szorul. Amikor először vettem kézbe, olvastam a Mellettem elférsz-t akkor valódi döbbenet lett úrrá rajtam. A nyolcvanas évek vidéki életének leírásai deja vu érzést keltettek. Mintha ezt az érzést már valamikor átéltem volna…

… napokig gondolkoztam, hogy miként lehetséges a hetvenes évek közepén, hogy van az országnak olyan szeglete, ahol még nincs villany, és ahol a szegénység olyan mértékű, amit elképzelni sem tudtam.

Persze, így utólag, lehetne mondani, hogy akkor csalódtam először a szocialista propagandában, de ez nem lenne igaz. Ilyen mélységekben akkor nem gondoltam bele a dolgokba. Csak a nagy szakadék tűnt fel. Az évek során aztán sokat tanult és tapasztalt az ember fia, magyarázatot is kapott – mindenféle társadalomtudományost – a rurális térségek elmaradottsági szintjeiről. De az élmény megmaradt. A döbbenet is.

És ugyanez jelenik meg azokban a sorokban is, amit Grecsó Krisztián papírra vetett a nyolcvanas évek szegvári valóságáról.

A legnagyobb baj pedig az, hogy – nemrég jártam Nógrádban egy ismerősömnél – szinte semmi sem változott egyes vidékeken. Talán csak annyi, hogy nem azért nincs áram, mert a faluba (tanyára) nem vezették be, hanem azért, mert nincs miből kifizetni.

Néha mondják hozzám közelállók, hogy neked, pestinek, halvány gőzöd sincs a vidéki valóságról. Igazuk van, tényleg nincs!

EZ MOST KOMOLY?

… Az audis sztrájknak lehet valamiféle eredménye, de ez elsősorban a győri gyár munkavállalóit érinti. Felröppent a hír, hogy a vasutasok is szolidaritást vállalnak velük. Az is jó hírnek tűnik – bár, akinek fáj a foga, az nem repes –, hogy a fogorvosok is sztrájkba kezdenek néhány napra, kevesellve a támogatást. Ez örvendetes, de talán meg kellene vizsgálni, hogy a mai helyzetben egyáltalán mit tehetnek a szakszervezetek önmagunkban, ha nem áll melléjük sok-sok (többszázezer) polgár.

… A demokratikus ellenzék pedig, ahelyett, hogy ütné a vasat, amíg meleg, langyos előválasztási procedúrákkal lelkesíti saját bázisát.

Emberek! Nem erről volt szó!

A NER és a kormány egymás után dobja fel a politikai magas labdákat, amelyeket egyetlen ellenzéki párt sem üt le.

                Már régen sokezres tüntetéseket kellett volna rendezni a Birnbaum (sorosozás) ügyben, rávilágítva a kormánypárt álságosságára és hazudozására.

                Már régen ki kellett volna vonulni azért, mert a lakosság érdekeivel szemben a mostani kormány kivezeti hazánkat az Unióból, nem írja alá biztonságunkat igazán garantáló kétoldalú biztonsági szerződésünket az USA-val.

                Már régen sokaknak kellene az utcán lenni, hogy tiltakozzanak a sunyi törvényhozás miatt, a közigazgatási bíróságok megalakítása ellen.

Február:

Orbán Viktor évértékelője: Lássuk a medvét! (részleteket nem idézek ide, sok lenne, ajánlom olvasásra.)

Március:
A FIDESZ „felfüggesztette tagságát” az Európai Néppárt frakciójában. Magyarázták ezt itthon mindennel, de azért a valóság kicsit más volt, mint ami a hazai médiából áradt ránk.

…hogy az európai lakosság mintegy 500 milliójának értékrendjét nem a fentiek határozzák meg. A választások kimenetele azonban – főleg a közép erőnek számító – a parlament legnagyobb frakciójának, a Néppártnak korántsem tét nélküli. Realista politikusai nem igen engedhetik meg, hogy sok szavazatot veszítsenek a vetélytársakkal szemben.

Ez magyarázza a FIDESZ önfelfüggesztését, és Orbán Viktor nyilatkozatát, hogy majd a választások után eldől, hogy maradnak-e a Néppárt frakciójában vagy átülnek valahová.

Ne legyenek kétségeink: ez a „valahová” a már most is kialakulóban levő euroszeptikus és szélsőséges erők összefogását jelenti. E csoport meghatározói a fent felsorolt pártok kiegészítve a lengyel Jog és Igazságossággal.

