„GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA”

 Sajó Sándor versének sora az elmúlt csaknem egy évszázadban a magyar búskomorság és a „mi nem tehetünk semmiről” életérzés kifejezőjévé vált. A vers a Trianoni döntés búját fejezi ki.
De azért ennek a verssornak van egy másik – a csaknem évszázad óta önállóvá vált – tartalma is, mégpedig az, hogy a népnek igenis van tennivalója a saját országában.
Ha alávetettnek érzi magát, akkor magának kell tennie ez ellen, különösen akkor, ha a kezében van a döntés immár harmadik évtizede. A választás demokratikus aktus, még akkor is, ha erőszakot tettek rajta fondorlatos szabályokkal. Ám pont a legutóbbi voksolás mutatta meg, hogy mégis csak ki lehet cselezni a fondorlatot.

A kérdés csak az, hogy a „nép” mikor érzi meg azt, hogy a napi gyakorlat, amelyben él, már nem mehet tovább, mert jogait, egzisztenciáját, beleszólását a közügyekbe lehetetlenítik el.

Mondhatjuk, persze, hogy a köznépnek minden más probléma esetleg fontosabb, mint a színházak önállósága. Mit érdekli, hiszen gyakorlatilag nem jár teátrumba. A statisztikák szerint a magyar lakosság kis százaléka jár színházba: a KSH adatai szerint a 2016/2017-es szezonban Budapesten 98768 színház és operabérletet adtak el, ebből az Operaház 27675-el vette ki részét. Tisztelettel megjegyzem: Budapest lakossága ebben az időben 1 779 ezer fő volt. Ha maradunk a tényeknél és a számoknál: a rendszeres színháza járók a főváros lakosságának öt és fél százalékát teszi ki. Azaz száz emberből 6-an járnak színházba (fél emberrel nem számolunk, felfelé kerekítünk).

A fennmaradó 94 százalék az éppen aktuális intézkedéseket úgy éli meg, hogy az nem érinti mindennapjait, ez számukra egy távoli, a színházakat, a művészeket érintő kérdésnek tartja, amihez –– saját szempontjából, hiszen nem jár színházba – semmi köze. Nem gondolja át, hogy ez közvetetten a saját szabadságjogainak a korlátozását is jelenti. Nem gondolja át, mert a mindennapok küzdelmeiben ez számára nem releváns.

Ugyanígy van sok minden mással is a tömeg. A nyugdíjasok egy jelentős része nem veszi észre, hogy életminősége folyamatosan romlik. Egyre kevesebbet – minden kormányzati propaganda, nyugdíjemelés és bözsi-utalványok ellenére is – a havi járandósága. Pedig csak azon kellene elgondolkodnia, hogy öt évvel ezelőtt karácsonyra mit engedhetett meg magának, mi került az ünnepi asztalra. Arra már rá sem merem venni a nyuggereket, hogy azon is gondolkozzanak el, hogy mit tudtak ajándékként megvenni az unokáknak öt évvel ezelőtt, és mit az idén.

Nagyon sok olyan csoportja van a magyar társadalomnak, amely az elmúlt kilenc esztendőben háttérbe, perifériára szorult. A kormány tervei szerint a jövő évben jelentősen megkurtítják – felére csökkentik – a közmunka finanszírozását szolgáló kereteket. Ez azt jelenti, hogy az amúgy is hátrányos gazdasági helyzetben levő vidékeken mindegy 100 ezer ember – egyébként is igen alacsony – jövedelme kerül veszélybe. A közmunkákat a kistelepülések önkormányzatai nem képesek finanszírozni állami támogatás nélkül, így a mostani közmunkásokat kénytelenek lesznek elbocsátani.

Mindez a tovább fokozza a társadalom elnyomorodását.

Miközben a kormány hurrá optimista gazdasági teljesítményeket mutat fel propagandájában, szemérmesen elhallgatja, hogy az a bizonyos közel öt százalékos növekedés forrása egyharmad részben az Uniós támogatásokból származik. Ezeknek az összegeknek meg a jelentős része a kormányközeli vállalkozóknál landol, és magának a „népnek” igen kevés – vagy majdnem semmi – jut belőle.

Persze ez szintén nem érinti meg a tömegeket, mert nem jutnak hozzá a valós információkhoz, mi több, sok esetben meg sem értik, hogy a médiumok miről írnak, beszélnek. Olyan elvont fogalmak, mint: nemzeti össztermék, eladósodottság csökkentése, a keresztény alapú demokrácia és más ehhez hasonló szövegek hatástalanul leperegnek a legtöbb átlagemberről. Ők a saját megélhetésükkel foglalkoznak, görcsösen ragaszkodnak a még meglevő munkahelyükhöz, és a legtöbbjüket a „ne szólj szám, nem fáj fejem” logikája működteti.

Tehát a hatalom zavartalanul garázdálkodhat. megfoszthatja a szabadon választott képviselőket a jogaiktól. Úgy alakítja a jogszabályokat, ahogy neki tetszik. Az átlagember mindezeket „úri huncutságnak” és a politika játszmáinak tartja. Nem érti meg, hogy ha a képviselőit korlátozzák, akkor maga magát is korlátozzák.

Ennek a hatalomnak úgy lehet véget vetni, ha a tömegek végre felfogják, hogy minden intézkedés minden rossz következménye őket sújtja.

Hogy egészen pontos legyek: a FIDESZ parlamenti többsége – az ellenzék teljes tiltakozása ellenére – ma, 2019. december 11-én, megszavazta a Társadalombiztosítási Ellátások módosítását, amelynek a következménye, hogy várhatóan több tízezren vesztik el az ingyenes orvosi ellátást. Ha valaki munkanélküli ellátásból kiesik, és nem tud elhelyezkedni (nincs jövedelme), akkor a TB járulékát (adót) sem képes fizetni, így nem lesz jogosult az orvosi ellátásra. Ez pedig azt hozza magával, hogy tömegeknek csak borsos díjazás ellenében lesz elérhető a körzeti orvos, vagy bármely más ellátás. Ennyit a kormány keresztény erkölcséről és a keresztényi szeretetről. Úgy látszik, ez utóbbi csak azoknak jár, akik a hatalom kedvezményezettjei. A többit meg ott hagyják az út szélén!
Ha ez nem veri ki a biztosítékot, akkor nem tudom, hogy minek kell még történnie (megvalósulnia), hogy a tömegek azt mondják: elég!

Majd akkor lesz változás, ha az éppen aktuális petíciókat és az Európai Ügyészségért gyűjtött aláírásokat felváltja egy másik: egy olyan kezdeményezés, amely idő előtti parlamenti választásokat követel azzal a céllal, hogy ezt a kormányt és kitalációját, a NER-t egyszer és mindenkorra ki lehessen gyomlálni a magyar demokratikus politikai életből.

Ha a „nép” pedig erre nem képes, akkor tényleg érvényes rá Sajó Sándor verssora!

Ceterum censeo OV esse delendam!