AZ ERŐSZAK KULTÚRÁJA?

Ez az év is jól kezdődik, szokták mondani. Nem kell emigránshadakra várni, megteremtjük mi magunk a saját erőszak adagunkat. Egy fivér megöli az öccsét, és rágyújtja a házat. Egy apa legyilkolja a gyerekeit, egy ismeretlen felkoncol egy családanyát…. Csak az elmúlt hét termése. És akkor nem beszélünk arról, hogy az utcán, tömegközlekedési eszközökön támadnak meg embereket vagy az iskolában szabadul el az indulat és késelnek meg pedagógust, mert nem tetszik a rosszabb jegy.

El kellene gondolkozni azon, hogy mi az ok, mi vezetett idáig.

A közbeszédben egyre többször esik szó a családon belüli erőszakról, arról, hogy a mai fiatalok és középkorúak egyre kevésbé képesek konfliktusaikat kezelni.

Hogy is van ez?

A pszichológia és a szociológia tudománya már lassan egy évszázada feltárta az összefüggést egy ember alapszocializációja és későbbi viselkedésének összefüggéseiről. Kötetek tucatjai jelentek meg e témában, és láthatóan semmi hatásuk.

Ha pedig ilyen kutatási eredmények vannak, akkor hogyan lehetséges ez az „eredmény”?

Nem elég valamire rájönni, kikutatni, hogy annak a társadalomban is elérhető, észrevehető és hatásos eredménye legyen, azt meg kell ismertetni az emberekkel, és rávenni őket, hogy azok szerint cselekedjenek.

Régebben is azt írtam, hogy kis hazánk társadalma anómiás állapotban van. (anómia= értéknélküliség, az értékektől megfosztott állapot). Azzal, hogy három évtizede sutba vágtuk az ancien régime értékrendjét, azzal egy űr keletkezett. Az embereknek azóta se mondta el senki, és nem is tett rá semmilyen kísérletet, hogy ismertesse, a polgári társadalom (amelyben élünk) milyen értékrendet követ, milyen viselkedést és gondolkodást vár el tagjaitól.

Joggal vetődik fel a kérdés, miért kellett volna elmondani, hiszen azt mindenki tudja! Nos, ez nincs így! Kis hazánkban csak csírájában volt jelen a polgári attitűd. A két háború közti korszak és utána a „szocialisztikus” politika még a maradékot is lenullázta.

A rendszerváltás után így az értékváltással kiöntöttük a fürdővízzel együtt a csecsemőt is.

Az emberek a bennünket körülvevő változásokra nem igazán találtak válaszokat, hiányzott az egységes értékrend. Ezt nem pótolta sem az erőltetett „keresztény” szellemiség és a „”jogállam” sokat hangoztatott koncepciója.

A szülők pedig a rendszerváltás után sokkal inkább elfoglaltak voltak egzisztenciális biztonságuk meg- és újrateremtésével, semmint a gyerekek kielégítő nevelésével. Ezt a feladatot átadni vélték az iskolának. Az a maga lehetőségei és módszerei szerint próbált valamit pótolni a családi hiátusokból, ám nem végezhetett hatékony munkát. Régi pedagógiai elv: „addig hajlítsd a fát, amíg vessző”, azaz a gyermek alapszocializációján – amit gyakorlatilag hároméves koráig elsajátít – csak 4-6 éves korig lehet változtatni, utána igen nehéz feladat, különösen akkor, ha a családi környezet „ellene dolgozik” az iskolának.

Ha egy gyerek azt látja a családban maga körül, hogy a konfliktusokat, vitákat erőszakkal oldják meg, akkor számára ez lesz a természetes, és a későbbiekben is így rendezi a saját konfliktusait. Amennyiben a szülők nem tanítják meg a gyerekeiket a legalapvetőbb együttélési és problémakezelési szokásokra és eljárásokra, akkor a későbbiekben frusztrált, és erőszakra hajlamos fiatalt felnőttet látunk majd.

A helyzetet súlyosbítja, hogy már a második generáció nő fel – az elhanyagolt gyerekek gyerekei –, amely gyakorlatilag a televízió és a tömegkommunikáció, az infokommunikáció hamis világából veszi a mintáit. Senki sem igazítja el őket ebben az információs dzsungelban, nem igazán tanítják meg a szülők az értékes és értéktelen megkülönböztetésére, a mindennapi kultúra elemeire. Ez az elmaradott térségekben sokszorosan jelentkezik.

Ez utóbbiban az államnak a fennálló politikai rendszernek megbocsáthatatlan bűnei vannak. Csak címszavakban: szegregáció, a fiatalok továbbtanulási lehetőségeinek korlátozása, a kötelező oktatás életkori határainak kurtítása, a szegény térségek fejlesztésének hiányai stb.

Így aztán megjelenik a mindennapjainkban egy korosztály, amelynek gőze sincs a mindennapi kultúráról, az együttélés szabályairól. Ezt pedig naponta tapasztalhatjuk, még az azonos korosztályok tagjai sincsenek tekintettel egymásra. Az egoizmus, az egymás kíméletlen letaposása vált napjaink gyakorlatává.

Ebből nem lesz szolidáris társadalom már csak azért sem, mert a NER körül sertepertélők is megengedhetetlen hangnemben nyilatkoznak idősebb generációról, és politikai ellenfeleikről.

Nem szép kép, de ez van!

Ceterum censeo OV esse delendam!