Ez az „önfelfüggesztés” azonban csapda is lehet a miniszterelnök számára. Nem biztos, hogy a lehetséges partnerek úgy ítélik meg, hogy valóban alkalmas arra a politikai szerepre, amelyre predesztinálja magát, sőt valószínű, hogy egy szélsőséges szövetségben nem ő fogja vinni a prímet, hanem a nála az európai politikai porondon is sokkal fajsúlyosabb pártvezetők: Marine Le Pen vagy Salvini.

A két szék között tehát könnyen seggre lehet esni!

Április:

A patkányozás megjelenése a hazai politikai diskurzusban.

A házelnök megszólalt a magyar bíróságok függetlenségének 150. évfordulójára rendezett konferencián. Kiverte a biztosítékot:

„…A bírói függetlenség nem abszolút és nem öncélú …mindenféle kificamított államelméletekkel szemben a bírói kar nem külső tartozéka, hanem belső alkotóeleme az államnak, a bírói hatalom maga az államhatalom egyik megnyilvánulása, amelynek sorsában mindig osztozik. …A bírói hatalom nem lehet független az államtól, hiszen maga is része annak, sem az igazságtól, hiszen annak szolgálatára létezik.”

…A házelnök mostani felszólalása egyértelmű jelzés arra, hogy a hatalmat gyakorló miniszterelnöknek és közvetlen környezetének elfogyott a türelme. Mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy a bíróságokat is maguk alá gyűrjék.

Ez az információ valahogy elsikkad a nagy hírözönben.

Pedig fontos! Fontos azért, mert ha ezt a mostani kormány képes lesz megtenni, akkor visszazuhanunk abba a senki által sem kívánt korai ötvenes évekbe, ahol a hatalom a koncepciós perek sokaságában tette a láb alól nem kívánt ellenfeleit.

Május:

Uniós választások. Érdemes visszaemlékezni az eredményekre és az ebből származó következményekre, amelyek befolyásolták a hazai belpolitikai helyzetet is.

A lényeg.

Az ellenzéki pártoknak gyökeresen új programmal és munkával kell előállniuk, hogy a belátható időn belül képesek legyenek leváltani a NER-t. Ehhez nem elég, hogy a parlamenti eszközöket és lehetőségeiket használják. Meg kell újítaniuk nem csak a politikájukat, de a kapcsolatrendszereiket is. Új kapcsolatokat kell kiépíteniük azokon a településeken is, amelyeket ma a FIDESZ korlátlan propagandája ural, és ahol a helyi kiskirályok hűen szolgálják a fennálló hatalmat. Ezt az aprómunkát nem lehet elhagyni. A mostani választási eredmények is azt mutatják, hogy minél kisebb a település, minél szegényebb és elhagyatottabb térségben van, annál nagyobb a kormánypropaganda befolyása.

Ezt pedig csak úgy lehet megtörni, ha helyi szervezeteket hoznak létre, ellensúlyozva a fenti befolyást.

Az uniós választás megmutatott egy képet, mint egy röntgen-vizsgálat. A beteg politraumás, gyógyítani kell, de ez hatékony beavatkozás nélkül még nagyobb gondot okozhat!

Július:

Az MTA bedarálása. A hazudozás és a félrevezetés iskolapéldája.

Sikerrel ledarálták a MTA intézethálózatát. A meghozott törvény persze egy dolog, de a végrehajtás, az új rendszer létrehozása már más kérdés, az bizonytalan.

Egy azonban biztos: nem elsősorban arról a kb. 4000 kutatóról szól a történet, akik a tudomány valamely területén végeznek alkalmazott és alapkutatásokat. A lényeg ismét a pénzről szól, azokról az összegekről, amellyel a tudományos világ támogatta a kutatásokat.

Egy valamivel azonban láthatóan nem számoltak – mert nem tudták, nem voltak róla kielégítő ismereteik –, hogy a kutatások támogatás a „projekt” rendszerű. Kutatókat, teameket és kutatási programokat támogatnak, nem intézményeket. Így aztán a valóban jeles kutatást végző tudósok és teamjeik rögtön átvitték a projektet egy szabadabb világba, jelesül Svédországba.

Így nem maradt itthon se a projekt, se a kutató, se a pénzt! (Pestiesen erre mondják, hogy pech!)

Meghozták a döntést, az ’56-os Intézet megszüntetéséről és beillesztéséről a Veritas-ba. Ez azt eredményezte, hogy a két évtizeden át dolgozó kutatók önálló munkáját ellehetetlenítették.

Ennek következménye, hogy az eddig összegyűjtött anyagot az adatszolgáltatók letiltották (azaz már érhető el a kutatók számára). Persze ez is lehetett a cél, hiszen a Veritas élen jár történelmünk „újra fogalmazásában”, népiesen a történelemhamisításban.

