MINDENNAPI KULTÚRÁNKRÓL

Amikor arról beszélünk kisebb-nagyobb körben, közösségben, családban, hogy „viselkedj már kulturáltan” tulajdonképpen nem gondoljuk meg, hogy milyen összetett cselekvéssora és magatartásra szólítunk fel.

Forrás: Internet - Könczey Elemér rajza ,maszol.ro

Mit is értünk mindennapi kultúra alatt? Talán azért is van erre szükség, mert rohanó mindennapjainkban, az infokommunikáció néha csalós és talmi világa is hamis értékeket közvetít számunkra. A felsorolás és az ismertetés persze a teljesség igénye nélkül készült, csupán a legfontosabb dolgokra hívja fel a figyelmet azzal a szándékkal, hogy jobbá, kényelmesebbé és harmonikusabbá tegyünk mindennapjainkat.

Alapszocializáció

Kezdjük talán azzal, amiről – életünk során, ifjú, fiatal felnőtt vagy későbbi korunkban – nem is nagyon tehetünk, az alapszocializációval. Ennek a magatartásmintának a bevésődése igen korán, a gyermekkorban általában négyéves korig történik meg. A gyermek ekkor sajátítja el a családban a legfontosabb tudnivalókat. Az egymáshoz való viszonyt, itt éli meg a szeretet vagy szeretetlenséget, ekkor sajátítja el az alapvető kommunikációs sémákat (például a verbális erőszakot). Itt idegződnek be a legalapvetőbb higiéniai és egyéb tudnivalók.

„A család szerepe a gyermek szocializációjában, úgy látszik egyáltalán nem csökkent, talán még nőtt is. A pedagógiai szakirodalomban lépten nyomon olvashatunk arról, hogy a mai iskolák mennyire kevéssé nevelnek. A régebben a nevelésben részt vevő más társadalmi intézmények – a tágabb rokonság, szomszédsági csoportok …– szocializációs szerepe pedig inkább gyengül, mint erősödött. Ahol a család nem tud a helyükre lépni – és ennek éppen a családra minden oldalról nehezedő terhek az okai – …negatív szocializáló hatás érvényesül.

A család szocializációs szerepének jelenleg szinte pótolhatatlan voltát igazolja, hogy a kényszerűségből állami gondozásba vett gyermekek mennyi hátrányt szenvednek a család hiánya miatt.” (lásd: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris Budapest 1997. 370-371. oldal)

A családnak tehát ebben igen komoly szerepe van. Apró gyermekkorban kell megtanítani a gyereket köszönni, arra, hogy elfogadjon és tiszteljen másokat. Meg kell tanulnia kezelni a saját életkorának megfelelő konfliktusokat, és azt, hogy erőszakkal vagy más „zsarolási technikával” nem érhet el eredményt. Így a gyerekben kialakul egy elfogadó attitűd, ami nem jelenti azt, hogy nem képes „kiállni” a maga érdekeiért, de megtanulja ennek az elfogadott módját. Kialakul a gyerekben a kommunikációs készség is a családban látottak, halottak alapján.
És itt kell megemlíteni azt is, hogy ha a gyermek egy”erőszakos” családban nő fel, akkor azt fogja megtanulni, hogy a konfliktusokat erővel kell elintézni, a másik verbális vagy valóságos verésével, akkor számára ez lesz a „természetese”, és ő maga is ezt a gyakorlatot folytatja a továbbiakban.

Erről az alapszocializációról a gyereket később az iskolában vagy más közösségekben igen nehéz „leszoktatni” (többnyire nem is sikerül).

Ugyanígy az alapszocializáció része a tisztaság is. Nem részletezem, bár megérdemelne néhány sort a kézmosásától a toalett használatán át a ruházat tisztaságáig sok minden.

