ORBÁN VILÁGA — AVAGY: ÉRVELÉS KIS HIBÁKKAL

A tusványosi beszéd magyar fordítása


A bonyolult dolgokról nehéz beszélni. mert a bonyolult dolgok pontosan attól nehezen kezelhetők, mert szerteágaznak, számtalan összetevőjükre figyelni kell, mert ha bármelyiket is kihagyjuk a puzzle-ből a kép igen csak tele lesz fehér foltokkal.
Mi több: a bonyolult dolgokat nem lehet leegyszerűsíteni. Nem lehet egy elektronikus vezérlésű darut összehasonlítani egy faékkel, bár mind a kettőt „gépnek” tekintjük. Csak ez utóbbi egyszerű „mint a faék”, az utóbbi pedig egyesíti magában mindannak a tudásnak egy szeletét, amit az egész emberiség felhalmozott.

Orbán Viktor kockáztatott – mint említette is: „Bonyolult kérdésekről beszélni ilyen körben csak úgy lehetséges, hogyha az ember egyszerűsíti a mondandóját, vállalva ezzel a leegyszerűsítésnek a kockázatát is.” – és vesztett (a vájt fülű hallgatóság körében).
Természetesen nem minden gondolatot veszek górcső alá, csak a legmarkánsabbakat. Igyekeztem azonban ezt úgy tenni, hogy kirajzolódjon a kevéssé vájt fülűek számára is a kormányfő világlátása.
„A politika sok mindenről szól. Az egyik ok, amiért mi, akik az értelmiségi világból érkeztünk ide, illetve oda is tettünk egy kirándulást, az, hogy a politika a valóságértelmezésnek egy csiklandozó terepe.”
Hát igen. A politikai valóban sok mindenről szól. A modern demokráciákban a hatalomgyakorlásról a közjó érdekében. Például arról, hogy miképpen ismerjük fel a közelünkben zajló, vagy globális folyamatokat. Mennyiben vagyunk képesek ezek szerin cselekedni. Orbán Viktor a szabadegyetemi előadásában az európai válságról, annak okairól értekezett. „…mert meggyőződésem, hogy van itt néhány olyan mélyben zajló folyamat, amely döntő módon határozza meg Közép-Európa sorsát, benne Magyarországét és Erdélyét a következő évtizedekben.”
Való igaz, az európai folyamatok meghatározzák e térség életét. Ő azonban abban bízik, hogy nyerni fog ezen a válságon. A motiváció tehát nem az, hogy az uniós keretekben hozzájárul – akár még szerény módon is – e „válság” felszámolásához (ami fogalmazása szerint: „válság van az európai ember civilizációjában, hogy válság van a keresztény civilizációban”). Valami egész másról gondolkodik: ő nyerni akar ezen a válságon. Kiszáll a ringből, nem küzd tovább, hanem kívülről lesi az alkalmat arra, hogy valamelyes haszonhoz jusson.
Hogy mennyire téves a helyzetértékelése azt jól mutatja a válság okainak interpretációja. „Az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket kétszer romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg, és valahogy nem veszi kellő súllyal figyelembe azt a tényt, hogy a XX. század két pusztító eszméjének – a nemzetiszocializmusnak meg a nemzetközi szocializmusnak, amit mindközönségesen kommunizmusnak nevezünk – a közös vonása nem a nacionalizmus volt, hanem az a körülmény, hogy jogosnak vélték, hogy a társadalmat bármilyen eszközzel egyetlen eszme nevében gyökeresen átalakítsák.”
A miniszterelnök itt filozófiailag téved. De ez csak tévedés, nem hiba. Ám nem nagyon kellene ezzel a gondolattal kiállni nagyobb tömeg elé, mert ha azok közül valakik ismerik az európai eszme- és politikatörténetet, a legjobb esetben is némi elnéző mosollyal hallgatják. Hangos hahotára már csak ezért nem fakadnak, mert kultúremberként úgy vélik, mégsem illő kiröhögni egy kormányfőt.
A legnagyobb melléfogása az a mondata ebben a témában, hogy a politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni. Hát abban az értelemben, ahogyan hangsúlyozza, úgy valóban nem. Ugyanis a gazdasági problémákat – legalább is a fejlettebb demokráciákban – nem a politika okozza, hanem éppen fordítva: a gazdasági problémák okozzák a politikai válságokat.
Maga sem azért került hatalomra 2010-ben kétharmaddal, mert olyan programot tett a választók asztalára, hogy azok szinte kényszert éreztek az arra való szavazásra. Nem. A magyar gazdaság problémái – amelyek nem is az elmúlt tíz-húsz évben keletkeztek, hanem legalább fél évszázadra tekintenek vissza – eredményezték azt, hogy egyetlen magyar kormány sem volt képes azokat kezelni, és a társadalom a folyamatos változtatásra szavazott a rendszerváltás óta. A politika kiszolgálója a gazdaságnak és nem formálója, hiszen sem ereje, sem lehetősége arra, hogy egy demokráciában azt „irányítsa”. Ha a politika iránytani akarja a gazdaságot, az a társadalmi formáció már nem nevezhető demokráciának, mert az egyben azt is jelenti, hogy nem tartja tiszteletben a magántulajdont, az egyéni kezdeményezést, azaz a modern társadalmak két alappillérét.