Ezek azok a bornítságok, amik minden állampolgárt érintenek. Az már szinte csak mellékes eseménynek számít, hogy beszántották a színházak támogatásának rendszerét. Elvégre minek is színházba járni! Az alternatív (értsd nem állami és önkormányzati és a Teátrumi Társulaton kívüli) színházak amúgy is csak a felforgató és „nem magyar” eszméket terjesztik, tehát nincs is rájuk szükség. Hogy erről a közönség miként vélekedik, az egyébként a hatalmat nem érdekli.

Szóval a rombolás a kulturális életben is akadálytalanul megy tovább. Az eredmény?

Az eredmény egy olyan generáció felnövekedése, amely önhibáján kívül (mert a szüleik „döntöttek így) nem lesz képes a jövőben eleget tenni a kihívásoknak. Nem lesz képes olyan ismereteket elsajátítani, ami 15-20 év múlva is aktív szereplővé teszi a munkaerőpiacon.

Érthetőbben: ez a hatalom a társadalom alatt vágja a fát, és már előre láthatóan komoly válságba viszi az országot.

Augusztus:

Némi bosszankodás a középszer uralma ellen, amely ártó hatása mindenkit érint.

Szeptember:

A Várbazár adott otthont a demográfiai konferenciának, amelyen a miniszterelnök megint „nagyot dobott”.

A demográfiai konferencián elhangzott beszéd tehát két dolgot mutat meg nekünk: van egy olyan miniszterelnökünk, aki vagy nem érti a világban lezajló folyamatokat, akkor ezért alkalmatlan a posztjára, vagy nagyon is érti, és ennek ellenére olyan elképzeléseket igyekszik megvalósítani, ami káros, hosszú távon nem tartható, akkor pedig egyszerűen gazember!

Október:

Az önkormányzati választások hónapja. Nézzük az eredményeket és az elsődleges reagálásokat a kormányzat és a kormányzati média részéről.

November:

Az előzőekhez tartozik a már ellenzéki Budapesten történt reakciók, amelyek minden eddigit felülmúltak. A kormánypártoknál és támogatóiknál láthatóan elgurult a gyógyszer.

Az elmúlt tíz évben ez a populista propaganda – és valós politikai filozófia nélküli kormányzás – lassan az egész országban „átmosta” az erre fogékonyak agyát.

Ez pedig „több mint bűn, ez hiba”!

Miért is? Mert a képzett és gondolkodó – a megerősödő polgári értékeket követő – populációt teljesen elidegeníti saját társadalmától. Ahelyett, hogy tenne valamit a társadalmi gondolkodás megváltoztatása érdekében – mert egyébként minden erre alkalmas fórumától megfosztják – inkább feladja a kilátástalannak tűnő küzdelmet és elhagyja az országot.

Helyüket pedig kontraszelektált, a hatalom által támogatott félműveltek foglalják el, akik saját morális ostobaságaikat zúdítják a társadalomra és a nyilvánosságra. Ez pedig nem más, mint a szélsőséges hatalom – már-már goebbelsi hatékonyságú – propagandája.

Minél inkább nem tapasztalják a társadalmi ellenállást, tiltakozást, úgy kapnak egyre nagyobb vérszemet. Gátlástalanságuk pedig tovább mérgezi azokat, akik modern korunkban csak a hatalom kommunikációs eszközeit érik el.

A kár felmérhetetlen. Lassan egy generáció nő fel valamiféle teljesen ostoba „magyarság tudatban”, aminek egyébként semmiféle valós alapja nincs.

Maga a hatalom sem áll a moralitás csúcsán, hiszen hatalomgyakorlásával – saját maga által is hangsúlyozva: lásd Kövér László beszédét a Nemzetvédelmi Egyetemen – lebontja a fékek és ellensúlyok rendszerét, mindennapi gyakorlatában követhetetlenül teszi gyakorlattá a korrupciót, nem csak az anyagit, hanem az egzisztenciálisét is, hiszen gátlástalanul osztogat stallumokat, állásokat és más javakat a hozzá hűségesek számára.

Mindez a társadalomban úgy rakódik le, hogy amit szabad a felsőségnek azt én is megengedhetem magamnak. Ez pedig mérhetetlen károkat okoz, hiszen aláássa a polgári társadalom egyik legfontosabb alapkövét: a magántulajdont és a személyes szuverenitást.

December:

A FIDELITAS kongresszus. Az ott felszólalók beszédeit lehet bármilyennek nevezni, csak olyannak nem, amely hű képet ad a hazai társadalmi valóságról.

„A kommunisták visszajönnek – ezek ugyanazok” –hangsúlyozta (Kubatov Gábor).