Viselkedés

Az ember társas lény. Magában tulajdonképpen létezni sem tud huzamosabb ideig. Helyét, szerepét elfogadottságát vagy elutasítottságát a környezetében viselkedése határozza meg. A vele interakcióba lépő más emberek ezek alapján alakítják ki a vele szemben véleményüket: fogadják vagy utasítják el személyét. Igaz ugyan a mondás: hogy lakva ismerjük meg a másikat, ám a mindennapi életünkben túl sok, számunkra ismeretlen emberrel találkozunk (munkahely, szórakozóhely, tömegközlekedés vagy csak simán az utcán). Ezek az emberek a legfelületesebb benyomásaik alapján ítélnek. (Például: ezért nem „szeretjük” ismeretlenül sem a hontalanokat vagy koldusokat, mert ápolatlanok, sokszor láthatóan koszosak, és nem a „normáink szerint” viselkednek. Pedig, lehet, hogy egyébként igen értékes emberek, okosak stb. voltak –vannak, dacára annak, hogy perifériára kerültek valami miatt. De pontosan az előzőek miatt a legtöbbször elutasítjuk velük a kontaktust, így esélyünk sincs valóban megítélni őket.)

E témakörbe tartozik egyebek között a generációk közti kommunikáció, a munkahelyi viselkedés, a nyilvános helyek „illemtana”. Mindezeket gyermekkorban kell elsajátítania az egyénnek a családon belül. Mindezek persze sokban függnek az adott társadalom értékrendjétől, kultúrájától. Aki csak egy kis időt is töltött más országokban, ezt a különbséget rögtön megtapasztalja.

Aki idáig eljutott az olvasásban joggal veti fel a kérdést, mire ez az ismeretterjesztés, hiszen ezt „mindenki tudja”. Ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, mert pontosan napjaink felmérései bizonyítják, hogy mindez nincs így!

Forrás:  Internet Szűcs Édua rajza. andalodo.worldpress.com

A családon belüli erőszakok, az iskolákban eluralkodó gyerekek közti erőszak is azt bizonyítja, hogy a család nem végezte el az alapszocializációs tevékenységét, vagy nagyon is rosszul végezte. Azt mindenki elvárja, hogy a gyerekeit jól képzett pedagógusok oktassák egy olyan tudásra, ami valamit érni fog, ha a csemete felnő. Arról azonban kevés szó esik, hogy maguknak a szülőknek is fel kell készülniük a gyerek nevelésére. Ezt a feladatot – különösen a gyerek első négy évében – senki sem vállalhatja át tőlük. Ám ha maguk a szülők sem tudják, mire kell figyelniük, maguknak miként kell viselkedniük, hogy értékes mintát adjanak utódaiknak, akkor megjelennek a már említett problémák.

Hétköznapi történet: egy kismama sétál a plázában, tolja a gyerekkocsit, benne, egy kb 8-10 hónapos csecsemővel, mellette kézen fogva egy 3-4 év körüli csöppség. Ez utóbbi meglát egy számára fontosnak tartott valamit és éktelen patáliába kezd annak érdekében, hogy azt most és rögtön megkapja. A fiatal édesanya hiába magyarázza, hogy azt most nem, a gyerek a földre veti magát és ordít, rugdalózik. Az anyának pedig – látszik a szemén az ijedelem – láthatóan fogalma sincs arról, hogy miként kezelje a helyzetet. Felrángatja a gyereket leken neki egy fülest és vonszolja kifelé.

Ez egy külső szemlélő számára azt mutatja, hogy a fiatalasszonynak fogalma sem volt a (saját)gyereke neveléséről. Honnan is lenne? Nem tanították meg neki. Talán, még gyerekkorában, a családban se sajátította el azt, az anyja meg biztos nem beszélt neki erről.

Szóval, ha azt akarjuk, hogy valami is változzon, nem elegendőek a törvények és a jogszabályok, amelyek súlyosbítását oly gyorsan szigorítani akarják. Még az sem elég, ha egy-egy évet a családoknak szentelünk, és mindenféle anyagi juttatást biztosítunk.

Gondolkodjunk el azon – ha már van tudományos alapunk és gyakorlatunk (pedagógia és szociológia) –, hogy mi a saját felelősségünk gyerekeink és a jövő generáció felnevelésében.

Ceterum censeo OV esse delandam!