Azt már csak félve teszem hozzá, hogy az indokként felhozott Európai Alkotmány elutasításának az oka nem az a „nemzeti reneszánsz” amiről oly meggyőzően beszélt. Ugyanis az általa emlegetett nyugat-európai nemzeti reneszánsz nem politikai töltésű elsősorban, hanem kulturális jellegű. Ez a törekvés – a nemzeti nyelv, hagyományok megőrzése – egyáltalán nem ellentétes az Európai Unió céljaival, hanem egyik alapértéke annak. A sokszínűség egyben letéteménye annak, hogy az öreg kontinens képes legyen a globális gazdasági, pénzügyi kihívásoknak eleget tenni. A közös pénz létrehozása pedig segítette a tagállamokat abban, hogy gazdaságaik hatékonyabbak legyenek. A pénzügyi válság – hitelválság – valóban abból indult ki, hogy „túlköltekeztek” a társadalmak. A közös pénz azonban rászorítja az uniót arra, hogy felelősséggel tekintsenek ne csak saját országaikra, hanem a teljes övezet egészére.
A lengyel vízvezeték szerelőkre való hivatkozását pedig tekintsük retorikai munkássága részének. Az azonban nem állja meg a helyét, hogy „…Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban.”. Ugyanis az unió nem azért támadja az országot, mert nem akarunk dolgozni, hanem azért mert a politikai felépítmény átalakítása nem felel meg azoknak az elveknek, amelyek a szövetséget jellemzik, és amelyeket – a csatlakozás aláírásával – Magyarország magára nézve is kötelezőnek ismert el. Nincs itt semmiféle „ideológiai bunkósbot”. Mindössze a saját vállalásainkat kérik rajtunk számon. Ezeknek pedig semmi köze ahhoz, hogy az unió elismeri vagy sem nemzeti érzéseinket.
Orbán Viktor újra és újra visszatér a válsághoz, mindig más magyarázattal szolgálva elkötelezett hallgatóinak. A legérdekesebb a beszéd e részében az érvelés, miszerint: „… Mi, közép-európaiak ahhoz a területhez tartozunk, ahol azok a nemzetek élnek, amelyek sem a XIX. század végén, sem a XX. században nem építettek ki gyarmatokat maguknak; a nyugatiak meg ahhoz a területhez tartoznak, ahonnan kiindultak a gyarmatosítások.” Ez m kijelentés már azért is sántít, mert a legnagyobb gyarmatosítások nem a XIX és XX. századra estek, hanem két-három évszázaddal korábbra, ám ez legyen a történelmi ismeretek tárgya. Innen egy szempillantás alatt eljutunk oda, hogy Közép-Európa nem csak vesztese a XX. századnak, hanem bűnbakja is. Érdekes a kitétel, miszerint a nyugat-európai elitben közmegegyezés, hogy a XX. század bűneiért a közép-európai népek a felelősek.
Lehetséges, hogy néhány szerzőnél – elenyésző kisebbség ma már – fellelni ilyen gondolatokat, mint ahogy olvasni olyan magyar szerzőt is, aki szerint a magyarok és sumérok is együtt küzdöttek vala.
Az itt elhangzó érvek pedig arról tanúskodnak, hogy a beszéd írója – valamely nagy tudású spindoktor – egész egyszerűen nincs tisztában a történelmi tényekkel.
Ne részletezzük itt a második világháború körülményeit, a nyugati hatalmak és Sztálin kényszerszövetségét. Az azonban tételesen nem igaz, hogy a nyugati demokráciák nem akartak harcolni a kommunizmus ellen. Akkor vajh' miért mondotta el Churchill híres fultoni beszédét, és miért „tombolt” a hidegháború a negyvenes évek végétől egészen a nyolcvanas évek közepéig?
A legérdekesebb megállapítás azonban az, hogy „…a nyugati vezetők továbbra is a félelem logikájában gondolkodva a történelemről, immáron nem a kommunizmustól vagy a fasizmustól kezdtek félni, hanem egész egyszerűen a tömegektől, méghozzá a politikailag aktív tömegektől.” Ha az ember csak a legutóbbi gondolkodókat, szociológusokat és politikusokat idézi – Churchilltől, Adenaueren, Kennedyn, Kohlon, Fukuyamán át Blairig – ez a gondolat meg sem jelenik, sőt a legkonzervatívabbak is a demokrácia fontosságát, a tömegek politikában való részvételét hangsúlyozzák.
Ami pedig a hatalomgyakorlásról mond, az azt mutatja, hogy a demokrácia alapját – amely már a görögök óta elfogadott elv – tagadja, azaz a hatalom gyakorlását nem a személyek testesítik meg, hanem az intézmények és a törvények. Pontosan azért, mert az intézmények, a törvényes előírások alapján valóban a társadalmat szolgálják. A hatalomban levő személy pedig ebből a szempontból nem megbízható, hiszen könnyen válhat belőle despota, ahogyan ezt a városállamok példája is mutatta.
El is mondja a miniszterelnök, hogy: „Azonban ma már be kell látnunk, hogy ez egy téves gondolat. Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem személytelen elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett. … és a szándék, amely a személytelen intézmények és elvek hatalmának kiépítésére irányult, akár becsületes is lehet, hiszen egy veszélyt akart elkerülni, azonban mégis egy helytelen választ adott egy problémára. Helytelen, mert hazugságra és látszatigazságra épül.”

Nagyon jól hangzó gondolat, hogy személyek döntenek és nem intézmények. Mint ahogyan Orbán Viktor hangsúlyozta is: „…Emberi döntések eredménye volt a kommunista diktatúra, vele szemben az 56-os forradalom is. Emberek döntöttek arról 56-ban, hogy nem avatkoznak be, és a Nyugat magára hagy bennünket. Emberek döntöttek, megnevezhető személyek a 68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az olajválságot is emberi döntések váltották ki, a szovjet birodalom összeomlása mögött is emberi döntések vannak, és persze a bankrendszer által előidézett pénzügyi válság mögött is igenis személyek, természetes személyek és az ő döntéseik állnak, mint ahogy az euróválság mögött is, igenis bankárok, bürokraták és politikusok, megnevezhető személyek és az ő döntéseik húzódnak.”
A probléma mindezzel csak az, hogy az „emberi döntések” a fenti esetekben intézményi, politikai döntések voltak. Nem köthető egyetlen emberhez a kommunista hatalom átvétel Oroszországban, hiába is kötik ezt Lenin személyéhez. Testület, ha úgy tetszik intézmény, döntött az Amerikai Egyesült Államokban arról, hogy nem avatkoznak be a magyar forradalom mellett. Ami csak annyiban igaz, hogy nem küldtek ide csapatokat, ám minden más eszközzel – titkossal és nyíltakkal – támogatták ’56 ügyét, sőt segítséget (egzisztenciát) nyújtottak az USA-ba menekült szabadságharcosoknak.
Folytathatnánk még azzal, hogy Orbán Viktor megeresztett még néhány kimondottan éles kirohanást a bankok és Brüsszel ellen, majd így összegezte ebbéli mondanivalóját: „Summa summárum, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt akartam ezzel a leegyszerűsített, de bonyolult összefüggésrendszerrel itt világossá tenni, hogy Nyugat-Európa ma egy ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. Lassacskán ki kell mondanunk: lehet, hogy egy kicsit korán van, és ezért majd jól megköveznek bennünket, de lassacskán ki kell mondani, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére.”
Mondja mindezt akkor, amikor a kormány – elkerülendő a költségvetés összeomlását, hangsúlyozottan a költségvetését és nem a magyar gazdaságét – pénzügyi segítséget kér az IMF-EU párostól. Ez a fajta politizálás nem csak nevetséges, hanem veszélyes is. Mert az egyszerű állampolgár is felteheti a kérdést: ha ezek ilyen gonoszok, akkor miért esedezünk és fogadunk el tőlük segítséget? Vagy mindez, ha mindez nem igaz, akkor mi a valóság a kormány politikájában?
A legérdekesebb érvelés pedig a demokratikus berendezkedés elleni érvelés. Lássuk csak: „…Szerintem a hatalom személyes természetét illetően a közép-európaiak még jobb ösztönökkel rendelkeznek, mint a nyugatiak. Mi nem éltük át azt a negyven esztendős jóléti társadalmat, ahol tulajdonképpen egy sikeres társadalmi modell, társadalmi és gazdasági modell eredményeképpen, persze a kormányokat kellett időnként cserélni, mert a politikus hibáznak. ….világos Közép-Európában – szemben Nyugat-Európával –, hogy sorsdöntő jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak, milyen emberek ők, és pontosan milyen döntéseket hoznak. Ezért a felelősség elve a politikából nem is itt tűnt el, de semmiképpen nem tűnt el olyan mértékben, mint ahogyan ez a nyugat-európai országokban ma ismeretes.”