Mindez azért erkölcstelen és morálisan tarthatatlan, mert egyrészt egy olyan közönségnek beszél, amelynek igen kevés gyakorlati tapasztalata lehet a tíz vagy huszonöt évvel ezelőtti politikáról (nem beszélve a létező szocializmus gyakorlatáról), hiszen meg sem született.

Másrész pedig, hiszen lépésről lépésre megyünk vissza abba az állapotba, amelytől 1989-ben sikeresen megszabadultunk ig nettó történelemhamisítás. Mindez egyetlen célt szolgál: a FIDESZ hatalmának fenntartását és továbbvitelét.

A hatalom megtartására való gátlástalan törekvés pedig nem csak az Európai Unió – amelyhez oly nagy hévvel csatlakoztunk – értékrendjével, demokráciájával összeegyeztethetetlen, de káros az országra nézve is.

És végül visszajutottunk oda, ahonnan év elején elindultunk. Ezt tükrözi Orbán Viktor karácsonyi interjúja.

A fentieket figyelembe véve az ország politikailag csak egy kis tyúklépést tett előre. Az önkormányzati választások ugyan megmutatták, hogy összefogás esetén van keresnivalója az ellenzéknek, ám a parlamenti választásokig még nagyon rögös az út.

A kormányzat pedig az októberi sokkjából kezd magához térni, és egyre inkább mondja fel korábbi együttműködési szándékát a választásokon sikeres ellenzéki önkormányzatokkal.

Minden összevetve: A NER rendszerére még nem sikerült „rogyasztó” csapást mérni.

Azaz „Nyugaton a helyzet változatlan”.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EGY KORMÁNYFŐI INTERJÚ ÜRÜGYÉN

KARÁCSONY ÉS ÚJÉV KÖZÖTT

Ezzel a poszttal nem akartam a Kedves Olvasó idegeit borzolni a karácsonyi ünnepek alatt. Méltatlan is lett volna tőlem, nem úgy a miniszterelnöktől.

Forrás: Internet : Népszava

Akinek a figyelmét elkerülte volna – ami mondjuk meg őszintén a szentestére való felkészülés közepette abszolút érthető –, két interjú is megjelent Csermely Péter tollából. Az egyik a Magyar Hangban és a Magyar Időkben a másik a Magyar Nemzetben.

Az Orbán Viktorhoz feltétlen lojális szerző nagy valószínűséggel egyszer ült le beszélgetni a miniszterelnökkel, ám az anyagot kissé az adott médiumra szabva szerkesztette, így született a két cikk. De nem is a cikkek születése a lényeg, hanem a mondanivaló, a riportalany mondatai. No meg az, hogy ezeket a gondolatokat miként tárjuk a nagyérdemű elé.

A lényeg ebben a beszélgetésben a migráns ügy volt. Jellemző mondat a miniszterelnök szájából a politikai helyzetről, ellenzékről és kormánypártról:

„…Így legalább mindenki számára könnyebben átlátható a helyzet. A kormány a munkát, az otthont, a családot, a biztonságot képviseli, és velünk szemben az ellenzék azzal a politikával, amely egyszer már tönkretette Magyarországot. Az egyik oldalon az országot megvédeni akaró nyugodt erő, a másik oldalon pedig az agresszió, az erőszak, a bevándorlás támogatása és az adóemelések.”

Jellegzetesen az úgynevezett „egy bites” gondolkodás. Minden amit „én” csinálok az jó, aki minderről mást gondol, az maga a „gonosz, az ellenség. Harcolunk, még akkor is, ha nincs ellenség, ha nem harcolni kellene, hanem gondolkodni, és megoldani a problémákat úgy, hogy az az egész társadalom, a nagy betűs MAGYARORSZÁG érdekeit szolgálja.

Mindez meg sem jelenik az ünnepi interjúban. Egy hagymázos kép bontakozik ki a miniszterelnök világlátásáról: „…Európa nyugati fele évekkel ezelőtt belevágott egy kísérletbe. A nagy nyugati országok megpróbálnak létrehozni egy vegyes civilizációt, úgy gondolják, hogy a keresztény Európából legyen egy keresztény-muszlim Európa. …Közép-Európa ellenben úgy döntött, hogy ebbe a kísérletbe bele sem kezd, mert a kockázatok rendkívül nagyok. Nem akarjuk, hogy kevert népesség lakja az országainkat, ezért védjük határainkat, és ellenezzük a bevándorlást.”