Magyarra lefordítva ezt: csak én – a FIDESZ-szel a hátam mögött – vagyok képes és hivatott ezt az országot vezetni, mert ha ezt más (például a baloldal vagy a liberálisok) teszi, akkor romba dől az ország. Ami azt illeti, ennél jobban nem nagyon lehet ledönteni, mert a sokat szidott baloldal elkövetett ugyan néhány kapitális marhaságot, ám soha sem jutott eszébe, hogy a demokratikus intézményrendszert lebontsa és átalakítsa annak érdekében, hogy hatalmon maradjon. Emelt fejjel vesztették el a választásokat, amit a mostani miniszterelnökről a legjobb indulattal sem tudok feltételezni.
Arra már ki sem térek, hogy miként hívta fel az erdélyi magyarokat a népszavazás bojkottálására.
A lényeg azonban az, hogy ebből a beszédből – még ha a saját híveinek is beszélt – kiderült az a világlátás, amelyet a miniszterelnök vall.
És ettől komolyan kétségbe lehet esni. Mit is mondhatna a blog írója? Inkább idéz nagy gondolkodókat, elismert politikusokat:

„Nem feltétlenül tartom hibának, ha valakinek változtatnia kell politikai felfogásán. Egyszer mindenki megváltoztathatja ezt erkölcsi vagy politikai opportunizmus nélkül: ám ha többször teszi, ez már gyanús. Főként, ha ez mindig egybeesik az érdekeivel és a rendszerváltoztatással.” – mondotta volt Antall József (Az élő szellemi hagyaték – Vál: Vígh Károly).

Míg az antalli gondolat a miniszterelnökre, a prohászkai a választókra vonatkozik!
Prohászka Lajos gondolatát pedig meg kell fogadni: „…a magyarból épp az hiányzik, ami az európai szellemre általában jellemző: a tevékenység feszültsége, számvetése és kitartása.”


Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENT VAGY SEMMIT

Forrás: http://www.tusvanyos.ro/ - Fotó: Zsigmond István



Orbán Viktor úgy látszik, vabankra játszik. Teszi ezt itthon – lásd a vállalkozókkal tartott „egyeztetés” során elhangzottakat – és külföldön, Tusnádfürdőn.
Számomra már az is kicsit visszás, hogy a FIDESZ nyílt politikai propagandára használja az erdélyi nyári egyetem nyilvánosságát immár több mint egy évtizede.
Nem elegáns a havasok lábától hazaüzengetni, onnan beharangozni a következő belpolitikai lépéseket. Így történt ez most is. A külföldön élő magyar állampolgárok szavazásáról szóló ígéret (törvény híján) lehet, hogy pozitív hatással volt a hallgatóságra, ám mindezt ilyen módon bejelenteni – még akkor is, ha tisztában van a miniszterelnök a törvényhozás lojalitásával – vérforraló. Még a látszatra sem ad a miniszterelnök.
Az pedig egyenesen diplomáciai ostobaság – tudomásul kell venni ugyanis, hogy Románia ugyanúgy az EU tagja, mint Magyarország, és nem szokás a tagállamok között beleszólni a másik belpolitikai csatározásaiba –, ha nyomást akar gyakorolni a népesség egy részére, eldöntendő egy román politikai kérdést.
Ám mindezt sutba vágva Orbán Viktor szónokol a tusványosi pódiumon.
Ugyanaz a stílus fedezhető fel ebben, amely eluralkodott a hazai politikában az elmúlt fél évben. Minden, amit a kormány kitalál – egyeztetés, hatásvizsgálat és kímélet nélkül – letolják a „partnerek” torkán, fittyet hányva arra, hogy az a társadalom egészére milyen hatással lesz.

Forrás: http://www.nol.hu/

A partnerek pedig – tisztelet az egyetlen VOSZ-nak – szervilizmussal eltelve bólogatnak, mint az a bizonyos kiskutya a hetvenes-nyolcvanas évek autóinak hátsó ablakában. Márpedig ez a feltámadó – olykor a racionalitást is felülíró – rajongás az, ami megmérgezi a hazai politikai életet. A kormányzópárt szándékosan építgeti ezt az attitűdöt, jogi formulákkal támasztja alá, lásd a választási végrehajtási törvény elképzelései, annak érdekében, hogy a tévedhetetlenség mítoszában tetszelgő pártelnök hatalomban maradhasson.
Úgy ahogy van, ez az egész kezd roppant szánalmas lenni. A mindenáron való hatalomgyakorlásért való tülekedés párosul a hozzá nem értéssel, a teljesen ostoba kompromisszumképtelenséggel. Mindez egyre több embert (polgárt) fordít el a politikától, idegenít el közös dolgainkba való beleszólástól. Ez pedig az elmúlt két évtized eddig elért – még korántsem reflexé váló – demokratikus magatartásnak a lerombolását szolgálja. (A fél ázsiai horda azt teszi, amire az erő kényszeríti.) Mindez pedig olyan kárt okoz, amelynek helyreállítása nemzedéknyi időt igényel!


Forrás: Internet

 Az a politikai erő, amely erre játszik, szembe megy a társadalommal, a 21. század kihívásaival, a saját maga által is – szóban hangoztatott – vállalt szövetségi elkötelezettségekkel.
Ez a politikai erő, az előbbiek szerint, inkompetens, nem képes közfeladatai ellátására, a társadalmat romlásba viszi.
E gondolkodás lehet – esetleg – eredményes egy kaszinó rulett asztalánál, amikor az összes eddig megszerzett pénzünket feltesszük egyetlen számra. Van esélye a sikernek, de ez igen csekély. Általában bukás a vége! A mindent vagy semmi hazardírozása nem fér bele a politikába.

Ceterum censeo OV esse delendam!

„ A LEGJOBB JÓS A BELÁTÁS S JÓZAN ÉRTELEM” – (EURIPIDÉSZ)

„…ha ...gonoszság fészkelte be magát a közügyekbe,

nem gyűlölet támad a gonoszok között, hanem erős barátság.

Mert akik a közjó megrontására törnek, összetartva cselekszenek…”

(Herodotosz)

Azt tudjuk, hogy szél ellen nem lehet! (Bár néhány – több sör után tudatmódosult férfitársunk – megpróbálta, de ezután a kudarc szemmel látható jeleit viselte .) Ám, úgy látszik ez egyáltalán nem zavarja kormányunk vezetőit. Volt ez a kis ország már minden: száguldó gyorsnaszád, tündérország, hogy csak a legutóbbiakat említsem.

Forrás: Internet - ATV, mód: szerző

Matolcsy vezette gazdasági tárca költségvetést tervez, prognózisokat állít fel. A magyar gazdasági növekedést két százalékra jósolják. De hogy mindek alapján, az azért nem igen derül ki. Az ex has számoktól a közvéleményt – már akit érdekel – kiveri a víz a szakértők pedig kikerekedett szemekkel szemlélik az a papírt, ami mindent elbír.
Az igazi szakértől – akiknek kontinensnyi rálátásuk van a gazdasági folyamatokra – pedig érvelnek, elemeznek és nem átallják közzé is tenni azokat.

Az elemzők szerint az európai gazdaság – tudott problémák: spanyol és görög adósságválság, az IMF hezitálása ez utóbbiak finanszírozásában – nem növekszik oly mértékben, mint ahogyan azt korábban vélték a gazdaság szereplői és a vezető politikusok. Egész kontinensünkön csökken a fogyasztás, mert az átlagember nem költ feleslegesen, meglévő pénzecskéjét próbálja megóvni ebben a kaotikus környezetben.
Ha pedig visszafogja a fogyasztását, az bizony azt hozza magával, hogy csökken a szolgáltatások és kereskedelem bevétele, amely egyenesen hat az ezeket előállítókra. Ha pedig ez utóbbiak bevétele is csökken, az azzal jár, hogy csökkentik a kiadásaikat, elbocsátják az immár feleslegessé váló munkaerőt. Akit pedig elbocsátottak – jövedelem híján, vagy jelentősen megcsappant források okán –, szintén „minimum üzemre” kapcsol, csak a legszükségesebbeket vásárolja meg. A spirál így végig szánt az egész társadalmon, egyre komolyabb válságot generálva.
A magyar gazdaság sem lehet kivétel az európai trendből, mert számtalan szállal kapcsolódik a nyugat-európai partnereihez.
Ezt a tényt nem tudomásul venni, a legnagyobb bűn! Azt hirdetni, hogy vásárlóink, piacaink felvevőképességének korlátai ellenére képesek vagyunk növekedni, az csaknem akkora ostobaság, mintha azt hirdetnénk, hogy képesek vagyunk energiahordozókból ellátni saját magunk.

Ám úgy látszik – a nyilatkozatok, a kormányzati kommunikáció mind azt sugallja –, a kormány elképzelései a „merjünk nagyot álmodni” szlogen mentén épülnek fel, szemben minden valósággal.
Ideje lenne már – IMF tárgyalások ide vagy oda – szembenézni a tényekkel. Vagy, ha erre képtelen a gazdaságirányítás (a miniszterelnökkel az élen), akkor be kellene látniuk maguktól, hogy kudarcot vallottak. Mert ha nem így tesznek, akkor a választópolgárok büntetik majd őket. Nagyon gyorsan eltelik a következő választásokig hátralevő idő.
Minél többször hangoztatják nem ortodox módszereiket, annál mélyebbre süllyedünk, annál több kár keletkezik. Így a változtatás hiányában egyre mélyebb politikai válságba zuhan az ország, a jelenlegi hatalom esélyei egy újabb megmérettetésre exponenciálisan csökkennek. Ami persze nem olyan nagy baj, de a romeltakarításra fordítandó erőfeszítéseket jelentősen növelik. A váltó kormánynak pedig az eddig összehozott kár felszámolása tán meg is haladja a lehetőségeit (saját ciklusa alatt nem képes növekedő pályára állítani az országot).
Mert rombolni mindig könnyebb, mint építkezni. Ezt felejti el ez a kormányzat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

„EZ A FIDELITAS (KISZ) ÉPPEN OLYAN JÓ, ÉPPEN AZT TESZI, AMIT KELL…”

Mottó az „Addig jó, míg Kádár él” című műsorból.

Forrás: Internet

A kormányfő, mindannyiunk NER vezetője, találkozott a FIDELITAS vezetőivel. Szép és dícséretes dolog. Meg kell hallgatni az ifjúságot (azok képviselőit), hogy a társadalom e szegmenséről is szerezzünk első kézből információkat. Az persze egy másik kérdés, hogy tekinthető-e a FIDELITAS a fiatalok reprezentatív szervezetének?
Minden esetre a miniszterelnök szerint e szervezetnek „nincs versenytársa a pályán”. Arról is biztosította a résztvevőket, hogy ők „nem egy szakszervezet… hanem egy politikai mozgalom részei”. Oly annyira fontosak, hogy képviselőik a parlamentben többen vannak mint az LMP.
Orbán Viktor nem fogta vissza magát beszédében. Szavaiból ijesztő jövőkép bontakozik ki. Ugyanis azt a politikai és jövőképet sulykolja a fiataloknak, ami láthatóan a tények ellenében hat. Csak néhány gyöngyszem ennek igazolására:
Szerinte ugyanis változtatni kell a perverz módon megfogalmazott, a vesztes csatákat előtérbe helyező magyar történelemszemléleten.
Nocsak-nocsak!
És mit tetszik a helyébe állítani? Mert az történelmi tény, hogy az elmúlt 500 évben magyarok nem nyertek csatákat! Ami ütközetet megnyertek, azt hősiesen tették, de a háborúkat, azokat elvesztették. Így nagyon sok dicsekedni, ünnepelni valónk nincs. Amit a miniszterelnök mond az nem más, mint felhívás történelemhamisításra annak a jelszónak a jegyében, amit már ismerünk: „akié a múlt, azé a jövő!”. Felelős politikus ilyet a 21. században – már csak az információs társadalom kiteljesedése okán – ki sem ejt a száján.