Gondoljuk már végig e két mondatot. Ha eltekintünk a leírt szavaktól, és a tartalmat valamint a mögöttes szándékokat és elképzeléseket vizsgáljuk, riasztó kép alakul ki:

Orbán Viktor azt hiszi, hogy egymaga alakíthatja egy 580 milliós közösség akaratát és törekvéseit. Ez már azért is igen nevetséges, mert hazánk ennek a közösségnek mindössze 1,6 százalékát teszi ki, gazdasági ereje pedig ehhez közelít. Ugyanakkor ezer szállal kötődik a miniszterelnök által lenézett és ostorozott „Európa nyugati feléhez”. Innen kapja a magyar gazdaság a nemzeti jövedelem mindegy 3 százalékát kitevő, vissza nem téríntendő támogatásokat évente. (Az egy másik kérdés, hogy itthon ennek a hasznát a miniszterelnökhöz kötődő gazdasági érdekcsoportok fölözik le. Azért az szinte példátlan, hogy egy közönséges gázszerelőből nem egészen tíz év alatt – de különösen az elmúlt négy évnek köszönhetően – az ország leggazdagabb embere válik. Ilyen zseni nem születik, ezt mesterségesen csinálják, felfújják, mint egy lufit.)
A másik érthetetlen törekvés a civilizáció védelme. Az európai civilizáció, köszöni szépen, megvan. Nem erodálta a ’70-es évek közepétől a folyamatos török bevándorlás. A német és francia, kultúra és civilizáció nem változott fél évszázad alatt. Ami változott, az a szolidaritás volt, Az emberek egyre nagyobb tömege vallotta és vallja ma a kontinensen, hogy az üldözötteket, a saját hibájukon kívül földönfutóvá vált menekülőket emberségesen kell fogadni.

Magyarország sem volt kivétel ebben. Gondoljunk csak a délszláv háború bosnyák menekültjeire.

Arról már ne is beszéljünk, hogy az elmúlt 50 évben, már a 80-as évek elejétől, hányan telepedtek le hazánkban, olyanok, akik nem a környező országok magyar anyanyelvű részeiről származtak. Jelentős több tízezres az itt élő kínai, vietnami közösség, a sok ezer arab, afgán származású állampolgáraink beilleszkedtek. Hogy esetleg más vallást gyakorolnak, az az ő magánügyük. Budapesten is vannak mecsetek, de ez igazából senkit sem zavar.

De megest idéznem kell a régi versikét a ’70-es évek végéről a Dózsa György úton felállított Lenin szoborral kapcsolatban terjedt:

„Ne mosolyogj Iljics,
Nem tart ez örökké!
Százötven év alatt
Sem váltunk törökké!”

Forrás: Internet -- Magyar Hírlap

De félre a viccel: Orbán Viktor testes gondolatokat fogalmazott meg a népességfogyás (demográfia) ürügyén: „…Ha odáig jutunk, hogy biológiailag sem tudjuk fenntartani magunkat, az azt jelenti, hogy magunknak sem vagyunk fontosak. Miért lennénk a világnak? A demográfia tehát sorskérdés. Az emberek persze nem ilyen távlatban alakítják életüket, inkább azt nézik, hogy támogatja-e őket a hazájuk a gyermekvállalásban …Ezért hirdettük a családokról szóló nemzeti konzultációt… Bízom abban, hogy létre tudunk hozni egy olyan megállapodást a magyar nőkkel, ami egyszerre segíti majd az ő életüket, és erősíti Magyarországot.”

Ezt megint szedjük szét. Maga a gondolat megint egy ügyű. Csak arra koncentrál, hogy többen legyünk. Ez egyébként ellentmond minden globális trendnek. Ugyanis azt figyelték meg az ezzel foglalkozó tudósok, hogy minél fejlettebb egy társadalom, annál kisebb a szaporodási rátája. Ezt tetézi még az a tény is, hogy a világ népességrobbanása a második világháború után indult be, azóta a népesség folyamatosan növekszik (igaz, nem a fejlett világban, hanem Afrikában, a Távol-Keleten).

Már a Római Klub jelentése a fenntartható fejlődésről 1978-ban jelezte, hogy nem tartható a világ népességének akkori ütemű növekedése, mert egész egyszerűen elfogynak a fenntartható források. Nincs elegendő terület az élelmiszerek megtermelésére, nem folytatható vég nélkül a tengerek kiaknázása. Nincs elegendő energiahordozó a növekvő népesség igényei kielégítéséhez.

Napjainkra eljutottunk oda, hogy klímaválságról és az élethez kötődő források hiányáról beszélünk.

A miniszterelnök mindezeket teljesen figyelmen kívül hagyja. Azt kötve hiszem, hogy nem hallott róla. Nagy valószínűséggel igen, de nem törődik vele.
Számára egy a fontos: olyan elkötelezett, a hazug propaganda által megvezetett tömeg kialakítása, amely biztosítja hatalma fenntartását.