Forrás: Internet

Erről a szövegről már elfeledkeztek?

Hasonlóan érdekes véleményt fogalmazott meg sakktábla elméletében, miszerint a nyugat-európai társadalmak a lecsúszás állapotában vannak. Az kétségtelen tény – a legutolsó híradások is erről szólnak –, hogy komoly pénzügyi válsággal küzd az euro-övezet, ám gazdasági potenciáljuk, piaci részesedésük még mindig sokszorosa a közép-európai térségnek. Az az emelkedő, amin a sakktábla közép-európai parasztjainak fel kell kapaszkodnia, kétségtelenül nagyobb erőfeszítést igényel, mint nyugati társaiknak a fékezés. Ugyanis a felfelé meneteléshez jelen pillanatban csak az akaratunk van meg, minden más – tőke, innováció, infrastruktúra, energia, ásványi és egyéb nyersanyagok – hiányoznak. Márpedig ezeket pontosan attól a nyugattól szerezzük be, amelyet most oly nagy elánnal temetünk.
Szerintem lehet hülyíteni a fiatal generációt azzal, hogy majd öt év múlva tömegével jönnek haza azok a fiatalok, akik ma Nagy-Britanniában, Németországban, Skandináviában alapozzák meg szerencséjüket és egzisztenciájukat. Ám nagy valószínűséggel ezek közül csak azok jelennek majd meg itthon, akik az ottani verseny vesztesei lesznek.
Ilyen körülmények között legalább is kétséges a miniszterelnök látomása, miszerint az ifjúsági szervezet feladata az ország „megfelelő polcra” emelése.
Persze lehetek pikírt: az alsó polc is polc. Mint tudjuk, oda helyezik a nem kurrens árut (lejárt, „akciós” termékeket) az áruházak gondoláin.
És az utolsó, de egyáltalán nem elhanyagolható megjegyzés.
A konzultációba bevont ifjúsági szervezet – bármennyire is „egyedül van a pályán” –, nem képviseli a magyar fiatalság egészét, többek között azt a 25 százaléknyi állástalant sem, akik erejük megfeszítésével, képzetten, a kor kívánalmainak megfelelő tudással akarnak elhelyezkedni Magyarországon, a munka világában.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MAGYAR EMBER, MAGYAR PÉNZE, MAGYAR BANKBA!

Az uborkaszezon nálunk nem érvényes. Igaz, hogy ezt bejelentette a miniszterelnök már sok hete, biztosítva arról a képviselőket, hogy meg lesznek hajtva, mint az a bizonyos Singer-varrógép.

Forrás: Internet - Origo

Tegyük hozzá: maga sem lustálkodott. Egyik sziporka a másik után pattant ki a fejéből, és mindezeket olyan meggyőző erővel volt képes hallgatói képébe mondani, hogy még azoknak is fennakadt a szeme, akik egyébként hűen követik vezérüket.
A gondolkodó emberek azonban fejcsóválva fogadták a legutóbbi elképzelést is, ami – még Orbán Viktor fogalmazása szerint is – „unikális” Közép-Európában. Azaz a cél, hogy a Magyarországon tevékenykedő bankok legalább fele tulajdonban magyar kézben legyenek.
Mostanában halottunk már egyet, s mást. Leszünk tündérország, fejlődünk olyan sebességgel, hogy csak na, leelőzve mindenkit.
A bajom az, hogy igen jól hangzó bonmot-ok ezek, csak a valóságos alapjaikkal vannak óriási bajok.
Kezdjük akkor az elején, a tulajdonlásnál és annál a bizonyos ötven százaléknál.
Egy banknak van egy nagyságrendű alaptőkéje. Ez többnyire adott (például 100 forintos) névértékű részvényekben testesül meg. A részvényekből meghatározott mennyiséget bocsátanak ki (például 23 millió darabot), a darabszám és a névérték adja a bank jegyzett alaptőkéjét. E részvények tulajdonlásának aránya adja a beleszólási jogot a cég ügyeinek intézésébe. Akinek a részvények fele a kezében van, az dirigálhatja a stratégiát. Megmondhatja, milyen üzletpolitikát folytasson a bank.
Ám a dolog nem ilyen egyszerű. Ugyanis a bankok többsége nyílt részvénytársaság, azaz a részvények a tőzsdén forognak. Árfolyamuk (az előző példa szerint egy 100 forintos részvény akár többezer forintért is gazdát cserélhet) a bank gazdálkodásától, az elért eredménytől és az ebből következő osztaléktól függ. Így fordulhat elő, hogy az adott névértékű részvény – ami a bank tőkéjét testesíti meg – a napi tőzsdei forgalomban sokszorosát érheti névértékének. Hiszen, aki részvényt vásárol abban bízik első esetben, hogy a bank továbbra is kiváló üzletpolitikát folytat, és a ma "x" összegért megvett részvény egy idő elmúltával – lehet ez az időpont egy órától több évig terjedő intervallum – magasabb összeget ér, mint vásárlásának idején, azaz haszon keletkezik. Működik az úgy is, hogy arra spekulál valaki, hogy esik a részvény ára, ezen is lehet keresni, de ez a blog most nem arról szól, hogy miként lehet vagyonunkat megsokszorozni a tőzsdén.


Forrás: Internet - Korcsmáros Pál rajza

 A lényeg ebben, hogy a ma Magyarországon működő bankok tulajdoni viszonyait csak jó közelítéssel lehet megmondani. Az azonban tudott, hogy mekkora részvénymennyiség forog a különböző pénzintézetek papírjaiból a „parketten”. Ez több ezermilliárdos vagyon. Ha ennek a feléről gondolja úgy a mai kormányzat, hogy „illő lenne” magyar kézben tartani, akkor is több ezer milliárdról beszélhetünk. Óriási pénz! Erre mondta Vanek úr – Rejtő Jenő örökbecsűjében, a Piszkos Fredben – „Drága Sztrovacsek, ennyi pénz csak a számtanpéldában van”.
A másik sarkalatos kérdés: mi számít magyar tulajdonnak? Az állam tulajdona? Netán néhány „helyzetbe hozott” magyar üzletember (szándékosan nem használom az eléggé lejáratott „oligarcha” kifejezést)?
Az igazi kérdés persze az, hogy a megvalósításhoz vajon honnan lesz – bárkinek is: államnak, magánszemélyeknek – ennyi pénz, amivel e tulajdoni hányadokat meg lehet szerezni?
Ha az állam akarja megszerezni, akkor bizony fokoznia kell a költségvetés bevételeit, mert csak így tehet szert azokra a milliárdokra, amiből részvényeket vásárol. Lásd: MOL pakett megvásárlása. Ez a többlet pedig csak abból keletkezhet, hogy növeli az adókat és a más jogcímű bevételeket: illetékek, járulékok stb.
Ez a mai helyzetben kivitelezhetetlen, hiszen a gazdaság egyéni és tulajdonosi szereplőit további sarcokkal már nem lehet sújtani, mert így is működőképességük határán vannak. A roppant igazságos 16 százalékos személyi jövedelemadó megváltoztatásáról pedig szó sem lehet.
A találékonyságban már eljutottunk oda, hogy az állam saját kincstárát és nemzeti bankját is adóztatni akarja, de mint a kommentárokból kiderül, ennek a haszna tart a nullához, és csak időleges bevételeket generál a költségvetésben.
Szóval, kedves olvasóim, újra szembe találtuk magunkat a „merjünk nagyot álmodni” effektussal. Csak az a baj, hogy felébredve a kormány konstatálhatja: bilibe lóg a keze!

Ceterum censeo OV esse delendam!

TÁRSADALMI MORÁLIS MÉLYPONT

Nem keltett nagy feltűnést, az országos média sem kapta fel. Eltűnt a kis hírek sokaságában. Mégis nagyon beszédes. Talán ezért is nem került a címlapokra a tény, hogy rendőröket vertek Siófokon.

A híradás szerint két rendbontó bandát akartak az egyenruhások szétválasztani, amikor hirtelen a korábbi ellenségeskedésből összefogás lett, és az addig szembenálló felek közösen a rend őrei ellen fordultak. A csetepatét végül is a kommandósok zárták le, néhány főkolompost letartóztatva, sérült társaik pedig a kórházban kaptak ellátást.

Mindez megtörténhetett a város központjában a legforgalmasabb sétányon, több száz ember szemeláttára. Senki sem sietett a rendőrök segítségére, inkább sürgősen elhagyták a helyszínt, mondván: nem keveredek bele semmibe.
Mai rendőrségünk presztízse – minden belügyminiszteri propaganda ellenére – a bányászbéka hátsója alatt van. Pontosan az a párt és annak korifeusai jutatták ide,, amelyek most rá lennének szorulva egy pártatlan rendőrség törvényes működésére, mert a bűnügyi statisztikák egyre romlanak. Hol vagyunk már attól, hogy „két hét alatt rendet csinálunk”!
Az egész testületet lehetetlenné tették. Egyrészt elbizonytalanították magukat a rendőröket, megvonva tőlük – totálisan ostoba és demagóg indokokkal – járandóságaikat. Folytatták azzal, hogy megrendítették a rendőrség törvényes tevékenységébe vetett hitet – pusztán politikai okokból, lejáratandó a volt miniszterelnököt –, nem számolva annak hosszan tartó, a társadalom egészében tapasztalható következményeiről.
Most pedig eljutottunk oda, hogy maga a testület egyre kontraszelektáltabb lesz, hiszen, ki a fene megy el olyan munkahelyre, ahol a szolgálati jogviszony eleve korlátozza személyes jogait, ahol gyakorlatilag a rengeteg plusz munkájáért nem kap semmit: se anyagilag versenyképes fizetést, se kedvezményeket, ám elvárják tőle, hogy áldozza fel testi épségét, rosszabb esetben az életét.
Ez a nézőpont jelen esetben az áldozat nézőpontja.
Ám tekintsünk át egy másikat, amely legalább ilyen fontos: a társadalom viszonyát a rendfenntartóihoz.

Európában – legalább is a Lajtán túl – a polgár tudja, hogy a rendőr a demokrácia része. A biztonság letéteményese, a polgár érdekét szolgálja. Ezt tudja az átlagpolgár még akkor is, ha megállítja az autósztrádán, mert gyorsan hajtott. A bírságot kifizeti, mert tudja, hogy ez így van rendjén. Vétkezett az előírások (szabályok) ellen, ennek meg következménye van. Nevezetesen: megbünteti a rendőr, mert ez utóbbi azért van!
A demokráciának ugyanis van egy alapvetése: a személyes szabadság addig tart, amíg mások szabadságát az nem zavarja (veszélyezteti). Erre találták ki a demokráciákban a rendőrséget. A rendőrség a legtisztább értelemben vett közszolga. Mindannyiunk érdekében cselekszik. Ez a testület nem tévesztendő össze a hatalom feltétlen kiszolgálását végző milíciákkal. Egy demokratikus rendőrség tevékenységét soha nem irányíthatja a mindenkori hatalom, csak a törvényeknek lehet alárendelt.

Ameddig a mai törvényhozó hatalom ehhez az elvhez nem tartja magát, addig soha nem lesz tekintélyes rendőrségünk. Addig a magyar állampolgár mindig is a hatalom meghosszabbított karját látja ebben a szervezetben, hiába is állít a mindenkori kormány bármit is. Addig, amíg rendőrségi vizsgálatokat el lehet húzni végtelen időkig, addig, amíg a rendőr nem tudja, tapasztalja, hogy munkájába senki sem akar „felülről” beleszólni, és amíg a magyar polgár nem tapasztalja meg, hogy a rendőr az ő érdekeit (vagyonát, biztonságát) védi, addig ebben az országban nem lesz rend.
A siófoki eset ékesen bizonyítja: az átlagpolgár nem áll a saját rendőrsége mellett. Jobb esetben csak közömbös. Ám ettől csak egy lépés az, hogy tételesen elutasítsa a rendőri intézkedést, akkor is, ha annak minden törvényes alapja adott.
Ez pedig azt mutatja, hogy nem csak a testület morális állapota hagy kívánnivalót maga után, hanem azt is, hogy a polgárok erkölcsi érzéke is túlságosan fellazult az elmúlt években.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AKKOR MOST MI VAN? — NYUGDÍJASOK VESZÉLYBEN

Két hír is napvilágot látott nyugdíjügyben. Az egyik megmelengette – hőség ide vagy oda – az idősek szívét, hiszen pénz áll a házhoz. Ha nem is sok, de éppen annyi, ami már emeli a havi ellátást jövőre. Mert a kormány elszámolta az inflációt, és egyéb döntései folyományaként bizony 5,2 százalékos lesz a pénzromlás. Ezt pedig az érvényben levő törvény értelmében bizony kompenzálni kell. Így a nyugdíjasok bizton számíthatnak 1,2 százalékos kompenzációra novemberben. Persze ez a réteg nem ettől lesz gazdag, sőt még a középosztály szintjét sem éri majd el, de azért több a semminél. Egy 80 ezer forintos átlagnyugdíjjal számolva ez havi 1020, ami az év első 10 hónapjára számolva is csak tízezer forint. De jövőre már ez a havi összeg hozzáadódik az alaphoz, így januárban már 81 ezer lesz a számlán.