A baj csak az, hogy az a kb. hárommillió honfitársunk, akik rendíthetetlenül hisznek harcos miniszterelnökükben, olyanok, mint a struccok: ha jön a vész, homokba dugják a fejüket és nem hajlandók tudomásul venni a tényeket. Mi több, azt külső erők által generált felforgatásnak tartják.

Jól fogalmazott az interjúban Orbán Viktor: majd a 2022-es választások adhatnak alkalmat arra, hogy az ellenzék kifejezze nemtetszését.

Reméljük az elkövetkező két év alatt okos, tényekre alapuló érvekkel meg lehet győzni a mai Orbán-hívőket, hogy rossz lóra tettek. Nem az örökös harc, és a „nemzeti-keresztény” függetlenség a járható út, hanem az együttműködés és a kompromisszumok sokasága az, ami az ország fennmaradását szolgálja.

Ajánlom az interjúk elolvasását, így a két ünnep között eléggé „felnyomhatja” a vérnyomást, segítve a karácsonyi lakomák emésztését.

Ceterum censeo OV esse delendam!

„GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA”

 Sajó Sándor versének sora az elmúlt csaknem egy évszázadban a magyar búskomorság és a „mi nem tehetünk semmiről” életérzés kifejezőjévé vált. A vers a Trianoni döntés búját fejezi ki.
De azért ennek a verssornak van egy másik – a csaknem évszázad óta önállóvá vált – tartalma is, mégpedig az, hogy a népnek igenis van tennivalója a saját országában.
Ha alávetettnek érzi magát, akkor magának kell tennie ez ellen, különösen akkor, ha a kezében van a döntés immár harmadik évtizede. A választás demokratikus aktus, még akkor is, ha erőszakot tettek rajta fondorlatos szabályokkal. Ám pont a legutóbbi voksolás mutatta meg, hogy mégis csak ki lehet cselezni a fondorlatot.

A kérdés csak az, hogy a „nép” mikor érzi meg azt, hogy a napi gyakorlat, amelyben él, már nem mehet tovább, mert jogait, egzisztenciáját, beleszólását a közügyekbe lehetetlenítik el.

Mondhatjuk, persze, hogy a köznépnek minden más probléma esetleg fontosabb, mint a színházak önállósága. Mit érdekli, hiszen gyakorlatilag nem jár teátrumba. A statisztikák szerint a magyar lakosság kis százaléka jár színházba: a KSH adatai szerint a 2016/2017-es szezonban Budapesten 98768 színház és operabérletet adtak el, ebből az Operaház 27675-el vette ki részét. Tisztelettel megjegyzem: Budapest lakossága ebben az időben 1 779 ezer fő volt. Ha maradunk a tényeknél és a számoknál: a rendszeres színháza járók a főváros lakosságának öt és fél százalékát teszi ki. Azaz száz emberből 6-an járnak színházba (fél emberrel nem számolunk, felfelé kerekítünk).

A fennmaradó 94 százalék az éppen aktuális intézkedéseket úgy éli meg, hogy az nem érinti mindennapjait, ez számukra egy távoli, a színházakat, a művészeket érintő kérdésnek tartja, amihez –– saját szempontjából, hiszen nem jár színházba – semmi köze. Nem gondolja át, hogy ez közvetetten a saját szabadságjogainak a korlátozását is jelenti. Nem gondolja át, mert a mindennapok küzdelmeiben ez számára nem releváns.

Ugyanígy van sok minden mással is a tömeg. A nyugdíjasok egy jelentős része nem veszi észre, hogy életminősége folyamatosan romlik. Egyre kevesebbet – minden kormányzati propaganda, nyugdíjemelés és bözsi-utalványok ellenére is – a havi járandósága. Pedig csak azon kellene elgondolkodnia, hogy öt évvel ezelőtt karácsonyra mit engedhetett meg magának, mi került az ünnepi asztalra. Arra már rá sem merem venni a nyuggereket, hogy azon is gondolkozzanak el, hogy mit tudtak ajándékként megvenni az unokáknak öt évvel ezelőtt, és mit az idén.

Nagyon sok olyan csoportja van a magyar társadalomnak, amely az elmúlt kilenc esztendőben háttérbe, perifériára szorult. A kormány tervei szerint a jövő évben jelentősen megkurtítják – felére csökkentik – a közmunka finanszírozását szolgáló kereteket. Ez azt jelenti, hogy az amúgy is hátrányos gazdasági helyzetben levő vidékeken mindegy 100 ezer ember – egyébként is igen alacsony – jövedelme kerül veszélybe. A közmunkákat a kistelepülések önkormányzatai nem képesek finanszírozni állami támogatás nélkül, így a mostani közmunkásokat kénytelenek lesznek elbocsátani.