Ez így van jól, hiszen legalább egy kis kompenzációt jelent az elszabaduló árakkal szemben. Az összehasonlító statisztikák szerint a magyar átlagnyugdíjas ellátásának felét a lakhatására, tíz százalékát a gyógyszereire költi, és csak a 35 százalékát fordíthatja minden egyéb szükségleteire: élelmiszer, ruházat, háztartási kiadások stb. Megtakarításról nem is beszélhetünk. Örül, ha egyáltalán kijön a kis pénzecskéjéből, és nem kell lassan-lassan az egy életen át felhalmozott ingóságaitól megválnia. Nyugati sorstársainál ezek az arányok egészen mások. Európa boldogabbik felén a lakhatási kiadások csak a nyugdíj negyedét viszik el. Kevesebbet kell az élelmiszerre és a háztartásra költeni (mindössze 35 százalék). A fennmaradó 40 százalékot pedig jól beosztva még nyaralásra is telik, amiről egy magyar átlagnyugdíjas még csak nem is álmodhat.

Hogy az öröm ne legyen teljesen felhőtlen, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. elnöke, Heim Péter azt nyilatkozta a magyar királyi TV-ben, hogy szerinte igen drasztikus intézkedésekre kényszerül a kormány, aminek része lehet a nyugdíjak csökkentése is. Mint kifejtette „…egy elöregedő társadalomban nem lehet azt megtenni, hogy nem nyúlnak hozzá a nyugdíjkiadásokhoz”.
Véleménye szerint ugyanis: „Lehet bizonyos intézkedésekkel a problémákat elhúzni, viszont a rendszerben lévő feszültségek mindig újratermelődnek. A nyugdíjkassza technikai értelemben van egyensúlyban, a valós egyensúly nem következett be, ami komoly problémák forrása a közgazdász szerint. A helyettesítési ráta csökkentése szükséges, vagyis alacsonyabb nyugdíjat lehet csak adni az átlagbérhez képest a nyugdíjban.
Az utóbbi fél évtizedben folyamatosan csökkent ez a ráta, ennek tovább kell csökkennie, és a nyugdíjrendszerben meg kell valahogy jeleníteni a gyermekvállalást is, pontosan ezért Botos Katalin felvetése jó, miszerint a nyugdíjakat a gyermekvállaláshoz kell kötni. Én maximálisan egyetértek ezzel a gondolkodásmóddal, a jelenlegi politikai csatározások ezen a téren inkább a választóknak szólnak, a nyugdíjas társadalom ugyanis egy nagyon komoly választói bázis...”
Mondhatnánk persze minderre azt, hogy ez egy közgazdász véleménye. Azt azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a Századvég (Ne feledjük: nagyon sokáig a most alkormánybíróként tevékenykedő Stumpf István irányította szervezetről van szó, kapcsolódása a FIDESZ-hez régi keletű.) igen nagy befolyással bír a kormányra. Az általuk kidolgozott ötletek sorra jelentek meg a Matolcsy-féle gazdaságpolitikában.
Azaz ne örüljünk túlságosan! A mostani nyugdíjemelés nem biztos, hogy egy állandó folyamat eleme (a megélhetés folyamatos biztosításának). A kormány közeli agytrösztök már dolgoznak az unortodox megoldásokon. Ezek pedig nem arról híresek, hogy az átlagember pénztárcáját dagasztanák.
A beetetés után a nyugdíjasoknak fel kell készülniük, hogy a mostaninál is keservesebb létet szán nekik ez a kormányzat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

EGY OSZTÁLY – EGY LÓ

Forrás: Internet - Google

Az kétségtelen tény, hogy a városi legendák szerint „lovas nemzet” vagyunk. Hagyományaink a népvándorlás óta kapcsolódnak e nemes állathoz. Mint ahogyan mostani döntéshozóink is tartanak az állatvilághoz — csak másfajta kontextusban.

Most a kórházak után arra kötelezik az iskolákat, hogy „mérjék fel a lovas ágazathoz tartozó állami ingatlant, földterületet, ingóságokat, lóállományt”. Volt már e kormánynak – és támogatóiknak egy ehhez hasonló kezdeményezése, amely a lovas íjászatot kívánta bevenni a felsőoktatás tanrendjébe.


Forrás: Internet - Google

E tegnapi hír alapján már szinte látom magam előtt, amint a nyári szünidőben – foglalkoztató napközis tábor jelleggel – tanáraikkal az élen a lurkók szanaszét szélednek lakóhelyük (iskoláik) vonzáskörzetében lovak után kutatva. Ez a sziszifuszi munka különösen eredménytelen lehet például a főváros kerületeiben, például a „nyóckerben”, ahol már évek óta nem láttak (a rendőrlovakon kívül) valamire való paripát, hiába az erre utaló utcanevek, például Kisfuvaros vagy Nagyfuvaros utca.
Más lehet a helyzet vidéken, ahol egyre másra szaporodnak a lovas tanyák, ahol megfelelő díjazás ellenében, dagadt pénztárcájú egyének gyakorolhatják a lovassportok egy-két válfaját.
Ám ezeket nem igazán kell összeírni, hiszen megtalálhatók a vállalkozások nyilvántartásaiban, amihez az illetékes minisztériumok hozzájuthatnak – már feltéve, ha akad olyan köztisztviselő, aki veszi magának a fáradságot és önállóan mer gondolkodni.
Így a kormány Nemzeti Lovas Programja csak lóg a levegőben, hiába született róla kormányrendelet 1061/2012-es számon.
Ami pedig a többi – valszeg önállóan gazdálkodó parasztgazdaságokban fellelhető – igásállatot illeti, a formális logika szabályai szerint azok összeírását röhögve elvégezheti a Vidékfejlesztési Minisztérium, hiszen az ő kompetenciájuk.

Forrás: Internet - Google

Mi köze van ugyanis az egészségügyi államtitkárságnak és az oktatási államtitkárságnak egy olyan kataszter összeállításához, amely egyébként egy jól meghatározható szakmai vezető szinthez kapcsolódik?
Mindez csak azt mutatja, hogy a gigaminisztériumokra épülő államigazgatási szervezet nem csak nem gazdaságosabb, mint a korábbi struktúra, hanem azt is bizonyítja, hogy ezek a szervezetek nem képesek ellátni feladataikat. Ha képesek lennének, nem születnének ilyen bornírt miniszteri rendelkezések.

Na, de mindegy is, hogy az átlagpolgár mit is gondol ezekről az intézkedésekről, legfeljebb röhög kínjában. A lényeg ugyanis azoknál az intézményeknél jelenik meg, ahová a leveleket – benne az összeírás kötelezettségével – kiküldték. Ül az – amúgy is bizonytalan helyzetben levő –iskolaigazgató, és vakarja a fejét. Nem is érti igazán, hogy mi a fenét kívánnak tőle. Ha elég idős, akkor látott még – az állatkerten kívül is – lovat. Például kiment a lóversenypályára, de hamarosan rájött, hogy pedagógusi fizetéséhez képest ez igen költséges szórakozás, tehát kétszer volt kint: először és utoljára. De mit is kezdjen ezzel az ordréval, amihez se eszköze, se tapasztalata, se jogköre nincs.

Forrás: Internet -Google

Ugyanis csak úgy nem mehet oda a közeli tanyára, hogy: „Jó napot Bátyám, mondja már meg hány lova van? Abból mennyi a hátas és mennyi az igás?” Ha az atyafi jókedvében van, akkor eldiskurál a tanár úrral, de igazán nem mond neki semmit. Ha egy tanyás vállalkozóhoz állít be, az elhajtja, mint Singer a varrógépet, mert ezt az adatot még a NAV-nak sem szívesen adja meg, mert hát egy-egy paci manapság komoly vagyontárgynak számít. Mit érdeklődik itt egy civil a vagyoni helyzete után?
Az eredeti levél szerint ugyan csak ezt kell összeírnia az iskoláknak, hogy hány ló tartozik hozzájuk. Ezt már sokkal könnyebb megválaszolni, hiszen igen kevés azoknak az iskoláknak a száma, amely – a mostani szegényes támogatások és fejkvóták idején – megengedheti magának azt a luxust, hogy e nemes állatot tartsa.
De ez is sántít egy kicsit. Hiszen ahhoz, hogy azt a bizonyos állami vagyonelemeket összeírják, nem kellene más, mint elővenni az adott intézmények leltárát, amiben az utolsó golyóstollig (mint fogyóeszköz) minden benne foglaltatik.
Persze, tudom én, a fenti írás kicsit populista. De azért engedtessék meg a blog írójának, hogy felemelje szavát az abszolút hülyeség e megnyilvánulása ellen, amely – mint cseppben a tenger – mutatja az egész kormányzat bornírtságát.

Ceterum censeo OV esse delendam!

SZÍNEKKEL A KÁOSZ ELLEN!



Forrás: Internet Google

 Mostanában – legalább is a BKK megalapítása és Vitézy Dávid regnálása óta – egyre többször tapasztaljuk, hogy a budapesti tömegközlekedésben „szenzációs újításokkal” próbálják meg a közlekedési vállalat kínos helyzetét javítani. Ezekre, amúgy egyszerűen, a halandó ember azt mondja: mindez pótcselekvés.

Ha már nem tudunk rendes járműállományt beszerezni, hanem mindenféle, uraságoktól levetett – évtizedeket használt – buszokat állítanak forgalomba (amelyek festése természetesen az eladó ízlését tükrözi), akkor legalább azzal próbáljuk elfedni ostobaságunk és szegénységünk következményeit, hogy átfestjük azokat.
Eközben az ötlet kidolgozóinak felrémlik valami a menedzsment tankönyvből, miszerint a színeknek fontos szerepük van egy áru értékesítésében. Nosza, akkor gyorsan keressünk valami „megnyugtató” árnyalatot. Esetleg felrémlett a verssor is, miszerint „…Idegnyugtató felhőjáték/ a gőz…”. De gőz színűre mégsem lehet festeni valamit, mert az inkább szürkének hat, és nem kellően szedálja le a kedves leendő utasokat. Így legyen olyan, mint felettünk az ég, ha süt a nap. Misem könnyebb ennél, elegendő beütni a netes keresőbe, hogy égkék, és máris megjelenik a RAL5015-ös árnyalat.
Hurrá, a probléma megoldva! Újabb győzelmet arattunk a BKV feneketlen problémái felett, anélkül, hogy bármit is orvosoltunk volna!


Forrás: BKK

 Az pedig csak hab a tortán, hogy a döntéshozók nem ismerik a színek szabványaként ismert Pantone-skálát, amelyben az ég kékje a PMS 284-es színkód. Mert amit bölcs BKK-s korifeusaink kitaláltak, annak a neve ugyan Sky Blue, ám a magyar köznyelv sokkal inkább nevezi „bili kéknek”, utalva arra, hogy az ancien rezsim idején (valamikor az ötvenes évek elején) a gyerekeknek szánt zománcozott kisedény díszlett e színben.
Arról nem is beszélve, hogy ez a bizonyos Sky Blue nem igazán az a kék, amit látunk, hiszen ezek a színek a számítógépes alkalmazásokra kitaláltak. Azaz minden egyes – és más-más típusú – kijelzőn, monitoron másképp jelenik meg.
A Panton-színek ellenben, a kód alapján, mindig azonos minőségben jelennek meg, kikeverhetők, bármely magára adó festéküzem előállíthatja.
A BKK tehát újra feleresztett egy jó nagy lufit, mintegy demonstrálva azt, hogy az igen szerény – mondhatni semmire sem elég – anyagi helyeztében is felelősen gondolkodva passzírozza a féceszt.
Ide illik az idézet: „…A hivatal, professzornő, mindig túlélheti azt a feladatkört, melynek betöltésére eredetileg létrehozták, és feleslegessé válásával egyenes arányban növekszik hatásköre és testületi gőgje…” (Moldova György: Elátkozott Hivatal – Magvető, Budapest, 1972.)

Ceterum censeo OV esse delendam!