Mindez a tovább fokozza a társadalom elnyomorodását.

Miközben a kormány hurrá optimista gazdasági teljesítményeket mutat fel propagandájában, szemérmesen elhallgatja, hogy az a bizonyos közel öt százalékos növekedés forrása egyharmad részben az Uniós támogatásokból származik. Ezeknek az összegeknek meg a jelentős része a kormányközeli vállalkozóknál landol, és magának a „népnek” igen kevés – vagy majdnem semmi – jut belőle.

Persze ez szintén nem érinti meg a tömegeket, mert nem jutnak hozzá a valós információkhoz, mi több, sok esetben meg sem értik, hogy a médiumok miről írnak, beszélnek. Olyan elvont fogalmak, mint: nemzeti össztermék, eladósodottság csökkentése, a keresztény alapú demokrácia és más ehhez hasonló szövegek hatástalanul leperegnek a legtöbb átlagemberről. Ők a saját megélhetésükkel foglalkoznak, görcsösen ragaszkodnak a még meglevő munkahelyükhöz, és a legtöbbjüket a „ne szólj szám, nem fáj fejem” logikája működteti.

Tehát a hatalom zavartalanul garázdálkodhat. megfoszthatja a szabadon választott képviselőket a jogaiktól. Úgy alakítja a jogszabályokat, ahogy neki tetszik. Az átlagember mindezeket „úri huncutságnak” és a politika játszmáinak tartja. Nem érti meg, hogy ha a képviselőit korlátozzák, akkor maga magát is korlátozzák.

Ennek a hatalomnak úgy lehet véget vetni, ha a tömegek végre felfogják, hogy minden intézkedés minden rossz következménye őket sújtja.

Hogy egészen pontos legyek: a FIDESZ parlamenti többsége – az ellenzék teljes tiltakozása ellenére – ma, 2019. december 11-én, megszavazta a Társadalombiztosítási Ellátások módosítását, amelynek a következménye, hogy várhatóan több tízezren vesztik el az ingyenes orvosi ellátást. Ha valaki munkanélküli ellátásból kiesik, és nem tud elhelyezkedni (nincs jövedelme), akkor a TB járulékát (adót) sem képes fizetni, így nem lesz jogosult az orvosi ellátásra. Ez pedig azt hozza magával, hogy tömegeknek csak borsos díjazás ellenében lesz elérhető a körzeti orvos, vagy bármely más ellátás. Ennyit a kormány keresztény erkölcséről és a keresztényi szeretetről. Úgy látszik, ez utóbbi csak azoknak jár, akik a hatalom kedvezményezettjei. A többit meg ott hagyják az út szélén!
Ha ez nem veri ki a biztosítékot, akkor nem tudom, hogy minek kell még történnie (megvalósulnia), hogy a tömegek azt mondják: elég!

Majd akkor lesz változás, ha az éppen aktuális petíciókat és az Európai Ügyészségért gyűjtött aláírásokat felváltja egy másik: egy olyan kezdeményezés, amely idő előtti parlamenti választásokat követel azzal a céllal, hogy ezt a kormányt és kitalációját, a NER-t egyszer és mindenkorra ki lehessen gyomlálni a magyar demokratikus politikai életből.

Ha a „nép” pedig erre nem képes, akkor tényleg érvényes rá Sajó Sándor verssora!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MORÁLIS KÁOSZ

Forrás: Internet

A Bálnában tartott FIDELITAS kongresszus ürügyén régi KISZ kongresszusok levegőjét éreztem. A felszólalók, az általuk elmondottak kísértetiesen idézték a múltat, amelyet oly nagy hévvel igyekeztek meghaladni. Szokták volt mondani, hogy „a divat az nem halad, csak visszaváltozik”. Anno pártunk és államunk vezetői biztosították a fiatalokat arról, hogy jó úton haladnak, és számítanak rájuk a jövő építésében. Sajátítsák el a vezető ideológiát, és ennek megfelelően cselekedjenek, éljenek, legyenek kíméletlenek ellenségeinkkel szemben, ne legyenek megalkuvók a saját és utódaik érdekében. Nem hiányzott akkor sem az ellenség fondorlatos munkájának elemzése és értékelése.

Ugyanez zajlott a múlt héten is. Az illiberális és keresztény demokráciára épülő FIDESZ hatalom pont úgy képviseltette magát a FIDELITAS kongresszusán, ahogy 60 évvel ezelőtti elődei.

De mindez még hagyján, mert végül is lehet tájékoztatni a saját táborhoz tartozó fiatalokat a dolgok állásáról. Azonban nem ez történt. A tíz felszólaló közül a többség a legdurvább hazugságokkal és propagandával árasztotta el a többségében a rendszerváltás után született fiatalokat.

Ezek nyilván se cáfolni, se megerősíteni nem tudták a hallottakat (mint anno az imperialista felforgató tevékenységet elődeik). Hallgattak és tapsoltak a legdurvább csúsztatásoknak és a legalaptalanabb állításoknak is.

Mindezt nem az ujjamból szopom, hanem vettem magamnak a fáradságot és végighallgattam a szónokokat. A modern korban – ellentétben a régi idők KISZ kongresszusaival – utólag is meg lehet tekinteni az eseményt és meghallgatni a szónokokat az internet jóvoltából.

Az ideológiai alapvetésükkel nincs sok gondom, minden politikai párt rendelkezik egyfajta értékrenddel, amelyet követ. Nyilván ifjúsági szervezetét is erre buzdítja.

A probléma ezzel az, hogy mindezt kizárólagosnak tekinti, és minden józan vita elől elzárkózik. Hogy bizonyítsa mindezt, még azt is megengedi magának (a párt), hogy saját kérlelhetetlen kompromisszumképtelenségét az ellenfeleire hárítsa, mondván, hogy azok nemzet- és hazaellenesek, mi több, idegen befolyás alatt állnak és anyagi függőségben vannak megbízóiktól.

Bravó! Mondaná az egyszeri ember – ha egyáltalán foglalkozna a tárgyalt eseménnyel –, még csettintene is a frappáns magyarázatokon.

Mert a szavak nagyon jól hangzanak! Csak éppen az a baj velük, hogy semmi mást nem szolgálnak, mint a hatalom megtartását. A nemzet egészéről szinte szó sem esett, mert a nemzet és az ország fogalmát egyenlővé tették a FIDESZ-t támogatók tömegével. Mert a megszólalásokból az tűnik ki, hogy mindenki más, aki (akik) nem az uralkodó párt propagandája szerint élnek, gondolkodnak, cselekszenek, azok bizony nem tagjai a nemzetnek. Azok haza- és nemzetárulók.

Csak néhány komolyabb kritika a felszólalókkal kapcsolatban:

Forrás: Internet -- HírTv

Elsikkadt a médiában Kubatov Gábor felszólalása, amelyet szellemesen a magyar népmesével indított, a Kismalac és farkas történetével. Szerinte a mai ellenzék ugyanaz, mint amelyik 1949-ben megszerezte a hatalmat. Ma sem törekednek másra, mint akkor: tönkre akarják tenni az országot. Ha nem lép fel az ifjúság következetesen ellenük, akkor először csak az egyik lábuk lesz benn, majd a másik és a negyedik is, és elfoglalnak mindent. A hasonlat sok sebből vérzik már csak azért is, mert a mesében a kismalac győz és a farkas nem foglal el semmit, sőt forró vizet kap a nyakába, és bosszúja is dugába dől.

Ugyanakkor az előadó beszéde tele volt csúsztatásokkal az ancien régimet illetően. Attól fogva, hogy mindent tönkretettek, parasztságot, értelmiséget, kereskedőt, addig, hogy lebontották a hitéletet. Elvették az emberektől a reményt, mert azt hitték, hogy nekik mindent lehet – utalt 1956-ra.

Sőt tovább ment e gondolatsoron, mert szerinte ez 1989 után is folytatódott Horn Gyula, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt is.

„A kommunisták visszajönnek – ezek ugyanazok” –hangsúlyozta.

Mindez azért erkölcstelen és morálisan tarthatatlan, mert egyrészt egy olyan közönségnek beszél, amelynek igen kevés gyakorlati tapasztalata lehet a tíz vagy huszonöt évvel ezelőtti politikáról (nem beszélve a létező szocializmus gyakorlatáról), hiszen meg sem született.

Másrészt pedig nettó történelemhamisítás. Mindez egyetlen célt szolgál: a FIDESZ hatalmának fenntartását és továbbvitelét.

A hatalom megtartására való gátlástalan törekvés pedig nem csak az Európai Unió – amelyhez oly nagy hévvel csatlakoztunk – értékrendjével, demokráciájával összeegyeztethetetlen, de káros az országra nézve is, hiszen lépésről lépésre megyünk vissza abba az állapotba, amelytől 1989-ben sikeresen megszabadultunk.

Ceterum censeo OV esse delendam!